Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-04-01 / 4. szám

1999. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Szál virág az emigránsoknak* 1956 őszén, október hónapjának legelső napjaiban jártam életemben először Bécsben. Rákosi Mátyás akkor már nem regnált Magyarországon. A diktatúra ve­zénylő pálcáját, néhány hete, Rákositól Gerő Ernő vette át. Aki - úgy tűnt - enyhítésül parányi ablakot nyitott Bécs muskátlis ablakainak megtekintésére... Tudniillik a magyar értelmiség és művészvilág háborgásainak látványos enyhítésére, Budapesttől Bécsig a Dunán színész-, író-, rádiós munkatársakat szál­lító hajók indítását engedélyezték, hajói emlékszem, öt napos időtartamra. A hajón laktunk, a Dunán... Reggeltől estig nem győztük, a vasfüggöny mögül jőve, bebarangolni a mindenképpen Nyugatnak számító osztrák fővárost. Emlékszem, az egyik - szatirikus tol­láról ismert - író így állított meg bennün­ket, a Kärtner Strassén együttjáró, fal­kába csoportosuló íróhajósokat:-Nézzétek csak! Nem úgy nézünk ki, mint akiket rabsétáltatásra engedtek ki a rácsok mögül? Senki nem nevetett... Egy másik író, aki híres volt még a második világháború előtti időkből eleganciájáról, hozzá tette:- Tudjátok, mi a legrémesebb? Az, hogy 1947-ben, nem egészen tíz évvel ezelőtt, a bécsiek jártak így nálunk, Bu­dapesten, bámészkodva. A koalíciós időkben Budapest élt! Vidám volt, újjá­született romjaiból. Most meg Pest olyan szürke és kopott, mint akkoriban Bécs volt.- Száz év - szólt közbe a harmadik, neves történelmi könyvek szerzője. - Száz év, és nem 260 kilométer.- Hogyhogy száz év? - kíváncsisko­dott az egyik feltűnően csinos, piszeorrú, de butácska írófeleség.- Úgy asszonyom, hogy Budapest és Bécs földrajzilag csupán 260 kilométer távolságra fekszik egymástól. De leg­alább egy évszázad választja el Bécset Budapesttől, azaz Nyugatot Kelettől... Akkor a hajón, visszafelé, Budapest­hez közeledve, a hangszórók egy különös és borzongató gyászszertartás eseményét közvetítették a budapesti Kossuth Rádió­ból: Rajk László és társai temetését... 1956 október 6-át írtunk aznap. Hölgyeim és Uraim! E visszatekintés után máris benne va­gyunk Györffy László könyvének kellős közepében. Az író történetében szereplő szemé­lyek mintha egy áttetsző történelmi rönt­­genkép-sorozat szereplői lennének. így vonulnak el sorjában előttünk, most 1998-ban, mint ahogy számomra annak idején megelevenedtek, 1956 őszén a bé­csi városképek. A „Tiroli muskátli — magyar erké­lyen ” című Györffy-kötet szereplőinek életrajzát, sorsát, megpróbáltatásait, em­beri drámáit megismerve, mindannyiunk elismerését és tiszteletét kell hogy kivív­ják az „emigrációs” magyarok... Voltaire, a nagy író, egykor Filozófiai levelek című könyvében elbeszéli, hogy angliai tartózkodása alatt fültanúja volt annak, amint néhány nagyon művelt és tájékozott ember a következőket kívánta megvitatni: ki volt nagyobb, ki volt a leg­nagyobb ember? Caesar, Nagy Sándor, Timur Lenk, Cromwell?... Nos, igen tisztelt Vendégeink, a Györffy László által most felmutatott röntgenleletben nagyobbak azok, akik elmenekülni kényszerültek és nem kí­vánták szolgálni azt a Rákosi-, illetőleg Kádár-féle rémuralmat, mint azok a most név szerint is említett zsarnokok, mint Rákosi és Kádár, akik 1945, illetőleg 1956 után kegyetlen diktatórikus gépeze­tet építettek ki hazánkban, és félelemre, megalázottságra kényszerítették ember­társainkat Magyarországon. Mindezekért most némi elégtétel le­het számukra a „Tiroli muskátli - magyar erkélyen” című kötetben szereplő életraj­zuk, megpróbáltatásaik, emberi helytál­lásuk. Ezek után időrendbe téve a szereplő­ket, jöjjenek közvetlenül először a máso­dik világháború után nyugaton maradot­tak. Gróf Széchenyi László családjával együtt tizenhárom éves korában hagyta el Magyarországot, 1944-ben. Tanulmá­nyait külföldön végezve, karrieije Ame­rikától Japánig ível. Bogyay Tamás 1945 után, már „kiművelt” művészettörté­nészként odakint gyarapította tudomá­nyágát, miközben megalapítja a mün­cheni Magyar Intézetet. Serényi István 1949 után sportolóként vívott ki hímevet Amerikában nemcsak magának, de a rab­láncra fűzött magyarságnak is. Távgya­loglóként a Csendes-óceántól az Atlanti- Óceánig rekordot döntött: 74 napos za­­rándoklására egész Amerika odafigyelt, %0 pedig propagandaútj án szüntelenül az európai „rab nemzetek”, közöttük Ma­gyarország szomorú sorsára hívta fel a figyelmet. Majd elvonulnak előttünk az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekü­lők. Vannak vagy tucatnyian. A volt recski haláltábor életbenmaradott meg­­szenvedettjei. Ludovika Akadémiát vég­zett katonatisztek. A tegnapi idők, a „fél­múlt” szociáldemokrata meg kisgazda­­politikusai. Egy orvostanhallgató forra­dalmár... Azután diákgyerekek, akik ta­nulmányaik elvégzése után majd Bécs­ben fognak hírnevet kivívni nemcsak ma­guknak, hanem a magyar névnek is... Két kisasszony, akik Rákosi börtöneiből és intemálótáboraiból szabadultak... Emlékezzünk meg azokról, akiknek sikerült szellemi erővé válni Nyugaton, pontosabban akik a magyar emigráció oly fontos kulturális centrumait építették A romániai magyarság csapdahelyzet­ben van: a hatalmon lévő román kormány elvben védi a magyar kisebbség érdekeit, a kormányfő különösen ígéretes nyilat­kozatokat tesz, a gyakorlatban azonban vajmi keveset gondol ígéretei megvalósí­tására. Az erdélyi magyarság mégis kénytelen támogatni a bukaresti kor­mányzatot, legalábbis tőle várni sorsa rendezését, hiszen a másik változat, a ro­mán ellenzék esetleges uralma riasztó veszedelmekkel fenyeget. Az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezete - vezetői közül sokan világné­zeti rövidlátásból vagy önös érdekből - ideológiai alapon, a remélt demokratizá­lódás vélt védelmében gyakran a nemzeti érdekeket is kockáztatva, támogatja a bu­karesti vezetőséget. Mit sem törődik az­zal, hogy ez utóbbinak rohamosan csök­ken a népszerűsége a románság körében, sem azzal, hogy a csalódott magyarság tömegesen fordul el politikai szervezeté­től, és így az mind nagyobb legitimációs válságba sodródik. Mondhatnók, hogy az erdélyi ma­gyarság fent vázolt helyzetét már jól is­­meijük a napilapok híreiből. A kísérteties azonban az, hogy a fenti leírás az 1945- 47-es romániai helyzetre vonatkozik: a fent említett kormányfő nem Radu Va­sile, hanem a sokáig félreismert Petra Groza, a soviniszta román ellenzék nem Funar és Comeliu Vadim Tudor, hanem Maniu és Brátianu, a magyar érdekvé­delmi szervezet pedig nem az RMDSZ, hanem a Magyar Népi Szövetség. A fenti leírás nem a máról szól. Vagy mégis? A hasonlóság nem a véletlen műve. A fenti kortévesztő párhuzam jól jelzi, mennyire a máról és a mának szól a Revízió vagy autonómia, Iratok a ma­gyar-román kapcsolatok történetéről (1945—47) címmel, Fülöp Mihály beve­zetőjel és összeállításában, Vincze Gábor jegyzeteivel a Teleki László Alapítvány kiadásában most megjelent kötet. A ter­vezett kiadványsorozatnak ez az első kö­tete Magyarország és Románia kapcsola­taira, valamint a romániai magyarság ko­rabeli helyzetére vonatkozó, az 1945-47- es időszakban született magyar diplomá­ciai iratokat teszi közzé. A jelen kötet első része a magyar­román államközi kapcsolatok és a romá­niai magyar kisebbség helyzetét ismer­teti, a második részben pedig a szerkesz­tők a Magyar Külügyminisztérium Bé­keelőkészítő Osztályának tervezeteit, összefoglaló feljegyzéseit ismertetik. A szerkesztők külön érdeme, hogy a Romá­niába eljutott magyar kiküldöttek és dip­lomaták jelentéseit, és - ami különösen értékes - az erdélyi magyarság vezetői­nek megnyilatkozásait, az erdélyi kérdés megoldását célzó tervezeteket, j avaslato­kat és helyzetelemzéseket is bevették a kötetbe. Roppant értékesek és tanulságo­fel. A történész Deák Ernő és a geológus Smuk András az Európai Clubot itt Bécs­ben, dr. Buzády Tibor a Széchenyi Kört Münchenben, ugyanő, Buzády doktor a müncheni Herp Nyomda tulajdonosa­ként számos emigrációs, illetőeg annak idején hazai szamizdat-kiadványt jelen­tetett meg. Mint ahogy az osztrák fővá­rosban Deák Ernő már jó ideje átvette a Bécsi Napló főszerkesztését. A Recsk poklait megjárt Varga József megírta két kötetben, Bűnös nemzet - vagy kényszerű csatlós címmel a hivata­los kádárista történetkönyvekkel perle­kedő históriás könyveit. Az első az 1918- 1939 közötti, a második az 1939-1949 közötti évekről szól. Majd évtizedek múltával akadnak azért az emigrációban derűsebb esemé­nyek is... Az imént említett Varga József ugyancsak Recsket megszenvedett rab­társa és legjobb barátja, Aykiér Zsigmond elvégezte Bécsben a három éves, hivata­los idegenvezetői kurzust. Egyike lett az osztrák főváros 400 hivatalos idegenve­zetőjének, és ebben a minőségében a legjobban képesített magyar... Ám mielőtt elandalodnánk a Kádár­féle „bosszú” fortélyain, elegendő a sak a tragikus sorsú Demeter Béla hely­zetjelentései (a kötet szerzői a magyar hatóságok által a bukaresti hatóságoknak kiszolgáltatott, börtönbe és halálba kül­dött - magyar állampolgárságú - újság­író emlékének ajánlották könyvüket). A fentiek alapján száraz, tudományos munkára gyanakodhatnánk. A kötet azonban - nem túlzás - izgalmas, nehe­zen letehető történelmi regényként olvas­ható, a szélesebb olvasóközönség szá­mára is hasznos olvasmány. Izgalmas, mert lényegében rólunk szól, szereplői­nek egy része még köztünk él (Jakabffy Imre ott lehetett a könyv bemutatóján), a „történet” következményeit mindmáig érezzük... Az ismert diplomaták, isme­retlen szerzők és neves újságírók (külö­nösen Demeter Béla) bizalmas jelentése­iből átfogó, mélyreható elemzést kapunk a korabeli erdélyi magyar társadalom helyzetéről, közérzetéről, törekvéseiről. A bizalmas jelentések érdeme, hogy sze­rencsés módon nélkülözik a publiciszti­kai retorikát, és a korabeli újságolvasók számára elégséges utalások helyett a ké­sei olvasók számára is értelmezhetően, részletes esettanulmányokat tartalmaz­nak. A korszak hiteles felidézése számos legendát szertefoszlat. Kiderül, hogy tri­anoni bűntudatuk miatt leginkább éppen a sokat kárhoztatott franciák ragaszkod­tak a legtovább valamiféle határmódosí­táshoz a magyarok javára. Kiderül, hogy a kaján közvélekedéssel ellentétben nem a kurtizánok manipulálták a békeszerző­désben meghúzott határvonalakat, és az is, hogy a magyar békeelőkészítő bizott­ság felkészülten és felelősen vívta meg reménytelen küzdelmét egy igazságo­sabb békeszerződésért. A kötetben közölt dokumentumok és beszámolók kétségtelenül megcáfolják Petra Groza miniszterelnök „magyarba­rátságának” mindmáig makacsul élő le­gendáját. Kiderül a sokak számára már ismert tény, hogy a magyar nyelvtudásá­val, Arany-idézetekkel bűvészkedő, a magyarok által magyar keresztnévvel és Budán utcanévvel megtisztelt, de valójá­ban Moszkva által a kormányfői székbe feltuszkolt ügyvéd tulajdonképpen igazi román nacinalista, aki abban különbözött a rövidlátóan soviniszta kortársaitól, hogy az ő nacionalizmusa - olykor a román soviniszták érzelmei ellenében is - tágabb összefüggésekben és mesz­­szebbre látott. Álnok „magyarbarátsága”pusztán a magyarok megtévesztésére szolgált: jól tudta, hogy a békeszerződés aláírásáig, és csakis addig, szép ígéretekkel (vámunió, határok jelképesítése stb.) el kell altatnia a magyarok éberségét és meg kell nyug­tatni a hatalmának törvényességét két­ségbe vonó nyugati hatalmakat. Az már a megnyugtató felismerésekhez tartozik, Györffy-könyvet fellapozni... Megtud­hatjuk éppen az imént említett két egy­kori recski rab, Varga József és Aykler Zsigmond családi tragédiáját. Mindkettőjük felesége, Varga József­nek gyermekei is otthon maradtak. Ám Kádárék csak az amnesztia kihirdetése, 1963 után engedték ki őket... így Aykler Zsigmond csak ekkor ismerhette meg kislányát, hiszen feleségét veszélyezte­tett terhesként volt kénytelen Győrben hagyni. Érdekes továbblapozni Györffy László könyvét abból a szempontból is, hogy a nyugatra távozás 1956 után sem szűnt meg. 1967-ben például Darányi Kálmán, egykori miniszterelnök unoka­öccse, Darányi Feme emigrált. 1968-ban, nyilvánvalóan a csehszlo­vákiai események, a „prágai tavasz” ha­tására, annak eltiprása után dr. Csemo­­horszky Vilmos érkezik Nyugatra, mün­cheni orvosi tevékenységét párosítva a Nemzetőr emigrációs lapban folytatott kiváló színvonalú publicisztikai munkás­ságával. Az utolsó „vándor fecske” az 1974- ben Bécsbe érkező nyelvész-professzor, dr. Rédei Károly, a Finn-ugor Intézet megszervezője és igazgatója. hogy a korabeli erdélyi magyar értelmi­séget (leszámítva az elvakult baloldalia­kat) Groza ígéretei nem tudták megté­veszteni. Az sem igazán közismert, a történelemkönyvek átsiklanak fölötte, hogy a székelység annyira tartott a sovi­niszta román tömegektől (mint kiderült: joggal), hogy nem egykönnyen nyugo­dott bele sorsába. A székelység inkább a Szovjetunióhoz csatlakozott volna, mint­sem Romániához. Az már a tanulságok körébe tartozik, hogy mennyire az önös nagyhatalmi ér­dekek (esetünkben leginkább szovjet ér­dekek) döntöttek a népek sorsáról az el­vek helyett. Ez a felismerés eleve értel­metlenné teszi az erdélyi magyarság mindmáig makacsul élő illúzióját, hogy a Történelem (a nagyhatalmak) igazságta­lanságát majd maga a Történelem (a nagyhatalmak) fogják helyrehozni vala­mely elvek alapján. A népek, különösen a kis népek ma­gukra vannak utalva. Ilyen szempontból is tanulságos azonban a román békeelő­készítő munka (propaganda, tervezés stb.) alapossága. „A békeelőkészítő munkának már első szakaszában is teljes mértékben bekapcsoltak minden olyan román tudóst, közírót és gazdaságpoliti­kust, aki ezekkel a román nemzeti célki­tűzésekkel egyetértett, függetlenül attól, hogy ki milyen világnézetűnek vagy pár­tállásúnak bizonyult... A románság ugyanis egy kérdésben teljesen egyetért, függetlenül a világné­zeti harcoktól és a pártállástól: s ez pedig az, hogy újólag Nagyromániát teremtse­nek.” - áll a magyar Békeelőkészítő Osz­tály 1945. július 30-i feljegyzésében a mindmáig tanulságos megállapítás. Jellemző, hogy Petra Groza meny­nyire nem képviselte az indulatosan sovi­niszta román közhangulatot, az is, mi­lyen keveset tett ellene. Máig érvényes tapasztalatokat hordoz Gyöngyössy Ist­ván 1947-es jelentésében tett megjegy­zése, hogy román részről „a két ország barátságának sine qua non-j a gyanánt azt várnák el a hivatalos Magyarországtól, de a magyar demokráciától is, hogy a maga részéről szüntesse meg az érdeklő­dést az erdélyi magyarság iránt”. Ez a politikai „ajánlat” mindmáig benne lappang a román külpolitikában. A mai magyar kormányzat nemzeti felelős­sége erre a (korábban gyakran, számos magyar kormányzat által elfogadott) ajánlatra - a benne rejlő veszélyek felis­merésével - megfelelő választ adni. Csak egyetérthetünk Fülöp Mihály­­lyal, aki a kötet bemutatása alkalmából megjegyezte, hogy a mai magyar politi­kusoknak igen hasznos lenne elolvasni ezeket a dokumentumokat. Hozzátehet­jük, hogy különösen hasznos lenne ösz­­szevetni a kiküldött magyar diplomaták és az erdélyi közéleti személyiségek egy-Hölgyeim és Uraim! A Tiroli mus­kátli - magyar erkélyen... - igazi írói munka. Nemcsak megdöbbentő és szív­szorító történetekkel telített, de - akár búvópatakként - fel-felszöknek benne az imént idézett lelki tényezők: az anya­nyelv, a haza, az itthon és otthon, a hon­vágy, a szülőföld mágikus vonzereje, a valóságos és virtuális Magyarország képe, a pártdiktatúra évtizedei alatt érzett megaláztatások... Amikor nem lehetett (nem is volt tanácsos) hazamenni, vi­szont a hozzátartozókat sem engedték ki, gonosz bosszúból... Hölgyeim és Uraim, kedves Vendé­geink! Tamási Áron, ha könyvét valaki­nek jókedvében dedikálta, ezt írta aján­lásként: szívbéli barátsággal... Én sem ajánlhatok mást Györffy László könyvé­nél, mint hogy vegyék és olvassák szív­béli barátsággal. Szívből köszönöm én is kegyes türel­müket! Tóbiás Áron *A bécsi magyar nagykövetség Bank Gasse-i palotájának dísztermében el­hangzott könyvbemutató rövidített szö­vege. azon helyzetről: a romániai magyarság sorsáról született elemzéseit: egyformán tanulságosak mind az egyezések, mind a különbözőségek. A magyar diplomaták olykor felülnézetből, nagyobb összefüg­gésekből, de naivabban kezelik a román politikai megnyilatkozásokat, mint az „alulnézetből”, a helyi érdekek és tapasz­talatok felől közelítő erdélyi magyar ér­telmiségiek. Ez is aláhúzza a kötet egyik elemzésében megfogalmazott kívánal­mat: Magyarország nem dönthet a hatá­ron túli magyarok sorsáról azok megkér­dezése, bevonása nélkül. Nemcsak eti­kátlan, hanem értelmetlen is lenne. Ugyanakkor azt is észre kell venni, mennyire ragaszkodik a korablei ma­gyarság az önrendelkezéshez. A magyar értelmiség jelentős részének (a szektás baloldaliakat leszámítva) béketeremtő ajánlatai: a kisebb-nagyobb határmódo­sítás, az önálló Erdély, Erdély vagy leg­alább a Székelyföld kisebb-nagyobb au­tonómiája - mind-mind az önrendelke­zés wilsoni elvének a megvalósítását cé­lozták. Manapság, amikor a regionalizmus szelleme járja be Európát, különösen ta­nulságos lenne bővebben, akár külön kö­tetben, elemzésekben is fölidézni 1944- 45. fordulóját, Észak-Erdély négyhóna­­pos különélését, a szovjet fennhatóság alatti, de mégis „független észak-erdélyi köztársaság” történetét. A négy hónap alatt a közös történe­lemben mindmáig modell-értékű vi­szony (hatalommegosztás, közigazga­tás) alakult ki az Észak-Erdélyben (mindmáig?) viszonylagos paritásban élő magyarok és románok között. A kötet tanulságait továbgondolva, számolnunk kell azzal, hogy mind Magyarország, mind Románia európai integrációja ese­tén a regionalizmus elvének érvényesü­lése egyfajta, új, talán megnyugtató meg­oldást hozhat az erdélyi magyarság sor­sában. De számolnunk kell azzal is, hogy Románia integrációjának elhúzódása a föderalizáló erők fölerősödéséhez, az egymáshoz mindmáig lazán kötődő, szellemiségükben, gazdasági fejlettsé­gükben stb. különböző romániai régiók: Erdély, O-Románia, Moldva (Id. Adrian Severin ex-külügyminiszter tanulmá­nyát) különböző irányba való eltávolodá­sához vezethet. Akkor majd döntő lehet a romániai magyarság (és érdekképvisleti szerve) kitartó ragaszkodása az önrendelkezés elvéhez; és az erdélyi románság majdani opciója (választása nyugati gazdasági kapcsolatai vagy déli nemzeti kötődései között). És akkor majd igen hasznos lesz a Revízió vagy autonómia című kötet újra­­olvasása. Beke Mihály András Revízió vagy autonómia? Tanulságos kötet a magyar-román kapcsolatok történetéről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents