Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
1999. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A nemzet és színháza „A Nemzeti Színház direktora közel egy évtizedes igazgtás után távozik az intézményből s a krónikák azt jegyezhetik fel róla: tárva-nyitva tartotta szeretetétés a Nemzeti Színház kapuját a magyar drámairodalom előtt! Buzgóságának köszönhetően, soha több eredeti és magyar szerző nem került színpadra, mint az O igazgatása idején. De távozik a lebontásra ítélt épületből a társulat is, hogy majd régi helyén, a Rákóczi út elején, díszesebb küllemmel felépülő új Nemzeti Színházba térhessen vissza. Addig el kell végezze belső, művészi újjáépítését, tervszerű, következetes, teljes fegyelemmel végzett munkában! Mert a színművész is akkor emelkedik fel igazi hivatásának magaslatára, ha nemzeti cél szolgálatában áll! ” Magyar Művészeti Almanach. 1909. ára kötve: 3 korona. Az írás címe: Búcsú a Nemzeti Színháztól. írta: Ábrányi Emil. No ennek éppen 90 esztendeje! Az analógiát, az okot, amiért kimásoltam, gondolom értették, nem szorul külön magyarázatra. De néhány érdekességet, „kuriózumot”, ha megengedik - nagyon röviden - még ideidéznék. A távozó igazgató természetesen nem Ablonczy László, hanem Somló Sándor. Az „ideiglenes épület” pedig az a Népszínház, melyet aztán 56 esztendővel később a pártállam robbantott fel, hogy újabb „ideiglenes épületben” húzódjon meg a Nemzet, helyesebben a „Nemzeti”! Itt!! A kultuszminiszter az addigi főrendezőt, Tóth Imrét nevezi ki igazgatónak, öt esztendőre. Főrendezőnek Hevesi Sándort, aki ezidőtájt írja „A színész beszédje” című tanulmányát, melyben kikel a harsogó, kiabáló, éneklő színészek ellen. (Ara: 180 fillér) Vízváry Gyula örökös tag megkapja a Ferenc József Rend lovagrendjét. Császár Imrét a miniszter örökös taggá avatja. A társulathoz szerződik: Aczél Ilona Kolozsvárról, ,,A klasszikus repertoár ifjú hős szerepeire Rajnai Gábor.” „A nagy intelligenciával bíró Kürthy György.” „A forrongó, rendkívüli tehetségű, a játékrend modemirányú darabjait erősítő Somlay Artúr.” A Farkas-Ratkó Díj nyertese ezen esztendőben Váradi Aranka. Új rendező is kerül a theátrumhoz Csatkó Kálmán személyében. A társulat tagjai között található, az előbbieken kívül Bakó László, Bartos Gyula, Latabár Kálmán, Náday Ferenc örökös tag, Paulay Ede, Rózsahegyi Kálmán, Szacsvay Imre és Újházi Ede örökös tag, Blaha Lujza örökös tag, Fáy Szeréna, Jászai Mari örökös tag, Márkus Emília, Vízvári Mariska, Rákosi Szidi, hogy csak a legismertebbeket említsem. S találtam még valamit, igaz, az 1856. esztendőből. Színházi légmérő. Barométer! Igazgató kedve: zivataros Játékrend: száraz Primadonna: változékony Amaros Primo: borús Próba: lanyha Ármány, a színfalak megett: forrpont Új darab bemutatása: fagypont Szereptudás: ködös Nézőhely: Tiszta-(üres) Fizetésnap: derült Napi jövedelem: lanyha De a Vígszínházról szóló anekdotát sem hagyhatom el, mert korrajz! Két ember beszélget: „Volt már a Vígben?-Igen! De nem emlékszem mit adtak. - Mi fordult elő benne? - Egy asszony megcsalja az urát! - Barátom! Hiszen maga az egész évi műsort látta!” Eme históriai visszatekintés a 90 esztendővel ezelőtti Nemzeti Színházra s e néhány „anekdot”, csak azért került ide, mert kerülgetem a lényeget, mint macska a forró kását. Az igazgató, Abloncy László búcsúztatását. A megtisztelő feladatot, mellyel a társulat bízott meg. Hát kellemesebb megtiszteltetést is el tudnék képzelni. így hát nem búcsúzom! Isten látja lelkemet, próbáltam, de nem megy! Forgattam így-úgy, a végeredmény csak ez lett: NEM MEGY! Igen ám, de adott szavam mégis csak kötelez! No végül „konszenzusra jutottam”! Nem úgy, mint napjaink politikusai ! Igaz, csak magammal kellett egyezségre jutnom! Tehát: nem búcsúzom... de: Köszöntőm az „elköszönőt”! Kedves Laci! Szeretett barátunk! Barátunk és szövetségesünk, még a színházi lapnál töltött éveidből, ahol a Nemzeti védelmében, az egész kárpátmedencei magyar színházi kultúrát féltő, ismertető írásaid miatt már ott megkaptad a nacionalista, irredenta, soviniszta, „magyarkodó” bélyeget. Akkor még nem tudtad, Te kedves „bélyeggyűjtő”, hogy alig pár esztendő múlva, Strasbourgból eltérítve, a Nemzeti Színház igazgatói székében milyen újabb „címkék” várnak, természetesen nemcsak Téged, de az egész Nemzeti Színházat társulatostul, műsortervestül, mindenestül. Itt aztán olyan lövészárokba kerültél, ahová élőiről, hátulról egyaránt tüzeltek, tüzelnek a katyusákat, sztalinorgonákat megszégyenítő sorozatvetőkből, idegen szívű-ízlésű és kultúrájú „bér-tüzérek”, globalizáló zsoldosok. Te pedig kámikázeként, ismét megvédted a Nemzetit, bennünket: jól ismert s egyre hatékonyabb fegyvereddel: a tollal. Méghozzá egyenlőtlen küzdelemben, az esélytelenek bátorságával, az igazság erejében hívők hitével. Köszönet érte! S köszönet aggódás és fájdalom szülte könyveidért! Miket ugyancsak közös ügyeinkért véstél fel, már „vídia hegyű” toliaddal, hogy az ártó, vagy közömbös hatalom-hivatal orra alá dörgöld. Hogy egyet említsek: Színház a magasban! Miközben nagyon is a földön akartátok a Nemzetit meggy ökereztetni, akkori hű társaiddal, köztük Sík Ferivel. Sík Feri. O nemcsak élni, halni is tudott a színházért. Pedig de szeretett élni! És Bodnár Sanyi. És Ivánka Csaba s mind a többiek, akik mind-mind a színházért s nem a színházból éltek! Lacikám! Ha semmi mást nem hoztatok volna létre, csak a vendégjátékokat az Adventtel és más magyar darabokkal, legutóbb a Balkáni gerlével, már ez elegendő lenne, hogy igazgatásod idejét úgy emlegessék a krónikák: színház határok nélkül. Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nyitra, Kassa, Szabadka, Bácskatopolya, Zenta, Újvidék, Bécs, Aachen, Párizs. Közben itt is jártak vendégek, román, német, francia és magyar társulatok, táncházak... Köszönet érte! Miközben fogytunk. Egyre sűrűbben lengett a fekete lobogó e külsejében is környezetéhez pusztult épület homlokzatán... Soha. Amíg élek, soha nem felejtem el azt az estét, amikor a My fair Lady előadásának vége előtt, beszédültél az öltözőnkbe. Kezed görcsösen markolta az ajtófélfát, halott sápadtan remegtél minden ízedben, a tekinteted félelmetes volt. „Mi baj Laci?” kérdeztük Agárdi A felvétel 1939-ben, Kárpátalja dicsőséges visszafoglalása után készült, amikor a honvéd csapatok elérik a közös lengyel-magyar határt - a hagyományos fegyverbarátság egy későbbi megkapó pillanatképe Marosvásárhely, 1999. május 2. — A Balkáni Gerle együttese a szerző Sütő Andrással (elöl baloldalt) koszorúz a temetőben. Jobbra Ablonczy László, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója. Gabival. „Meghalt Sík Feri!” - s lerogytál a kanapéra. Több szó nem esett. Csak az ujjongva tapsoló közönség nézte értetlenül: miért könnyes a függöny előtt meghajtó színészek szeme? Igen. Sűrűn jártunk temetésre. De elvittél bennünket a nagy elődök sírjához is, koszorúzni, nem csak Budapesten, de Kelemen László sírjához, vagy legutóbb Tasra Földváry kriptáj ához és a házsongárdi temetőbe is. Mert vallód: aki nem tiszteli a múltját, annak jövője sincsen. Köszönet érte! A jövő! Nos a jövőnkért való aggódás szülte az Akadémiát is. Hány „gyermekünk” született - nevelődött itt fel, akik ma már szerves részei a társulat egészének. S a jövő érdekében osztottad meg gondjaidat, a vezetés felelősségét Iglódi Pistával, s lám, elébb főrendeződ, most pedig utódod lett. Megismétlődik a 90 évvel ezelőtti história! Nem szóltam még újságunkról, a Szín Világról! A színház belső arcát, életét ismerteti meg a közönséggel s így fontos kapcsolatot teremt. A színház fiataljait pedig a napokban piacra kerülő könyv népszerűsíti. A Nemzeti sokat ostorozott, megmosolygott ifjú színészeit, akik vállaltak szolgálatot ebben a már ecsetelt „lövészárokban”, kevesebb bérért, mint egyebütt, de mert hisznek valamiben. „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik!” Erre esküdtünk fel, amikor a Nemzeti Színházhoz szerződtünk! S az esküszegőt még a zsiványok is megvetik, kiközösítik! Te is szolgáltál akkor is, amikor a közösség érzését erősítendő, számon tartottad a tagok név- és születésnapját, a jelesebb jubileumokat, de még a népszaporulatot is, ha gyermek született a Társulatban. Mindent egybe vetve: jó gazdánk voltál Laci! Termésed érik, él vezd a gyümölcsét, s ha netán hiányoznánk, a 23-as öltöző mindég nyitva áll előtted. Úgy is azt hallottuk, hogy Iglódi Pista fődramaturgnak szeretne szerződtetni, de állítólag előtte kapsz 3 évi, fizetés nélküli szabadságot. Pályád úgy visszakanyarodik Frankhonba, melyet értünk hagytál ott, 9 esztendővel ezelőtt! De azért jól vigyázz az idővel! Mert tudod mit mond Sütő Andris: „Az idő a legdrágább anyag, amiből az életünk készül.” - Hát Laci: Isten éltessen sokáig! Adjon még sok időt! Sinkovits Imre színművész Stephanus Pacificus „A béke hirt hoz és a visszavonás sebeit beheggeszti, A béke elfojt viszályt és örömnek magvát hinti szét, A b é k e népeket fűz össze örök szövetséggel: Országát is békével kormányozza a jó uralkodó.” - Sedulius Scottus: De rectoribus christianis. Ford. Balogh József. Nézzük meg együtt az Intelmek pax-fejezetét (IV.c.): A főurak és katonák tiszteletéről Az uralkodás negyedik dísze a főurak, ispánok, katonák hűsége, vitézsége, serénysége, hajlandósága, bizalma. Mert ők az ország védőbástyája, a gyengék oltalmazói, az ellenségek leküzdői, a végek gyarapítói - ők legyenek tehát, fiam, a te apáid és testvéreid. Közülük pedig senkit szolgaságba ne hajts vagy szolgádnak ne szólíts. Ők harcoljanak érted, ne szolgáljanak néked. Mindnyájukon harag, fennhéjázás és irigység nélkül, békésen, alázatosan, szelíden uralkodjál, emlékezetedben tartván mindig, hogy minden ember egy sorból való, és hogy semmi sem emel fel, csak az alázatosság, semmi sem taszít alá, csak a fennhéjázás, és az irigység. Ha békés leszel, királynak és király fiának majd akkor mondanak, és mind a katonák szeretni fognak, ha haragosan, gőgösen, irigyen, békétlenül az ispánok és katonák fölé emeled fejed, kétségkívül a királyi méltóság gyengéjévé válik majd a katonák vitézsége és másoknak fog átadatni a te országod. Ettől tartván, az erények mértékével irányítsd az ispánok életét, hogy az irántad való szeretet övezze őket, s ilyképpen mindenkor ragaszkodjanak a királyi méltósághoz, és hogy országod mindenekfelett békés legyen.” Azaz ‘békés’király ‘békésen’uralkodjék ‘békés’ országon, - de lehet-é ennek a felette hangsúlyozott békének fegyverzörgés a kísérőzenéje? Hiszen azt olvassuk itt, hogy ezzel a békességgel katonái hűségét nyeri el az uralkodó. „Védőbástyáról” és „ellenségekről”, sőt „vitézségről” és „hódításról” is olvasunk. E békefejezet nagyobb felét háború és hadviselés tölti ki. Ha az Intelmek e különös motívumát egészen még nem is értjük, annyi azért már világos, hogy ez a „béke” nem a nemzetek közötti hadviselés, nem a háború ellentéte. Ez a pax egy eresz alatt megfér a bellum-mal, a háborúval. Minden hadviselés ellenére ezt a békét mégis szívünkben hordhatjuk. Cikkünk élére mottónak egy 860 körül, II. Lothar udvarában keletkezett iratból vett verset, Sedulius Scottustól idéztük. A béke e verses dicséretét a következő szövegkörnyezetben találjuk: „Aki jó fejedelem, azt erényeinek sok dicsérete disziti, de leginkább elnézése (dementia), szelídsége (mansuetude), lelkinyugalma (tranguillitas animai), soha vihar nem kél körötte, de - amennyire lehet - a béke egyezségére törekszik mindig, nemcsak övéivel szemben, hanem ellenségeivel kapcsolatosan is, mert ezeket a kegyes és nagylelkű államfőnek (rector) türelme és elnézése példájával kell legyőznie, a zsoltáros tanúsága szerint, aki úgymond: ‘azokkal szemben, akik gyűlölték a békét, békességes (pacificus) voltam.’ A bölcs uralkodó tehát mindig arra törekszik, hogy birodalmát a béke összetartó erejével bővítse, rendezze és kormányozza, mivel ‘minden dolgok békéje a rend nyugalmát’, és a királyi hatalom szerves kapcsolatát és gyarapodását jelenti...” Imé! Más fogalmazásban és másfél évszázaddal korábban előttünk áll az a gondolatcsoport, amelyben az Intelmek rex-pacificusa otthon érzi magát. Itt is - mint Szent István esetében - a p a x fogalma egyesíti a lélek nyugalmát s a szív jóságát egyfelől, a kormányzás rendjét és bölcsességét másfelől. Tartalmilag és eszmei árnyalatokban olyan gazdag társadalombölcseleti terminus a pax, amely természetesen nem születhetett a karoling renaisancenak naiv és egyszerű szellemi világában. Az „igazságos fejedelemről’ és a ‘béke uralmáról’ szóló doktrinér közhelyek századokon át ívelő élete és az ezzel kapcsolatos irodalmi „toposzvándorlás” csak úgy érthetők meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a római birodalomban a IV. századtól fogva mélyen gyökeret vert a világpolitikai válsága és ezzel kapcsolatosan a vallási és etikai, gazdsági és társadalmi káosznak tudata. Mindezzel szemben az egykor hatalmas, egységes és békés birodalom immár csak álom-emlék. István király százada az „Isten-békék” százada. Ez az a korszak, amely először kísérli meg a zilált társadalmi és jogviszonyok orvoslását - szilárdabb jogrenddel. A pax Dei-nek vágyából születtek meg a lokális treuga Dei-k. Éppen a X. és XI. század fordulóján a politikai eszmevilággal szorosan összefonódott az a meggyőződés, hogy a vezeklés primitív szokásrendjét egy haladottabb jogrendnek kell felváltania. Az önbíráskodás liberális erőszakának helyébe szükségszerűen az uralkodónak, az egyháznak s az államnak jogszabályokon nyugvó bíráskodás kell, hogy fellépjen. A nyugati rendszerű államalkotás, a kereszt és a szent korona, olyan tények és szimbólumok, amelyek a paxelmélet nélkül a X. század végén elképzelhetetlenek. A krisztusi béke nem gyökerezett elég mélyen Géza szívében. Ezért a Gondviselés sem adta meg műve befejezettségét meglátnia. Az éjjeli látomás csodálatos szépségű ifja feltárja előtte, hogy „vérrel beszennyezett kezével” nem zárhatja le az államalapítás munkáját. Napjainkban a legtöbb politikai irány és mozgatóm ismét a világ - ENSZ-segítséggel történő - ‘pacifikálásának’ sürgető szükségességét vallja. A magyarság számára tanulságos lehet e többezeréves jelszó metamorfózisainak - múltunk szemszögéből kísért - követése, s megfigyelni: miként fonódott bele majd évezreddel ezelőtt a pax eszméje a fiatal magyar állam életébe - s az első magyar államelméletbe. A magyar szent koronát első királyunk olyan talapzatra helyezte, amelyen élesen elkülöníthető valamennyi nyugati államalkotó stílus elegyétől, ugyanakkor mégis dominál a szentágostoni pax szelleme. A Szent István-féle Intelmek a magyar állam ezredéves nyugati tájékozódásának legszebb - mert ideális - dokumentuma. Rászlai Tibor
