Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 13. oldal Elveikhez híven Magyarok ötven éve Venezuelában A caracasi magyar közösség vezetője Fényes Ildikó, intellektust sugárzó, vonzó egyéniség. A négy nyelvet beszélő fizikus, egyetemi tanár, három felnőtt gyermek anyja. Mivel pici gyerekként menekítették magukkal a szülők 1945-ben két leányukat, így ő a venezuelai magyar élet minden korszakának részese és tanúja volt. A Magyarok Világszövetsége megújulása óta Venezuela küldötte és a MVSZ Venezuelai Országos Tanácsának elnöke. A magyarság lényegében két hullámban érkezett a dél-amerikai államba. Az első (a nagyobb) 1945- 1947 között, a második az 1956-os forradalom leverése után. Az első hullámban érkezők nem tudták elképzelni, hogy kommunizmusban éljenek, vagy a szó szoros értelmében az életüket mentették, tehát politikai menekültek voltak. Nagyon nehéz élet várt rájuk. A magyar polgárság közép- és felső osztályából érkeztek a magyarok. Megéltek, ahogy tudtak, így lettek szakácsok, pincérek, utcai árusok, mozijegykezelők, vagy bárzongoristák. Jellemző azonban, hogy elveikhez híven, szinte érkezésük után azonnal hozzáláttak a magyar közélet és az egyházi élet intézményeinek megteremtéséhez. Céljuk ezzel a kezdetektől napjainkig ugyanaz: hitük és hagyományaik, a magyar kultúra megtartása és továbbadása az új nemzedéknek, azzal a reménnyel, hogy valamikor (az elérhetetlennek tűnő időben) hasznára lehetnek hazájuknak. A venezuelai magyarság jelenlegi létszáma megközelítően négy-ötezer személy, akiknek az adatait felerészben összegyűjtötte a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottság. (Fényes Ildikó vezetésével.) Ez azt jelenti, hogy az elmúlt tizenkilenc év alatt kettőezer-kettőszáznegyvenhat magyar személy vett részt a kolónia rendezvényein. Caracason kívül még Valenciában működik néhányszáz lelkes magyar közösségben. Szórványok is léteznek, amelyeket a magyar nyelvű sajtó és a lelkészlátogatások tartanak össze.- Milyen volt a családi háttered? Hogyan nevelkedtetek? - kérdezem a mindig pontos asszonyt, aki legkisebb fiával, a 22 éves Zoltánnal érkezik a találkozóra. Nagy az örömük, mert a fiút fölvették az Iparművészeti Főiskolára és itthon folytathatja tanulmányait.-Édesanyám Szlovákiából való, édesapám Romániából, ezért tősgyökeres magyar vagyok, szokta volt mondani mindig a húgom, ha származásáról kérdezték. Apai nagyapám a Nemzeti Bank igazgatója volt, anyai nagyapám a Károlyi család ügyvédje. Édesapám, Dengeleghy Fényes Iván mérnök, egyetemi tanár volt itthon és hamarosan Caracasban is. Dengeleg Bihar megyében van, most Románia. A Dengeleghy előnevet a Fényes család Rákóczitól kapta. Egyik elődünk a harcokban tüntette ki magát, mert címerünkben egy kéz kardot tart. Apám, a közlekedési minisztérium főtanácsosa a kormánnyal együtt menekült Sopron felé, a kommunizmus elől. Már nagyapám is ezért menekült 1919-ben, úgy, hogy apámnak 18 évesen egy pisztollyal a zsebében azzal a paranccsal kellett kísérnie: ha netán elfognák, azonnal lőjje fejbe. Hála Istennek nem így történt, de szegény apámnak ez maradt élete legszömyűbb élménye.- Hogyan emlékszel, mi határozta meg az életed alakulását, s hogyan tudtátok megőrizni a magyarságotokat?- Sokan beleroppantak abba, hogy senkikké lettek. Előttünk ott volt mindig nagyszerű, erős szüleim példája. Apám egzisztenciálisan is nagyon hamar talpraállt. Ő rendkívüli ember volt, igazi polihisztor. Már 30 évesen Kálmán Tódorral együtt kutatott, ösztöndíjas volt Amerikában. Ő, mérlegelve adottságainkat, úgy döntött, hogy fizikus leszek, a húgom, Csilla pedig vegyész. így is lett. New Yorkba kerültem ösztöndíjjal, a Venezuelai Olajtársaság ösztöndíját is elnyertem. A magyarságunk? Mi nem járhattunk magyar óvodába, még úgynevezett általános iskolába sem; otthon tanítottak a szüléink. A legkitűnőbb magyar klasszikusokon nőttünk fel. Argentínában, ahol negyvenezer magyar élt, akkor már működtek magyar nyomdák. Édesanyám csak magyarul tudott, s az egyetemről minden héten magyarul írt levélben számoltunk be szüléinknek. Anyám ezt pirossal javította ki és küldte vissza, hogy a következőkben már ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. 1950-től folyamatosan alapították meg a helyi egyházi és világi közösségeket a kolónián. Beindult a református, majd a katolikus élet. 1950- ben egy presbiter országszerte fölkutatta a magyarokat, háromezer személyt talált, 35% protestánst, 60% katolikust. Ez az arány napjainkban is. 1952-ben megérkezett az első magyar lelkipásztor. Sorra megalakultak a nőegyletek, a cserkészcsapatok, majd 1954-ben az első magyar nyelvű lap, a „Caribi Újság”. A tizenkét apostolnak nevezett Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (tizenketten voltak) kibérelt egy kertes villát és fizették a havi bért. Alapszabályuk: „A Magyar Ház minden Venezuelában élő és magát magyarnak valló személy otthona...” (A saját tulajdonú Magyar Házat - a nagy álmot - csak később sikerült megvalósítani, egy áldozatkész kis csoport adakozásából: 1964- ben létrehozták a saját tulajdonú Magyar Ház Rt-t, egy év múlva megvették a telket és 1969-ben felavatták a mai Magyar Házat.) 1956-ban a forradalom idején már működtek itt a magyarság legfontosabb szervezetei, így a forradalom megsegítésére, majd menekültjei fogadására komoly segítséget tudtak nyújtani. Ezért az ideérkező ezer-ezerötszáz fő ötvenhatosnak sokkal könnyebb volt a kezdés, mint a korábbiaknak. Egy táncos fiatalember beindította a Gyöngyösbokréta tánccsoportot 1957-ben. Létrejött az első magyar óvoda is és Vaszary Piri közreműködésével színésztársulat alakult. (1990-ig harminc előadást tartottak.) A fiúcserkészcsapatok után a Szent Erzsébet leánycserkészcsapat is dolgozni kezdett.- Otthon dolgoztam az egyetem elvégzése után, de a hatvanas évek végén ismét New Yorkba küldtek ösztöndíjjal - folytatja a visszaemlékezést Fényes Ildikó. - Akkor és ott ismertem meg német származású férjemet, aki lassan egészen bekapcsolódott a magyar életbe. A gyerekeinket is magyarnak neveltük. Béla 28 éves, építészmérnök, Csilla lányom 26 éves és orvos, Zoltán pedig, akit megismertél, 22 évesen itthon tanul Budapesten. Az ő nevelésük és a hivatásom elvont kissé a közéleti munkától, de őszintén szólva akkorra már bele is fáradtam. Nem igazán láttam a célt, a nemzeti ünnepek is azt az érzést hagyták bennem, hogy hiába minden; sírtak a résztvevők, elveszettnek hittük magyarságunkat. Mintha a nagy erőfeszítés kimerítette volna a kolóniát is, fásultság, közömbösség mutatkozott. De hirtelen minden megváltozott 1957- ben, amikor Mindszenty hercegprímás eljött hozzánk. Akkor még nem tudtuk, de ez volt az ő utolsó útja. Mivel több nyelvet beszélek, engem osztottak mellé. Nehéz múltjára és korára való tekintettel kíméletes programot állítottunk össze. De ezt ő egy mondattal lesöpörte. Életünkben nem láttunk lelkileg fiatalabb embert. Se kényelem, se étel nem érdekelte, tíz napig futottunk utána. Szinte minden magyarral találkozni akart és találkozott is négyszemközt. Számonkérte, hogy miért nem jár minden kicsi a magyar óvodába. Meggyőzött arról, hogy a múlt csak akkor érdekes, ha a mára tanulságul szolgál, és nem sími kell, hanem cselekedni, mert van magyar jövő. Szeretetével, erejével fölrázta a magyar kolóniát, kibékítette az ellenségeket és mozdíthatatlannak hitt sziklákat gördített el az utunkból. A repülőtéren írta le és nekem adta át elutazása előtt legfontosabb tennivalóinkat. (Akkor nem tudhattuk, hogy ez lett a testamentuma. Lakitelken őrzik az emigrációs gyűjteményben.) Olyan lendületet hagyott ránk, amiből azóta is élünk. „... fontos, hogy tudjunk egymásról, ezért le kell fektetni mindenhol... a magyar katasztert.” így jött létre a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottság. A venezuelai magyarok kicsiny lélekszámúkat tekintve is sokat tettek általában a magyarságért, a magyarok válságos helyzeteiben ők mindig segítettek, s a magyar kultúra terjesztését is a szívükön viselték. Néptánccsoportjaik kiválóak, azokkal országos fesztivált nyertek és például megrendezték a Latin-amerikai Magyar Néptánccsoportok Találkozóját, hatezer néző előtt. Az évtizedek során támogatták a világban szétszórtan élő, szinte valahány magyar írót. A Nemzetőr című lapnak Venezuelában volt a legtöbb pártoló tagja és előfizetője; gyűjtöttek és küldeményeket juttattak el az 56-ban harcoló Budapestnek; (a Fényes-lányok new york-i egyetemükön szerveztek rendezvényeket ennek érdekében, je-Eger felé félúton Csak néhányan szálltunk föl a buszra azon a reggelen. Úgy is mondhatnám, hogy ketten, az utazóközönség meg én. Nyolc órakor, esőben indulunk neki a nagy magyar valóságnak, közben, míg elhelyezkedem, átkozódásra kél kedvem, arra gondolván, hogy hát még nem volt elég a vízből? Hiszen Kárpátalját bemosta az ár az anyaországba, több mint ezer ház omlott össze, hát még mi jöhet? Falusi ember telepedik mellém, tisztelettudóan érdeklődik, hogy szabad-e az a hely. Jó gyapjúszvettere alatt tiszta ing, fölötte kemény posztókabát, kemény bakancsot hord ezen a napon. Mindenen az látszik, hogy megyen valahová, ahol illik ünnepiben megjelenni. Szótlanok vagyunk. Nézem a tájat Pest után, fölszántva a földek, s valahogy vagyunk az őszi vetéssel is. Sok helyen megállt a víz. Ekkor szólal meg először az öreg (azt hiszem, szívesen szólítanám kis öregnek), mondja, hogy a rengeteg cukorrépa még a földben. Nyugtatom, nem árt a fagy. Erre megszigorodik kicsit, és ellentételezi, hogy de bizony árt a víz, megrohad a jövő esztendei cukorrészünk. Mogyoródon túl szólal meg ismét, hogy ő Gyöngyösre menne, de még sosem járt arra, szólnék neki, mikor le kell szállnia. Nyugtatom ismét, hogy ne legyen gondja erre, majd értesítem. Aztán ezzel vissza is hullunk a csöndbe. Gyöngyös felé félúton nézem azt a rengeteg szőlőt. Hihetetlen, mennyi szőlő. Próbálom kiszámítani, körülbelül mennyi lé teremhet csak a Mátra aljában. Ha tőkénként egy liter mustot számítok akkor... Belezavarodom. Iszonyú nagy számok jönnek elé. De időtöltésnek jó ez, legalább nem alszom el. Na de ha ilyen hatalmas területeken gondozzák Nóé apánk gyümölcsét, hogy lehet azt fölfogni, hogy a világ legrosszabb koty valékait hamisítják bor néven és teszik elénk Budapesten? És miért nem lehet bezárni azt, aki százezer literszám adja el az erjesztett vizet? Jaj annak a népnek, amely önnön élelmiszerét is hamisítja! Nagyobb baj ez, mint a történelemhamisítás, amit oly nagy előszeretettel művelnek szomszédaink. Pár esztendővel ezelőtt arra lett figyelmes a közvélemény, hogy hamisítják nálunk a híres őrölt paprikát, ólmos festékkel kevert port adnak hozzá. Tessék. Tengernyi szőlő. Figyeli az én kis öregem is, meg is szólal, hogy na hát van itt éppen elegendő. Mondom, hogy min tűnődöm, a hamisításokon. Nagyon csóválja a fejét, szorongatja barna bőrsapkáját az ölében. Látom, ő sem érti ezt a felét a dolognak. Mondom neki, hogy én minden kedden és pénteken öttől hétig veretném vizes rövid ostorral azokat, akik ilyesmit művelnek ország szégyenére. Tetszik neki a gondolat, látom. Közben utazásom tulajdonképpeni célja is folyton a fejemben, szegény jó Sándor Andrásnak szentelünk ma kopjafát az egri temetőben. Nyomorú feje, micsoda élete volt! író volt bizony, s jó közíró a javából. Nagy 56-os szabadságharcos, hát nem csodálkozom, hogy nem is szerepel az 1988-as Kortárs írók Lexikonában. Mert ugyebár arra gondunk volt még 88-ban is, hogy akit 1954-ben kizárnak a Magyar Kommunista Pártból, azt sürgősen el kell áztatni, elsüllyeszteni, elfeledtetni, pász, nincs, nem is volt, nem is élt. Istenem, vajon jutunk-e még elébb? Onnét kirekesztették, mert sokat gondolkodott és kereste az igaz nemzeti megoldásokat. Aztán 1990-ben kilép a Magyar Demokrata Fórumból. Közben az én nyugtalan kis öregem elmondja, hogy neki is van kis szőlője Maglódon, erősen szereti gondozni azt egész esztendőben. Télen még beszél is hozzá, nyugtatja, hogy egy az igazság, az, hogy tél után mindig tavasz következik. Legalábbis eddig így volt, s bevált ez a rendszer. Nem úgy, mint a szocializmus. Na, ez tetszik nekem, felé is fordulok úgy ültömben. Hadd nézzek szembe ezzel az igazibb magyar néppel. Meg sem rebben a szeme egy araszra az arcomtól. Rendben vagyunk, állapítom meg. Vállalja, amit kimondott. Már ezek olyanok. Aztán megkérdi, meddig megyek. Messzire nem, mondom neki, nem is lehet ezzel messze menni, csak Egerig. Ott van dolgom a temetőben. Néz, azt is megállapíthatja a maga szótlanságában, de beszélgető kedvében, hogy öllentős bevételekkel), gyakran meghívták magukhoz a legkiválóbb magyar emigráns színészeket; gyűjtést rendeztek az aranyosgerendi árpádházi templom tatarozására; messzehangzóan tiltakoztak Ceaucescu falurombolási politikája ellen; aláírásgyűjtéssel tiltakoztak továbbá a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. Amikor Tőkés László élete veszélyben forgott, táviratküldési akciót szerveztek érte, s az úgynevezett elvetélt romániai forradalom után szintén sokrétű gyűjtéssel segítettek ottani honfitársaikon, majd Tőkés László Béke Nobel-díjra való előterjesztése érdekében több mint ezer aláírást gyűjtöttek, de tiltakoztak az 1990-es marosvásárhelyi vérengzés ellen is, a venezuelai politikusok jeles képviselőinél. írásban kaptak ígéretet Venezuela elnökétől, hogy minden nemzetközi fórumon a magyar kisebbségek védelmében adja le szavazatát. Legutóbb pedig több mint ezerötszáz aláírást küldtek az ENSZ főtitkárának a dél-baranyai és vajdasági magyarság érdekében.- Törekvéseink eredménye, hogy az első menekültek leszármazottainak nagy részét valóban sikerült megtartani magyarnak.- Büszkék lehetnek a venezuelai magyarok arra is, hogy ott nevelkedett és közülük került ki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítója - szólok közbe.- Igen. Most azonban baj van - folytatja a család érdemeit szerényen elhallgató venezuelai küldött. - A jelenlegi magyar élet válságos helyzetbe került. Venezuelában a kisebbségek semmiféle kiváltságot nem élveznek. Nem segítenek nekik, de nem is gátolják őket. Tehát az intézményeinket mgunknak kell fenntartanunk ezután is. Eddig, 50 évig működtettük, de most már kell a segítség. S ezt a segítséget elsősorban törődésnek nevezik. Ahogyan minden más nemzetség törődik a határain kívül élő nemzetrészeivel, - a franciák, a spanyolok, a portugálok, az angolok, a németek, az olaszok s akiket föl tudok sorolni mind. Az új nemzedék megtartására mindenütt kell a segítség, mert az ő sorsuk már nehezebb. Mert az én szüleim és én is még Magyarországon születtünk, de az én gyerekeim már Caracasban. S gondolom a magyar kormány is tisztában van ezzel, mert a nyilatkozataik pozitivek. A Kulturális Örökség Minisztériumának képviselője mondta nekünk: Minden kinn élő személy egy-egy követe Magyarországnak, a magyarságnak. A mi kapcsolatainkkal, megteremtett egzisztenciánkkal többre képes az ország, mint nélkülünk. Ónody Éva töny vagyon rajtam bizony, akkor komoly helyre mehetek. A temetőt tudomásul veszi. Már látszik a gyöngyösi húszemeletes toronyház, mikor megkérdi, hogy - már ne haragudjak - pap vagyok-e. Valami ördög huncutkodik bennem, talán azért is, mert sok-sok imánk folyományaképpen eláll az eső is, hát jobbul a kedvem. Valahogy így vágtam rá a kérdésre, hogy nem. Annál rosszabb. Költő vagyok, irdogáló ember. Többet egy szót nem szólt. Egyszer még felé fordultam, nem is kihívólag, s megállapítottam, hogy az ádámcsutkája igen-igen mozog le s fel, ajkait összepréselte. Úgy ült. Szólok neki, hogy a következő már a buszállomás lesz. Fölcihelődik, összeszedi gombjait. Aztán mikor kezet fogunk, látom, hogy a szeme teli könnyel, de legalábbis valami fényességgel, mikor azt mondja: Mindenkinek nehéz, magának is. De azért ne búsulja el magát. Azzal leszállóit, nekiengedve engem a világnak továbbra is. ő megnyugodott. Megnyugtatott, velem érzett nagy bajaimban, ő többet nem tehet a tragikus sorsommal. Czegő Zoltán
