Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 12. oldal CZIRJÁK GERGELY Havasi Gyopár (3. rész) Az ütegirodánál a szabadságos levelet oly furfangosan állíttattam ki, hogy az egész akkori Magyarországot (a Felvidék akkor már visszatért) megkerülhessem. Tehát: Debrecen, Nyíregyháza, Ungvár, Munkács, Kassa, Szerencs, Miskolc, Budapest, Komárom, Győr, a Balaton-parti városok, Dél-Magyarország városai, s végül Szeged, Kecskemét, Békéscsaba, Hajdúszoboszló. Sokszor jól átgondoltam a részleteket, végül is egyenesbe jött minden, és mégis csak hajszálon múlt, hogy a hadbíróság nem ítélt golyó általi halálra. Az volt a tervem, hogy mindég csak nappal fogok utazni; esténként olyan városban szállók le a vonatról, ahol katonai helyőrség alakulat állomásozik. És elérkezett az indulás órája - irány Észak-Magyarország: Nyíregyháza, Ungvár, Munkács. Estére ékeztem meg Kassára, ahol nem volt időm sokat gyönyörködni a város szépségeiben, mert szállást kellett keressek magamnak. Rátaláltam a gépvontatású tüzér laktanyára, ahol jelentkeztem, mint debreceni átutazó szabadságos tüzér. Bajtársias udvariassággal fogadtak; a napos tizedes érdeklődött, hogy vacsoráztame. Én mosolyogva válaszoltam, hogy ma még nem, de van még a hazaiból. A konyháról csakhamar egy jó csajka pörköltet hozott makarónival. Kijelölték a hálóban az ágyamat is. Kifogástalanul aludtam, de éjfél után valaki ráncigálni kezdte rólam a takarót. Ahogy megébredtem, azonnal tudtam, hogy tévedés áll fenn. Az ügyeletes összetévesztette az ágyamat. Tíz órakor volt vonatom Szerencs, Miskolc, Szolnok felé, és addig jól körülnéztem a városban. Nincsen miért leírjam, hol hogyan fogadtak, de minden katonai alakulatnál rendszerint kaptam vacsorát is, reggelit is. így a kevés pénzecském nem apadt nagyon. Érkezéskor, induláskor minden vasúti állomáson lepecsételtettem a papíromat a menetjegy irodákban, pontos dátum szerint. A 15 napi nyári szabadságból 13-at töltöttem el a körutazással. így érkeztem vissza Szoboszlóra az öreg Erzsi nénihez, akinél a kicsi szobám fenn volt tartva. Erzsi néni azzal fogadott, hogy a tüzérlaktanyából távirat érkezett a számomra. Kérdeztem: mikor kapta meg a táviratot? A tegnapelőtt 10 óra körül - mondotta. Sehogy se értettem, hogy miért hívnak vissza táviratilag, de ha már az osztályiroda pecsétje van a táviraton, akkor a dolognak fele sem tréfa. Délután 3 órakor érkeztem Szoboszlóra, és 4 óra 10 perckor már jelentkeztem az ütegirodába. Kovács hadnagy urat találtam ott. Feltűnt nekem, hogy a hadnagy úr olyan különösen néz reám. De csak annyit mondott, hogy azonnal jelentkezzek az osztályirodában az ezredes úrnál. Amikor az ajtón kifelé jöttem, akkor jól hallottam, hogy azt mondja a hadnagy úr: Fiam, ha ép bőrrel megúszod, akkor nagy szerencséd van az életben. Sietve mentem az osztályirodába, s még bent találtam az ezredes urat. Nagy sürgés-forgás volt az egész körletben. Beléptem és jelentkeztem az ezredes úrnál. Azonnal felállt az asztalától, szembejött velem, és erélyes hangon kérdőre vont, hogy hol voltam. Alázatosan jelentem, szabadságon voltam - mondottam. Mivel tudod igazolni, hogy hol voltál?- kérdezte. Erre elővettem a szabadságos levelemet és átnyújtottam az ezredes úrnak. Hosszasan vizsgálgatta sorban a pecséteket. Miután jól megnézte a szabadságos levelemet, még azt kérdezte, hogy mi célból utaztam ilyen sokat. Én el kellett mondjam, hogy Csik vármegyéből való vagyok, itt nincs olyan rokonom vagy ismerősöm, akinél eltölthettem volna a szabadságot, ezért úgy határoztam, körutazást teszek és megismerem Magyarország városait. Nem tudtad, hogy mozgósítás van Kelet-Magyarországon, és egyben statárium? Ha nem tudtad volna így leigazolni magad, hadbíróság elé kellett volna állítsalak, mert három napos szökevénynek számítottál. De így megúsztad - mondotta, s hozzátette: Végeztem. Feszesen tisztelegtem és távoztam. A laktanyánkban óriási felfordulás volt. A sok behívott póttartalékos már gyakorlatozott a gyakorlótéren. A környékbeli gazdák lovai is behívót kaptak. Én az égvilágon semmit sem tudtam, hogy miért ez a nagy felfordulás, de aztán Tóth Lajos barátom elmagyarázta a patkoldában, hogy tulajdonképpen mi is történt amióta én szabadságra mentem. A német hadigépezet már mozgásban volt, s hogy a magyar kormányt, hadsereget minél biztosabban maga mellé láncolhassa, a régen elvett felvidéki területből még 1938 őszén valamennyit visszaadott a magyaroknak, hogy jobb kedvünk legyen vérezni a harcmezőkön. A román kormánnyal folytak a tárgyalások, de azok Erdélyből egy talpalatnyit sem akartak visszaadni Magyarországnak. Egy dunai hajón, Turnu- Sverinben is tárgyaltak - eredménytelenül. No de hát Hitler nagyon jól ismeri annak a módját, hogy a románokat miként lehet megpuhítani. Most úgy látszik, közeledik a puhulás ideje, mert a kelet-magyarországi 6. hadtest mozgósítva van. Lázas sietséggel készülődött a tüzérosztályunk. Sok munkát igényelt, hogy minden a maga helyére kerüljön, és így az osztály ütőképes alakulattá váljék. Egy kiadós menetgyakorlatot, meg egy tüzérségi éleslövészetet is be kellett építeni az osztály munkakeretébe. Villámként hatot a hír, hogy Bécsben összeült a döntőbíróság - Erdély sorsát eldönteni. A magyar, a román, a német és az olasz kormány képviselői vettek részt a döntőbíráskodásban. A mi tüzérosztályunk ekkor már a Nyírségben, a román határ közelében állomásozott, mivelhogy az volt a jelszó, ha szépen nem, akkor csúnyán, de mindenképpen bemegyünk Erdélyországba. A Nyírség keleti részét, a magyar-román határvidéket nagy területeken fiatal leveles erdőségek borítják. Mi, a tzérosztály nappal nem mozogtunk, rejtve-fedve, lehetőleg hangtalanul töltöttük az időt. De éjszaka mindég helyet változtattunk, bizonyára azért, hogy közel volt a román határ. A románok pedig fel voltak készülve, már jóval előbb, a magyar csapatok fogadására. A híres Károly erődvonal száz kilométereken át ki volt építve, a román tudomány legkorszerűbb vívmányai alapján, hatalmas betonkolosszusokkal, megrakva állig felfegyverzett, elit román csapatokkal. Úgyhogy ha összecsapásra került volna sor, bizony sok vér folyt volna mindkét részről. Egész Európa a bécsi döntőbíróság munkáját figyelte. Minket, magyarokat a tisztikarral együtt feszült izgalomban tartottak ezeknek a napoknak az eseményei. Nem tudhattuk, hogy másnap mire ébredünk. Nem emlékszem most már pontosan, de azt hiszem, úgy tíz napnyit bújkáltunk. Egy Encsencs nevű településen virradt ránk az az örömteljes nap, amikor köztudomásúvá lett a bécsi döntés. Az, hogy hol húzták meg a demarkációs vonalat Észak- és Dél-Erdély között. A román kormányzat szigorú parancsot kapott, hogy a kijelölt területet köteles a magyar csapatoknak ellenállás nélkül átadni. Az a település, ahol akkor voltunk, jó dohánytermő vidék lehetett, mert igen nagy méretű dohány hodályok terpeszkedtek sorjába a körletünkben. Az ütegiroda felől egyszer csak felhangzott: Mindenkinek sorakozó! Tegnap még nem lett volna szabad ilyen hangon kiabálni, de most mindenki kiabált. Éreztük, hogy valami nagy dolog történhetett. A lovasok kivételével mind felsorakoztunk. Az üteg írnoka az irodából kihozott egy nagyméretű Románia térképet és szegekkel felakasztotta a dohány hodály oldalára. Ezen a térképen gombostűkkel ki volt jelölve pontosan az egész demarkációs vonal teljes hosszában. Az osztálytörzs körlete felől feltűnt Hetey Sándor György főhadnagy úr Ramóca nevű szép almásderes lovának hátán. Kovács főtűzmester vezényelt: Vigyázz! Jobbra nézz! - és az ütegparancsnoknak jelentést tett: Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, a harmadik üteg parancskihírdetésre együtt áll! A főhadnagy úr ünnepi komolysággal a következő szavakat mondta: Tüzérek, bajtársak! Örömteljes perceket értünk meg, s ez alkalomból hálatelt szívvel köszöntsük a magyarok Istenét!..... Imához!... Többszáz férfi torokból tört fel a magyar hadsereg imádsága: Hiszek egy Istenben, hiszek a hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen... A főhadnagy úr újra szólott: Bajtársak, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy újra a miénk... Kitört az örömmámor. A tábori sapkák sokasága repült fel a levegőbe. Most pedig fegyelmezetten bevonulunk a laktanyába - mondotta a főhadnagy úr -, és a renelkezésre álló napok alatt ragyogó tisztává tesszük felszerelésünket, s szeptember 5-én fogjuk átlépni az átkos trianoni határt. Mindenki munkához látott, és erőltetett menetben estére érkeztünk meg a debreceni laktanyánkba. Lázas munka folyt a következő hat napon át, de a lelkesedés még lázasabbá tette az életünket. Teljes harci készültségre szólt a parancs, mert nem lehetett tudni, hogy a románok bánatukban nem nyúlnak-e fegyverhez. A bécsi döntés híre mozgásba hozta az egész kicsi Magyarországot (MÁV, posta, csendőrség, pénzügyőrség, üzlethálózatok). Minden felszerelés ragyogott a tisztaságtól, a jókedvű tüzérek munkájának köszönhetően. Szeptember 5-én korán volt az ébresztő, úgyhogy még alig hajnalodon, amikor a tüzérosztály indulásra készen állott. Minden üteg, osztálytörzs, parancsnoki szakasz, lőszeroszlop pontosan a kijelölt helyén állott és az indulási parancsra várt. Nem sokat kellett várni, mert felhangzottak az éles vezényszavak: Vigyázz! Jobbra nézz! Ezredes úr alázatosan jelentem: a tüzérosztály indulásra készen áll! Az osztályparancsnok rövid beszédet tartott, aminek az értelme az volt, hogy a legfőbb katonai parancsnokság elvárja, sőt megköveteli, hogy minden egyes honvéd, aki részt vesz Észak-Erdély megszállásában, minden körülmények között a legfegyelmezettebb magatartást tanúsítsa. Meg volt tiltva még egy durva szó kiejtése is. Senki meg ne próbálja senki idegennek a javait bántani. Bármilyen probléma adódna, a felsőbb katonai hatóságok azonnal intézkednek... Újabb vezényszavak: Osztály, vigyázz! Szent Borbála nevében előre indulj! El is indult a hosszú menetoszlop, de ezúttal egészen más érzéssel, mint amikor négy évvel későbben az orosz harctérre indított a parancs. Érmihályfalvánál léptük át a trianoni határt, de itt is volt egy rövid ünneplés a jelvényes sorompónál. Az egész megszálló csapatban nem volt nálamnál boldogabb honvéd, amit az egyéni érzésvilágomnál fogva merek állítani. Hat év óta nem látam a szüléimét, testvéreimet, szülőföldemet stb. De ezek a tényezők nem egyfomán hatnak az emberekre. Van sok olyan ember, aki ott akar élni, ahol hófehér kenyeret szeghet, és még vaj is van hozzá. A másik pedig Petőfivel együtt azt vallja, hogy jobb neki otthon a barna, mint idegenben a fehér kenyér. Igazán megható volt, ahogyan az érmelléki falvak lakossága fogadott minket, poros, fáradt honvédeket. Volt nem egy olyan jómódú község, ahol minden elvonuló honvéd kapott egy hófehér cipót, meg egy kulacs érmelléki bort. Csókot a nőktől, azt olvashatatlan mennyiségben kaptunk. Akkor nem úgy volt, hogy aszfaltozott utakon jártunk; a kövezetlen utak hatalmas járműforgalma következtében száraz időben bokáig érő por képződött, ahol elvonult egy tüzérosztály, a hosszú menetoszlopot valóságos porfelhő követte az országúton. Mindenkit és mindent ellepett az út pora. Most már nem is tudom, hogy az Érmellék melyik községében szervezték meg olyan kedvesen azt az adakozási akciót, ahol a magyar ruhába öltözött lányok-asszonyok közrefogták az elvonuló katonai alakulatokat és megvendégelték őket. Illett ide egy poros csók is, amihez mindkét részről nagyon ragaszkodtak. Mindez azonban nem így ment a románok lakta vidékeken. Itt a falu teljesen kihaltnak látszott. Az út melletti szobákban az ujjuk hegyével félrehúzták a függönyt, s úgy leskelődtek az utca felé, hogy miként vonul be a féltett hazájukba a gyűlölt ellenség. Mindenhol felkészültek a honvédség fogadására és köszöntésére. A megszálló csapatok élén, messzire előttük, egy tiszti különítmény haladt, ez fogadta az ünneplő tömegek köszöntését. A szálláscsinálók még elébb vonultak, hogy időben szállása legyen embernek, lónak. Ha románok lakta vidéken szállásoltunk be, míg a hadvezetőség nem figyelt fel, minden regei történt valami baj. Többek között egy lőszerkocsis olyan szűk istállót kapott a lovainak, hogy ő már nem fért el odabent. Nem volt mit tenni: szalmát terített a lovai farához és oda feküdt le aludni. Hihetetlenül hangzik, de reggel a tüzért halva találták: a feje fejszével levágva, a vére mind elfolyva. És mindezt egy hős román hazafi követte el. Máshol meg virágcsokorban kézigránátot dobtak fel az egyik lőszerkocsinkra, a lövedékek felrobbantak egymástól, a lőszeres kocsi levegőbe repült, 6 emberünk és 4 lovunk veszítette életét. Máshol pedig egy derék román hazafi élesre fent bicskájával két rudas lópárnak a hámjait apró darabokra szabdalta. Mindezekre később felfigyelt a hadvezetőség, s csak akkor szűntek meg a terrorcslekmények, amikor a faluba érkezett szálláscsináló különítménynek a legelső dolga az volt, hogy az uszító román pópát meg a községi bírót reggelig bezáratta egy pincébe. Ez a módszer nagyszerűen bevált, valameddig többé nem történt semmiféle rendellenesség. Nyugodta haladtunk, és egyik este beszállásoltunk Zilahon. (Folytatjuk) Ady Endre Enyhe, újévi átok Hogy ragya verjen, marjon mindenüt, Hogy jöjjön a döghullák varja Mindenkire, aki vén, savanyú Akaratát most piszkosan akarja Lelkűnkön és a szennyes Hunnián. Hogy tébolyodva lelje meg eszét. Hogy lásson egy rövidke órát, Melyben halkulnak a gondolatok, De hozzák már a vétkek megszabóját: Fráter, gyermekeidben bűnhödöl. Kilángol ez a sokszor lecsöpült Ország: vegyes, vad bánatával És hogyha volna Isten, számító, Ki kicsiny bosszút állani nem átal, Latrainkra tűzzel lesújtana. Hogy fussanak rá minden nyavalyák, Hogy a törés jó kedvvel törje, Akarásunkat durván az aki Bánatokig és átkokig gyötörte: Ez a gazember még lakolni fog. (A magunk szerelme, 1913 )
