Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-07-01 / 7-8. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. július-augusztus / : : KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Funar-féle feljelentések Nem kell különösebben bizonygatni, hogy Kolozsvár fura ura, Gheorghe Funar polgármester, no meg eszmetársai, a Román Nemzeti Egységpárt korifeusai sokkal jobban kedvelik a diktatúrát, mint a demokráciát. Legalábbis a kisebbségi kérdés „kezelésében” még mindig a diktatúra a legeredményesebb módszer. Mert lám, a demokráciában mindenkinek „megjöhet a hangja”, nemcsak a hatalmon lévőknek, a többségieknek - ez rendben lenne hanem a kisebbségi polgároknak is. És ezek - főleg az erdélyi magyarok - mindegyre tiltakoznak, emberi jogokat, kisebbségi egyenjogúságot emlegetnek, olyan hangosan, hogy visszahangzik bele egész Európa. Bezzeg a diktatúra idején! Lehetett volna-e tiltakozni, amiért Funar úr felásatta Kolozsvár csodaszép főterét, hogy megtalálja a hajdani dák település nyomait? Lett volna-e újság, rádió, gyűlésterem Romániában, ahol egy magyar történész feláll, és kétségbe vonja a kétezer esztendős igazságot: a román nép dákoromán származását, tehát a mai románok eredendő jogát a Dnyesztertől a Tiszáig elnyúló területen? Észrevehette-e valaki, ha egy magyar író eltűnt az újságokból, könyvek címlapjáról, egy magyar mérnök vagy munkás a gyárból, ha egy iskolában magyarról román tannyelvűre állt át az oktatás? Mindaz, amit a nagy Vezér negyedszázad alatt diktatúrával felépített, az most mind leomlik a nyilvánosság szabad téréin, kisebbségi magyarok elszemtelene­­dett rivalgásától! De nem, azért nem kell végképp elkeseredni! Ki lehet fogni ezen a fene nagy romániai demokrácián is. vannak ezen rések, repedések, meg egyáltalán, marad­tak olyan módszerek, amelyeket a kisebbségi lázadozások megfékezésére, ve­zéreik móresre tanítására fel lehet használni. Akadnak még bíróságok és ügyészségek Romániában, amelyek tudják a kötelességüket, haegy derék román politikus vagy fontos politikai párt feljelentést tesz, törvény elé idéztet hazaáruló magyarokat. Legyenek azok akár püspökök, képviselők, politikusok vagy egy­szerű honpolgárok. Egyképpen veszedelmesek mind. Tavaly a brassói ügyészségtől indultak el az idézések, az asócsemátoni RMDSZ-fórum résztvevőinek, illetve szónokainak címére. Egy ideig homály fedte, hogy tulajdonképpen mi célból és milyen sugallatra indult a vizsgálat, aztán kiderült, hogy Funar polgármester „hazafias” érzelmei háborodtak fel Kolozsváron, amiért a Kovászna megyei helységben kisebbségi magyarok jövőjük alakulását másként tervezgették, mint ahogy a román nacionalizmus elképzeli. Ugyanis Funarék szerint „lázadás” minden olyan magyar vélemény, amely a kisebbségi kérdés megoldatlanságát, a magyarellenes intézkedéseket, sunyi lépéseket szóvá meri tenni. Ezekből pedig akad éppen elegendő, akár minden héten fórumot lehetne rendezni róluk! Azt ugyan a jogászok sem nagyon értették, hogy mi köze a brassói ügyészségnek egy másik megyében történt eseményhez, egy harmadik megyéből érkezett feljelentés alapján? Nem kell félni, van román ügyészség Kovászna megyében is! Most egyenesen a bukaresti legfelső bíróságra érkeztek újabb feljelentések. Feladójuk a Román Nemzeti Egységpárt. Funar vagy Egységpárt - egyremegy. A stílus sem különbözik. Az érveket egymástól másolták. Ezúttal a Romániai Magyar Demokrata Szövetség hatodik kongresszusának egynémely szónokát kívánják a vádlottak padjára ültetni: Tőkés Lászlót, Katona Adámot, Kincses Elődöt, Toró T. Tibort, Király Károlyt. A felperesek indokai: nevezettek felszó­lalásaikban felelőtlen kijelentéseket tettek, amelyekkel románellenes, alkotmá­nyellenes bűntetteket követtek el, börtönben a helyük! Vagyis: ha valaki az er­délyi magyarság sorsának alakítását latolgatja, őszinte aggodalommal szól a felemás román demokrácia kisebbségi politikájáról, az elgáncsolt reformokról, az elvetélt magyar egyetemalapításról, az föltétlenül románellenes. Fel kell tenni a kérdést: az „románbarát”, aki semmilyen jogot nem követel, a tőrdöfésekben is simogatásokat észlel, és mindent elkövet az erdélyi magyarság gyors eltűné­séért?! Úgy tetszik, hogy a román nacionalizmus harci módszerei közé iktatta a Fu­nar-féle feljelentéseket. Újdonság lenne ez a romániai nemzetiségi politikában? Semmi más, mint egy régi szokás „felújítása”. Funar polgármesternek volt ebben egy illusztris elődje, ugyancsak Kolozsváron, de az nem Funar-szerű, botcsinálta, hanem igazi tudós volt. Neve: OnisiforGhibu, élt 1883 és 1972 kö­zött, a pedagógia professzora volt a kolozsvári Ferdinand király román egyete­men. Erdély földjén született, de igazán semmi köze nem volt a hagyományos erdélyi toleranciához. Trianon után a professzor úr - addig valóban a pedagógiai történetét kutatta - egyetlen célt tűzött maga elé: a magyar oktatás megsemmi­sítését Erdélyben. Módszere pedig ugyanaz volt, mint ma Funaréknak: feljelen­tések, perek, beadványok. Főként arómai katolikus egyházat, illetve a Katolikus Státust támadta, mivel ez állt útjában románosításának. Igen, szinte hadijelentés­ként adott számot ádáz csatáiról. Mikó Imre, a Huszonkét év című kötetében, 1940-ben (máig legjobb, leghi­telesebb krónikája a két háború közötti kisebbségi magyar küzdelmeknek) idézi Ghibu professzor egyik írását a bukaresti Universul - a maga idejében tekinté­lyes konzervatív napilap - 1936. évi, október 5-i számából. Figyeljük a „csaták” felidézését. Elmondta Ghibu professzor, hogy 21 vá­rosban tartott előadást a magyar iskolák, illetve a római katolikus egyház ellen, követelve a Státus vagyonának elkobzását, az iskolák bezárását. Kiadott 14 könyvet és röpiratot. Továbbá: feljelentéseket adott be a vallás- és közoktatásü­gyi, a belügyi, a külügyi, az egészségügyi és a földművelésügyi minisztériumok­hoz, nem felejtve ki az állambiztonsági hatóságot és a csendőrparancsokságokat sem. Meg kell hagynunk, Funarék még nem érték el ezt a „formát”! De az ügyészségi feljelentések dolgában már versenyezhetnek Ghibuval. A professzor ugyanis - saját dicsekvése szerint - csak négy város ügyészségénél és hat törvényszéknél indított eljárást magyar vezetők ellen. A professzor úr emlékiratokkal is bombázta a különböző fórumokat, így az Antirevizionista Ligát, a román ortodox püspökségeket, de elküldte feljelentéseit a Vatikánba is, magához XI. Piusz pápához. Úgy gondolhatnók, hogy tiszteletből „értesítette” a Szentszéket küzdelmeiről. Ugyan! Onisifor Ghibu egyenesen megvádolta a pápát, amiért támogatja „a magyar katolicizmus nagyzási hóbortját, amely ezer esztendő óta már annyi bonyodalmat okozott Európa délkeleti részében...” Ha meggondoljuk: csakugyan, igazán felháborító lehetett egy derék román nacionalista számára, hogy a magyar katolikus egyház püspöksége 1009 óta je­len volt Erdély történelmében, mióta Szent István megalapította a püspökséget. Úgy képzelhetnők, hogy 1945 után OnisiforGhibu elsüllyedt az ismeretlen­ségben. Ugyan! Háborítatlanul tovább tevékenykedett azon a Kolozsváron, ahol a Bolyai Tudományegyetemről sorra távolították el a legkiválóbb, nemzethű magyar professzorokat, ha „polgári beütéssel” vagy Isten ments, „magyar na­cionalizmussal” vádolták meg őket. György Lajos, Benedek Marcel, László Gyula, a magyar állampolgárságú önként Kolozsváron maradt professzorok es­tek a nagyrészt magyar puriftkátorok áldozatául. Ghibu professzorhoz ki mert volna nyúlni a magyarok közül? A román kollégák álltak volna ki ellene? De 1989 után aztán mégis... Naiv tévedés! Nagyváradon róla nevezték el a város új, ultramodern román gimnáziumát. Nem is a szülőföldjén, Szeben me­gyében ápolják ily képpen az emlékét. Nagyváradon nagyobb szükség van Ghibu szellemének ébren tartására? Hiszen itt még élnek magyarok, akik ragaszkodnak nyelvükhöz, iskoláikhoz. Vajon Funarék is abban reménykednek, hogy nekik is legalább ekkora sze­rencséjük lesz az utókorral? Versenyfutásuk Ghibu emlékével - láthatóan - folytatódik. g Szabó Dezső igazságai (Folytatás az 1. oldalról) Erdélyről, a kisebbségekről - 1936-ban: „Ma már körülbelül tudományos tény, hogy Erdélynek már a honfoglalás előtt volt magyar (székely) lakossága. Bár ez a tény a mai szempontunkból nem fontos. Az is tudományos tény, hogy az aránylag csekély számú magyarság elég gyorsan és könnyen foglalta el a törté­nelmi Magyarország területét. Ez a cse­kély ellenállás azt jelenti, hogy az akkori Magyarország területén nem volt egy egységes történelmi akarat, egységes kultúra, egységes történelmi öntudat for­máiban élő nép. Bár: ha lett volnais ilyen, a mi tárgyunkra ez teljesen közömbös volna: mert az ezer év előtti erőszak ma, az ezer év elvégzett munkája és áldozata után: hibátlan jogcím lenne. Érdekes, hogy azok bolygatják az ezer év előtti birtokbavétel jogosságát, akik a mai vé­letlen győzelem erőszakát teljes és örökre szóló jogforrásnak hirdetik. Annyi bizonyos: mi voltunk az elsők, akik a történelmi Magyarország terüle­tén egy külön egységes jjondolatú közös­séget építettünk meg. Es az is bizonyos, hogy azoknak a nemzetiségeknek jó ré­szét, melyek ma új követelésekkel dön­getik a magyar Állam biztonságát s a magyarság jóhiszeműségét: mi telepítet­tük be időről időre a nemzeti háztartás bizonyos funkcióinak ellátására. Vagy pedig: hálátlan és hűtlen idegen királya­ink hozták be őket azzal a sunyi gyilkos gondolattal, hogy ezek a betelepített ide­gen rétegek hadi bázisok legyenek az ellen a magyarság ellen, melynek min­dent köszönhettek”. (.Haláltánc a kisebbségi kérdéssel. Városmajor, 1936. november hó 12-én. Szabó Dezső Füzetek 23-24. Bp„ 1936. december - 1937 január.) „Ezeknek a magyar Állam, magyar kultúra tégláiul valaha behozott nemzeti­ségi képleteknek jogi helyzetét azonos­nak állítani azoknak a nemzetiségi réte­geknek helyzetével, melyeket a véletle­nül győzelemre zökkent trianoni hatal­mak máról holnapra - ezer éven át fejlő­dött történelmi hagyományaikkal, megé­­píett kultúrájukkal s az azt kifejező ősi nyelvvel - áttelekkönyveltek idegen im­­périumok hatalma alá: minden jog és minden szociális igazság megtagadását jelenti”. (U.o.) .Milyen a magyarságnak politikai ér­téke és lehetősége? Ez a sajátos arcú rokontalan faj, mikor idejött, a maga vi­szonylagosan csekély számával az itt tör­ténelmi értelem nélkül élő néptöredéke­ket egy új történelmi alkotás egységébe tudta egyesíteni. Kelet-Európa szláv, né­met és egyéb töredékű néptengerében úgy tudott egy egyéni arcú történelmi épületet emelni, hogy ez mégis a nyugat­európai kultúra előretolt műhelye és vé­dőműve volt. Hatalmi erejével meg tudta akadályozni, hogy Kelet-Európa e része állandóan a kisebb fajok marakodása, vagy a német, vagy szláv világhatalom könnyű zsákmánya legyen. És éppen ro­kontalan volta teszi ezt a népet a legalkal­masabb történelmi eszközzé a jövőben, hogy Kelet-Európa és a Balkán népeit olyan egyensúlyba hozza, mely minde­zeknek a népeknek a legnagyobb védel­met jelenti a német és orosz világhatalmi veszéllyel szemben, és amelyben min­den többi kelet-európai nemzet biztosí­téka lesz minden többi kelet-európai nemzet egyéni szabad fejlődésének. A magyarságnak itt mással nem helyette­síthető pozitív történelmi hivatása, nél­külözhetetlen és szükségszerű történelmi funkciója van: mert ez a szerep egyszers­mind életösztönének egyetlen természe­tes külpolitikai megnyilatkozása, legmé­lyebb életérdekeinek matematikailag megszabott eredője, életakaratának szükségszerű iránya”. (U.o.) A .szomszédságpolitikáról 1935-ben: „2. A szomszédos hatalmakkal szem­ben magatartásunkat egyelőre csakis az ott élő magyarok sorsa határozhatja meg. Tehát: félretéve a gyengeelméjűek fegy­verét; a duzzogást s minden meddő kira­­katosan mumuskodó irredentát: lebírha­­tatlan folytonos kezdeményezéssel oda­hatni, hogy a rendes gazdasági és kulturá­lis érintkezések ezekkel az országokkal helyreálljanak, s így a régi, közvetlen életáramlás köztünk és az eltépett részek magyarsága közt újból meginduljon. E politikával, mely egész Európa lelkiis­merete előtt a folytonos, elijeszthetetlen barátságos közeledés, a mindkét fél több hasznának a politikája: mind több kímé­letet, jogot, érvényesülést érni el az ott élő magyarság számára. Természetesen: ez nem jelentene semmi jogfeladást, semmi lemondást arról, amiről nem lehet le­mondani”. (Március mérlegén: A Gömbös-kor­mány és az „Új Korszak”. Farkas-rét, 1935. február 11. Szabó Dezső Füzetek 7. Bp„ 1935. március.) A magyar irodalomról 1927-ben: „Tehát: nincs jobboldali magyar iro­dalom, nincs baloldali magyar irodalom. Az egyetlen új magyar irodalom szerves folytatója a múlt egyetlen magyar irodal­mának. Van azonban két csoport, mely­nek tagjai írással keresik és néha találják is kenyerüket, s ezek közül az egyik cso­port ajobboldali, a másik csoport a balol­dali címke védelme alá helyezi magát. Az egyik az alkalmi hondörgedelmek, a minden gyomorban ott korgó irredenta szokványok, a turán-keresztényi böffen­­tyűk kimérője kicsinyben és nagyban. Ezek rendesen társaságokba egyesülnek, melyeket irodalminak neveznek. Ismer­tetőjeleik: az akasztófát bitónak, a hóhért bakónak s Herczeg Ferencet nagy írónak mondják. Ezeknek a létezési ürügye az, hogy jobboldaliak. A másik csoport az exportgyönyörűségek udvari, sőt utcai szállítói, az úgynevezett nemzetközi iro­dalom (nem világirodalom!) konfekció­­sai, a hollywoodi esztétika tőzsdebizo­mányosai. Ismertetőjelük: kedves mon­dásuk: nincs agár, nincs vizsla, nincs dakszli, nincs kuvasz, csak Kutya van, nagy K-val, nincs francia, nincs olasz, nincs zsidó, nincs magyar, csak Ember van, hasonló E-vel. Ezek azért lehetnek, mert baloldaliak. Ez a két csoport tényleg megvan. De ez jelenthet kettészakadt üz­letet, megrepedt szatócsot, széthasadt áruházat: de semmiképpen sem jelenthet kettészakadt magyar irodalmat. Ne szaggassák az irodalmunkat. Ki­asszimilálódtak, kikeresztelkedtek, ki­­hazafiaskodtak bennünket mindenünk­ből. Az ő kezükben van templomunk, iskolánk, kardunk, jogrendszerünk, iga­zságunk, övék lett a földünk és a leve­gőnk. Hagyják meg nekünk legalább iro­dalmunkat: a szép sírások nehéz jogát. Mikor úgyis minden aratás az övék: ne bántsák a magyarság két tragikus magve­tőjét: a magyar parasztot és a magyar géniuszt. A magyar paraszt vetésén az ő gyermekeik híznak maguknak izmot, ha­talmat, jövőt. A Csokonaik, a Katonák, az Ady Endrék hulláiból kis asszimilált er­kölcsi világrendesek rágcsálnak maguk­nak egyetemi tanárságot, akadémiai tag­ságot, jó falatokat és irányító rangot. Ne igyekezzenek betömni a magyar könnyek egyetlen útját. Legyenek óvato­sak: ne gyűjtsenek tengert. Tengert, mely kétségbeesett felzúdulásában összetör majd minden kalózhajót”. (Kettészakadt magyar irodalom. Iro­dalom és politika. Orbán-hegy, 1927. Szent István napján. Szabó Dezső Füze­tek 13. Bp„ 1935. december.) „Megmutattam már: hogy a feleke­zeti, politikai és szociális lelki tartalom különbségei nem jelenthetik a magyar irodalom kettészakadását. A katolikus Pázmány, a kálvinista Szenczi Molnár, a királyhimnuszos Vörösmarty és a repub­likánus Petőfi, a Széchenyi és a Kossuth irodalma: nem jobboldali és nem balol-Százhúsz évvel ezelőtt született Szabó Dezső. A zsenik közt ritka az olyan kie­gyensúlyozott és mindenkitől tisztelve sze­retett alkotó ember, mint Arany János. Szabó Dezső azon túlsúlyban lévő nagy­szerűek közé tartozott, akik nem bolygói akartak lenni a magyar nemzetnek, hanem elvárták attól, hogy rájuk figyelve játja vé­­lük együtt a közös utat. Adynál két eszten­dővel volt fiatalabb, Móricz Zsigmonddal egyidős, a Nyugat vonzáskörében ugya­núgy a magyarság ügyében küszködött, mint a több évtizedes belső száműzetésben. Erőben, vakmerőségben de önbizalomban sem maradt Ady mögött, hallatlanul sokat dolgozott, miközben didergette az Idő elég­telen volta. Nagy hírű könyveket adott ki a kezéből, nem mindig feddhetetlen művészi igénnyel. Tudta, hogy a teremtő sem töké­letes, magát azonban a magyar szó - akár így is mondhatnánk: a Magyar Szó és Gon­dolat - letéteményesének tartotta. Igazsá­gai, azoknak megformálása és közreadása szinte mindig vihart kavartak. Volt azonban idő, élete második felében, mikor mind a dali irodalom, hanem: az egységes egyet­len magyar irodalom. Mert az egyetlen magyar életakarat különböző megnyil­vánulásai, az egyetlen magyar psziché különböző arcai”. (Kettészakadt magyar irodalom. Szellemi életünk válsága. Tamás u. 1928. május. Szabó Dezső Füzetek 13. Bp„ 1935. december.) A magyar Rádióról 1940-ben: „És ha már a rádiót említettem: vajon ez a végtelen lehetőségű tényező meg­adja-e azt az egységes tervű, mély baráz­dákat szántó nemzeti nevelést, a magyar léleknek és a magyar szolidaritásnak azokat a mély, szerves erővé mozduló indításait, melyeket tőle joggal várha­tunk? Kétségtelen: ad jót is. Igen sok gazdasági, történelmi, tájékoztató, sőt irodalmi felolvasás is hozzájárul azok­nak a tényeknek és összefüggéseknek a megmutatásához, melyek a magyar hazafiaság, a magyar nemzethez tartozó akaratnak reális, termő talaját jelentik. Nem feledkezik meg a népi zene és a népdal ápolásáról, és töbször helyet ad a döntő fontosságú, hatalmas folyamat­nak, melyet Bartók és Kodály indítottak el. De, de: fájdalom: ez csak sziget, s a szigetet tenger veszi körül. És ez a tenger nem öröm, nem magyar öröm, nem em­beri ember öröme. Először is: igen sok­szor, túl sokszor összevéti feladatát a segély egyesület teendőivel. Olyan no­vellákat, verseket bánt a hallgatók felé, hogy az ember kérdezi: nem jobb volna ezen a pénzen házigyilkosokat tartani fent nevezett X. elbeszélések és versek íróinak szakszerű elpusztítására. Vi­szont: amagyar szellem igazi kifejezőit és akaróit: Móricz Zsigmondot, Kodolá­­nyit, Illyés Gyulát, Erdélyi Józsefet, Né­meth Lászlót stb., stb., a tanulmányíró Gombos Gyulát s a fiatal magyar iroda­lom igazi magyar tehetségeit feltűnően ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelteti. De legfőbb bűne az a mindennap és min­den órában túltengő irgalmatlan szadiz­­mus, mellyel a hangzó művészetek terén igyekszik kiölni a füllel egvert ember­­mártírból a fajfenntartásnak még a gon­dolatát is (...) Minderre azt az érvet véde­kezik elő, hogy mindez kell, a közönség kívánja. Bocsánatot kérek: a nemzet rádi­ója nem egy részvénytársaság örömta­nyája, ahol a részesedésre sandítva szün­telen, édes odaadással kérdik a kliensek­től: hogy akarod, drágám? A rádió a nemzet egyik leghatalmasabb és feltétle­nül: a legegyetemesebb nevelője: ahon­nan egységes tervű, jól átgondolt, hozzá­értő elemekkel megépített programmal kell ellátni a nemzeti lélek minden egész­séges, életet adó szükségeit. A rádió nem azért van, hogy bár- vagy lokálízlésű úri csőcselék irányítsa, hanem: hogy ő irá­nyítsa a közönség lelkét (...) Mikor fogja már egy egyetemes szer­vezésű kulturális vezetés üzembe venni azokat a tényleges magyar szellemi erő­ket, melyeket az irodalom, a művészet, a tudomány különböző térin sínylik azt, hogy magyar tehetségnek születtek? És akiknek minden bűnük az, hogy ősi messziségből öröklött parancsból nem tudnak nem magyarok lenni”. (Erdély alkalmából. Szabó Dezső Újabb Művei 60. Bp„ 1940. július-no­vember.) nemzeti oldalon, mind a német meg zsidó elkötelezettségű táborban igyekeztek mel­lőzni, negligálni a nemzetet ösztökélő, tü­relmetlen zsenit; ugyanakkor azonban min­dig megmaradt egy bizonyos tábor mel­lette. Jellemző Milotay István megfogal­mazása: „Szabó Dezsőtől semmit, róla pe­dig csak nekrológot közlünk.” Az elsodort falu című regényében igyekeztek magukra ismemi kora eleven figurái, illetve igyekez­tek elfeledni és elfeledtetni azt, ami rájuk vonatkozott. Testvére, Szabó Jenő is ma­gára ismert (ismerhetett bizonyos ponto­kon) Farczádi alakjában. Levelek sűrű ára­datában próbálta menteni magát és család­ját a szürke freskóról. Voltak és vannak, akik hittel vállalták Szabó Dezső eszméit. Özönnel olyanok is, akik a 20-as évektől a sztálini-kádári szocializmuson át a mai na­pig kitagadni igyekeznek a nemzeti tudat­ból és a könyvüzletekből Szabó Dezsőt. Amíg ezek a meghatározó tényezők, addig sikerrel végzik ezt a nemzeti szellemet rontó háztáji feladatot a más, az idegen nevében. MAGYAR PANTEON Szabó Dezső (1879-1945)

Next

/
Thumbnails
Contents