Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA Valentine napi mérleg Az Európai Unió és a magyar határok Az angolszász országokban február 14-én. Bálint napján hagyománnyá vált, hogy az egymást szerető és tisz­telő emberek - általában névtelenül - üdvözlőlapokat küldenek egymásnak. A posta terheltsége óriási, még a ki­sebb városokban is tonnákban mérik az ilyenkor megnövekedett képeslap-for­galmat. Sokan gépiesen, a szokás kényszere miatt adják fel lapjaikat, és különösebben nem fáradoznak a hoz­zájuk érkező névtelen üdvözletek fel­adóinak a kitalálásán sem. Sokan vi­szont komolyan készülnek erre a napra, latolgatják azt, hogy kiknek küldjenek üdvözlőkártyát, és szo­rongva nyitják ki postaládáikat, hogy őket vajon hányán tartották érdemes­nek jókívánságaikkal megtisztelni. Kö­zülük a következő héten néhányan ön­vizsgálatra is kényszerülhetnek: „Va­jon miért csak hat lapot kaptam, mi­közben harminnyolcat feladtam?” - gondolhatják egyesek, míg mások ki­sebb lelkifurdalással vonják meg a Va­lentine napi mérlegüket:,Lusta voltam feladni ezeket a butuska lapokat, mégis tizenhatan gondoltak rám. Barátságot nem érdemlő, önző alak vagyok!” Az emberi gyarlóságból fakadóan február 14-e után általában többen jutnak arra a következtetésre, hogy figyelmessé­gük, ragaszkodásuk értelmetlen, mert nem talál viszonzásra, mint arra, hogy többet kellene törődniük embertársaik­kal. Az utóbbi években a média irányí­tói egyre erőteljesebben fáradoznak en­nek a különös angol szokásnak a ma­gyarországi meghonosításán. El lehet fogadni azt az indokot, miszerint évente egy ilyen Valentine nap sok em­berben javítaná a tisztelet és szolidari­tás érzését - a nagyon távoli jövőben. Ugyanakkor megalapozottnak tűnik az a gyanú is, hogy legfőképpen a magyar és keresztény hagyományok lerombo­lásán fáradozók erőltetik minden évben az angol „St. Valentine’s Day” magyar­­országi meghonosítását. Elég csak fel­sorolni néhány ünnepnapunkat - kará­csony, húsvét, pünkösd, szent István napja, halottak napja - amiből kitűnik, hogy a családi szeretetnek, az érettünk hozott mártíromság tiszteletének, a ke­resztényi szolidaritásnak, a nemzeti összetartozásnak, az elhunytak emlé­két őrző törődésnek vannak nálunk ün­nepei. Az elmúlt évtizedek kommu­nista politikája sokat ártott ezeknek a szeretetet, tiszteletet, emberi összetar­tozást ápoló ünnepeknek, de a kiutat nem egy új ünnepnap meghonosításá­ban, hanem a meglévők megerősítésé­ben kell megtalálnunk. Anélkül, hogy pártját fognánk a Va­lentine nap kártyaküldési szokásának - ismételten ki kell hangsúlyoznunk annak egy sajátos vonását: azt, hogy az érzelmek világában is mérlegkészí­tésre kényszerít. A mások iránti szere­tet és tisztelet érzésében mértéktartásra int ez a nap, ha bizonyíthatóan, kézzel foghatóan érzéseink nem találnak vi­szonzásra. A józan és hideg fejű angol ilyenkor arra a következtetésre jut, hogy egyoldalú érzelem rabja, azaz sürgősen ideált kell változtatnia. Ma­gyarországon a szeretet, a tisztelet és a szolidaritás hagyományosan önzet­len, nem illik arról mérleget készíteni, hogy mi mennyit áldozunk az emberi érzelmekre és mennyit akpunk viszon­zásként - hiszen ezek a cselekedetek megítélésünk szerint nem lehetnek pi­aci kufárkodás tárgyai. Mi még akkor is szállítottuk az ingyenes benzint, fű­tőolajat, élelmiszert és ruhaneműt 1990 tavaszán Erdély és Moldva lakosságá­nak - nemzetiségi hovatartozástól füg­getlenül -, amikor már megkezdődtek a magyarellenes pogromok; mi még akkor is segítettük 1998 telén a kárpát­aljai árvízkárosultakat, amikor már tudtuk, hogy ennek a segítségnek csak egy töredéke jut el a kárt szenvedett magyarokhoz; mi még akkor is fizet­tük a kommunista vezetéstől örökölt hatalmas külföldi államadósság tör­lesztését, amikor Nyugat-Európa zsenge demokráciánkat megtaposó, árukivitelünket korlátozó intézkedése­ket hozott; mi még akkor is befogad­tuk a világ menekültjeit, amikor ná­lunknál többszörösen gazdagabb or­szágok ezt nem tették meg. Mi min­dig önzetlenül szeretünk és lelkese­dünk - akár értelmetlenül is és az or­szág kárára is. A közélet és politika terén különö­sen súlyos hibákhoz vezethet a kritika nélküli, egyoldalú odaadás és támoga­tás. A totális hatalom volt gyakorlói, a hatalom megragadásának és megtartá­sának a machiavellista követői, a mai szocialisták tudják ezt a legjobban. Az elmúlt években gondjuk volt arra, hogy minden jelentős támogatójuk - hacsak morzsákkal is, de - részesedjen ország­­lésük előnyeiből. A pártot vezető stáb idejének nagy részét nem gazdaságpo­litikai vagy külpolitikai kérdések meg­vitatására fordította, hanem arra, hogy mely vállalatokat vonjanak be az ál­lami megrendelésekbe, milyen anyagi és személyi feltételeket szabjanak meg ennek fejében, kik léphessenek előre a minisztériumok, közhivatalok rang­létráján, kikből lehetnek állami válla­latoknál igazgatósági és felügyelő-bi­zottsági tagok, közalapítványoknál kik legyenek a kurátorok, kik lehetnek a nagyvárosok képviselő testületéiben, megyei közgyűlésekben bizottságok vezetői, és szakértői, kik érdemesek pályázatok elnyerésére, a gazdasági élet melyik szereplőit kellene kedvez­ményes kamatozású kölcsönökkel megsegíteni, kik részesüljenek az ál­lami vagyon privatizálásának lehetősé­geiből. Az átgondolt klientúraépítési és személyzeti politika nagymértékben hozzájárult a párt belső stabilitásához és teljesen felőrölte a koalíciós partner, a Szabad Demokrata Párt szellemi bá­zisát. E párt vezetősége lényegében tíz év óta változatlan sikerrel áll ellen min­den megújítási kísérletnek. A hatalom előnyeiből az elmúlt években csak ez a szűk kör - a politikai köznyelvben a ..kemény mag” - részesedett, a tagság­nak szinte csak kötelezettségei voltak. Tüntessenek időnként kék zászlócská­ikkal, dicsőítsék a pártot a sajtóban és az elektronikus médiákban, önmagu­kat is lejáratva állandóan figyelmeztes­senek egy állítólagos fasiszta hatalomt­­vétel veszélyeire! A párt szimpatizán­sainak a többsége nem vállalta ezt a propagandista szerepkört, emellett elé­gedetlenek voltak az elmúlt évek Va­lentine napjainak képletes mérlegével is. Míg ők számolatlanul adták fel hű­ségről tanúskodó lapjaikat vezetőik­nek, addig onnan válaszra sem máltat­ták őket. A párt mögött álló szakértők mindezek miatt tömegesen pártoltak át a párton belüli hatalom-megosztás szférájában nagyvonalúbb és juttatásai terén bőkezűbb szocialistákhoz. A tá­mogatók fogyatkozó bázisa nem a nyi­tás, hanem a további bezárkózás folya­matát erősítette a szabaddemokrata ve­zetésben: közvéleménykutatások tanú­sága szerint ennek a pártnak a tagjai utálják legjobban a többi pártot, 60%­­uk még a szocalistáknak sem küldene Valentine napján lapot. (A szocialisták 70%-a viszont küldene nekik.) Néhány politológus szerint a párt háttere nem a szocialisták, hanem a mai kormányzó pártok irányába tolódott el. Ezt a véle­ményt nem támasztják alá adatok, ma a hatalmukat vesztett szocialisták lé­nyegesen kevesebb ellenszenvet tanú­sítanak leváltóik iránt, mint a szabad­­demokraták. Az ilyen elemzések hát­tér-célja egyértelműen az, hogy a kor­mányt állítólag támogató - nem létező - szabaddemokrata választók óhajai is tükröződjenek a kormányzati dönté­sekben. A tavalyi választásokon győztes Fi­­desz-Polgári Párt fiatal politikusai sok hatalomszerző fogást ellestek a szoci­alistáktól. A választások után rögtön le­csaptak a volt kormánypártokat köz­pénzekből támogató társadalombizto­sítási önkormányzatra és azokra a ban­kokra, amelyek a betéteseket és a kis­részvényeseket is kifosztva támogatták a posztkommunista sajtót és vállalko­zásokat. Átvették a szocialisták sze­mélyzeti politikáját is, azaz a kormány­zati, önkormányzati apparátus működ­tetése során inkább kimerítik szakér­tőik harmadik vonalának is az állomá­nyát, semmint támaszkodnának a ko­alíciós pártok lényegesen több szakmai tapasztalattal rendelkező, ismert szak­embereire. Ez mellőzöttség a szövet­ségesek soraiban mindeddig nem vál­totta ki azt az ellenszenvet, ami - ha­sonló okok miatt - 1998-ra kialakult a szabaddemokraták között a szocialis­tákkal szemben. Nyilván azért nem, mert a felelősségteljes partnerek in­kább az önmérsékelt és a részleges ön­feladás útját választják, semhogy egy kormányválság miatt felidézzék a posztkommunista restauráció veszé­lyét. A kormánypártok közötti enyhén egyoldalú kapcsolatra jellemző, hogy- Valentine napi hasonlattal él ve - a ve­zető kormánypárt mintegy 25%-kal több rokonszenvről tanúskodó üdvöz­lőlapot kapna szövetségesei táborából, mint amennyivel ő tiszteli meg koalí­ciós partnereit. A kisgazdákon belüli összetartás közepesen erős. A vidéki tagság rokon­szenvezik a mezőgazdasági politikával, a három kisgazda-minisztérium sokat tesz a párt mögött álló szakemberek ér­vényesülése érdekében. A tagság és a vezetés közötti érdekegyeztetés haté­konysága elmarad ugyan a szocialis­ták és a fiatal demokraták pártépítési sikereitől, de messze kedvezőbb, mint a szabad-demokratákon belüli, vagy a Demokrata Fórumon belüli helyzet. A Magyar Demokrata Fórum szimpatizánsai egyszer már átéltek egy nagy válságot 1990-ben, amikor kiderült, hogy a rendszerváltó prog­ramot elkészítők többségének munká­jára nem tartott igényt az akkori kor­mány. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” - hangzott el az akkori szemrehányásokra reagáló, elhíresült válasz. A mellőzöttség és a rászedett­­ség érzése miatt 1998-ig az akkori pártháttér négyötöde elolvadt. A meg­maradó hűségeseket az elmúlt félév­ben ismét csalódások érték: a kor­mánypozíciókba és az önkormányzati tisztségekbe emelt pártvezetők sem­mit sem tettek tagjaik - azaz az őket felemelők - érdekében: „Nem va­gyunk pártállam! - hangzik el a szá­monkérésekre reagáló lakonikus vá­lasz. A párt programját kidolgozó, a pártot eddig anyagilag és ingyens sza­kértői munkával segítő, egy vagy többdiplomás, idegen nyelveken ol­vasó vagy beszélő, az új kormányt munkájával segíteni kész szakembe­rek 94%-a mindeddig semmilyen vá­laszt nem kapott felajánlkozására, vagy az idestova már fél éve benyúj­tott önéletrajzira. Valentine napi ha­sonlattal élve: még a legelszántabb angol klubot is elkedvetlenítené, ha száz szétküldött „St. Valentine Day” üdvözlőlapjára válaszul mindössze csak hat kártyácskát kapna. A párton belüli mai válság és egy új vezetés­hez fűződő csodavárás hátterében ez a probléma - a tagok és választott ve­zetőik közöti nagyon gyenge kohé­ziós kapcsolat áll. Mi a Valentine napi tanulság a po­litika terén? Az, hogy a csak hódola­tot elváró, semmit sem viszonzó párt- az SZDSZ épp úgy sorvadásra van ítélve, mint a magasztos célok oltá­rán érdekeit önfeladó párt - az MDF. Ezt a folyamatot sietteti, ha egy párt vezetői akár kapzsiság miatt (SZDSZ), akár senki által nem tisz­telt politikai elvekre hivatkozva (MDF) semmilyen szolidaritást nem vállalnak tagjaikkal. (Folytatás az, 1. oldalról) Jól tudta, de ki nem mondta, hogy úgysem engednek semmit a romániai magyaroknak. Most pedig az RMDSZ - miközben egyes vezetői lej-milliár­dossá küzdötték föl magukat - eredmé­nyek nélkül, drámai szavak kíséretében távozhat Nagy-Románia kormányából. Nem érte el az autonómiát, nem tudta tető alá hozni a magyar felsőoktatást, nem érte el a kirabolt magyar egyházak ingatlanainak visszaadását, nem tudott a magyarság teljes súlyával részt venni a romániai magánosításban. Csupa stratégiai jelentőségű kudarc. Mivel írásom nem egyes személyek ellen szól, hanem a történelmi helyzetet kísé­relem meg elemezni, nem vetem föl az ebben a kudarc-sorozatban vétkes sze­mélyek menesztését az RMDSZ éléről. Gondolom, lesz ennek a magyar szer­vezetnek annyi belső ereje, hogy meg­tegye a szükséges kezdeményezéseket. Nézzünk inkább a jövőbe! Mit kell tenni, mit lehet tenni az adott viszonyok között? Nyilvánvaló, hogy szerb és ro­mán vonatkozásában az általuk meg­szállva tartott magyar nemzetrészek semmiféle jogokat nem várhatnak (az iskolarendszer teljeskörű, állami és egyházi fejlesztése, a közigazgatási-te­rületi autonómia létrehozása, stb). Az elmúlt nyolcvan évnek ez az egyik leg­súlyosabb tapasztalata, s csak remélni lehet, hogy a jelenlegi budapesti kor­mánykoalíció vezetői végre belátják ennek az állításnak a történelmi fontos­ságát. Ez azt jelenti, hogy a magyar nem­zetpolitikát gyökeresen új alapokra kell helyezni. Be kellene végre látni, hogy ha nem lehetséges magyar autonómiá­kat létrehozni a szomszédos trianoni országokban, akkor nincs más út, mint visszavenni a tőlünk nyolcvan éve el­vett területeinket. Ez a megoldás mind­egyik népnek jobb lenne a mostani helyzetnél. Az igazság visszaállítása, bár sokszor fájdalmas és szenvedések­kel teli út, hosszú távon megnyugtatná a Közép-Európában fölkorbácsolt kedé­lyeket, míg a bajok szőnyeg alá söprése állandósítaná az itt-ott rendszeresen föltörő háborúskodásokat. Ez az egyik leglényegesebb pontja a Felvidéken kialakult helyzetnek is. Ahogy a Magyar Koalíció belép a szlo­vák kormányba, azzal ország és világ előtt szentesíti ennek az államnakés or­szágnak a törvényes létét. Ráadásul a felvidéki Magyar Koalíció elkövette azt a súlyos történelmi hibát, hogy már korábban lemondott az autonómia kö­veteléséről. Jogról lemondani nagy hiba, amely azt eredményezte, hogy sokak számára hiteltelenné vált ez a koalíció a magyar érdekek képviselete szempontjából. A „szlovákiai” megol­dás kulcsát abban látom, hogy a Ma­gyar Koalíció Pártja az európai szín­térre lép az ottani 750 ezres, még min­dig egy tömbben élő magyarság területi elszakadásáért. (Az RMDSZ előtt is csak ez a követendő út!) Ez a magyar kormányt is ösztönözné talán arra, hogy végre átgondolja, mit is akar tulaj­donképpen a NATO- és EU-csatlako­­zás mellett az elszakított, idegen meg­szállás alatt lévő, s magának jogokat kiharcolni nem képes magyarság érde­kében. Ezért kaptam föl a fejemet, amikor Nagy-Britannia külügyminiszterének és az Európai Unió külügyminiszterei­nek egyeztetett álláspontját olvastam. Eddig ugyanis felelős politikus nem nyilatkozott erről a kérdésről, csak né­hány magyar értelmiségi és a Trianon Társaság merészelte ezt a „rettenetes” ügyet, nevezetesen a magyar határok rendezésének kérdését fölvetni. S most, íme Európa vezető személyiségei hoz­zák elő a legsúlyosabb magyar sorskér­dést. Az angol külügyminiszter kijelen­tése olyan lehetőség, amit bűn volna ki nem használni. Fölhívás keringőre. Ez azt jelenti, hogy az Európa Unió veze­tői, akik számára a szakértőik orszá­gonkénti elemzéseket készítettek, pon­tosan tudják, hogy a térségben milyen súlyos kérdések feszülnek egymásnak. Tudják, hogy 1920 óta Magyarország államhatárai távolról sem fedik a ma­gyar nemzet etnikai kiterjedését, s ez rendkívül súlyos ellentétekkel terheli meg a Kárpát-medence egész térségét. Nem szabad elfelejteni, hogy a Kárpát­medencét ma fél tucat ország mondja magáénak, míg Trianon előtt ez az egész terület egyedül Magyarország felségterülete volt. Tudják azt is (amit egyébként számos írásunkban közöl­tünk az elmúlt években, s amit a kilenc­venes évek első három évében számos nyugati politikusnak emondhattam), hogy a magyarság megosztottságának ez az elfogadhatatlanul súlyos állapota a térségben biztonságpolitikai veszély­­forrást jelent. Cook külügyminiszter nem véletlenül hozta elő ezt az ügyet: egyszerűen nem érdeke az Európai Uniónak, hogy olyan országot fogad­jon a határai közé, amelynek majdnem minden szomszédjával súlyos megol­dandó ügyei vannak. Nevezetesen a kárpát-medencei békés határrendezés­ről, másképpen szólva a kárpát-meden­cei határok igazságossá tételéről van szó. Az EU tárgyalási pozíciójának ki­­nyilvánítása azt az EU-szándékot je­lenti, hogy- ha Magyarország akarja - a sok más, nagyon fontos ügy (környe­zetvédelem, nukleáris védelem, de­mokrácia, stb.) mellett meg lehet tár­gyalni a kárpát-medencei határok, ne­vezetesen Magyarország határai rende­zésének ügyét is. Sok éve annak, hogy a magyar hat­árok ügyében a nyugati világ hatalmai ennyire jóindulatúan nyilvánultak meg. A magyar külpolitika előtt földobták a labdát: vétek, sőt bűn volna le nem ütni. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a brit külügyminiszter talán csak a ciprusi török-görög ellentétek megol­dására gondolt, a magyar határok ren­dezésére nem. Ha így lenne, akkorbizo­­nyára kihangsúlyozta volna ezt, de erre hivatkozva még akkor is föl lehetne vetni az Európai Uniónál a magyar hat­árok kérdését. Annál is inkább, hiszen ez több országot érintő, valóban súlyos európai ügy, amely biztonsági vonatko­zásai következtében nemcsak az Euró­pai Uniót, hanem a NATO-t is érinti. Mit jelent és mit nem jelent ez? Mindenekelőtt nem jelentheti a szomszédos népek alapvető érdekeinek mellőzését. Álláspontunk szerint a ha­tárkérdés rendezése legalább annyira jól fölfogott érdeke a román, szlovák és szerb népnek, mint nekünk, magyarok­nak, hiszen ebben az esetben ők is meg­szabadulnának ettől a nyomasztó hely­zettől, amiben most vannak, nevezete­sen a hungarofóbiától, a magyar szán­dékoktól való beteges félelemtől. (A szlovák és román sajtó írásai ezt mutat­ják!) A magyar külpolitika lehetőséget kapott arra, hogy az Európai Unió álláspontja alapján kezdeményezést tegyen egyik-másik trianoni szomszé­dos országnál a határkérdés békés, tisztességes, mindegyik fél érdekeit a legjobban szolgáló tárgyalások meg­kezdésére. Föl kell hívnom a figyelmet arra, hogy ha Magyarország az EU egyér­telmű és félreérthetetlen fölszólítására nem hozza elő a kárpát-medencei határ­kérdés békés megoldásának ügyét, ak­kor a fölvétel után elveszítjük ezt a lehetőséget, hiszen azután joggal mondhatják, hogy miért nem vetettük föl a határrendezésre vonatkozó szán­dékunkat akkor, amikor az Európai Unió ezt előhozta? Jól tudom, hogy az elmúlt években a magyar határok ügyének fölvetése nem volt veszélytelen a parlamenti politiku­saink és egyes magyar értelmiségiek részéről. Az Európai Unió külügymi­nisztereinek kinyilvánított álláspontja, 1998. március 31. óta azonban - remé­lem - megváltozik ez a helyzet. A nem­zetközi diplomáciának megvannak azok a - sokszor rejtett - módjai és lehetőségei, amelyek segítségével talán előrelépés érhető el ebben a fontos, nagy magyar ügyben is.

Next

/
Thumbnails
Contents