Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-05-01 / 5. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. GDmmgjapBams ®í] CDd® ffifflssü [UsmgiD3®!]® (HD®©©0(i]@mQ XVII. évfolyam, 5. szám 1999. május A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSAG HAVILAPJA 116.- Ft - $3.00 / t : \ CZEGO ZOLTÁN A népirtás füstjében Miért indulnánk testvéreket keresni bibliai vagy biológiai messzesé­gekbe? Az ember, a beszélő, a szerszámkészítő, imádkozó, halált hívó és azt késleltető lény karnyújtásnyira érezheti maga mellett a saját mását. Igaz, esetleg más színben és más szándékkal, de - embert. így, és itt fogalmazható meg az áldás és átok fesztávolságában a gon­dolat, hogy ne csak a rokonokat keressük ebben a nagy, földi tébolydá­ban, hanem a testvéreket. Rokonaink nekünk, magyaroknak éppenséggel még éldegélnek Ázsiában, az ujgurok, aztán az idő kútkáváján valahol Nyugat-Kínában is léteznek fönnakadt-fönnmaradt atyánkfiái, akik az éjszakai tábortűz lángjainak rácsán áttekintve, közös múltunkba és hagyományainkba bá­mulnak belé, szívtáji nyilalásokkal is talán. Néhány száz magyar férfirabszolgát hajtott a török a 16. században Egyiptomba, azok utódai délen, a határ mentén mai napig is madzsárok­­nak tartják néger-fekete magukat, s magyarként képviselték közösségü­ket 1992-ben a Magyarok Világtalálkozóján... 1533-tól 25 éven át szállították a hajók a magyar rabszolgákat Kon­stantinápolyból a rabszolgapiacról Felső-Provence-ba, Franciaország­ba. Illyés Gyula 1967-ben járt ott, Régusse-ben; vizsgálta a több évszá­zados anyakönyvekben a magyar neveket. Él a származástudat. Akkor szökik belénk félelemmel együtt a fájdalom, mikor testvére­ink kerülnek karnyújtásnyi távolságban a szakadék szélére, a zuhanás és eltűnés rettenetébe. Mert ez történik - Trianon, 1920 óta ugyan hányad­szor? - a délvidéki, baranyai, bácskai, újvidéki, szabadkai tiszta magyar tömegekkel most. Mikor az emberiség alkotó része folytatni akarja és tudja a teremtést Isten akaratából, akkor a gonosz kegyeltje és megszállottja a rontást, a pusztítást folytatja, karnyújtásnyira. Egy Milosevics nevű tébolyult szerb tombol már tizedik éve az erő­szakkal és nagyhatalmi fondorlattal összetákolt Jugoszlávia romjain. Szlovénia sértetlenül kiugrott (közelebb állott az osztrák, olasz szélár­nyékhoz), Horvátország, mely 700 évig élt a magyar királyi personal unió keretében, fejlődött különleges önrendelkezési jogaiban Könyves Kálmán királyunk óta, véres, vad háborút vállalt az örjöngő szerb cset­­nik hadsereggel az elszakadásig. Miközben Délbaranyában földig ro­moltak, égtek a magyar falvak s menekültek magyar bölcső-testvéreink tízezrei. Ki törődött ott lenn akkor a magyarokkal, hol ölni, ölni sietett a szerb erő?! És ki törődött itt, Budapesten vélük, s azóta? Csak a karnyújtásnyira sunyító szlovák, román szomszédok vették a számukra, magyarok millióit uralva elnyomó hatalmak számára hasz­nálható kártyalapokat, rettentvén Erdély, Felvidék és a déli részek, Kár­pátalja magyarjait egyszerre, ha fegyvert fognának. Ma is ez van, mert a jogtalanul és törvénytelenül birtokolt-bitorolt magyar területek hárommilliós lakossága a második világháború óta nem került még ekkora veszélybe. Milosevics szerb háborúja a horvá­­tok, bosnyákok, albánok ellen, valamint Európa 1991-től 1999. március 24-ig tartó ravasz türelme hallatlan veszélyt