Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-04-01 / 4. szám
1999. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A próbakő Trianon DEPORT ’56 ’56-os Deportálások tényfeltáró Bizottsága KÖZLEMÉNY Az átvilágító bírák ismételten felszólították Horn Gyulát, hogy mondjon le országgyűlési mandátumáról. Ezzel kapcsolatban a DEPORT-’56 felhívja a közvélemény figyelmét arra, hogy Horn Gyula állításával szemben élete nem „nyitott könyv”, mert abból az 1956. november 15-e és 1956. december 15-e közötti időszakra vonatkozó „lapok” hiányoznak. A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának jogerős ítélete megállapította, hogy Horn Gyula miniszterelnöksége, valamint Keleti György honvédelmi minisztersége idején tűntek el a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából azok az eredeti iratok, amelyek szerint Horn Gyula 1956. november 15-től volt karhatalmista. Ezeknek az iratoknak az eltitkolását a bíróság bűncselekménynek minősítette. Ennek a bűncselekménynek a következményeként került be az átvilágtító bírák korábbi határozatába az a téves adat, hogy Horn Gyula 1956. december 15-től lett volna karhatalmista. Horn Gyula viszont éppen erre a határozatra hivatkozva mondja azt, hogy 1956. december 6-án csak civilként lehetett jelen a Nyugati pályaudvarnál, amikor a karhatalmisták a felhergelt tömegbe lőttek. Ráadásul a Cölöpök című könyvében megfeledkezett beszámolni arról, hogy bármilyen minőségben jelen lett volna ennél az eseménynél. Tisztelt Ügyészségi Nyomozó Hivatal! Keleti György országgyűlési képviselő ellen a Btk. 225. §-ba ütköző hivatali visszaélés bűntettének alapos gyanúja miatt tettünk feljelentést. A katonai ügyészség B.V. 194/1999. számú határozatában feljelentésünket úgy magyarázza, mintha azt állítanánk, hogy Keleti György hivatali kötelességét azért szegte meg, hogy jogtalan hátrányt okozzon. Valójában azonban azt mondjuk, hogy Keleti György alaposan gyanúsítható azzal, hogy hivatali helyzetével visszaélt, mégpedig azért, hogy ezzel Horn Gyulának jogtalan előnyt szerezzen. Elkerülhetetlenül fel kell tenni a kérdést, hogy kinek állt érdekében a Hom-dosszié eltüntetése. A válasz egyértelműen az, hogy Horn Gyulának. Hiszen Horn Gyula 1990-től következetesen azt állította, hogy 1956. december 15-től volt karhatalmista, viszont a Hom-dosszié azt bizonyította, hogy november 15-től. Csak úgy lehetett elérni, hogy a dátum vonatkozásában az átvilágító bírák határozata Hóm Gyulát „igazolja”, hogy a Horn-dossziét nem küldték meg a testület részére. Keleti György pedig megtette ezt a „szívességet” a főnökének. Keleti György sajtónyilatkozataiban azzal magyarázza Csárádi rendkívüli előléptetését, hogy a civil szervezetek tettek erre javaslatot. Mellékelten csatoljuk a civil szervezetek nyilatkozatát arról, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Bárki is javasolta, vagy nem javasolta Csárádi József előléptetését, nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy Keleti Györgynek tudnia kellett arról, miszerint azt a személyt lépteti elő, aki korábban lehetővé tette a Horn dosszié tartalmának nyilvánosságra kerülését. Dr. Szerdahelyi Szabolcs, a DEPORT- '56 elnöke Előző lapszámunkban a Deport ’56 ugyanebben a kérdésben próbált igazságot keresni. Évfordulós vádaskodások Felforgató akció része volt Marosvásárhely fekete márciusa Kolozsvári író, Horváth Andor írja a Magyar Hírlapban: „Huszadik századi magyartól nemigen várható, hogy a trianoni békeszerződést ne tekintse legalább részben igazságtalannak. Ezt az igazságtalanságot azonban nem lehet a történelemtől elvonatkoztatva kezelni: mást jelentett akkor, a békekötés pillanatában, mást 1940-ben, majd 1944-45-ben, egészen mást a párizsi béke, a Helsinki Békekonferencia után, végül most, az alapszerződés és az európai integráció éveiben. Ugyanez vonatkozik a revizionizmusra is: lehetett hivatalos állampolitka 1920-ban, vezethetett részleges - tragikusan felemás - sikerhez 1940-ben, ám aztán végleg elbukott abban az Európában, amely merőben más kritériumok alapján kívánta biztosítani jövendő stabilitását. A magyar nacionalizmus súlyos tévedése, ha nem érzékeli vagy nem tudatosítja a történelmi kontextusnak ezt a gyökeres módosulását.” Kérdésem: vajon valóban elmúlott-e a lehetősége a trianoni béke igazságtalanságai orvoslásának? Hiszen - maradjunk a román-magyar viszonynál - megítélésem szerint mind a románoknak, mind a magyaroknak j avára válna a békés, tárgyalásos rendezés. Elmúlott-e a jelenlegi európai „kontextusban” a vitás nemzetközi kérdések tárgyalásos rendezésének a lehetősége? A két világháború között a helyzet valóban egyértelmű volt. A magyar külpolitika alapvető célja a visszaszerzés, az elvett területek, a magyar népesség és a sok-sok anyagi és nem anyagi értékünk visszavétele. A kisantant-országok pedig mindent megtettek a magyar újra-egyesítő szándékok ellen. Ez a helyzet kétségtelenül megkönnyítette a náci német politika behatolását a térségbe. Az 1940-es 2. bécsi döntés után több mint négy évvel, 1944 szeptemberében azonban az Egyesült Államok külügyminisztériuma, készülva a 2. quebec-i (Roosevelt-Churchill találkozója) és az azt követő jaltai konferenciára, így tervezte a jövőt: „Kívánatos, hogy megállapodás szülésén a magyar-román határvitában és a Magyarország és Csehszlovákia, valamint esetleg Magyarország és Jugoszlávia közti végelges rendezés ügyében, olyan kölcsönös baráti tárgyalások révén, melyek a magyar etnikai szempontokat is tekintetbe vennék (...) Az Egyesült Államok távlati érdeke Magyarországon azt kívánja, hogy az európai nemzetek között békés és stabil kapcsolat jöjjön létre. Az Egyesült Államok érdekelt abban, hogy Magyarország határvitái, valamint politikai és gazdasági problémái megoldódjanak, mivel ez elősegítené a normális fejlődést és a békés viszonyt a szomszédos államokkal. Úgy véljük, hogy ezeket az érdekeket szolgálná egy olyan területi rendezés, amely etnikai alapon, Magyarország javára módosítaná a román-magyar határt.” Az események utólagos ismeretében megállapítható, hogy nem Európa zárta le ezt a kérdést, hanem Sztálin Szovjetuniója. S amikor a „gonosz birodalma” összeomlott, ismét előbukkant a közép- és kelet-európai nemzeti és nemzetiségi kérdés a maga teljes megoldatlanságával. Bizony, ha lett volna - mondjuk - 1989-ben egy hasonlóan pártatlan, bölcs amerikai elképzelés és szándék a rendezésre, akkor talán a közép-európai és balkáni viták nem vérrel és a gyűlölet újabb föllángolásával zajlottak volna le. Mindenesetre tény, hogy az 1920-as trianoni, s az azt megerősítő, Magyarországra vonatkoozó 1947-es párizsi békeszerződés Jugoszlávia véres és Csehszlovákia megegyezéses fölbomlásával elvileg megsemmisült, annak ellenére, hogy Magyarországot diszkrimináció érte, mivel határai közé nem fogadhatta vissza a kisebbségi magyarok millióit. A kisantant-tagországok közül már csak Románia őrzi 1947-es határait. A kérdés az, hogy a térség országai és népei mit óhajtanak: vagy elfogadják ezt a mostam, félmegoldásos helyzetet, vagy tárgyalásos úton végre hosszú távon mindegyiküknek elfogadható, tisztességes megoldást választanak? Ha a jelenlegi állapot marad, akkor a térségre továbbra is az állandó kisnemzeti marakodás lesz a jellemző. Ez nemzetközi érdekeket sértő, biztonságpolitikai veszélyforrás lenne. Ha viszont az itteni népek, köztük mindenekelőtt a magyarok és a románok békés tárgyalásokkal hajlandók véglegesen elrendezni a határvitáikat, akkor a térség országai nyugodtan fordíthatják alkotó energiáikat a gazdasági-szellemi-lelki építő munkára. Ettől kezdve Horthy altengemagy és Antonescu marsall szerepével csak a történészeknek kellene foglalkozniok. A kérdéseim után tehát javaslataim a következők: mind a magyarok, mind a románok fogadják el a nemzetek önrendelkezésének elvét, s kezdjenek békés tárgyalásokat az erdélyi kérdés megoldására. Osszák meg fele-fele arányban az 1920-ban Magyarországtól elvett területeket. Ez azt jelenti, hogy Románia önként visszaad Magyarország végelges tulajdonába mintegy 51.500 négyzetkilométer területet, s ezután lehetne beszélni az 1940. augusztusi román kormányjavaslatról, a népességcseréről, amit Valeriu Pop terjesztett elő a román kormány nevében a Tumu Severini tárgyalásokon. Meg természetesen a magyar kárpótlásról: annak a jó néhány milliárd dollár értékű kárnak a megtérítéséről, amit a román államhatalom okozott az oda került magyar nemzetrésznek (a földreformok következményei, ingatlanok, iskolák elvétele, stb.). Az összeg nagyságáról természetesen a két ország szakértői békés tárgyalásokon egyeznének meg. Szinte hallom az olvasó kérdését: van-e realitása a határkérdés fölvetésének? Ha megnézzük az elmúlt évtized kelet- és közép-európai eseményeit, azt látjuk, hogy több nép is fölvetette nemzeti önrendelkezési szándékát. Gondoljunk csak a szlovénokra, horvátkra, bosnyákokra, csecsenekre, lettekre, litvánokra, észtekre, szlovákokra, csehekre, stb. Az ő szándékaik és tevékenységük azt bizonyítja, hogy a nemzeti kérdések rendezésének éppen most jött el az ideje. Ezt nevezem én a jelenlegi „történelmi kontextus gyökeres módosulásának”, amelyben a magyaroknak is érvényesíteniük kell jogaikat. Ráadásul a magyarság Trianon óta a szétszórtság állapotában van: jelenleg a 15 millió magyar Közép- Euópa kilenc országában él, ami hosszú távon nagy veszélyekkel járhat. Az 1975-ös Helsinki-tanácskozás klauzulája, amely ahatárok megváltoztatásának csak az erőszakos, fegyveres módját tiltja, most használható számunkra, hiszen nem zárja ki a békés határmódosítások lehetőségét. A NATO- és Európai Uniós tárgyalások során a közép-európai határok igazságossá tételét föl kell vetnie a magyar külpolitikának, amelynek során a kialakuló új határokat ezek a nagy integrációs szervezetek garantálhatnák. Na persze, ha szomszédaink nem tárgyalnak velünk, sőt „szélsőséges magyar nacionalistának” neveznek bennünket a mindkét fél számára korrekt, békés, tárgyalásos megoldási javaslatunkért, ez a mostani, veszélyekkel telített helyzet fönntartását jelenti. Úgy látom, hogy most az a szélsőséges gondolkodású ember, aki szűklátókörűén a szőnyeg alá akaija söpörni a magyar milliókat érintő súlyos kérdéseket és ezek megoldási lehetőségeit, annak ellenére, hogy az 1990- es évek európai, közép-európai fejleményei mindegyik fél számára a tisztességes megoldást sugallják. Csak ilyen értelemben értek egyet Horváth Andorral: a próbakő - Trianon. (Folytatás az L oldalról) Sajnos a nemzeti pártoknak akkor még mindig jelentős erejét képviselő MDF és KDNP számára ez a lehetőség sem adatott meg. Az MDF és a KDNP sorainak szorosabbra fűzése. A Fidesz gondoskodott róla, hogy ez se adasson meg. Már 1996 decemberében koncentrált támadás indult meg a Fidesz részéről Giczy György és a KDNP vezetői ellen. Aztán jött a bírósági feljelentések, perek végtelen sora, több fázisban, egymásból félelmetes logikával következő célokkal. Először még csak arról volt szó, hogy a már akkor is a fiatal demokraták mögött álló Suiján-Isépy-Latorcai csapat megpróbálja legalább az elveszített hatalmának egy részét visszaszerezni, s egy újfajta „erőegyensúly” kikényszerítése révén a Fidesz-vazallus szerepet biztosítani. Amikor nyilvánvalóvá vált a KDNP hajdan volt vezetői számára, hogy ez Az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom évfordulójának kapcsán a Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) Maros megyei vezetői azzal vádolják a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy ő az egyetlen vétkes a kilenc évvel ezelőtti véres konfliktusok előidézésében, mert az RMDSZ-vezetők irányításával a magyarok elfoglalták a prefektúra épületét, s céljuk akkor is az volt, mint ma: Románia föderalizálása. loan Cututiu, az RNEP Maros megyei elnöke szerint azért kellett a környező falvakból behívni az „ejtőernyősöket” Marosvásárhelyre, hogy a prefektúrát elfoglaló magyarokat eltávolítsák az épületből. Részletes és nagyon tárgyilagos visszaemlékezést közöl viszont a Transilvania Jurnal napilap. Említést tesz például arról is, hogy 1990 februárjában több mint százezer magyar vonult illúzió, akkor villámgyorsan beléptek a Fideszbe, illetve megalapították a MKDSZ nevű fantomszövetséget. Amelyet ugyanúgy a Fidesz tartott és tart életben, mint a szintén nevetségesen csekély erőt képviselő, most már Pusztai Erzsébet vezette MDNP-t. S hogy a Giczy György által irányított KDNP-nek még az irmagja se maradhasson meg, arról egy új, látszólag MKDSZ-en kívüli csapat gondoskodik: újabb perekkel. A KDNP kivégzése egy hosszú folyamat eredménye volt, bár szerencsére még nem a végeeredménye. De az a tény, hogy a KDNP vezetőinek 1996 decembere óta már a Fidesz - némi iróniával írhatjuk, a „polgári Magyarország” - össztüzét is állnia kellett, előrevetítette az MDF sorsátis. Paradox módon, de logikusan: akik fölött Lezsák Sándor és tábora 1996 tavaszán győzelmet aratott, azok reinkarnálódtak más, hasonló alakban, hogy a fel Marosvásárhely utcáin békésen, csendesen, kezükben gyertya és könyv volt: az anyanyelvi oktatásért meneteltek. A román nacionalisták akkor kezdték kitervelni az ellenlépéseket - írja a lap -, akkor alakult a Vatra Romaneasca (szélsőséges nacionalista szervezet), de a bukaresti kormány szemet hunyt az egyre feszültebbé váló helyzet fölött. A lap leírja az RMDSZ-székház elleni, március 19-i ostromot, amikor a felajzott román csoportok brutálisan bántalmazták a magyarokat. Az ütlegelések egyik elszenvedője volt Sütő András író is, aki elvesztette egyik szemét. A beszámoló kiemeli a görgényvölgyi falvakból, főleg Hodákról toborzott, autóbuszokkal a város főterére szállított román csoportokat, amelyek középkori harci eszközökkel voltak felfegyverkezve, ezekkel támad-Szabó Iváni-i gondolatot feltámasszák. Amely persze akkor már valójában nem is Szabó Iván-i, hanem fideszes gondolat, akarat volt. Az első lépésként az MDF-et a Fideszbe lassú, többlépcsős folyamat végeredményeként „integrálni” akaróknak az volt először a célja, hogy bizonytalanná, majd lehetetlenné tegyék már 1996. decemberétől a Giczy György vezette KDNP-vel az együttműködést. Mindent megtettek annak érdekében, hogy bizonyítsák: Giczy György megbizhatatlan partner. Persze egyáltalán nem erről volt szó, hanem másról: Giczy Lezsáknál is markánsabban, előre beépített kényszerek nélkül védte a magyar érdekeket. Ez persze nem jelenti, hogy az őrlő malomkövek közé kerülve Giczy nem követett el menet közben súlyos hibákat is. Legvégzetesebb tévedése az volt, hogy hagyta magát Torgyán József által megtéveszteni, manipulálni. Minták a védtelen magyarokra, ám később a bíróság mégis csak magyarokat és cigányokat ítélt el. A Transitvania Jurnal szerint az összecsapások egyik következményeként gyorsan megalakították a román hírszerző szolgálatot, amelyben „a nemzetbiztonságot veszélyeztető magyar ténykedések” ürügyén ismét munkahelyre talált az 1990. január 5-én felszámolt és törvényen kívül helyezett Securitate számos tisztje, alkalmazottja. A lap szerint mind a magyarok, mind a románok számára világossá kellene válnia annak, hogy nem jelenségként, etnikai konfliktusként kell értelmezni a történteket, hanem egy olyan kitervelt, felforgató akcióként, amelyben valakik a románokat és a magyarokat egyaránt befolyásolták, félrevezették. Botos László (Napi Magyarország) denesetre 1997 őszére eme lehangoló meccs első fordulója már lezárulni látszott, a Fidesz-barát, valójában inkább csak a Fideszbe integrálni akaró erők megnyerték ezt a fordulót. Hogy milyen áron, az persze nem volt lényeges számukra. Pedig az ár nyilvánvaló: az MDF csak egyes képviselői révén, gyakorlatilag a Fidesz segítségéveljutott be a parlamentbe. A további következmények is ismeretesek. Lezsák minden hibájával, megalkuvásával együtt a lakitelki szellemiségű magyarság feltámasztásra váró erényeit is képviselte. Nem véletlen, hogy Lezsák ’98. október 23-i beszéde, a Giczy Györggyel közös szereplése, a bevásárlóközpontokra, a pénzhatalomra tett csípős megjegyzése a Fideszben és az MDF-et Fidesz-vazallussá tenni akarók soraiban egyaránt dühöt váltott ki. De az MDF és a nemzeti pártok történetének ezzel még koránt sincs vége. Elveszett nemzeti pártok Raffay Ernő
