Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-04-01 / 4. szám
1999. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ Tovatűnt tavasz, odalenn délen Árvíz után, vízár előtt Az Úr 1941. esztendejében virágvasárnap április 6-ára esett. Az újságok délutáni kiadásai öles betűkkel adják hírül: a német birodalmi légierő, a Luftwaffe gépei kora reggel, 5 óra 15 perckor bombázni kezdték Belgrádot. Magyarországon Teleki Pál miniszterelnök már majdnem egy hete halott. Bármennyire szörnyű: nincs túl sok idő a gyászra. A nagyhét lázas diplomáciai sürgés-forgásban kezdődik: az újonnan kinevezett magyar királyi miniszterelnök, Bárdossy László ugyan még aligha tudja, hogy a szétesés küszöbén álló első Jugoszlávia érdekszférákra való felosztásának tervei már elkészültek, viszont az április 10-i minisztertanácsban kijelenti: „A helyzet alakulása lehetővé tette, hogy oly módon és akkor vegyünk részt katonai akciókban, amikor Jugoszlávia mint államalakulat megszűnt, s ennek folytán akciószabadságunkat visszanyerjük.” Időközben kikiáltják a független Horvátországot, a kormányülés napján pedig napvilágot lát Horthy Miklós kiáltványa és a magyar honvédséghez intézett hadparancsa is. A kiáltványt beolvassák a rádióban. „Parancsoló kötelességünkké vált, hogy a Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosításátújból kezünkbe vegyük... Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk és amellyel a jövőben békésen akarunk élni.” A hadparancs így hangzott: „Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve, bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A Magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre, az ezeréves déli határokra! a Legfelsőbb Hadúr Horthy s.k.” És április 11-én, nagypénteken, a Megváltó Krisztus feltámadásának ünnepén délután a Magyar Királyi Honvédség kijelölt egységei több ponton átlépik a trianoni déli határt, az ezer esztendős történelmi magyar-horvát határvonal, a Dráva-szakasz kivételével. A gyorsan mozgó seregtestek Bácskában már estére elérik a számukra kijelölt Ferenc-csatoma-vonalat, húsvéthétfő, vagyis 14-e estéjére pedig birtokba veszik Újvidéket. Összesen négy magyar hadtest éri el a Duna vonalát, a IV. hadtest egyik dandára pedig a baranyai háromszöget foglalja vissza. Érdemi ellenállás csak Bácspetrőc községnél van: az I. gépkocsizó dandár egy visszavonuló jugoszláv hadosztály utóvédjébe ütközik, kétórás harc után a magyar veszteségek: hat halott és 32 sebesült. A honvédség 21 löveget, 13 páncéltörő ágyút és 47 gépkocsit szákmányol, foglyul ejt 50 tisztet és 3500 közkatonát. Kisebb összecsapásokra kerül sor Zombor, Verbász környékén és a Tisza-torkolat táján. A Délvidék visszavétele során a magyar hadsereg teljes vesztesége 65 halott és 234 sebesült. A bevonulást végrehajtó 3. magyar hadsereg egységeit április 21-én hadtestparancsnoksági dicséretben részesítik. A visszacsatolt területeken - Bácskában, vagyis a Duna és a Tisza által határolt vidéken, továbbá a Drávaszögben, a Duna és a Dráva közötti délbaranyai részeken, valamint a Mura és a Dráva közötti Mura-vidéken - katonai közgiazgatást vezetnek be. Ennek végrehajtásával az Alföldön a szegedi V., a Dunántúlon a szombathelyi III. hadtestet bízzák meg. Április 24-én német-olasz megállapodás rögzíti a területi változásokat. A történelmi magyar országterületből visszakerült 11 ezer 475 négyzetkilométernyi rész, egymillió 25 ezer 508 lakossal. A magyarság lélekszáma félmillió, 36,6 százalék. Ezután következnek a németek (19,08 százalék) és a délszlávok (16 százalék). Az ígéretek és az igények ellenére Magyarország nem kapja vissza a teljes Délvidéket: aTrianonban Jugoszlávia és Románia között szétosztott Bánság (szerb szóval: Bánát) nem kerül vissza az anyaországhoz. Igaz, a jugoszlávoknak juttatott részt németek szállják meg, azonban tovatűnik a remény: hamar világossá válik, hogy a szövetséges birodalomnak esze ágában sincs később sem magyar fennhatóság alá visszahelyezni Torontáli. így a Bácska és Bánát közötti határ - a Tisza vonala - délkeleti magyar államhatárrá lesz, egészen a torkolatig, Tite**g-A trianoni déli határt átlépő magyar katonákat nagyjából azonos kép fogadja az alföldi síkságon éppúgy, mint a dél-baranyai vagy a mura-vidéki lankák között: lakóházaknak vagy kukoricagóréknak álcázott, elhagyott bunkerek, drótsövények, hálók, tankcsapdák. A Felvidék, Kárpátalja és Észak-Erdély visszatértekor a honvédeket virágeső, könnyes lelkesedés, diadalkapu, kürtőskalács és népviseletbe öltözött szép lányok sorfala fogadja. A délvidéki magyarság öröme és lelkesedése persze nem kevésbé megható és felemlő, mint a felvidki vagy a székelyföldi testvéreké, csakhogy itt az első perctől és folyamatosan támadó csetnikekkel, padlásokról lövöldöző mesterlövészekkel, merényletek roppant változatos formáival is számolni kell. Nem is akármennyire. (A szerb bosszútól tartva, a kormány már április 28-án elrendeli, hogy a visszacsatolt Délvidékre 1918. december 31. után betelepülteknek el kell hagyniuk az országot. Ez a rendelkezés közel 150 ezer embert érint, legnagyobb részben az úgynevezett dobrovoljacokat, akik a módszeres elszlávosítás jegyében szervezetten és nagy tömegben tolakodtak be ezekre a vidékekre.) A katonai közigazgatás értelmében a városok és járások élén a katonai parancsnokok - tisztek vagy főtisztek - állnak, a polgári közigazgatási tisztviselők az ő alárendeltségükben dolgoznak. Dr. Karay Kálmán újvidéki katonai közigazgatási előadó írja az 1942- ben Újvidéken kiadott Délvidéki emlékkönyvben, hogy a katonai közigazgatás „első és rendkívül fontos feladata a személy- és vagyonbiztonság megóvása, a közrend biztosítása volt... A terrorra épített szerb kormányzat havi fizetéssel alkalmazott orvgyilkos gárdája a visszafoglalás után is széltébenhosszában veszélyeztette a magyar életet. A hadjárat villámgyors lefolyása következtében elmenekülni nem tudó csetnikek - a nagyszerb kormányzásnak ezek a terrorfiúi - tehetetlen dühükben és reménytelen helyzetükben mindent elkövettek, hogy ártsanak a magyarnak. Lefegyverzésük nem volt könnyű feladat, hiszen egész városokat behálózó padláslabirintusok, elhagyott csűrök és pajták, kazlak és bokrok százai nyújtottak védelmet nekik.” A katonai közigazgatás augusztus 16-ig tart. Már e négy hónap alatt csupán Újvidéken hat új napközi otthont indítanak, nagyarányú építkezések kezdődnek, hozzáfognak a rendkívül elhanyagolt úthálózat rendbetételéhez. Gondoskodnak a közvagyon védelméről, rendbeteszik az oktatás- és az egészségügyet, intézkednek az elhagyott földek megműveléséről és a leállt gyárak üzembe helyezéséről. A polgári közigazgatás bevezetését megelőzően Bácskát közigazgatási-államszervezési szempontból is egyesítik a Trianonban Magyarországnak meghagyott csonka Bács-Bodrog vármegyével, a Drávaszöget Baranyával, a Muravidéket Zala és Vas megyével. A visszatért területeknek az országgal való törvényes egyesítését az 1941. december 31 -én közzétett 1941: XX. törvénycikk mondja ki. Csakhogy a már emlegetett „nem könnyű feladat” mindvégig a visszatért magyar államhatalom normális működését veszélyezteti. A visszacsatolás után gyakorlatilag azonnal megkezdődik és kiteljesedik a szerb diverziós tevékenység. Egyedül Bácskában 1941 júliusa és októbere között 35 nagyszabású szabotázsakció történik. Néhány példa, mutatóban: Zsablyán július 24-én négy helyen, két nap múlva újabb két különböző részen gyútják föl a betakarított termést. Augusztus 15-én Szabadkán öten állnak gyújtogatás vádjával a katonai rögtönítélő bíróság előtt. Újvidéken szeptember 22-én súlyosan megsebesítenek két csendőrnyomozót, október 5-én agyonlőnek egy határőr-őrmestert. A terrorcselekmények miatt letartóztatottak száma őszre meghaladja a 400 főt. Dominich Vilmos hadbíró századosnak a vezérkari főnökhöz december elsején beterjesztett jelentése szerint 342 esetben hoztak ítéletet ilyen ügyekben, a kivégzettek száma: 64. December 13-án Csurog határában a magyar csapatok súlyos tűzharcba kényszerülnek, 17-én orvul lelőnek Mozsomál két magyar csendőrt. Az úgynevezett Sajkás-vidék, a Tisza Dunába ömlő torkolati szakaszának környéke, a titeli fennsík, Zsablya, Csurog, Mozsor, Sajkásgyörgye, Sajkásszentiván, Dunagárdony térsége kimondottan szerb partizánközpontnak számít. Csreres Tibor így ír a tavasz óta folyamatos szerb diverzáns akciósorozatról:” A lábon álló gabona beérésével nap mint nap búzaasztagok, majd később kenderkazlak gyulladtak ki. Telefonvezetékek elvágása, vasútvonalak elleni merényletek mind sűrűbben ismétlődnek. Honvédtisztek, tiszthelyettesek, csendőrök, rendőrök, detektívek elleni sikeres merényletek következtek be. Mindezek az események egységes irányításra, központi akarat érvényesülésére mutattak... A kapott nyomok alapján aztán igen nagy arányú, széles szövevényű kommunista szervezkedés képe bontakozott ki.” Tenni kell valamit Magyarország 1941 második felétől hadban álló ország. Háborús helyzetben köztudomásúlag a világon mindenütt különleges rendszabályok érvényesek. Ami békeidőben szabálysértés, ilyenkor bűntett, amiért pár év börtön járna, most ugyanezért gyakran életfogytiglan vagy halál. Diverziót, gyújtogatásokat, merényleteket, szabotázsakciókat - mai szóval: terrorizmust - pedig egyetlen állam sem tűr, még békeidőben sem! Hát még háborúban... A magyar vezetés az év végére megelégeli mindazt, ami tavasz óta folyik: nagyszabású és általános razziát rendelnek el - ezt 1942. január 15-20-a között a Sajkás-vidék mellett kiterjesztik Óbecse, Szenttamás, Temerin és Újvidék területére is. Igen, annak az Újvidéknek a területére, ahol ama bizonyos elhíresült - hírhedetté tett - „hideg napok” történnek. Válaszként, megtorló visszacsapásként. Ha úgy tetszik: jogos önvédelemből. Ezután következett minden, amit ismerünk: a hideg napok és az - állítólag - ezt megbosszúló, példátlan szerb magyarirtás 1944 őszén, több tízezernyi ártatlan magyar áldozattal és az 1945-től hosszú évtizedekig tartó hazugság- és rágalomözönnel, aljas elhallgatással és elhallgattatással. Meg a többivel. Ez már azonban egy másik déli történet. Talán egy új tavasz kezdete előtt. „Napokig mohogott a Tisza”, mondta nagy időket megélt „árva” néném Badalóban 1970-ben, az akkor épp a mai Magyarország - amúgy szomszédos - helységeit megtipró zöldár pusztítása után. Lázasan lüktetett a föld a tiszaparti falvakban. Nekikeseredett harag érződött ebben az apokalipszist felidéző hangban, a természet haragja gyermeke, az ember iránt. „Fáj az ember a földnek” - írta Vörösmarty, nem is sejtve, hogy nemcsak elvont keserűségről, kiábrándultságról szól, hanem nagyon is valós fizikai fájdalomról. A Nagy Fejedelem vesztett csatái után indult pusztulásnak ez a paradicsomi táj, a mai Kárpátalja. Ekkor fordult szembe az „új földesúr”, a máramarosi és ungi helgyvidéket kisajátító kincstár és Munkács-Bereg új ura, a Schönborn család a természet örök törvényeivel. Az erdőgazdálkodásnak nevezett szervezett pusztítás a silva Bereg-ből, a szent királyok vadaskertjéből hamarosan vízzel-árral küszködő, a múltra csak néhány „hagyásfával” emlékeztető síkságot teremtett. Jó Gvadányi József „Magyar Lovas Generális” Badalai Qvártélyozásában még a háborítatlan tiszaháti természeti világról számol be, 1802-ben Bilkey Lipcsey József Kárpátalja első természetvédelmi írásában már az egykor volt tiszamenti tölgyerdőket siratja. És fejsze vettetett a máramarosi őserdők évszázados fenyveseinek tövére is. Az 1-1,5 méter vastagságú, 70-80 méter magas szálfák a jól kiépített csúszdákon, szálcsatomákon át elindultak a Tisza, majd tutajkaravánokban az Alföld felé. A történeti földrajz, de a józsefkori katonai felmérések tanúsága szerint is eredeti állapotban Kárpátalja területének mintegy 80 százalékát erdők, mocsaras ligetek, cserjések borították. A század fordulójára az erdőterület 58%-ra csökkent. 1939-ben, amikor a természetes élettér rövid időre politikailag is visszaállt, az erdőterület aránya már csak 50% volt, mintegy 650 000 hektár. Nincs biztos adatunk arról, hogyan alakult a szovjet időszakban az erdők sorsa. A statisztikák évi 10 000- es telepítéssel büszkélkedtek s ez a fenti adatok ismeretében még az ökológiai szempontból is indokolt kitermelés akár részleges pótlására sem lehetett elegendő. Az árvíz utáni hetekben kibontakozott hazai sajtópolémia leginkább a körkörös védelem kiépítésére, a felelősség mindenáron való tagadására hasonlít. Az érintettek a fenti reménytelen 10 000-es adat felemlegetése mellet bizton állítják, hogy korábban ugyan voltak meggondolatlan erdőirtások, de ez jó másfél évtizede már elképzelhetetlen. Szívesen megnézném a nyilatkozók személyi kartonjait. Alighanem akkoriban kerültek mai munkahelyükre. Pedig a 80-as években, de különösen a 90-es évek első felében a papíron szigorodó természetvédelem és az egyre inkább széteső államszervezet közegében beteljesült a „széldöntés”, „gombafertőzés” és egyéb kártevők miatt tarra vágott gyönyörű szálerdők sorsa. A cinkos egymásrakacsintás nyomatékát kezdetben a vodka, ma alighanem a dollár vagy a márka biztosítja. Aki manapság járt a Verhovinán, láthatta a szigorúan védett területeken a hatalmas teherautók karavánjait, a lassan porrá málló hegyi utakat, feldúlt hegyoldalakat, a megtiport aljnövényzetet. A vész első napjaiban olykor még a gondok lényegét látni hivatottak is csak gáterősítésről, tározókról szóltak, s a tétova jelzésekre válaszul mintegy „leválasztották” a kérdésről az aszályos alföldi térségek problémáját. A hely- és földrajzi nevek közt amúgy is szédülten kóválygó médiumok pedig mohón kaptak egy-egy „szakvéleményen”,amelyek hol az ártéri gazdálkodás „előnyeit”, hol amásfél évszázaddal ezelőtti folyószabályozások hibáit állították előtérbe. Nem is szólva arról az „illetékesről”, aki szerint a legnagyobb gond az, hogy a települések túl közel épültek a folyókhoz. Igen, a folyószabályozásoknál túl hangsúlyossá vált a környékbeli földbirtokosok szűklátókörű szemlélete. „Megöltétek a Tiszát” - jósolta az eredeti terv kidolgozója, Vásárhelyi Pál. De még így is: ma is „sárhajókón” közlekedhetnénk egyik ungi faluból a másikba, ha a szabályozás elmarad. Arról nem is szólva, hogy az emberiség létezése óta mindig az életadó folyóvizek mellett telepedett meg. Csak jó egy hét múlva merült fel - akkor is mai, másrahárítható okként - az ukrán és román intenzív erdőírtás. Ideje azonban felsimerni: többről, egy jó negyed évezrede tartó folyamat végső stádiumáról van szó. Félreértés ne essék: a máramarosi Visk, Ugocsa és Bereg tiszamenti lakosai - ha fizikai létük rámegy is - újjáépítik otthonukat. Mint az évszázadok során annyiszor, makacsul szembeszegülnek haddal, hatalommal s a jobb sorsra érdemes földrajzi tájegység mindenkori urai által halálra sebzett természet indulatával is. De egyre fogy - mint ahogy évek óta a mindennapi kenyér is - a megtartó remény. Mert ők tudják, ökológusoknál, vízügyi mérnököknél, de főleg politikusoknál jobban, bizonyosabban: azon a napon, amikor levonult az ár, egy nappal közelebb jutottunk a még nagyobb, még usztítóbb vészhez! Mert hiába építünk egyre magasabb gátakat, szélesítjük az ártéri medreket, csak a pillanatnyi élet- és vagyonbiztonság illúzióját teremthetjük meg, a vésztározókkal pedig „tengermély sírunkat” ássuk meg jó előre. Azok, akik nem párnázott hivatali székekben olvasgatják a mindenkor megszépített jelentéseket, jól tudják ezt. Fodor István ungvári professzor már hatodik évtizede folytatja szinte reménytelen harcát a Kárpátok élővilágának megmentéséért. Ő írta le, még a brezsnyevi diktatúra éveiben, hogy a folyószabályozás, az árvízvédelem csak „tüneti kezelés”. A mai vészhelyzetben első lépésként meg kell szüntetni a hegyvidék jelentős részén a szántásos földművelést, a hegyi patakokban vízfogókat, bukókat kell készíteni, a hullámtérben gyorsan növő fafajtákat kell telepíteni. De a lényeg, a jövő század embert próbáló feladata az egykorihoz hasonló hegyvidéki növénytakaró visszaállítása. Csak egyetlen adatot: egy érett, 40-50 éves fa évente mintegy 160 köbméter vizet tart vissza. Nem kutatószobák rózsaszínű álma ez. Az ungvári egyetem botanikusai a 60-as, 70-es években a havasok vízválasztó gerincén erdősítési kísérletet hajtottak végre, s olyan vízfelhalmozó növénytakarót hoztak létre, hogy például a Sípot forrásai a legnagyobb szárazság idején is bővizűek. Ugyancsak Fodor tanár úr írta le már évtizedekkel ezelőtt, hogy a Tisza több ország folyója. Bármely részén hajtanak végre vízszabályozó intézkedést, az kihat másokra is. Mondjuk ki : a vizek nem ismerik a térképen ceruzával rajzolt határokat. Ami összetartozik, azt nem választhatják el párizs környéki nemzetszabászok. A feladat adott. Nekünk jövőnket, emberi életünket jelentheti a végre cselekvésre szánt politikai akarat. Ukrajnának pedig az Európába szóló „zöld kártyát”. Reménykedjünk. S. Benedek András