jelent a 400 ezer lelkes úgynevezett jugoszláviai magyarságnak. Testvéreket kerestünk test- és határközeiben, a magunk kény szerűsé­gében. Mert békétlenül, gyűlölködésben nem élhet az eberi fajta. Roko­naink ha vannak, áldja őket a mi Istenünk meg az övék. Ám nem bibliai magasságokban keressük az emberséget, hanem ölelésközelben. Nem puskalövésnyi távolságban, hanem a tűz mellett fölnövő csöndben te­remhet megértés. És megértés nem sarjad az aknáktól szabdalt magyar falvakban, városokban. Itt, a szemünk láttára történik jó ideje (ha nem volt elég az örmény, a kurd, a magyar népirtás a közelmúltban) az albánok közel kétmilliós tömegének lemészárlása, elüldözése saját földjéről. Mi vár a jugoszlá­viai magyarságra, melynek egyetlen pisztolya sincsen? Hiába keressük erőtlen magunk a békességet a gonoszra született és gonoszra államilag növelt szomszédság szorításában. Ki fegyverrel tá­mad, fegyver által vész el! Nekünk, magyar határokon túli magyarság­nak sem fegyvere, sem igazság-tapasztalata nincs, nem lehet a jelen (79 éves) körülmények között. A NATO ma már Szabadkát, Újvidéket is bombázza. Ott azonban nincs hírszolgáltatás -, bárki bármit elművelhet a magyarsággal, azt rá lehet fogni a NATO-ra. Szerb gyilkosok hozták rá a pokoli rettenetét az ártatlan és tehetetlen magyar tömegekre. Nem állunk ma messze attól, hogy az elüldözött vagy lemészárolt albánok után a jogaikat követelő magyarokat nevezik majd terroristáknak a csetnik szerb hordák. Európa ül a maga jogrendjének halmazán. Vajon ezekben az órákban az Egyesült Nemzetek Szervezetében, vagy a NATO brüsszeli székhá­zában van-e, ki egy fülledt zugban jegyzetfüzetébe körmölné: Románi­ában kétmillió fegyvertelen magyarra vadásznak gyűlölködve a román politikai pártok; Kárpátalján hallani sem lehet az Ukrajnához (!) tapasz­tott 200 ezres tömbmagyarság jogairól; Szlovákiában 600 ezer magyar didereg a ténytől, hogy a másik tébolyult szláv, Mecsiar indul az állam­fői szék versenyében. Rokonaink távol, Szenegál, Egyiptom határán, baskírok, ujgurok ven­dégként szeretnek, votjákok, osztyákok szintén. Provence-ban derűs rabszolga-rokonaink élnek.Magyarország csön­des, és keresi a testvéreket, újból és újból tudomásul véve önmaga áldo­zatait ebben a tébolyult őserdei, valójában igaziból balkáni népirtásban. Vagy hát - még ez, mindez sem holokauszt, népirtás? BEKE GYÖRGY Szórványok ébredése Ha szabad az emlékezetük, akkor a szórvány közösségek tartják számon igazán a hagyományaikat. Beléjük ka­paszkodnak, mint százados tölgy az él­tető földbe. Többségi helyzetben egy­azon nyelv, kultúra gyermekei egymás­nak vethetik a hátukat, egyik a mási­kat védheti viharban, fagyban, de ki­sebbségben védtelen, kiszolgáltatott egy-egy magányos falu vagy még ki­sebb fészekalja magyar. Erdély magyar népének kéthar­mada szórványokban él. Ide számíthat­juk a városok magyar kisebbségi né­pességét is. Sem a Felvidéken, sem a Délvidéken, de még Kárpátalján sincs annyi kicsi magyar szórvány, mint Er­délyben. (Nem szólok itt most Horvát­országról, Szlovéniáról és Ausztriáról, ahol szinte minden magyar szórvány­helyzetben él.) Beszterce-Naszód megye jellegze­tes erdélyi szórványvidék. Az volt „régi” állapotában is, mikor Bethlen városa és környéke Szolnok-Doboká­­hoz tartozott. (Ez utóbbit románul „Szamos” megyének nevezték.) Az 1968-as közigazgatási átrendezés ala­kította ki a megye mai határait. Ezál­tal a megye magyarsága lélekszámban sokat gyarapodott, de ehhez mérten nem nőtt a súlya az országos figyelem­ben. Csak gazdasági eredményeivel emelkedhetett ki valamennyire egy­­egy magyar falu népe, mint például va­lamikor Felőr gazdái. A hetvenes évek­ben gyakran megfordultam Felőrön -a csicsói vár egykori előretolt őrhelyén -, mikor egy Bartha András nevű gaz­dálkodó volt ott a serkentő, irányító, igényt megszabó helyi vezető. Míg­nem a napi gondok és a felülről érkező parancsok között őrlődve fel nem lá­zadt ellene a saját szíve. Az orvosok nyugalmat ajánlottak neki; attól kezdve senki nem látta indulatosnak. A gaz­dálkodás pedig belerokkant az ő kény­szerű nyugalmába. Magyar lapokban abban az időben a besztercei magyar műkedvelő szín­játszóknak támadt méltó visszhangjuk. Műsorrendjüket, nyilván, román cen­zorok szabták meg. így is áldozatos munkát végeztek, hiszen magyarul mondták kedvelt vagy nem nagyon kedvelt verseiket, az anyanyelvet éltet­ték olyan elrejtőző falvakban, ame­lyekre hajdanán még a tatárok sem na­gyon akadtak rá. Csak a magyar történelem lappan­gott, látszatra ismeretlenségbe, fele­désbe taszítva a Sajó és a Nagy-Sza­­mos partjain. Múltunk fontos emlék­helyein csak az öregebbek ismerték az oda fűződő eseményeket; mind ritkáb­ban felidézett történeteik lassan a me­sék varázsvilágába mentek át... Legrégibb és legszebb magyar tör­ténelmi emlék ezen a tájon Szent László király - akkor még királyfi - legendás viadala a kun vezérrel, az el­rabolt magyar lány kiszabadítása. Tör­tént ez Krisztus születése után 1068- ban Kerlés község mellett, a szelíd dombtetőn. Osul besenyő vezér, a ku­nokkal és uzokkal együtt, a borgói szo­roson át betört Erdélybe, pusztítva, gyilkolva a Meszes-hegység kapuján át eljutott Biharig, majd Szatmárról visz­­szafordult Erdélybe. Salamon király, együtt Géza és László hercegekkel Kerlésnél útját állta a betörő hadnak, megmérkőzött vele, és győzött fölötte. A csata emlékezetes mozzanata volt az, mikor László herceg a kun ve­zér után vágtatott, mert az elrabolt egy szép magyar leányt, utolérte, levágta, és a fogoly leányt kiszabadította. Eb­ből keletkezett a Szent László-legenda, amelyet falképek őriznek máig szé­kelyföldi templomokban, Gelencén, Bibarcfalván, Sepsikilyénben, Szé­­kelyderzsen, fent északon kárpáti te­lephelyeken, a történelmi Magyaror­szág határvidékein. László ugyanis a székely végek, a magyar határok vé­delmező szentje volt. Úgy tartja a történelemtudomány, hogy a cserhalmi csata jelenetei gya­koroltak legnagyobb hatást a magyar lovagkorra; erről énekeltek a hegedő­sök, a bátorság és hazaszeretet példá­ját látták benne. A Szent László-falké­­pekről László Gyula professzor írta meg - nemcsak történész, de kiváló képzőművészeti kritikus is volt - a leg­fontosabb művet. Kerlés dombja, ez a környék valaha a Bethlen grófok birtoka volt; ők épí­tettek kastélyt a magaslatra, alatta pe­­(Folytatás a 4. oldalon) KOCSIS ISTVÁN Történelemtudományunk forrásainak helyes értelmezése A Szent István Intelmeinek a vendé­gekről és jövevényekről szóló részét magyarázza félre legkövetkezeteseb­ben történelemtudományunk... A félre­magyarázásnak kisebb lenne az esélye persze, ha tudósaink elmélyülten ta­nulmányoznák, azaz ha nem ragasz­kodnának a felületesség modem divat­jához. Mert aki az Intelmeknek e fejezetét figyelmesen elolvassa, legalább arra rájön, hogy nem egy, hanem két inte­lem foglaltatik benne. Az egyikben Szent István felhívja a figyelmet arra, hogy a királyi udvarban (és nem a királyságban) milyen szere­pük lehet a jövevény, illetve a vendég férfiaknak. A másodikban kifejti korának e­­gyik legnépszerűbb politikai eszmé­nyét, az úgynevezett birodalmi gondo­latot... Amikor Szent István kimondja, hogy gyönge és törékeny az egynyelvű és egyszokású ország, akkor nem mást tesz, mint utódai figyelmébe ajánlja a birodalmi gondolatot... Tehát az Intelmek e legvitatottabb és leggyakrabban hivatkozott fejezeté­ben van, ami a királyi udvarra vonatko­zik, van, ami a szakrális királyságra, illetve szakrális világkirályságra (biro­dalomra) vonatkozik, de utóbbit nehéz a XX. századi embernek helyesen ér­telmezni, mert képtelen felfogni, hogy mit jelenthetett Szent István számára a szakrális királyság vagy szakrális vi­lágkirályság. A legfontosabb a következők meg­értése lenne: Szent István még valódi világkirályságra utal Intelmeiben... Az Intelmek tehát azt sugalmazza, hogy a magyar királynak méltónak kell lennie az egységes keresztény birodalom ve­zetésére... Nem rendkívüli egyébként, amit sugalmaz: a német vagy görög trón várományosainak ugyanezt sugal­mazzák, és ennél mi sem természete­sebb: a Szent István kora még egységes kereszténységben gondolkodik... A hangsúly a méltóvá váláson van: a ma­gyar szakrális királyságnak méltóvá kell válnia, illetve méltónak kell ma­radnia: meg kell maradnia igazinak, nem juthat az álkirályságok sorsára, azokéra, amelyek szakrális mivoltukat nem tudták megőrizni, s ezért már nem igazi királyságok - már csak látszat­királyságok. .. A magyar királynak mél­tónak kell maradnia arra, hogy Isten akaratát megismeije és közvetítse az önként csatlakozó országok népei­nek... A jövendőbeli Magyar Királyság az, amely felett az Ég kapuja nyitott marad, és így természetes központjává válik az ismert világnak, a keresztény világnak... Hogy senki se vádolhasson minket azzal, hogy rendkívüli (korával össze­férhetetlen) eszményeket, gondolato­kat tulajdonítunk Szent Istvánnak, fel­hívjuk a figyelmet arra: még Spengler is azt írja A nyugat alkonyában, hogy Szent István századában nem keresz­tény királyságokban képzelték el a ke­resztény jövendőt, hanem egyetlen ke­resztény királyságban, azaz világki­rályságban. Spengler szerint a keresz­ténység térnyerésével kialakult „ mági­kus, a consensuson nyugvó nemzet”, az új világnemzet eszménye. Az új világnemzet a Megváltó nemzete, és azonos a kereszténnyé váló emberiség­gel. Erről beszél Szent István az Intel­meiben, s erről beszélünk mi is. Ennek az egyetlen keresztény nemzetnek csak egy igazi királya lehet. A legméltóbb. Erre inti István király utódait: legyenek legméltóbbak. Isten akaratának leg­méltóbb közvetítői: legbiztonságosabb Híd a földi és égi világ között. Nem vitatkozunk most a különféle félremagyarázásokkal, de hangsúlyoz­zuk, hogy Szent István korában a biro­dalmi eszmény e legegyszerűbb meg­fogalmazásában nem lehetett semmi félreérthető. Szent István felfogja és vállalja korának uralkodó gondolatát és vállalására ösztönzi utódját is. A birodalmi gondolatot vállalja: az egy nyelvű ország gyönge és (esendő) ki­szolgáltatott, a sok nyelvű, sok ország­ból álló birodalom erős... (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents