Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
1998. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal CZEGŐ ZOLTÁN Úgy vagyunk a karácsonnyal, hogy évente mintegy araszolgatunk a szent ünnep felé. Hányat alszunk még? Hány üdvözlőlapot küldünk és várunk? Pedig valahol benn, a mellkas és az életke legmelegebb kemencéjében ott rejtezik az érzés, hogy hiszen minden karácsonnyal egy-egy lépést teszünk egymás felé, a jóság megtestesítője, Krisztus Jézusunk nevében. Az ige adott immár. A példa, az O példája úgyszintén. Most már csak igazodnunk kell Hozzá, és az igéhez. A keresztény egyház legnagyobb ajándéka a szeretet és a megbocsátás. És az egyistenhívők minden más vallásában egyaránt föllelhető ez az ajándék. Ha másban nem is mindig, ebben legalább együvé tartozik a mohamedán, a buddhista, a zsidó, együvé tartozunk - legalábbis együvé kell tartoznunk - az ember, az élet iránti szeretetben. És vigyázó gondoskodással számítsuk csak ide az életesek közé az állatkákat, a növényeket, Dsida Jenő (Erdély) December A horizont ma ködökbe vesző, s a nagy világ egyetlen csöndes hómező. Pelyhet kavarva dudorász a szél és nagy titokról halkan meséket mesél. ... Merő szemekkel néznek lefele, mert énbennem talán most minden fekete, s reszkető térdem csöndben földet ér és megcsókolom a havat csak azért, - mert fehér. (1925) Kányádi Sándor (Erdély) Isten háta mögött üres az istálló s a jászol idén se lesz nálunk karácsony hiába vártok nem jönnek a három királyok sok dolga van a teremtőnek mindenkivel ő sem törődhet messzi a csillag mindenüvé nem világíthat megértjük persze mit tehetnénk de olyan sötétek az esték s a szeretetnek hiánya nagyon dideregtet előrelátó vagy de mégis nézz uram a hátad mögé is ott is lakoznak s örülnének a mosolyodnak (1985) Ferenczes István (Erdély) Karácsonyi szonett Mikor megszülettem, vért köpött az Úr: csillagot a hazátlan táj fölé, hol az őrangyal hollónak tanult, hullát mosdatott az árnyak ölén. Karácsony volt. Anyám csodára várt. A fiú mégis porba hullt. Mint földrengés előtt a tűzmadár. Karácsonykor születtem. Havazott. Anyám lázban játszotta Máriát. Apám ács volt. Félte a csillagot - Vállapján hozta a három király. Dávájt köszöntek. Sztálin orgonáit. Jászoltűz füstje vont körém gloire-t Hamuba írták széphistóriám. Ígéretes karácsony melyek nélkül teljesen rideg és értelmetlen lenne az emberi lét. Hányat alszunk még szeretetben vagy a szeretet híján? Hány apostol, próféta, hittérítő intett az élethez és az emberhez való hűségre? Karácsonyunk a hiteles bélyege az évenkénti megújulásnak. Megmosdik az Élet minden esztendőben az újraszülető jézusi, emberi jószándék és jóság jegyében. Szakadhat az eső, sűrűn hullhat a hó, történhet bármi tragédia köröttünk ezen a földön, a karácsony hasonlatos mindig a tiszta emberi tekintethez. A gyermeki lélek repesett mindig ezen az északi féltekén a hó, a havazás felé minden karácsony előtt: ne legyen nekünk fekete karácsonyunk! Nem nagyon nehéz kiköböznünk a fehérség s a tisztaság felé röpdöső gyermeki vágy mögül az emberiség egyetemes törekvését valami örök, valami végleges és megmásíthatatlan jóság felé, melynek árnyékában lezajolhat a nyúlfarknyi kis életünk. A gyermek, akár a pici állatkák, mindig őszinte, s ebben nem az ösztönrendszer a meghatározó, de nem ám, hanem az úgynevezett eredendő, az igazán emberi vágy a biztonságos jóra. Úgy érzem, ez a karácsony, a Karácsony vegytiszta jegye. Legendák őrzik a karácsony történéseit immár kétezer esztendeje. A karácsony még azokat is szíven üti, akik nem hisznek sem az emberi jóságban, sem az emberi megtisztulásban. A karácsony nem az övék, a karácsony kisajátíthatatlan, és épp ebben látható oszthatósága: mert mindenkié, de senkinek nem tulajdona. (Mondd, édes felebarátom: ugye küldenél egy szelet meleg kalácsot a bosnyák, az albán mohamedánnak? Ugye, hogy igen. Hát ez a karácsony eloszthatósága.) Legendás verseket idézhetnénk a pazarlón elfeledett Pósa Lajostól Móra Ferencig, Benedek Elek apó kisbaconi házában is találnánk seregivel áldott karácsonyi verseket, történeteket. Mi az alábbi válogatásunkban inkább a Magyarországtól elvett magyar területek magyar költőihez fordulunk. Hiszen a 16. évfolyamát taposó lapunk is ennek a jegyében született és tevékenykedett mindmáig, s úgy cselekszik a jövendőben is, ha Isten élteti. Szólaljanak hát a kisebbségi világból a magyar dalosok! Igaz, megalázottságban és elnyomott magyarként keserűbb az ének. Az olvasó vélünk együtt jól tudja, nem szándékosan válogattuk a szomorú karácsonyi verseket. Kisebbségi légkörben - ilyen az élet, a dal, ilyen a karácsony. Bizony reménykedünk, és megbocsátja nekünk a kis Jézus a szomorú fohászt is. És - hátha tud tenni valamit velünk együtt és érettünk? Nagyon is földi az ige, hogy segítsünk magunkon, és akkor az Isten is megsegít. De - egy olyan szószóló, mint az évente újjászülető Jézus, mégiscsak jól jönne a házunknál. Adjon az Isten mindenkinek simogatnivaló tiszta, fehér karácsonyt. És csakazértis imádkozzunk azokért is, akiknek nem kell ez a mi legszebb ünnepünk. Tari István (Délvidék) Mint a karácsonyfa Mint a karácsonyfa illata, szállók ma, gömböket izzítok, régi nagy ábrándot faggatok ámulva, nincs ki elárulna. Zs. Nagy Lajos (Felvidék, Szklabonya) Karácsonyi strófák Megtelik a kertünk csillagokkal s fekete varjúkárogással. Lám, megnőtt bennünk a fehérség, szárnyat növeszt reánk a jóság, koccintanak velünk az angyalok. Csillagszórók közt, könnyes arccal, töltekezünk fényes malaszttal- sírnak érzékeny jégcsapok. Fenyőfaillat, víg zene- holnap majd kés a torkotokra. Ma pezsgős ünnepi ebéd- holnap: menny kő a gyomrotokba... ...és atomzár és atombomba és finom diplomácia, hogy vígabban rothadjatok. Csillagszórok közt, könnyes arccal, töltekezünk fényes malaszttal- sírnak hiszékeny jégcsapok. (1968) Dsida Jenő (Erdély) Krisztus Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakotton derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei - (1924) Lászlóffy Aladár (Erdély) Vágtat a hó, az utolsó kísértet Fenn még ragyog, lenn már nem látszik semmi. Nem kellett volna Betlehembe menni? Eleve mire jó, ha Róma számol - magát nem, minket ment meg a haláltól. Mi dübörög, ha most már messze járhat a heródesek-küldte janicsárhad? Az ember mit gondol első dühében: elképesztő ott lenni most az égben! És mit, hogy nehogy végleg összetörjön, hogy mégis jó, a legjobb itt a földön. Harangszagúak ilyenkor a falvak, a csecsemők maguktól sorrahaltak, a pásztorok alvást tettettek félve, az élésből kevés maradt a télre, apák-anyák elestek mind a harcon... Egy hópihe legyinti meg az arcom, csillagkeresni emeltem az égre s csak pelyhes pernye hullong, mintha égne, valahol összetéptek volna mindent, a szép Dunántúlt, a jó Tiszáninnent, a verseket, a lenge muzsikákat, a múlt helyén egy sejtelem ha támad. Támad helyette az idő, az átkos, a lelked reszket attól, amit rád hoz. Vágtat a hó, ki lehet a nyeregben? Honnan hová? álmodom eltemetve. Csak tornyaim: még fehéren kiállnak, mérföldkövek késett három királynak. Bogdán József (Zenta, Délvidék) Maradj velünk! Most kellene a Kisjézus-mosoly, mikor a kürtök harci hangja szól, mikor vérben úsznak a szemgolyók, az üstökön dagadó kék csomók, a bőr alatt rühatka sompolyog. Most kellene, Jézus, a mosolyod, mikor lábadat vágják le térdben, mikor nem szólni igazat - érdem. Most kellene a Kisjézus-mosoly, mikor belepi ruhánkat a moly, és a sápadtra gyalult testeken bandukol a nagybetűs félelem, a tilosban járkáló lefülel, mélyen hallgat az entellektüel (önmagával vív dölyfös kéztusát, megtűrt polgár lészen majd odaát), amikor szárnyad nő, és elrepülsz, a külhon előcsarnokában ülsz, és várod, hogy szólítson valaki, amikor fel tudnál ordítani: „Nemsokára üres lesz a korzó, forgok, mint fonál nélkül az orsó!” Magadba gubózol, mint a lárva, fejedben az időzített lárma. E világra csöppentél, Kisdedünk, alkonyodik, kérünk, maradj velünk! (Válogatás: Czegő Zoltán)
