Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-03-01 / 3. szám

10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1998. március Maradnak a művek WASS ALBERT, 1908—1998 Az esztendő kezdetén még illő igékkel köszönthettük a 90 éves Wass Albertet, a régóta Amerikában élő erdélyi magyar írót (1908. január 8-án látta meg a napvi­lágot a Kolozs megyei Válaszúton); talán eljutottak hozzá idejében szülőföldjéről a jó hírek újrakiadott könyveinek nem mindennapi sikeréről, az iránta széles körben megnyilatkozó tisztelet és becsü­lés beszédes jeleiről, — hogy aztán egy kora tavaszias téli napon megtudjuk: nincs többé... A családi gyászjelentés közlése szerint „február havának 17. nap­ján, floridai otthonában saját maga vetett véget életének”. Czegei és szentegyedi gróf Wass Al­bert a nagymúltú erdélyi magyar arisz­tokrácia értékkonzerváló hagyományai­nak személyes élményanyagával, osztá­lya erényeinek és bűneinek koronatanú­jaként tűntfel akorabeli irodalom égbolt­ján. Versekkel indult annak idején (1928- ban jelent meg a Világteremtés című kö­tete), de valódi sikert az Erdélyi Szépmí­ves Céh által 1935-ben kiadott, Farkas - verem című regényével aratott. A szét­hulló, önpusztító mezőségi magyar arisz­tokráciát mutatta be megrázó erővel en­nek a könyvnek a lapjain, melyet méltán emlegethetünk egy napon (az aránybeli különbségek ellenére is) Bánffy Miklós Erdélyi történetével. A következő év nya­rán már jelen volt a marosvécsi Helikon­találkozón, s részt vett később (1942- ben) azon az összejövetelen is, ahol a fiatal nemzedék nevében Szabédi László bejelentette egy új írói munkaközösség megalakulását. így született a Termés cí­mű, negyedévenként megjelenő folyóirat (szerkesztette Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Sza­bédi László), minek hasábjain gyakran lehetett olvasni Wass Albert írásait. Katonatiszként élte át a háború utolsó szakaszát; 1945 húsvétján átlépte Ma­gyarország nyugati határát: emigráns lett belőle (is). A hazától, a szülőföldtől való elszakadás mindvégig szívszorítóan fáj­dalmas emlék maradt számára. Egy 1982-es keltezésű interjúban így emléke­zett vissza 1944 őszére:, Jkz orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdul­tak alá Kolozsvárra. Repülőgépek bom­bázták az állomást, s a város északi ré­szét. .. Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Má­tyás-szobor megett ott állt komoran, gyö­nyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffy-palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában lévő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán, imára tett kezekkel, s néztek föl a temp­lom tetején csillogó aranykeresztre. Né­mán, mozdulatlanul. Két apró, kis meg­rettent emberi lélek a nagy üres térség­ben, ágyúszó és tankdübörgés köze­pette... Jobb kéz felől, az Astoria szállo­dával majdnem szemben romokban he­vert egy épület, s a romok még porzottak, mintha füstöltek volna. Alig néhány pil­lanattal azelőtt érhette bombatalálat. Az Uránia — a filmszínház épülete volt, ahová diákkoromban, jó húsz évvel az­előtt gyakran jártam... Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedőlt, el­pusztult és befejeződött.” A háború végnapjaiban (meg azután) kastélyát, birtokát feldúlták, családja pó­tolhatatlan értékeit elpusztították, szét­hordták; így már csak emlékezetében él­hetett tovább a szelíd mezőségi dombok és kékvizű tavak otthoni világának meg­hitt hangulata. Amit írásaiban oly megra­­gadóan idézett fel újból meg újból. Leg­nagyobb prózaírói teljesítménye kétség­telenül a Kard és kasza című, kétkötetes történelmi regénye: az erdélyi Mezőség színgazdag arculatának remek rajzolata, melyben a mindig hazanéző író ősei lába nyomát őrző ösvényeken járja be az is­merős tájat, hogy „valamiféle maradan­dó emlékoszlopot állítson a múltnak”. Emigrációja kezdeti éveiben Német­országban élt, majd (1952-ben) áttelepült az Egyesült Államokba. 1956-tól nyug­díjazásáig az University of Florida tanára volt, európai irodalmat és történelmet tanított. Vezető szerepet töltött be a nyu­gati magyar emigráció életében: lapok és folyóiratok szerkesztésében vett részt, létrehozta az Amerikai Magyar Szépmí­ves Céhet, tollával-tekintélyével küzdött eszményeiért, kényszerűségből elha­gyott hazája, megtiport szülőföldje népé­nek ügyéért. Miközben sorban jelentek meg friss munkái. 1946-ban az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényével je­lentkezett, ez a könyve nem sokkal ké­sőbb németül, spanyolul és angolul is megjelent. (Nemrég a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál látott napvilágot, — közvetlenül a Kard és kasza és a Farkas­verem után.) Hatalmas életművének he­lyét irodalmunk jelenkori történetében csakis elfogulatlan és körültekintő érté­kelés nyomán lehet kijelölni — igazság­­szolgáltató objektivitással. Mert Wass Albert — több kiváló pá­lyatársával (például az ugyancsak erdélyi Nyíró Józseffel) együtt—hosszú évtize­deken át a kitagadottak, az elhallgatottak közé tartozott mindkét hazában; nevét— nevüket—csak súlyosan elítélő, megbé­lyegző jelzők kíséretében lehetett leírni. Az az erdélyi magyar író, aki mezőségi szülőföldje lakóiról — magyarokról és románokról egyaránt —, természeti szépségeiről oly mély beleérzéssel s any­­nyi megértéssel szólott szüntelenül, ezt a kivetettséget is kénytelen volt elviselni — a mikesi sors jelenkori változatának adalékaként. Volt hozzá hite s elegendő ereje... Hogy is írta nagy versében: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad”. De a végleg tovasuhant évek, évtizedek em­lékköveiként maradnak — itt vannak — a művek is, melyekkel Wass Albert meg­ajándékozta nemzetét, a világot. Nagy Pál WASS ALBERT A régi ház Meg kell írjam, mert maholnap nem fog rá emlékezni senki. Valahol bent a Mezőség közepén van egy ház. Kicsi, vert földből épült házikó, födele feke­tére vénült zsindely, tornáca vadszőlős. Ma lakatlanul áll és elhagyottan, bizo­nyára omlik már a fala, padlását bag­lyok és denevérek lakják, s falubeli parasztok, ha elmennek mellette éj­szaka, keresztet vetnek. Gyermekko­rom legkedvesebb emléke az a ház. Nagyapám lakott benne Nagyanyám­mal, s én sok időt töltöttem náluk. A tornácot szelíden befutotta a vadszőlő, s a vadszőlő mögött öreg karosszékben Nagyanyám ült, kártyát rakosgatott kis barna asztalkán, vagy papucsot, haris­nyát, meleg mellényt horgolt az uno­káknak. Az ajtó előtti gyékényszőnye­gen elnyúlva aludt a lompos vén ku­vasz, Tisza, s lusta legyek rajzottak kö­­zülötte. Az udvaron csirkék csipogtak, s álmosan kapart a kakas, bágyadtan vi­rágoztak a mályvák, susogott a vén gesztenyefa, s jó békés nyári szag len­gett a levegőben. Néha átment a tornácon a mezítlá­bas cselédlány, elgondolkozva dúdol­­gatott, s Nagyanyám zsörtölődve rá­szólt olyankor: ej, hadd már abba, Rá­­vika. A tornác alatt néha átcsoszogott Jóska, a darabont, nyikorgó talicskáján fát vitt a konyhára, s a konyha felől, melyet sötétzöld orgonabokrok takar­tak, edénycsörömpölés s asszonybe­széd hallatszott. Jóskának hívták a kocsist is, aki két sárga lóval s a színehagyott öreg kocsi­val néha megállt a tornác előtt, s Nagy­apámra várt. A két ló közül az egyik mindig sántított egy kicsit, de csak az­ért, mert olyan volt a járása neki, ahogy azt Jóska a bakról hátradörmögte, ha megkérdezték. Hímzett szűrt viselt Jóska, s kicsit kopott darutollas kalapot, ahogy az régi időkből megmaradt. Nagyapám kijött a házból, kezében hosszú, egyenes botot tartott, mely az időtől már fényes volt, mint a tükör, fejére tette gácsértollas, öreg vadászka­lapját, s mielőtt lelépett volna a tornác lépcsőjén, Nagyanyámhoz fordult. —Na, lelkem, én lemegyek a tóhoz egy kicsit... — Eridj, eridj — bólintott Nagy­anyám fekete főkötős feje, s nem is né­zett föl a kártyáiból. A bokrok közül vén kopó bújt elő, körülugrálta Nagyapámat, s nyüszkölé­­sétől a Tisza is felébredt, ásított, aztán átfordult a másik oldalára. Nagyapám pattintott ujjúval a topó­nak, mosolyogva megveregette a fejét, aztán lassan és öregesen felült a kocsira. Jóska megmozdult a bakon, s a két sárga megindult a kocsival, álmos porfelhőt vertek föl a kerekek, s Nagyapám csön­des, mosolygó, fehér szakállas arca böl­csen és derűsen nézett körül a nyári délutánban. így döcögte ki minden délután a majorból, le a dombról a cselédházak két sora között, végig a falu álmos utcá­ján. Lassan és megfontoltan cöklettek a sárgák, Jóska gömyedten ült a bakon kopott szűrrel a vállán, s a vén kopó hí­ven futott mögöttük. A faluban embe­rek köszöntek, s Nagyapám visszakö­szönt nekik, mindenki ismerte, s min­denkit ismert, mosolygott rájuk s azok visszamosolyogtak. Ahol a falu véget ért, kezdődött a tó. Az út fölötte ment, s Nagyapám apró kék szeme végigsimogatta a széles víz­tükör! Szerette a tavat. Széles, mozdu­latlan kék vizét, susogó nádasát, mely féltve ölelte körül s melyben poszáták cserregtek nyáron át, és nádirigók szü­net nélkül dalolva, veszekedve, s meló­diájuk összevegyült a mezők tücskei­vel. Míg tartott a tó, pontokkal volt te­leszórva a tükre, hódák és vadrucák úszkáltak ott, búvárok emelték karcsú nyakukat, s a part menti sekélyben gé­mek álltak. A dombon, ahonnan az egész tó látszott, Jóska megállt magától. Nagy­apám lassú kézzel orrára tette csiptetős pápaszemét, s nézte a tavat. Néha meg­szólalt. — Ugye, búvár az ott, az a fehér? S Jóska felelte: — Igen, instállom, búvár. — S mellette pergőrucák. — Igen, instállom, pergőrucák. — Milyen érdekes.,, éppen ott volt az a búvár is, amit akkor lőttem... innen az útról... golyóval... — Igen, instállom, éppen ottan volt az is. Szép lövés volt. Nagyapám arca elpirult az emléke­zéstől, elmosolyodott s legyintett. —Régen volt az, Jóska, régen volt... — Biza régen, instállom. Fiatalok voltunk... A vén kopó azalatt lement a nádasig, a nádas szélén nyúl ugrott előtte, s vak­­kantva kergette a kukoricás közé. Nagyapám nézte őket, gondolatai to­vábbkalandoztak régi vadászatokban, s megmosolyogta a tisztán feltámadó emlékeket. — Ott a fűzfa mellett lőttem a két rókát egyszerre. Egymás mellett jöttek, Dudás hajtotta a nádból. Annál a hídnál is hány róka esett... ott mennek át min­dig, ha fentről zavarják őket... S réce­húzásnál az a legjobb hely, csak úgy kell lőni, hogy a töltésre essen. Kalandozgatott a múltban, aztán in­tett Jóskának s továbbdöcögtek. A ná­das végéig, a tanyáig. Ott behajtottak a tanyaudvarra, Nagyapám leszállt, be­szédbe elegyedett a béresbíróval, meg­kérdezte, hogy látott-e fácánt az aká­cosnál, aztán apró, szapora léptekkel lement a tó felnyúló csücskéig. Megállt a parton, s nézett hosszasan. Néhány lépésre tőle nádirigó cserregett, a hódák tikogva közel úsztak hozzá, s beljebb a zsombékosban néhány kövér tőkeruca szárnyával verte a csillogó vizet. Fém húzott át a feje fölött, ráemelte botját, mintha puska lett volna, durr... — utá­nozta a puskalövést, s nevetett, mert a gém ijedten billent egyet, s riadtan tért el más irányba. A nádas fölött alacso­nyan rétihéja keringett mozdulatlan szárnnyal. Nézte Nagyapám, nézte so­káig, s lassan elszomorodott, mert e­­szébe jutott, hogy megszűnt arégi rend, s a héják mindenütt elszaporodtak na­gyon, mindenütt, szerte a világban. Apró lépteivel visszatipegett a ta­nyára. Jóska megfordította a kocsit, s aztán döcögtek, mentek visszafelé. A dombon, ahol azelőtt megálltak, visz­­szafordult a kocsiból. Kis kék szeme végigsiklott a tó széles tükrén, végigsi­mogatta a vizet, a nádast, a fűzfákat, a régi emlékeket, a nyolcvan évet, ami eltelt. Elbúcsúzott tőlük és a tótól, mert ki tudja, hátha ez az utolsó kocsikázás... s tudja Isten, talán nem is volna baj, ha utolsó volna... A faluban komoly arccal köszönt vissza az embereknek, s már ott mentek újra a cselédházak között, át a majoron, be a kis udvarba, s megállották a tornác előtt. Lekászálódott a kocsiról, na, Isten áldjon, Jóska—búcsúzott tőle is, s Jós­ka komolyan felelt—: kezeit csókolom s méltóztasson instállom kipihenni ma­gát... Botjával aprókat koppantott a lép­csőn, s a tornácon megállt Nagyanyám előtt. — Na, lelkem... Nagyanyám mosolyogva felnézett reá a karosszékből, megingatta a fejét, s úgy kérdezte, mint évek óta mindig. — Na, lelkem, lelkem, hát hol jár­tál? Nagyapám visszamosolygott rá, s úgy felelt ő is, mint évek óta mindig. — Jaj, lelkem... láttam azokat a he­lyeket, ahol régen annyi minden volt... tudod, ahol a búvárt lőttem golyóval kétszáz méterről legalább, s amire az ángol miniszter azt mondta, hogy ilyent ő még nem látott... hogy is hívták azt az ángolt... mondd csak, lelkem, hogyan is hívták... —Tudja az ördög, hogy minek hív­ták. — Bámulatos... hogy úgy kimen­nek a nevek az ember fejéből... érde­kes, tudod, most is éppen ott volt egy búvár, ahol azt a másikat lőttem, mikor az ángol csudálkozott... Bámulatos, tu­dod, hogy az ember megöregszik, és minden úgy kimegy a fejéből, csak ezek maradnak meg és a helyek... a helyeket olyan pontosan tudom, lelkem, bámu­latos ... Ott van az a híd is, ahol a récéket lőttem mindig, de úgy, hogy a töltésre essenek... Ott tapsolt az a német báró, mikor a tizediket lőttem, s mind a tíz egy sorban feküdt a töltés közepén... Hogy is hívták azt a német bárót... Gondolkozott s nem jutott eszébe. Ezen elszomorodott s lehajtotta a fejét. — Hah, lelkem, úgy elszáll minden az ember fejéből... csak a helyek ma­radnak meg... Az a tó is milyen ked­ves... Jaj, mikor ott jártunk Herman Ot­tóval, Madarásszal... Ment végig a tornácon, botjával ap­rókat koppantott, s mosolygott az emlé­keken. Tisza felnézett reá a szőnyegről, csóvált néhányat a farkával, s Nagy­apám megveregette a kutya fejét. To­vábbment, át a kis rácsos kapun, a tor­nácról a kertbe. Fenyők álltak ott és mo­gyorók, borostyán, akác, kőris rendet­len foltokban, s a hosszú, egyenes út szélén egy vén platán s egy vele egy­korú vadgesztenye. Lentebb gyümölcs­fák sorakoztak, egyenes gyeputak osz­tották kockákra őket, s két oldalukon veteményeskert. A ház sarkánál vén körtefa állott, alatta fehérre festett kerti pad. Odébb borízű alma. Nagyapám elment a pád­ig, leült s a botját maga mellé tette. Néz­te a fehér törzsű körtefát, apám ültette, tévedt az eszébe, s szívén meleg, szo­morú érzések csurogtak át. Ült, üldögélt, s a délután lassan es­tébe hajlott, megnőttek a fák nyurga árnyai, vén fenyők ágaira aludni tértek a vércsék. Kint a majorban bőgött a hazatérő marha, álmos cselédhang éne­kelt, s valaki káromkodott. Nagyapám ült, ült a fehér kerti pádon, vén körtefa alatt, ült és nézte az alászálló estét, mely barna volt és lágy, mint a selyem, hall­gatta a hangokat, a falusi est ismert hangjait, melyek mögött nagyon mesz­­sziről és nagyon halkan, mint csöndes képhez illő, puha színű háttér, zsongtak a tóban a békák s a mezőkön a tücskök. S arra gondolt, biztosan arra gondolt; milyen jó volna most lehunyni a sze­met, még egyszer végiggondolni min­dent, ami szép volt, s aztán nem ébredni föl soha többet. Kamaszkorom sok szép napját töl­töttem abban a házban. Jártam a kertet Nagyapámmal, s ő mutatta a fákat: ezt apám ültette... szegény apám szerette ezt a körtét... ez a borízű alma, két ága van, s minden évben csak egyik terem, igazán bámulatos. Szarkát lestem az akácok között, s ha lőttem egyet, diadallal vittem Nagy­apámhoz, ő nevetett olyankor, és azt mondta: jaj, bizony jól tetted... én is mennyi mindent lőttem, mennyi min­dent... Jártam le a tóra Nagyapámmal réce­húzásra, alkonyodáskor. Jóska a kopott szűrben ült a bakon, s az egyik sárgának a járása „olyan” volt... Mögöttük sza­ladt a vén kopó, s az emberek köszön­tek... A tónál mutatta Nagyapám: itt lőt­tem a búvárt, ott a két rókát, itt a rucá­kat... Csudálkozott az ángol, s a német tapsolt... Jaj, szegény Herman Ottó... Ültem a szobájukban hosszú esté­ken át, álmos petróleumlámpa mellett, s könyveket olvastam a madarakról... Nagyanyám rakta a kártyát, s Nagy­apám segített neki... Csönd volt a kicsi házban, lent a faluban ugattak a kutyák, s vén Tisza a tornácról néha felelt ne­kik... Csönd volt, és akkora békesség, mint sehol a világon... Aztán a kártya is végére járt. Nagy­anyám összelökte, sóhajtott kettőt-hár­­mat, nagyapám megnézte az órát, s mondotta halkan: — Gyere, lelkem, késő van már... Felkeltek, karon fogták egymást, én kezet csókoltam s ők kitipegtek az aj­tón, s az ajtó halkan becsukódott me­gint. így volt, ilyen volt az a régi ház. El kellett mondjam, mert maholnap nyo­ma sem marad, s nem fog rá emlékezni senki sem. Lassan minden elmúlik, ami régi volt, békés és megnyugtató. Nyugtalan kamaszkoromban s ké­sőbb, mikor felelni kellett az élet kérdé­seire: ha sajgott bennem valami, vagy féltem a világtól, felkerestem a régi há­zat. Néztem, hallgattam, fölszívtam és próbáltam megtanulni a bölcsességet és a békét, ami belőle áradt, s néha arra gondoltam, hogy ha kérhetnék Istentől a magam számára valami szépet és na­gyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy ilyen egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tomáccsal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek. És a csönd és a béke. Öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag. Legyen körülötte szelíd, kicsi kert, fenyő, mogyoró, borízű alma. Fe­hér szőlő, lompos kuvasz, tarka kopó, virágzó mályva. Éljek benne csöndesen és békén, gondolkozzak az emberek dolgain, s nézzem meg az órát, ha eltelt az idő s az este. S úgy mondjam halkan, bölcsen, derűsen: gyere, lelkem, késő van már... Hiába vágytam rá, nekem nagy ház jutott. Nagy ház és kevés béke. S a régi kertet és a régi udvart ott a Mezőség közepén gyom lepte be, s idegenek jár­ják. Maholnap elpusztul a ház is, a régi fákat fejsze dönti le, és nem marad utánuk semmi nyom, csak néhány em­lék és néhány hangulat. (A titokzatos őzbak című, 1941- ben, az Erdélyi Szépmíves Céh ál­tal kiadott kötetből.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents