Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. július-augusztus / : : KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Funar-féle feljelentések Nem kell különösebben bizonygatni, hogy Kolozsvár fura ura, Gheorghe Funar polgármester, no meg eszmetársai, a Román Nemzeti Egységpárt korifeusai sokkal jobban kedvelik a diktatúrát, mint a demokráciát. Legalábbis a kisebbségi kérdés „kezelésében” még mindig a diktatúra a legeredményesebb módszer. Mert lám, a demokráciában mindenkinek „megjöhet a hangja”, nemcsak a hatalmon lévőknek, a többségieknek - ez rendben lenne hanem a kisebbségi polgároknak is. És ezek - főleg az erdélyi magyarok - mindegyre tiltakoznak, emberi jogokat, kisebbségi egyenjogúságot emlegetnek, olyan hangosan, hogy visszahangzik bele egész Európa. Bezzeg a diktatúra idején! Lehetett volna-e tiltakozni, amiért Funar úr felásatta Kolozsvár csodaszép főterét, hogy megtalálja a hajdani dák település nyomait? Lett volna-e újság, rádió, gyűlésterem Romániában, ahol egy magyar történész feláll, és kétségbe vonja a kétezer esztendős igazságot: a román nép dákoromán származását, tehát a mai románok eredendő jogát a Dnyesztertől a Tiszáig elnyúló területen? Észrevehette-e valaki, ha egy magyar író eltűnt az újságokból, könyvek címlapjáról, egy magyar mérnök vagy munkás a gyárból, ha egy iskolában magyarról román tannyelvűre állt át az oktatás? Mindaz, amit a nagy Vezér negyedszázad alatt diktatúrával felépített, az most mind leomlik a nyilvánosság szabad téréin, kisebbségi magyarok elszemtelenedett rivalgásától! De nem, azért nem kell végképp elkeseredni! Ki lehet fogni ezen a fene nagy romániai demokrácián is. vannak ezen rések, repedések, meg egyáltalán, maradtak olyan módszerek, amelyeket a kisebbségi lázadozások megfékezésére, vezéreik móresre tanítására fel lehet használni. Akadnak még bíróságok és ügyészségek Romániában, amelyek tudják a kötelességüket, haegy derék román politikus vagy fontos politikai párt feljelentést tesz, törvény elé idéztet hazaáruló magyarokat. Legyenek azok akár püspökök, képviselők, politikusok vagy egyszerű honpolgárok. Egyképpen veszedelmesek mind. Tavaly a brassói ügyészségtől indultak el az idézések, az asócsemátoni RMDSZ-fórum résztvevőinek, illetve szónokainak címére. Egy ideig homály fedte, hogy tulajdonképpen mi célból és milyen sugallatra indult a vizsgálat, aztán kiderült, hogy Funar polgármester „hazafias” érzelmei háborodtak fel Kolozsváron, amiért a Kovászna megyei helységben kisebbségi magyarok jövőjük alakulását másként tervezgették, mint ahogy a román nacionalizmus elképzeli. Ugyanis Funarék szerint „lázadás” minden olyan magyar vélemény, amely a kisebbségi kérdés megoldatlanságát, a magyarellenes intézkedéseket, sunyi lépéseket szóvá meri tenni. Ezekből pedig akad éppen elegendő, akár minden héten fórumot lehetne rendezni róluk! Azt ugyan a jogászok sem nagyon értették, hogy mi köze a brassói ügyészségnek egy másik megyében történt eseményhez, egy harmadik megyéből érkezett feljelentés alapján? Nem kell félni, van román ügyészség Kovászna megyében is! Most egyenesen a bukaresti legfelső bíróságra érkeztek újabb feljelentések. Feladójuk a Román Nemzeti Egységpárt. Funar vagy Egységpárt - egyremegy. A stílus sem különbözik. Az érveket egymástól másolták. Ezúttal a Romániai Magyar Demokrata Szövetség hatodik kongresszusának egynémely szónokát kívánják a vádlottak padjára ültetni: Tőkés Lászlót, Katona Adámot, Kincses Elődöt, Toró T. Tibort, Király Károlyt. A felperesek indokai: nevezettek felszólalásaikban felelőtlen kijelentéseket tettek, amelyekkel románellenes, alkotmányellenes bűntetteket követtek el, börtönben a helyük! Vagyis: ha valaki az erdélyi magyarság sorsának alakítását latolgatja, őszinte aggodalommal szól a felemás román demokrácia kisebbségi politikájáról, az elgáncsolt reformokról, az elvetélt magyar egyetemalapításról, az föltétlenül románellenes. Fel kell tenni a kérdést: az „románbarát”, aki semmilyen jogot nem követel, a tőrdöfésekben is simogatásokat észlel, és mindent elkövet az erdélyi magyarság gyors eltűnéséért?! Úgy tetszik, hogy a román nacionalizmus harci módszerei közé iktatta a Funar-féle feljelentéseket. Újdonság lenne ez a romániai nemzetiségi politikában? Semmi más, mint egy régi szokás „felújítása”. Funar polgármesternek volt ebben egy illusztris elődje, ugyancsak Kolozsváron, de az nem Funar-szerű, botcsinálta, hanem igazi tudós volt. Neve: OnisiforGhibu, élt 1883 és 1972 között, a pedagógia professzora volt a kolozsvári Ferdinand király román egyetemen. Erdély földjén született, de igazán semmi köze nem volt a hagyományos erdélyi toleranciához. Trianon után a professzor úr - addig valóban a pedagógiai történetét kutatta - egyetlen célt tűzött maga elé: a magyar oktatás megsemmisítését Erdélyben. Módszere pedig ugyanaz volt, mint ma Funaréknak: feljelentések, perek, beadványok. Főként arómai katolikus egyházat, illetve a Katolikus Státust támadta, mivel ez állt útjában románosításának. Igen, szinte hadijelentésként adott számot ádáz csatáiról. Mikó Imre, a Huszonkét év című kötetében, 1940-ben (máig legjobb, leghitelesebb krónikája a két háború közötti kisebbségi magyar küzdelmeknek) idézi Ghibu professzor egyik írását a bukaresti Universul - a maga idejében tekintélyes konzervatív napilap - 1936. évi, október 5-i számából. Figyeljük a „csaták” felidézését. Elmondta Ghibu professzor, hogy 21 városban tartott előadást a magyar iskolák, illetve a római katolikus egyház ellen, követelve a Státus vagyonának elkobzását, az iskolák bezárását. Kiadott 14 könyvet és röpiratot. Továbbá: feljelentéseket adott be a vallás- és közoktatásügyi, a belügyi, a külügyi, az egészségügyi és a földművelésügyi minisztériumokhoz, nem felejtve ki az állambiztonsági hatóságot és a csendőrparancsokságokat sem. Meg kell hagynunk, Funarék még nem érték el ezt a „formát”! De az ügyészségi feljelentések dolgában már versenyezhetnek Ghibuval. A professzor ugyanis - saját dicsekvése szerint - csak négy város ügyészségénél és hat törvényszéknél indított eljárást magyar vezetők ellen. A professzor úr emlékiratokkal is bombázta a különböző fórumokat, így az Antirevizionista Ligát, a román ortodox püspökségeket, de elküldte feljelentéseit a Vatikánba is, magához XI. Piusz pápához. Úgy gondolhatnók, hogy tiszteletből „értesítette” a Szentszéket küzdelmeiről. Ugyan! Onisifor Ghibu egyenesen megvádolta a pápát, amiért támogatja „a magyar katolicizmus nagyzási hóbortját, amely ezer esztendő óta már annyi bonyodalmat okozott Európa délkeleti részében...” Ha meggondoljuk: csakugyan, igazán felháborító lehetett egy derék román nacionalista számára, hogy a magyar katolikus egyház püspöksége 1009 óta jelen volt Erdély történelmében, mióta Szent István megalapította a püspökséget. Úgy képzelhetnők, hogy 1945 után OnisiforGhibu elsüllyedt az ismeretlenségben. Ugyan! Háborítatlanul tovább tevékenykedett azon a Kolozsváron, ahol a Bolyai Tudományegyetemről sorra távolították el a legkiválóbb, nemzethű magyar professzorokat, ha „polgári beütéssel” vagy Isten ments, „magyar nacionalizmussal” vádolták meg őket. György Lajos, Benedek Marcel, László Gyula, a magyar állampolgárságú önként Kolozsváron maradt professzorok estek a nagyrészt magyar puriftkátorok áldozatául. Ghibu professzorhoz ki mert volna nyúlni a magyarok közül? A román kollégák álltak volna ki ellene? De 1989 után aztán mégis... Naiv tévedés! Nagyváradon róla nevezték el a város új, ultramodern román gimnáziumát. Nem is a szülőföldjén, Szeben megyében ápolják ily képpen az emlékét. Nagyváradon nagyobb szükség van Ghibu szellemének ébren tartására? Hiszen itt még élnek magyarok, akik ragaszkodnak nyelvükhöz, iskoláikhoz. Vajon Funarék is abban reménykednek, hogy nekik is legalább ekkora szerencséjük lesz az utókorral? Versenyfutásuk Ghibu emlékével - láthatóan - folytatódik. g Szabó Dezső igazságai (Folytatás az 1. oldalról) Erdélyről, a kisebbségekről - 1936-ban: „Ma már körülbelül tudományos tény, hogy Erdélynek már a honfoglalás előtt volt magyar (székely) lakossága. Bár ez a tény a mai szempontunkból nem fontos. Az is tudományos tény, hogy az aránylag csekély számú magyarság elég gyorsan és könnyen foglalta el a történelmi Magyarország területét. Ez a csekély ellenállás azt jelenti, hogy az akkori Magyarország területén nem volt egy egységes történelmi akarat, egységes kultúra, egységes történelmi öntudat formáiban élő nép. Bár: ha lett volnais ilyen, a mi tárgyunkra ez teljesen közömbös volna: mert az ezer év előtti erőszak ma, az ezer év elvégzett munkája és áldozata után: hibátlan jogcím lenne. Érdekes, hogy azok bolygatják az ezer év előtti birtokbavétel jogosságát, akik a mai véletlen győzelem erőszakát teljes és örökre szóló jogforrásnak hirdetik. Annyi bizonyos: mi voltunk az elsők, akik a történelmi Magyarország területén egy külön egységes jjondolatú közösséget építettünk meg. Es az is bizonyos, hogy azoknak a nemzetiségeknek jó részét, melyek ma új követelésekkel döngetik a magyar Állam biztonságát s a magyarság jóhiszeműségét: mi telepítettük be időről időre a nemzeti háztartás bizonyos funkcióinak ellátására. Vagy pedig: hálátlan és hűtlen idegen királyaink hozták be őket azzal a sunyi gyilkos gondolattal, hogy ezek a betelepített idegen rétegek hadi bázisok legyenek az ellen a magyarság ellen, melynek mindent köszönhettek”. (.Haláltánc a kisebbségi kérdéssel. Városmajor, 1936. november hó 12-én. Szabó Dezső Füzetek 23-24. Bp„ 1936. december - 1937 január.) „Ezeknek a magyar Állam, magyar kultúra tégláiul valaha behozott nemzetiségi képleteknek jogi helyzetét azonosnak állítani azoknak a nemzetiségi rétegeknek helyzetével, melyeket a véletlenül győzelemre zökkent trianoni hatalmak máról holnapra - ezer éven át fejlődött történelmi hagyományaikkal, megépíett kultúrájukkal s az azt kifejező ősi nyelvvel - áttelekkönyveltek idegen impériumok hatalma alá: minden jog és minden szociális igazság megtagadását jelenti”. (U.o.) .Milyen a magyarságnak politikai értéke és lehetősége? Ez a sajátos arcú rokontalan faj, mikor idejött, a maga viszonylagosan csekély számával az itt történelmi értelem nélkül élő néptöredékeket egy új történelmi alkotás egységébe tudta egyesíteni. Kelet-Európa szláv, német és egyéb töredékű néptengerében úgy tudott egy egyéni arcú történelmi épületet emelni, hogy ez mégis a nyugateurópai kultúra előretolt műhelye és védőműve volt. Hatalmi erejével meg tudta akadályozni, hogy Kelet-Európa e része állandóan a kisebb fajok marakodása, vagy a német, vagy szláv világhatalom könnyű zsákmánya legyen. És éppen rokontalan volta teszi ezt a népet a legalkalmasabb történelmi eszközzé a jövőben, hogy Kelet-Európa és a Balkán népeit olyan egyensúlyba hozza, mely mindezeknek a népeknek a legnagyobb védelmet jelenti a német és orosz világhatalmi veszéllyel szemben, és amelyben minden többi kelet-európai nemzet biztosítéka lesz minden többi kelet-európai nemzet egyéni szabad fejlődésének. A magyarságnak itt mással nem helyettesíthető pozitív történelmi hivatása, nélkülözhetetlen és szükségszerű történelmi funkciója van: mert ez a szerep egyszersmind életösztönének egyetlen természetes külpolitikai megnyilatkozása, legmélyebb életérdekeinek matematikailag megszabott eredője, életakaratának szükségszerű iránya”. (U.o.) A .szomszédságpolitikáról 1935-ben: „2. A szomszédos hatalmakkal szemben magatartásunkat egyelőre csakis az ott élő magyarok sorsa határozhatja meg. Tehát: félretéve a gyengeelméjűek fegyverét; a duzzogást s minden meddő kirakatosan mumuskodó irredentát: lebírhatatlan folytonos kezdeményezéssel odahatni, hogy a rendes gazdasági és kulturális érintkezések ezekkel az országokkal helyreálljanak, s így a régi, közvetlen életáramlás köztünk és az eltépett részek magyarsága közt újból meginduljon. E politikával, mely egész Európa lelkiismerete előtt a folytonos, elijeszthetetlen barátságos közeledés, a mindkét fél több hasznának a politikája: mind több kíméletet, jogot, érvényesülést érni el az ott élő magyarság számára. Természetesen: ez nem jelentene semmi jogfeladást, semmi lemondást arról, amiről nem lehet lemondani”. (Március mérlegén: A Gömbös-kormány és az „Új Korszak”. Farkas-rét, 1935. február 11. Szabó Dezső Füzetek 7. Bp„ 1935. március.) A magyar irodalomról 1927-ben: „Tehát: nincs jobboldali magyar irodalom, nincs baloldali magyar irodalom. Az egyetlen új magyar irodalom szerves folytatója a múlt egyetlen magyar irodalmának. Van azonban két csoport, melynek tagjai írással keresik és néha találják is kenyerüket, s ezek közül az egyik csoport ajobboldali, a másik csoport a baloldali címke védelme alá helyezi magát. Az egyik az alkalmi hondörgedelmek, a minden gyomorban ott korgó irredenta szokványok, a turán-keresztényi böffentyűk kimérője kicsinyben és nagyban. Ezek rendesen társaságokba egyesülnek, melyeket irodalminak neveznek. Ismertetőjeleik: az akasztófát bitónak, a hóhért bakónak s Herczeg Ferencet nagy írónak mondják. Ezeknek a létezési ürügye az, hogy jobboldaliak. A másik csoport az exportgyönyörűségek udvari, sőt utcai szállítói, az úgynevezett nemzetközi irodalom (nem világirodalom!) konfekciósai, a hollywoodi esztétika tőzsdebizományosai. Ismertetőjelük: kedves mondásuk: nincs agár, nincs vizsla, nincs dakszli, nincs kuvasz, csak Kutya van, nagy K-val, nincs francia, nincs olasz, nincs zsidó, nincs magyar, csak Ember van, hasonló E-vel. Ezek azért lehetnek, mert baloldaliak. Ez a két csoport tényleg megvan. De ez jelenthet kettészakadt üzletet, megrepedt szatócsot, széthasadt áruházat: de semmiképpen sem jelenthet kettészakadt magyar irodalmat. Ne szaggassák az irodalmunkat. Kiasszimilálódtak, kikeresztelkedtek, kihazafiaskodtak bennünket mindenünkből. Az ő kezükben van templomunk, iskolánk, kardunk, jogrendszerünk, igazságunk, övék lett a földünk és a levegőnk. Hagyják meg nekünk legalább irodalmunkat: a szép sírások nehéz jogát. Mikor úgyis minden aratás az övék: ne bántsák a magyarság két tragikus magvetőjét: a magyar parasztot és a magyar géniuszt. A magyar paraszt vetésén az ő gyermekeik híznak maguknak izmot, hatalmat, jövőt. A Csokonaik, a Katonák, az Ady Endrék hulláiból kis asszimilált erkölcsi világrendesek rágcsálnak maguknak egyetemi tanárságot, akadémiai tagságot, jó falatokat és irányító rangot. Ne igyekezzenek betömni a magyar könnyek egyetlen útját. Legyenek óvatosak: ne gyűjtsenek tengert. Tengert, mely kétségbeesett felzúdulásában összetör majd minden kalózhajót”. (Kettészakadt magyar irodalom. Irodalom és politika. Orbán-hegy, 1927. Szent István napján. Szabó Dezső Füzetek 13. Bp„ 1935. december.) „Megmutattam már: hogy a felekezeti, politikai és szociális lelki tartalom különbségei nem jelenthetik a magyar irodalom kettészakadását. A katolikus Pázmány, a kálvinista Szenczi Molnár, a királyhimnuszos Vörösmarty és a republikánus Petőfi, a Széchenyi és a Kossuth irodalma: nem jobboldali és nem balol-Százhúsz évvel ezelőtt született Szabó Dezső. A zsenik közt ritka az olyan kiegyensúlyozott és mindenkitől tisztelve szeretett alkotó ember, mint Arany János. Szabó Dezső azon túlsúlyban lévő nagyszerűek közé tartozott, akik nem bolygói akartak lenni a magyar nemzetnek, hanem elvárták attól, hogy rájuk figyelve játja vélük együtt a közös utat. Adynál két esztendővel volt fiatalabb, Móricz Zsigmonddal egyidős, a Nyugat vonzáskörében ugyanúgy a magyarság ügyében küszködött, mint a több évtizedes belső száműzetésben. Erőben, vakmerőségben de önbizalomban sem maradt Ady mögött, hallatlanul sokat dolgozott, miközben didergette az Idő elégtelen volta. Nagy hírű könyveket adott ki a kezéből, nem mindig feddhetetlen művészi igénnyel. Tudta, hogy a teremtő sem tökéletes, magát azonban a magyar szó - akár így is mondhatnánk: a Magyar Szó és Gondolat - letéteményesének tartotta. Igazságai, azoknak megformálása és közreadása szinte mindig vihart kavartak. Volt azonban idő, élete második felében, mikor mind a dali irodalom, hanem: az egységes egyetlen magyar irodalom. Mert az egyetlen magyar életakarat különböző megnyilvánulásai, az egyetlen magyar psziché különböző arcai”. (Kettészakadt magyar irodalom. Szellemi életünk válsága. Tamás u. 1928. május. Szabó Dezső Füzetek 13. Bp„ 1935. december.) A magyar Rádióról 1940-ben: „És ha már a rádiót említettem: vajon ez a végtelen lehetőségű tényező megadja-e azt az egységes tervű, mély barázdákat szántó nemzeti nevelést, a magyar léleknek és a magyar szolidaritásnak azokat a mély, szerves erővé mozduló indításait, melyeket tőle joggal várhatunk? Kétségtelen: ad jót is. Igen sok gazdasági, történelmi, tájékoztató, sőt irodalmi felolvasás is hozzájárul azoknak a tényeknek és összefüggéseknek a megmutatásához, melyek a magyar hazafiaság, a magyar nemzethez tartozó akaratnak reális, termő talaját jelentik. Nem feledkezik meg a népi zene és a népdal ápolásáról, és töbször helyet ad a döntő fontosságú, hatalmas folyamatnak, melyet Bartók és Kodály indítottak el. De, de: fájdalom: ez csak sziget, s a szigetet tenger veszi körül. És ez a tenger nem öröm, nem magyar öröm, nem emberi ember öröme. Először is: igen sokszor, túl sokszor összevéti feladatát a segély egyesület teendőivel. Olyan novellákat, verseket bánt a hallgatók felé, hogy az ember kérdezi: nem jobb volna ezen a pénzen házigyilkosokat tartani fent nevezett X. elbeszélések és versek íróinak szakszerű elpusztítására. Viszont: amagyar szellem igazi kifejezőit és akaróit: Móricz Zsigmondot, Kodolányit, Illyés Gyulát, Erdélyi Józsefet, Németh Lászlót stb., stb., a tanulmányíró Gombos Gyulát s a fiatal magyar irodalom igazi magyar tehetségeit feltűnően ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelteti. De legfőbb bűne az a mindennap és minden órában túltengő irgalmatlan szadizmus, mellyel a hangzó művészetek terén igyekszik kiölni a füllel egvert embermártírból a fajfenntartásnak még a gondolatát is (...) Minderre azt az érvet védekezik elő, hogy mindez kell, a közönség kívánja. Bocsánatot kérek: a nemzet rádiója nem egy részvénytársaság örömtanyája, ahol a részesedésre sandítva szüntelen, édes odaadással kérdik a kliensektől: hogy akarod, drágám? A rádió a nemzet egyik leghatalmasabb és feltétlenül: a legegyetemesebb nevelője: ahonnan egységes tervű, jól átgondolt, hozzáértő elemekkel megépített programmal kell ellátni a nemzeti lélek minden egészséges, életet adó szükségeit. A rádió nem azért van, hogy bár- vagy lokálízlésű úri csőcselék irányítsa, hanem: hogy ő irányítsa a közönség lelkét (...) Mikor fogja már egy egyetemes szervezésű kulturális vezetés üzembe venni azokat a tényleges magyar szellemi erőket, melyeket az irodalom, a művészet, a tudomány különböző térin sínylik azt, hogy magyar tehetségnek születtek? És akiknek minden bűnük az, hogy ősi messziségből öröklött parancsból nem tudnak nem magyarok lenni”. (Erdély alkalmából. Szabó Dezső Újabb Művei 60. Bp„ 1940. július-november.) nemzeti oldalon, mind a német meg zsidó elkötelezettségű táborban igyekeztek mellőzni, negligálni a nemzetet ösztökélő, türelmetlen zsenit; ugyanakkor azonban mindig megmaradt egy bizonyos tábor mellette. Jellemző Milotay István megfogalmazása: „Szabó Dezsőtől semmit, róla pedig csak nekrológot közlünk.” Az elsodort falu című regényében igyekeztek magukra ismemi kora eleven figurái, illetve igyekeztek elfeledni és elfeledtetni azt, ami rájuk vonatkozott. Testvére, Szabó Jenő is magára ismert (ismerhetett bizonyos pontokon) Farczádi alakjában. Levelek sűrű áradatában próbálta menteni magát és családját a szürke freskóról. Voltak és vannak, akik hittel vállalták Szabó Dezső eszméit. Özönnel olyanok is, akik a 20-as évektől a sztálini-kádári szocializmuson át a mai napig kitagadni igyekeznek a nemzeti tudatból és a könyvüzletekből Szabó Dezsőt. Amíg ezek a meghatározó tényezők, addig sikerrel végzik ezt a nemzeti szellemet rontó háztáji feladatot a más, az idegen nevében. MAGYAR PANTEON Szabó Dezső (1879-1945)
