Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
1999. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Beszélő tárgyaink Lászlóffy Aladár kolozsvári éremgyűjteményére ( \ SÉRTŐ KÁLMÁN Akácfamenyasszony „ Küldöm Neked emlékül kis pajtásodat a Te nagy jóságodért és megható hűségedért. Szívből ölel szerető Jászaid” - olvasható azon a cintányéros zenebohócot ábrázoló porcelánfigurán, amelyet a nagy művésznő küldött Bajor Gizinek 1926. február 9-én, s amely ma is látható Budapesten, a Stromfeld Aurél úti színészmúzeumban. A küldeménnyel Jászai Mari bizonyára nem csupán a Zilahy „Zenebohócok"-jában remeklő Fruzsinát köszöntötte, hanem azt is tudtára szándékozott hozni, miszerint őbenne, az évek óta hiteles művészi teljesítményt nyújtó Bajor Giziben látja a méltó utódot. Az Utódot. A jelképek, különösen a művészek világában, maguk helyett beszélnek. Hogy Bajor Gizi mit szólt volna, ha a még mindig ünnepelt primadonna „utódom”nak nevezi őt a becses emléktárgyat kísérő szövegben: nem tudhatjuk, csak sejthetjük. A zsenik, a különös tehetségek mindenkor a maguk útját járják - őnekik nincs elődjük a pályán. Hevesi Sándor, aki a Nemzeti Színház egyik egész évadját Bajor Gizire alapozta, 1939-ben így ír: „Sajnos, az Utolsó táncot még nem láthattam, csak a maga utódait láttam. Tisztelet a kivételnek, olyanok, akiknek van annyi tehetségük, hogy Magát utánozzák, vagy annyi tehetségük sincs, hogy utánozzák Magát (...) a nagy tehetségek csak elődök lehetnek, és nem utódok.” Egész irodalma van már annak, miként magyarázzák a lélekbúvárai a kiváló szellemek gyermeki, olykor gyermeteg ragaszkodását a tárgyakhoz, a csecsebecsékhez, mégha adományok is azok. Mondják, Bajor Gizi is imádta tárgyi környezetét, könyveit és könyvespolcait, ruháit és ruhásszekrényeit, emléktárgyait és azok tárlóit egyaránt, zsámolyát és kristálypoharát. Freud szerint a kiváló tehetségek - a példaképeket nélkülözni kénytelenek, vagy szándékosan nélkülözők - ezekben a „szellemiesült világdarabkákban” a maguk egyedi ,,(f)elsőbb”, tehát mérvadó és követhető énjüket vélik fölfedezni. Enyhe túlzással úgy is mondhatjuk: a hiányzó előd (nem genealógiai értelemben!) szilánkjai ezek a tárgyak, amelyek értelemmel telítődnek, s amelyek egy egész életút bejárta után állnak össze egyetlen egésszé. Egyedivé és hitelessé. Miként... De mivel annyi ellenpéldánk van - hiszen kinek van módjában manapság Kótsi Patkó vagy Szentgyörgyi István pipagyűjteményét végigcsodálni... hogy az elkótyavetyélt közelmúlt emléktárgyairól ne is beszéljünk -, nos, mivel az idő istenesen kitolt a komédiásokkal, hát ezúttal ne a szerencsés véletlenre hivatkozzunk. A Bajor Gizi-villa és menhely (kezdetben művészbarátok, utóbb a fővárosi magyar színészet tárgyi emlékeinek a menedéke) akár a szerencsés véletlennek is köszönheti meglétét - persze, nem utolsósorban Gobbi Hildának. Bajor Gizi életét különös villanásokkal cikázzák át a földi világot idéző tárgyak. És ezek időnként Oróla, időnként pedig az Őt értők nem épp hasonló minőségű világáról szólnak. 1940 őszén előadást tartott a rádióban, Levelesládám címmel. A műsorból kiderült, miszerint az akkori magyar társadalom nem kis része a Mindenható Komédiástól, Bajor Gizitől várta a megváltást. (A művésztől... vagy művészettől? - fogalmazunk ma.) „Hogy fogalmuk legyen - hallhatták a háborús idők rádióhallgatói idén mennyit és mit kértek tőlem ajándékba, összeírtam nagyjából a kéréseket. Csak ebben az esztendőben 246 bundát és kabátot, 392 ruhát, 18 estélyi ruhát, 80 pár cipőt, számtalan harisnyát és kesztyűt, 312 fényképet, 12 rádiókészüléket, 8 gyermekkocsit, 4 motorbiciklit... a készpénzről és az állások tömegéről nem beszélve. És ha mindenkit felvettem volna, aki ajánlkozott titkárnak, társalkodónőnek, öltöztetőnőnek, sofőrnek, szakácsnak és szobalánynak: nem férnék el személyzetemmel a Vérmezőn.” Tamási Áron, az Erdélyből érkezett író, aki menekültként sokáig az Attila utcai pincékben bujkált - bujtatott zsidó értelmiségiek társaságában (s akit Bajor Gizi 1943-as, kolozsvári vendégszereplésekor ismert meg) -, így ír későbbi, budapesti háborús hányattatásait felelevenítő naplójában: „1945. január 30. (...) Vendégek érkeznek. Egy kitűnő újságíró nagy hátizsákkal, együtt jön a feleségével és szelíden bimbózó leányával. Mindenki örül nekik, mert Róbert tájékozott újságíró, s igen biztató híreket mond. Gizi bejuttatja őket a vendégek közé, kijelöli ágyaikat az alagsorban.” Igen, a háború borzalmai közepette minden más méreteket kap, művészet és tárgykultusz egyaránt. Tamási Áron 1945-ös naplójában a lóhús „gyönyörűségéről” jegyez föl néhány sort - lévén, hogy a Vérmező melletti Bajor-villában helyet kapott erdélyi menekült írót és számos más vendéget csak lóhússal tudnak traktálni -, annak előtte két évvel viszont egészen más szövegösszefüggésben jelenik meg a kettejük barátsága. Annak idején Tamási arról biztosította Kós Károlyt - Bajor Gizi 1943-as kolozsvári vendégszereplésekor, amidőn Tamási „csapta a legyet - Kós szerint - a primadonna körül”, hogy a kolozsvári híresség, Poór Lili után „Gizi az egyetlen, aki a magyar lelket színpadra képes vinni”. De miként vélekedik kolozsvári kiruccanásáról a művésznő? „Kolozsvár, 1943. június 19. (,..)Már több mint két hete itt vagyok - írja Herczeg Ferencnek Baj or Gizi -, és a munkától eltekintve, remekül érzem magam. Itt diát - folytatja Tamási Áron -, szép szivar, szagolgatom, majd rágyújtok. Ahogy eregetem a füstöt, otthoni disznótort látok az illatos füstön keresztül.” Bajor Gizi példaképe, ha volt, vagy lehetett egyáltalán, az a természetesség volt - amelynek beszédes darabkáival önmagát körülvette. Temetésén Somlai Artúr így búcsúztatta: „Természetes, emberi hangon szólt”. Gobbi Hilda pedig ígyen: „Az emberek, akiket életre keltett, emberszabásúak voltak. Nem istenek.” Egyszerűsítések ezek a javából, de igazak. Halála tragikus volt - félje, a Tamási által is emlegetett Tibor -, téves diagnózis alapján azt hitte, hogy asszonyának rákja, végzetes betegsége van. Vélt kínjait megkönnyítendő: ópiummal végzett vele. Aztán önmagát is megmérgezte. Mindez 1951. február 12-én történt. Szűz akácfa, aki idén Először virágzói, Gömbfejeden olyan szép a Menyasszonyi fátyol Gyere velem a templomba, Hold látja csak égen, Harangozó, templomszolga Lepihent már régen... Gyere velem megesküdni Virágzó akácfa, Míg a porba nem hull le a Lombod szagos fátyla. Éjszaka van, pap is alszik, A templomban, csendben, Oltár előtt, kis akácfa, Mi leszünk csak, ketten... Borzas fejemet lehajtom Oltárra zokogva, Akácfával esküszik a Szegény falurossza. Sírok, hogy te is meghatódsz, Ártatlan akácfa, Rám könnyezel pár virágot, Többit az oltárra... Ha kijövünk a templomból Holdfénynél megbánod, Hogy a feleségem lettél, És nincsen virágod. Ne is gyere a templomba Őszülő legénnyel, Illatozzál sok csillagos, Tavasztitkos éjjel.. (1939) Középen a színész mindenki olyan kedves. Rengeteget vásároltam ruhákat, két koffert, szőtteseket... Szeretem Kolozsvárt. Reggel termoszból teázunk, aztán bolyongunk a gyönyörű kis utcákon, (...) Mihályfi Béla, Tamási Áron, Kemény János felváltva a társaság. Tréfálkozunk, mókázunk, háborúról szó sincs.” A háborúk nem az egymásba illő tárgyak összeillesztői - és nem csupán a zsenik ellenségei. Vajon mi lett volna az Ábel szerzőjéből, ha a túlélés nem ugyanazon csatornáit kutatja, mint példának okáért Bajor Gizi? Rossz nyelvek vélekedése szerint Tamási az Erdélyben vendégeskedő BajorGizi által felvásárolt tárgyakat szándékozott átjuttatni a veszélyeztetett övezeteken - szőnyegeket, köcsögöket, tordai tálakat, torockói nyoszolyákat, amiket a hirtelen változó idő leszedett a vagonról. (Lett még erre példa...) Egy dolog biztos: a budai Bajorvillában „meghúzódó” Tamási helyzete, bár nem az első eset, példa értékű hosszú időkre - eszerint a magyar művészet a maga egymásrautaltságában is egységes és oszthatatlan. Nem az első, és nem az egyetlen: Lédák mindég adódtak, ha a hálót, ilyen vagy olyan indítékkal, ki kellett vetni. „Tibor átnyújt nekem egy regáli-mé-Botrányok, katasztrófák, hátborzongató történetek harsogják immár hetek, hónapok óta a különböző kereskedelmi televíziókban. A fő botrány-nyomozó szinte kiesik a száján, amikor kiröppenti a szót: botrányok. A sporttudósításban megőszült riporter pedig akként igyekszik fölcsigázni érdeklődésünket, hogy megemelt hanggal ecseteli, milyen emberi tragédiák boldog részesei lehetünk, ha megvesszük az általa reklámozott videokazettát. Fájdalmaktól, megcsalatottságoktól sziszegünk eszmélésünktől fogva, jóérzésű emberek. Nincs nap, amikor nem taglózna le hír az ember esendőségéről, kiszolgáltatottságáról. Parányiságunk oly sebezhetővé tesz bennünket, hogy eleve magunkban hordozzuk a tragédiákat. Ingoványbiztos minden léptünk. Keresve sem találnánk nagyobb földi bizonyosságot a bizonytalanságnál. De teszszük a dolgunkat a hitben: elkerül talán a romlás. ...ezzel a címmel hirdetett színházi fesztivált a Nagyváradi Kiss-Stúdió - az egyetlen magánszínházi kezdeményezés Erdélyben a Kárpád-medence Stúdió színházai számára. 1564-ben a Tordai Országgyűlés kihirdeti a vallásszabadságot: mindenki anyanyelvén hallgathatja az igét. Szerencsére a középkor e liberális „fertőzése” máig hat, s a váradi közönség magyar, román, német és jiddis nyelven hallgathatta Thalia papjait, ugyanúgy, mint valaha -197 9-ben és 81 -ben - a Sepsiszentgyörgyi első és második Nemzetiségi Színházi Kollokviumokon. Sajnos a háború réme nem alszik, így csak a Szabadkai Kosztolányi Színház színészei tudtak átsuttyanni a határon, az újvidékiek fennakadtak a háborús szűrőn. így is népes mezőny jött össze. Csak az anyaország és Felvidék (haláleset miatt) nem képviseltette magát. Igaz, a magánerőből szerveződött fesztivál vezetői Mióta megteremtődtünk, ficánkol bennünk a kisördög. Akaratlanul is meglegyinti lelkünket valami démoni csélcsap, fölborzolja vérünket a halál szele, ha épp nem mi vagyunk az áldozat. Szembe vigyorog valünk kajánul a ránk ámyékuló gonosz: ugye milyen jó egy kis borzongás? Bizony, a pletykapadon is arról kelepeitek évszázadokon keresztül a hárászkendős öregasszonyok: hogyan esett meg a szomszéd lánya, s ugrott kútba vagy vetette magát cséplőgép-garatba a szerencsétlen, hogyan bicskázták meg egymást bálban, lagziban a nagytorkú legények. De a fáma szólt arról is - e sorok írója emlékszik még rá -: hogyan vágta agy on a villám a falu legszorgalmasabb, mert a viharból csak a legutolsó pillanatban menekülő gazdáját. Népdalaink telis-tele vannak tragédiákkal, halálokkal, vérfestette iszonyattal. Mérhetetlen szomorúsággal. „Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még nem tudták vállalni a Kassai Roma Színház népes zenekarának és színészeinek ellátását. A nagyváradi közönség ismételten bizonyította, hogy nemcsak operettre éhes. Állandó telt házzal honorálta a színházi útkeresés és útra-lelés bonyolult folyamatit, sőt, a szakmai megbeszéléseken aktívan részt vett a vitákban. A stúdiómunka bonyolult dolog, nem minden út járható; a járhatatlant elhagyjuk és újakat keresünk, ezért most csak a sikerekről adunk hírt. Szabó József már a hetvenes években bemutatta és „sikeresen be is tiltatta” Páskándi Géza Tessék a lábat letörölni, avagy a Bosszúálló kapus c. abszurdját. Mostművészileg letisztultabb formában, ám a mondanivaló és forma enyhe erodálásával nyeri a közönség által neki ítélt - minden díjat a közönség szavaz meg! - rendezői díjat. Illyés Kinga egyszemélyes színháza egyet hajlott volna, szívem ketté hasadt volna.” Mekkora bánat lehet az, amely az egeken is kétrét hajlik? Vajon hallottak-e ilyen lelket átmosó, tiszta fájdalomszavakról az újkori bánathajhászók? Aligha. Míg őseink az élet továbbélhetéséhez kibeszélték magukból a sebeket, addig mai utódaik némelyike szinte kéjjel tépegeti azokat. Hitvallásuk, ha nem inkább hitgyalázatuk: nem gyógyítani - fertőzni kell az ember lelkét. Nem alázattal lehajolni a szenvedéshez, de vásári portékát fabrikálni belőle, hogy eladható legyen. Ha már kilóra mérhetők legtitkosabb titkaink, miért ne árusíthatnánk ki szenvedéseinket? Pontosabban: szenvedéseiteket. „Akar egy jót mulatni? Nézze meg, hogyan égett össze Niki Lauda.” Ki se látszunk már a füstből. Ránk pernyéi az ezredvégi kufár világ. Elmúlt már húsvét, de még mindég időszerű egy alapos tavaszi nagytakarítás. Banos János Márai sokáig tiltott, agyonhallgatott csodáját hozta el. O már nem keresve, de megtalálva és bizton járva az utat, adta át San Gennaro vére agyat, lelket tisztító katarzisát. Vidnyánszki Attila a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház rendezője Csehov két egyfelvonásosát és egy monológot fűz egybe. Amíg a Medvében kissé medvésen tör-zúz a realizmus porcelánboltjában, magára talál és rendezőként brillíroz a Leánykérés neoteatralizmusában. Trill Zsolt megérdemelten kapja a férfialakítás díját, Varga Vilmos kapusával (Páskándi) megosztva. A színházak és kultúrák üdvös egymásra hatásának lehettünk tanúi a temesváriak beugrásával. A háborús igazolt hiányzás - Újvidék és Szabadkai Népszínház - miatt a Strip-tease mellé elhozták Mrozek másik kis abszurdját, a Nyílt tengerent, Florin Ionescu rendezésében. „Versenyen kívül”, de nagy örömmel tapsoltunk Hunyadi László és Makra Lajos önfeledt komédiázásának. A csodát aTemesvári Német Színház, S. Beckett: Ó, azok a szép napok]a hozza. Ida Jarcsek-Gaza, Brend von Bömches rendezésében, maga a megtalált egyszemélyes színház. A művésznő színészi jelenléte, ereje, szuggesztivitása döbbenetes azok számára is, akik nem értik a nyelvet. (Női alakítás díj megosztva Illyés Kingával és Mihaela Sarbuval.) Jelen volt még a Marosvásárhelyi Színiakadémia PeterWeiss: Marat-Sadejával, a gyergyószentmiklósi Figura Mrozek Em igránsolq ával, a Nagyváradi Román Színház egy film átirattal, a Szigligeti Társulat Varga Sándor: Tábomo- UAjával és a Bukaresti Színház Határok Nélkül társulata, mely Anna Frank Naplóját adta, román és jiddis nyelven, egy sokkal jobb rendezést érdemlő színésznő, Mihaela Sarbu tolmácsolásában. A fesztivál legnagyobb érdeme a feszültségmentesség volt. Talán azért, mert nem voltak díjak, csak egy „bohóc-Oscár”-szobrocska volt a jutalom - a Kiss- Stúdió ajándéka. A magyarországi „elit szakma” tüntetett is távolmaradásával! (nézi) Pénzen vett: lármafák
