Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. december Karácsonyi vendégkönyv Az egyik amerikai utam alkalmával éppen New Yorkban köszöntött rám Karácsony. Azért írom nagybetűvel e szent ünnep nevét, mert akkor is történt valami furcsaságos esemény velem. A mosolygásból kinemfogyó barátok, ismerősök és a már zavaróan előzékeny kérdőjelalakú hivatalnokok szívből és kötelező udvariasságból unszoltak, hogy velük, náluk, itt vagy ott töltsem a karácsonyi ünnepeket. Nem álltam kötélnek. Kerek perec megmondtam: végre magánember akarok lenni, végre egyedül akarok maradni, végre szabad akarok lenni, aki kedve és kedvtelensége szerint zsebre vágott kézzel csellenghet-kóricálhat a műanyagfák között imbolygó felhőkarcolók vidékén, ahol műanyag-virágok ontják a műillatot és a golyóálló műanyag-üvegablakok bélpoklos kínokkal habzsolják a műfényt... Volt, aki megértett és volt, aki nem. Egyesek még arra is vetemedtek gondolatukban, hogy a milliomos arannyal fölcicomázott vén nagysága elcsavarta a fejemet, mások a másfél mázsány i néger takarítónőre gyanakodtak, akadt viszont olyan kollega is, aki az örök-kezdő, állítólag teljesen tehetségtelen színésznő vonzerejét túlzottan felbecsülte... Egyben valamennyien egyetértettek: igazam van, és biztosra vették, addig bolyongok a világváros mértani pontossággal megtervezett utcáin, míg végleg eltévedek, vagy kifosztanak, esetleg fölráncigálnak egy narkós tanyára, pláne a Hárlemen, ahová be se merészkedjem, nem érdemes tanulmányozni, az angol nyelvet még társalgási szinten is alig motyogom, a Shakespeare-idézetekkel pedig csak meggyűjtöm a bajomat... Volt elriasztás és jótanács is, de volt előrelátó jóslat is:- Hagyj átok Ferkót! Ő szokott ékelődni, hogy „okos ember a saját kárán tanul”, tehát csak okoskodjék a fiú! - mondta az egyik valóban kedves barátom, aki sörfogyasztását nem az üres dobozokkal mérte, hanem a még hátralévő teltekkel. - S ide figyeljetek! Fogadni merek, Ferkó addig bandukol, amíg egy erdélyibe nem botlik! Felhúztam az ezüstötvözet-lapokból készült zsalut és a rézsutosan átellenben önmagábangyönyörködő ENSZ-palotát fürkésztem. Aztán visszafordulva kérdeztem a társaságtól:- Vajon ők is várják a kisded Jézuskát? A válasz elmaradt. Én, ideiglenesen, elbúcsúztam. S bevetettem magam a beton-vas-műanyagüveg-fárosz rengetegbe. Karácsony szombatja volt. Ennyi embert mint most, csak a romániai falurombolás elleni tüntetésen láttam volt Washingtonban. Mindenki cipekedett. Senki nem sietett. Az üzletek a falaik közül „kitörtek” az utcára. Árutorlaszok állták utamat a járdán. Az éttermeknek mintha nem is lett volna ajtajuk, ki- s beözönlöttek a vendégek. Egy töpörödött nő szíjon tizenegy (megszámoltam) kutyát vezetett. Lányok és fiúk rohangásztak a sokaságban magasra emelve minden jóval megrakott tálcájukat, hadd kavarogjanak az ételillatok, és hadd csábítsák a közelben kitárulkozó vendéglőkbe a járókelőket. Nekem Püski Iluska néni túróspuliszkájának az illata jutott eszembe, no meg néhai édesanyám kürtőskalácsának a varázsa... Egy fiatal hölgy nem hatalmas termetű férfi társára figyelt, hanem engem bámult, mondott is valamit, ujjával a fejére mutatva és kacarászott. Megértettem, és visszaintettem neki. A nagy fekete kalapomat bámulta, pedig a kalapom tősgyökeres amerikai volt. A hölgy hozzám lépett, belém karolt, valamit mondott, elkérte a kalapomat, a fejébe húzta, a nagytermetű férfiú pedig lefényképezte, mosolyogtak, köszöngették, boldog karácsonyt kívántak és tovább hancúroztak a gondfeletten zsivaj gó tarkabarka tömegben. Sehol nem láttam, nem hallottam egyetlen mentőautót, rendőrkocsit szirénázni. Vagy csak én nem vettem volna észre? Lehetséges. Viszont az összeölelkezett két írt észre kellett vennem. Régi ismerősök voltunk! Őket az írek nemzeti ünnepe alkalmával ismertem meg, amikor felém nyújtották az üveget, hogy az írek egészségére igyák én is. Most ismét üveget nyújtottak felém, hogy igyák az írek Jézuskája egészségére. Ittasok voltak, de nem részegek. Mintha tudták volna, hogy a részeg embert ki nem állhatom, valószínű azért, mert én is szeretek poharazni. Triumvirátusunkat közrefogták a bámészkodót. Érthetően. Mindhárman más-más nyelven énekeltünk, amiből senki nem értett egy szót sem. Azt hiszem, mi sem értettük egymást. Invitáltak, hogy tartsak vélük, de hiába. Következett a búcsú-hátbaveregetés, a búcsú-ölelkezés, a búcsú-jókívánság-kiabálás, s aztán szépszerével elváltunk. Néhány utcasarokkal tovább egy gyermeksereg gyűrűjében találtam magam. Énekeltek, táncoltak, megfogták a kezemet, magukkal sodortak a messzeségbe néhány pillanatra fölépíteni egy hajdani nem-volt gyermekkor romjait... Négerek közé keveredtem. Nem hangoskodtak. Mintha egy szétszéledt kórus tagjai találkoztak volna újra, csoportba verődtek s fájdalmasan énekelték az öröm dalait. Furcsa módon bennem az orosz hajóvontatók basszustenor panasza visszhangzott föl... Elkomorodtam. Féltem a vissza-visszatérő komorságomtól, ami megbénít, mint vándort a beláthatatlan homoksivatag... Most már igyekeztem távolabb kerülni a tömegtől, ki-kiszemeltem magamnak a csöndesebb utcákat. Egy néger bácsi köszönt rám és kért egy dollárt. Valahogy megértettem. Kettőt adtam neki. Megköszönte. Keresztet vetett és valamit mormolt. Távozóban integettünk egymásnak. Ekkor sírt-süvöltött felém, ki tudja honnan, egy magyar hangfoszlány... Minden idegsejtemmel a hangok irányában tapogatóztam. Rohantam volna is, de Amerikában csak az rohan, akit üldöznek vagy aki üldöz valakit. Egyik sem jó, s különösen rossz egy ilyen T- alakú zsákutcában. Legalábbis olyannak tűnt. Kimérten, magabiztosan mentem. S egyszer csak hallom, hogy Erdélyországban van az én hazám... S ekkor elkezdtem szaporázni a lépteimet. A T sarkán volt a vendéglő. S az ajtó is a T sar-káról nyílt. Nagy terem, de hónaljig rekeszekre osztva, mint otthon az istálló, hogy a lovak ne rugdossák egymást. Az egyik asztalnál egy fekete férfiú két fehér nőt csicserészett. Rajtuk kívül nem láttam senkit. így előbbre léptem. S akkor veszem észre, hogy beljebb van egy másik, egy kisebb helyiség is. Faasztalok műanyagszékekkel. ízlés dolga. Oldalvást, a megpattintott ablak alatt lévő asztalt öten fogták közre. Ők énekeltek. Szívük szakadtából. A poharakról ítélve, mindenivók voltak. Három idősebb és két fiatalabb férfi. Mintha ünnepre készülnének, vagy onnét jöttek volna, vasárnapi gúnyában valamennyien. Nem vettek észre. Álltam dermedten. Csak néztem őket. Elhallgattak. Koccintottak. Az egyik idősebb parancsolólag szólt: Mi más lehetne, mint a teljesedés ünnepe? Telik az esztendő, néhány nap marad belőle az újig, ilyenkor az idő is elvégzi a maga számvetését, pótolja a mulasztásait. Az emberek dolga sem egyéb. Gyermekként ezt úgy értelmeztem, hogy a kívánságaimnak mind egy szálig teljesülniük kell. Hiszen a szüleim is ezt akarták, másként nem kérdezősködnek hetekkel előtte, hogy mit szeretnék találni a karácsonyfa alatt. Ha elérhető volt a kívánságom, elégedetten bólintottak, ha különösebb játék után sóhajtoztam, elkomorulva magyarázták, hogy miért tévedt el a gondolatom olyan utakra, amelyeket nem nekünk szabott az élet. Karácsony estéjén elküldték a házból, rokonokhoz, ismerősökhöz; sötétedéskor tértem haza, szülői kísérettel. A nagyszobában állt a karácsonyfa, a fenyőágakon aranyhaj, gyertyák, csillagszórók, szaloncukrok, a fa alatt az ajándékok. Énekszó jókívánságok, ezután ki lehetett bontani a csomagokat. Valami azért mindig hiányzott az angyalkától „megrendeltek” közül. Ilyenkor nyolcvan esztendős nagyapám gyújtotta fel bennem a reménykedést:-Jövőre is lesz karácsony, fiam... Látod, én se kaptam meg mindent, amit szeretnék.- Hiszen kezében a tábla csokoládé, nagyapa. Ez volt a hagyományos karácsonyi ajándéka, meg a fa körül a család békéje és öröme.- Honnan tudod, hogy ezt akartam?- Tavaly is csokoládét kapott, tavalyelőtt is. Nem értettem, hogy miért panaszkodik nagyapám, mikor megvásárolhatná azt, amire vágyik. A postás havonta hozza neki a nyugdíjat. Én már nyugdíjasként ismertem meg. Születésem előtt jó tíz évvel állította fel a jegyzői székből az új, román hatalom. Ő volt a falu utolsó magyar jegyzője. Azóta se járt ki a kapun, a hírek jöttek el hozzá, bátorítják vagy keserítik.- Nincs pénze, hogy megvásárolja, nagyapa?-Mit?- Ami után annyira vágyódik.- Pénzzel nem lehet megváltani a sorsot.- Ezt nem értem, nagyapa.- Eljön az idő, hogy megérted te is...- Kitől vátja az ajándékot, nagyapa? Felmutatott az égre:- Hé, fiúk! Hogy van az, hogy Gyergyó felől hideg szél fú? Tudjátok-é?-Az nem úgy van, hanem úgy, hogy Gyergyó felől sivít a szél... - vágott közbe a fiatalabbik.- Sivítson, vagy fújjon, de ezt énekeljük! Éneklés közben nem illik ráköszönni az emberekre. S így tüstént odaléptem az asztalhoz:-Adjon Isten jó estét mindnyájuknak!-szóltam levett kalappal a kezemben. Fölálltak. Kemény kézszorítás mindegyikkel. S úgy öleltek magukhoz, mint valamikor a Szülőföldem. Az egyik széket rántott oda, hellyel kínáltak. A zömök öreg elkiáltotta magát:- Tiszta poharat, Rezső, hogy anyád meg ne sirasson! Jött a pincér. Kiderült, hogy erdélyi magyar cigány, s hol felszolgálja a vendégeket, hol pedig hegedül nekik. Töltöttek. Ittunk. Koccintgattunk. Nem kellet bemutatkoznom. Hárman is fölismertek. Ott voltak a Szent Bertalan Katedrálisban a múlt év március 17-én, amikor tartottam az ünnepi beszédemet, aztán meg a Central Parkból is ismertek. Tamás és Feri, mindkettő műszerész, már Amerikában született, a többiek bevándorlók voltak-Csíkból, Gyergyóból, a Maros-mentéről. Sok közös ismerősre akadtunk. Aztán szegrőlvégről valamennyien rokonok is lettünk, erdélyi szokás szerint... Rezső viszont úgy otthagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat. Egyszerűen eltűnt. Bálint bácsi már jócskán kezdte emelgetni a hangját, amikor Rezső úr méltóságteljesen, tálcáján nyakig töltött poharakkal visszatért:- Ezt a főnök küldi! Mondtam neki, hogy híres vendégünk van. Mindjárthozzaa vendégkönyvet, amibe csak hírességek szoktak beírni. Az öreg tudja, hogy mit csinál! A vendégkönyvet majd eladja jó pénzért... Kisvártatva előkerült a főnök is. Úgy látszik, a tálcázás divat volt, hiszen tálcán hozta a vendégkönyvet. Jópofa, szórakozott és szórakoztató jelenség. A külsejére nem sokat adott, nem is adhatott, hiszen egyszemélyben ő volt a tulajdonos, a szakács, a könyvelő, a pénztáros és a kidobólegény is.- Egyedül onnan... Mert olyan nagy az én kívánságom.- Törődjön bele, nagyapa. Látja, én sem búsulok már, amiért nem kaptam meg mindent, amit szerettem volna.- Neked még elég időd van, fiam.- Ahhoz, hogy beteljesedjenek a kívánságaim?- Ha mindent megkaptál volna, nem gondolnál a jövő karácsonyra. A teljesség megöli a vágyat, a reményt, mindent. Tudod, fiam, aki felért a hegy gerincére, onnan már csak lefelé indulhat.- Soha nem telik be minden kedvünk, a legnagyobb kívánságunk, nagyapa? Nem nekem felelt:- Legnagyobb kívánságunk, amit sokan akarunk, nem csak én, egyedül... Húsz éve alkudozom az idővel, hogy változzék már a mi kedvünkre is. Talán azért élek ilyen sokáig, mert mindig várom a magam igazi karácsonyát. De a székely karácsony soha nem jön már el, fiam...- Milyen a székely karácsony, nagyapa?-Csend a szívekben, ének az ajkakon. Éjfélkor összegyűlt az egész falu a templom köré, énekeltük a himnuszt. Nem a királyról, ahogy ti most az iskolában éneklitek, hanem a mi himnuszunkat. Tudod-e fiam, a magyar himnuszt?- Hiszen maga tanított meg rá, nagyapa.- Igazad van, látod-e, az öregség hogy koptatja az agyat! Vagy két nyárral később, 1940-ben izgalommal telt meg a falu. Mintha senki nem találná helyét a saját otthonában, egymáshoz jártak át az emberek, tanácskozni a jövőről. Nagyapám is megelevenedett, még a szomszédba is átment, ott volt a rádió. Augusztus végén úgy jött haza, mint győztes hadvezér a csatából.- Hát mégis... Már azt hittem, hogy nem érem meg. Ez a legnagyobb ajándék nekem, fiaim.- Nem ajándék az, hanem igazság, hogy a székelyek is a saját országukban élhessenek, mint minden nép a világon. - Édesapám igazította ki így az apósát, de nagyapám replikázott:-A mai világban legnagyobb ajándék az igazság. A legritkább ajándékünneplő ruhát vett fel nagyapám, el kellett kísérnem a falu főterére, az örömünnepre, a díszkapu alá. A bevonuló honvédek ezredese tisztel- Ebbe a könyvbe csak hírességek kerülhetnek be - mondta határozottan -, s így felkérem Feri urat is, újon bele valamit, de magyarul, mert úgy eredeti és értékes. Úgy vettem a kezembe a könyvet, mint egy kormányjegyzéket. Megadtam a módját. Bevezetőként még húztam egy kortyot a poharamból, s közben kiagyaltam egy kicsike karácsonyi verset, hogy azt újam be a vendégkönyve. Gondoltam, így tisztességes. Halálom után a főnök hátha kap érette legalább egy pohárka whiskyt. Miután „bejegyeztem” a versezetemet, elkezdtem lapozni a vastag füzetet. Nem hittem a szememnek. Az én lapom első oldalán egy volt besúgóm, följelentőm nevével találkoztam, aki tetőtől-talpig kiszolgálta a Kárpátok Géniusza diktatúráját, sőt annak halála után sem jött meg az esze, sem a becsülete. Fölhajtottam az egész poharat s dühömben kitéptem a lapot, összezúztam és bedobtam az asztal mellett lévő szemetesbödönbe. Vendéglátóim elképedtek, a főnököt a kétségbeesés környékezte. Feszült hangulat támadt.- Megcsonkította a vendégkönyvemet, uram! Megmagyaráztam az okát, említve a lapkitépést okozó nevét is. Minden köntörfalazás nélkül. A főnök fölnevetett, végül még kacagott is:- S nekünk azt állította, hogy őt lépten-nyomon üldözi a diktátor... Ő egy hős Romániában! A feleségével napokon át nálam vendégeskedtek... Elküldöm a számlájukat a román nagykövetségnek s követelem, hogy fizessék ki a fogyasztásukat! Erre nagyokat kacagtunk valamennyien. S végül csak leírtam a karácsonyi versikémet egy kocsmaszámla hátára... Azóta is elejétől végig átböngészek minden vendégkönyvet, hogy tudjam: kikkel kerülök egy társaságba. Újdonsült barátaim közül ketten visszakísértek vendéglakásomra. Ugyanaz a társaság fogadott, amelyet otthagytam volt. Valamelyikük elkiáltotta magát:- Megjöttek a háromkirályok! Bartis Ferenc gett neki: legöregebb volt az ünneplők között.- Szeretnék mégegyszer bemenni a jegyzői irodába - kérte az ünnepség végén. - Huszonkét éve nem léptem át a küszöbét. Én vezettem be a kátrányszagú irodába. Az ezredes úr is velünk tartott. Megkérdezte:- Hány éves is maga, Rápolti bácsi?- Ez most már olyan mindegy. Betelt az én székely karácsonyom. Elmondhatom én is, mint ősz Simeon Jeruzsálemben, mikor a templomban karjába vette a kisded Jézust, hogy bocsásd el, Uram, szolgádat, mert látta szemem az üdvösséget...- Székely karácsony? - lepődött meg az ezredes - Nem egészen értem. Különben is, még csak szeptember van, szeptember 13-a. Nagyapám nem tartotta fontosnak a magyarázatot. Fél esztendő múlva temettük. Beke György Ahol majdnem minden könyvet megtalál, ha nem, megszerezzük! Custos-Zöld Könyvesbolt Budapest, II. kér. Margit krt. 7. TeL/fax: 212-51-91 (az átalakított Petőfi könyvesbolt) ÚJDONSÁGOK Szótárak, nyelvkönyvek, szépirodalom, gyerekkönyvek, tudományos és ismeretterjesztő kiadványok HATÁRON TÚLI KÖNYVKIADÓK könyveinek legteljesebb magyarországi választéka viszonteladóknak is Antikvár könyvek, metszetek, térképek - vétel-eladás -CD-LEMEZEK ÉS EGYÉB HANGHORDOZÓK Múzeum, könyvtári, egyetemi kiadványok vidéki könyvműhelyek publikálói Könyvbemutatók-dedikólások-katalógusokkeresőszolgálat Székely karácsony
