Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 14. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ Az ördögszekér utasai Ma Magyarországon ismét vannak könyvek, amelyekhez pult alól. ko­moly utánajárással lehet hozzájutni. Ilyen a jelenlegi magyar történészek egyik legkiválóbbjának, Schmidt Máriának nemrégiben megjelent, Diktatúrák ördögszekerén című ta­nulmánykötete. Mindaz pedig, ami erről a könyvről - és sorsáról, ami igen lényeges - eszünkbe jut: látle­let a közelmúlt és a jelen magyar vi­lágáról, súlyos továbbgondolni va­lókkal. A magyar nép ördögszekérnek nevezi azt a szúrós, száraz gyomnö­vényt, amit a szél kitép a földből és tovagörget, miközben újabb és újabb gyomok, piszok, szemét rakódik rá. így nő, növekszik és rohan tovább az ördögszekér, nem kímélve semmit, ami az útjába kerül. Ennek az ördögszekérnek az uta­sai vagyunk mindannyian. Azzá let­tünk, természetesen nem önszán­tunkból, de nemzedékeken át csont­jainkban, zsigereinkben viselt s még unokáink által is viselendő ördögsze­­kérnyomokkal. Tizenkét fejezetből áll ez a kötet, s ebből a tizenkettőből tíz közvetle­nül, kettő többé-kevésbé közvetve a magyarországi zsidóság legújabbkori történetének különféle részleteivel foglalkozik, rendkívül alaposan do­kumentálva és döbbenetes tényeket közölve. Hogy mindez a diktatúrák - Szálasi-féle nyilas és a kommu­nista-sztálinista rémuralom - idősza­kába helyezve vizsgálja akár a holo­caust, akár a háború utáni különféle perek történetét: sajnos, természetes. Hiszen elöljáróban rögtön le kell szö­geznünk, vezérgondolatként: a na­gyobb számban a múlt század máso­dik fele óta velünk egy hazában élő zsidóságnak akarva-akaratlan együtt kellett végigélnie ezt az irtózatos hu­szadik századot velünk, a befogadó­ikkal. A sorsunk persze csak a felszí­nen közös, ez is kiderül Schmidt Má­ria könyvéből. Sőt, kimondatlanul, a mának és a közeljövőnek üzenve azt is, amit Illyés Gyula már 1935-ben, Zsidó sebek és bűnök című, a Nyu­gatban megjelent és máig elfeledte­tett írásában úgy fogalmazott meg: „A zsidókérdésre a magyar táj vissz­hangja már megadta a választ.” És te­gyük rögtön hozzá, népünk jó isme­retében: mindez ma, az időközben történtek ellenére is így van. Még ha jónéhányan nem is akarják tudomá­sul venni. Nem sokkal a tavalyi választások előtt látott napvilágot a Janus-arcú rendszerváltozás című, nagyszerű ta­nulmánykötet, ahol - valószínűleg első ízben - a nemzeti-konzervatív oldalon állók fejtik ki nézeteiket az eltelt tíz magyar esztendőről. Schmidt Mária e kötetben megjelent írásának ez a mottója: „Aki nincs ve­lünk, az ellenünk van. (Rákosi-kor­­szak.) Aki nincs ellenünk, az velünk van. (Kádár-korszak) Aki nincs Ve­lünk, az entiszemita. (A rendszervál­tozás évtizede.)” A napnál is világo­sabb hát, hogy ezen írás megjelenése után a szerző is az antiszemiták „ha­talmas” táborát fogja szaporítani (ha eddig nem így lett volna) - minda­zok szerint, akikről Schmidt Mária mottója és írása szól. És akik nagy valószínűséggel bölcsen és szerve­zetten tettek arról, hogy a Diktatúrák ördögszekerén ama bizonyos, enyhén szólva nehezen beszerezhető köny­vek közé kerüljön az ezredforduló Magyarországán. A kiindulópont mindenképpen az lehet, amiről számos Schmidt-tanul­­mány szól és ami kétségkívül a ma­gyarországi zsidóságot az elmúlt száz évben legjobban megrázta: az a bizonyos holocaust. És nem az már a lényeg, mennyi volt az áldozatok száma, sőt, már az sem, hogy ugyan hányszor kell még bocsánatot kérnie a magyarságnak azért, amiben nem volt vétkes. Mindezeken már túl va­gyunk. Az igazán fontos: a magyar­­országi zsidóság - részben már a ho­locaust alatt, részben az azt követő évtizedekben - hogyan tudott meg­felelni annak a tisztességes és humá­nus elvárásnak, amit Illyés így írt le: „A zsidóságot a magyarság nem mint nemzetet vagy fajt fogadta magába, hanem mint egyéneket. Ez volt a hallgatólagos alku és ez a kulcsa a megoldásnak is. Ezt a kulcsot csak a zsidók forgathatják, mégpedig mind­nyájan külön-külön... Ha egy helyze­tet már választottál, a másikról le kell mondanod... két közösségbe senki sem tartozhat, legkevésbé egy nép.” Vidéki rendőrkapitányok jelen­tik... - adalékok a magyar zsidóság történetéhez 1941 és 1944 között - így Schmidt Mária. Idézet néhány rendőrkapitányi jelentésből: Elisme­rik a zsidók, hogy nincs több olyan ország Európában, mint Magyaror­szág, ahol a zsidóság olyan nyugod­tan élhetne. Román területekről át­utazó zsidók is azt súgják az itteni zsidóknak, hogy boldogok lehetnek, mert Romániában törvényen kívüli állapotba helyezték a zsidókat. (Nagyvárad, 1941 szeptember)” „A horvátországi, de főleg a Bánátból Szerbiába áttelepített zsidóság visszaszivárgásáról az utóbbi időben szereztem tudomást... vállalnak min­den rizikót, mert tudják azt, hogy a zsidók ügyeit is törvényes normák között intézik Magyarországon. (Szabadka, 1941 december)” „Szlo­vákiában folytatódik a zsidók össze­­szedése... A Hlinka-gárda tagjai a né­met SS támogatásával éjjel meglep­nek előre kiszemelt zsidó családokat, teherautóra rakják őket és elszállít­ják. (Rozsnyó, 1942 június)” „A szlovákiai zsidóság között mind na­gyobb mértékben várható Magyaror­szágra való beszivárgásuk. A szlovák zsidók között ismét megkezdődött az okmánybeszerzési láz, s főként a ma­gyar állampolgársági bizonyítvá­nyokban és magyar útlevelekben nagy a kereslet. (Kassa, 1944 ja­nuár)” Eközben Slachta Margit, az 1945 után ellenségnek kikiáltott és Ma­gyarországról elüldözött politikusnő Az Erdélyi Múzeum-Egyesület ki­adásában megjelent a Székely Okle­véltár IV. kötete. A monumentális munkát Demény Lajos teszi közzé, ő írt hozzá bevezető tanulmányt, s a neves történész a jegyzetek szerzője is. A kötet a székely népességössze­írásokat tartalmazza 1575 és 1627 között. A több mint nyolc és félszáz ol­dalas kötetet megilletődve lapozza az olvasó. Ennek három fő oka van. Az első a közzétevőnek, szerkesztőnek (V. András János), lektornak (Imreh István) és mindazoknak a fantaszti­kus munkája, tudományos felkészült­sége, akiknek Demény Lajos a beve­zetőben köszöntetet mond (Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Kiss And­rás, Glatz Ferenc, Pók Attila, Mis­­kolczy Ambrus). Megilletődés másik oka az, hogy ezt a kötetet egyáltalán kézhez vehetjük. Demény Lajos be­vezetőjében a kommunista diktatúra éveire utalva elmondja: „A szerfel­ett mostoha körülmények és korlátok közé szorított magyar történetírás er­délyi ága nem tudta azt nyújtani ol­vasóközönségének, amire felkészült­sége talán alkalmassá tette volna. A feldolgozást egyaránt korlátozták a tudományos kutatáson kívüli ideoló­giai és nemzeti jellegű kötöttségek. (...) Menedéket számára - akárcsak a tudományosságot feladni nem haj­landó román történészek számára - a semlegesebbnek tűnő forrásfeltárás félelmetes arányú mentőakciót foly­tat a szlovákiai zsidóság érdekében 1942-43-ban - erről is szól egy ta­nulmány. Ugyanakkor (Politikai igazságszolgáltatás a háború utáni Európában) már 1945. februárjának elején végrehajtják a budapesti Ok­togonon az első nyilvános népbíró­sági kivégzést - 1945 és 1947 között 235 halálos ítélet születik, a halálra ítéltek hetven százalékát a zsidók el­len elkövetett atrocitásokért lövik agyon vagy akasztják fel. A szapo­rodó népbírósági eljárásokat és az 1945 után azonnal brutálisan fellépő politikai rendőrség, az ÁVO, majd az ÁVH ténykedését pedig „a társada­lom nagy része bosszúként, és ami még rosszabb, sokan egyfajta »zsidó bosszúként« élték meg”. Hogy ez a ma szinte kimondha­tatlan, leírhatatlan kifejezés - zsidó bosszú (Judenrache) - mennyire lé­tezett, milyen iszonyú mértékben összekuszálta magyarok és zsidók vi­szonyát és milyen pót-ördögszekérre ültetett föl (mindmáig) mindnyájun­kat, arra bizonyítékul két kortárs tanú Schmidt által idézett vallomása: „Előfordult, hogy egy keretlegény ügyének tárgyalásakor - emlékezik dr. Major Ákos volt népbíró - a ta­nács (népbíróság) tagjainak zöme és esetleg a tanácsvezető (bíró), vala­mint a népügyész is zsidó szárma­zású volt.” Ugyanerről az emigráci­óba kényszerített Nagy Ferenc, volt miniszterelnök ezt mondja: „A munkaszolgálatból visszatért zsidók elárasztották a magyar politkai rend­őrséget, ahol nem az objektivitás és a megbékélés, hanem a bosszú szel­lemében járnak el a politikai gyanú­sítottakkal. Ez nagyon rossz vért szül és nem alkalmas arra, hogy hozzájá­ruljon a magyarországi antiszemitiz­mus likvidálásához.” Jött a kommunista hatalomátvétel és a szovjetbérenc politikai bűnözők terror-uralma. A „szocializmus épí­tésének” korszaka. Ez az időszak, jegyzi meg szellemesen a történész­asszony, a magyar-zsidó szópár he­lyett mást kínált. A magyar helyett nemzetközit, a zsidó helyett elvtár­sat. „A magyar zsidó közélet legje-és közlés, valamint a történelmet al­kotó egyénektől és közösségektől megfosztott színtelen társadalomtör­ténet ígért. Ám itt is szembe találta magát a nemzeti kommunizmus ál­tal egyszer s mindenkorra megsza­bott korlátokkal, hiszen az Erdély történetére vonatkozó források összességükben kerültek szembe a hivatalos múltképekkel.” Jellemző, hogy a Román Akadé­miai Kiadó, amelynek a profiljához tartoztak az ilyen jellegű munkák, egy évtizedig tartó huzavona után utasította el a Székely Oklevéltár új sorozatának a kiadását, Domokos Gézának, tehát a Kriterionnak kellett magára vállalnia az előző kötetek megjelentetését. Demény Lajos azt is megjegyzi: „Elképzelhetetlen volt, példának oká­ért, hogy az 1614. évi Bethlen-féle szé­kely „lustra” napvilágot lásson, amikor benne a románok csaknem kizárólago­san mind frissen megtelepedett Jöve­vény” (a fogalmat a forrás használja la­tin advena vagy jövevény magyar vál­tozatban), zsellér vagy jobbágy elem­ként jelentek meg a Székelyföldön, ezt pedig nem lehetett volna összeegyez­tetni a dák-római eredetű román ősla­kosság folytonosságáról és elsőbbségé­ről szóló román történetírás álláspont­jával, legalábbis a székelyek lakta te­rületeken, habár ők - úgymond - „mindig mindenütt a többségi őslakos­ságot alkották”. lentősebb változása a holocaust utáni időszakban az volt, hogy a cionista mozgalom jelentős befolyásra tett szert.” Ez cionista befolyás kettős módon - egymás ellenében is - je­lentkezett: a Joint intézménye révén a nyílt és a szó szoros értelmében ci­onista elveket valló irányzatban, amit később kiszorított a másik - és vé­gül győzedelmes - kommunista- „ki­mondatlanul” cionista pártvezetés, Rákosi bandájának tevékenységével. A kommunista párt (MDP) vezetői - ma már ez jórészt köztudomású - ki­vétel nélkül zsidó származásúak vol­tak, s miként a szerző szellemesen megjegyzi, azért nem engedélyezték - a szomszédos államokkal ellentét­ben, ahol a kommunista helyi erők között nem, vagy alig volt zsidó szár­mazású - a magyarországi zsidóknak az újonnan létrejött Izrael államba történő kivándorlását, mert egy kor­társ pesti anekdota szerint attól fél­tek, hogy akkor a magyar lakosság is olyasféle táblákkal vonul az utcára, hogy „ti is vándoroljatok ki!”. Mennyivel jobban jártunk volna - a hazai zsidóság becsületes, magyar­ságszerető részével együtt -, ha így történik... A magyar népet persze eközben már évek óta folyamatosan fasisztá­nak bélyegezték. Rákosi közkeletű mondása szerint ő külön elismerést érdemel, hiszen kilencmillió fasisz­tával kénytelen építeni a szocializ­must... A „fasiszta nép” aljas minő­sítése számos újságcikk, könyv, ta­nulmány témája és üzenete. A ma­gyar történésznő pedig felteszi a kér­dést A civilkurázsi elsorvasztása című írásában: „Hogyan vizsgázott a nem-zsidó magyar társadalom 1944- 45 sorspróbáló hónapjai alatt?” És úgy válaszol rá, ahogyan a történe­lem elfogulatlan, tisztességes tanul­mányozója felelhet: „... mindig, min­denhol akadnak quislingek és ítélet­­végrehajtók. Az erőszakszevezetek pedig azért vannak, hogy a kapott pa­rancsoknak érvényt szerezzenek. A nácik által megszállt összes európai országban közreműködött a helyi közigazgatás és a karhatalom az ül­dözött zsidóság elpusztításában. A megilletődés harmadik eleme a könyvből kirajzolódó székelyföldi múltkép. A székek és települések szerint összeírt eleink sokezres név­és adatanyaga a leghitelesebb képet nyújtja e sokat szenvedett tájegység embereiről s érthetővé, értelmezhe­tővé teszi eme föld mai székely-ma­gyar lakosságának elpusztíthatatlan ragaszkodását szülőföldjéhez. A Székely Oklevéltár új soroza­tának IV. kötete az Erdélyi Múzeum- Egyesület sepsiszentgyörgyi vándor­­gyűlésének legkapósabb könyve volt hatvanezer lejes - igen magas, de így is az önköltség alatt maradó - ára el­lenére. Aki viszont belelapoz, tartoz­zék a társadalmi rétegződés bárme­lyik kategóriájához, őseit félezer esztendős távlatból felismerheti, mert az írás, a betű beszédesebbnek és tar­­tósabbnak bizonyul bármilyen anyagnál. A Székely Oklevéltár IV. köte­tét, akárcsak az előző hármat, bi­zonyára nagy haszonnal forgathat­ják majd román őshonosság fabri­­kálói is. A székelyföldi lustrák ada­tai, névanyaga annyira a helyükre teszik múltbéli dolgainkat, hogy a nacionalista dilettantizmus egysze­riben kipukkad, nevetségessé válik. Ez a könyv nem(csak) könyvespol­cunk ékessége, nem(csak) dísze, hanem értéke is. Méghozzá nagy értéke. Sylvester Lajos Minden diktatúra megtalálja a társa­dalomnak azt a rétegét, amelyet kulcspozíciókba ültetve, szándéka megvalósításáról gondoskodhat... a magyar társadalom a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején sem ... vállalkozhatott több szolidaritásra, segítő és mentőtevékenységre, mint 1944-45-ben. Sőt! Olyan nagysza­bású ellenállásra és hősiességre, amit Budapest lakosságának egy része mutatott azokban az apokaliptikus hónapokban, amikor több tízezer em­bert bujtatott, mentett (kiemelés tő­lem - D.L.), a későbbiek során már nem kerülhetett sor. 1944-ben ugyan­is a józanul és emberségesen gondol­kodók tudták, hogy a háborúnak előbb vagy utóbb, de belátható időn belül vége lesz és zsidó polgártársaik is előbújhatnak majd rejtekeikből. Lehet, voltak olyanok is, akik arra számítottak, hogy meghálálják segít­ségüket. A náci megszállás alatt a ci­vil társadalom egyes csoportjaiban volt még kurázsi, még nem szoktak hozzá a borzalmakhoz, még nem ta­nultak meg igazán félni.” Félni igazából az 1949-es Rajk­­per idején, illetve az azt közvetlenül megelőző egy-két esztendő fokozódó cionista-kommunista őrjöngéseinek hatása alatt kezdtek az emberek: A Rajk-per és az amerikai kapcsolat című Schmidt-tanulmány a kirakat­per egészen sajátságos vetületét tárja elénk, az „Ez a per lesz a perek pere” pedig az 1953 elején szervezett és ki­zárólag Sztálin halála miatt félbesza­kadt, nagyszabású elemzésekkel is jelezve: a diktatúrákban felhasznált, elállatiasodott emberek - a magyar ÁVH vezetői és a zsidóellenessé váló, saját fajtájukat írtókhoz csatla­kozó zsidók - mindig, minden alka­lommal nagyon is törvényszerű mó­don cselekednek. Ha összegezni kell az ördögszekér­­utasok poggyászában található, rém­isztő útravalókat, megint csak Illyés Gyulát kell segítségül hívnunk. Azzal a végső gondolattal, hogy nagyon is ideje volna, ha a magyarországi zsidó­ságjelenkori militáns - az SZDSZ-ben tömörülő - reprezentánsai legalább va­lamennyire számot vetnének azzal, mi­csoda szégyenteljes históriai folyama­tosságot képviselnek és mekkora ve­szélyeket rejt magukban hisztérikus gyűlölködésük, valamint önismeretük kóros hiánya. Isten ne adja, hogy való­sággá váljék, amit provokálnak már tíz esztendeje és aminek - látható - ilyen mély történelmi gyökerei vannak. Ne valósuljon meg, amiről - mert már van ilyen is, igen komoly figyelmeztetés! - a pesti vicc szól: „Van-e a Magyar­­országon antiszemitizmus? Nincs, de komoly igény van rá.” A gerjesztett antiszemitizmus, a tűzzel történő fo­lyamatos ügyködés előtt hosszú év­tizedekkel, prófétikusan sejtette meg Illyés a több mint megszívlelendőt: „Nem hiszek, mert semmi adatom rá, a zsidóság szellemi fölényében. A vagyonszerzés nem ilyen tulajdonság bizonyítéka. Egész másé. Nem hi­szem, hogy a zsidóság vezető sze­repe a magyar gazdasági életben vagy az újabbkori magyar kultúra szervezé­sében a magyarság tehetetlenségének tükre. Nem hiszem, hogy a zsidóság vezető szerepe a magyar gazdasági életben vagy az újabbkori magyar kul­túra szervezésében a magyarság tehe­tetlenségének tükre. Nem hiszem, hogy ha nincs zsidóság, nincs magyar ipar, újságírás vagy forradalom. Könnyen meglehet, hogy sokkal kü­lönb van, ha tán valamivel később is... Zsidó származású barátom tüze­sen kel ki a fajvédelem ellen, amit helyeslek is, mert én is csak ember­védelmet ismerek; megsértődik, ami­kor leakasztom és elébe tartom a tük­röt - van faj, melyet jobban védtek, mint a tied?... A magyarok csak hírből tudják, hogy magyarok.” Az ördögszekér pedig görög to­vább. Kik miatt vajon? Székelyföldi múltkép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents