Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
1998. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA Virgácsosztás idején GAZDAG LÁSZLÓ Célok és realitások December hatodikán a Mikulás nemcsak ajándékot visz a gyermekeknek, hanem virgácsot is osztogat a vásott, csibész és a mindig rosszban sántikáló pemahajdereknek. Mi, hajdan volt gyermekek akkoriban gyakran néztük némi kárörömmel, hogy az örökké csak lökdösődő, trágárul beszélő, sapkáinkat állandóan leverő, ceruzáink hegyét szándékosan kitördelő, féltett irkáinkra nagy pacákat fröccsentő imposztoroknak nem édességet, hanem ágakból font virgácsot hozott a Mikulás - fenyegető intelmek kíséretében. A gyermekkort követő évek sajnos azt a tapasztalatot erősítették meg bennünk, hogy a felnőttek világában a kívánatos eseményeknek valahogy mindig a fordítottja történik: Mikulás nélkül is busás ajándékokhoz jutottak az arra érdemtelenek, és bizony gyakran virgács volt a díjazása a jól, pontosan és tisztességesen dolgozó barátainknak. Nagyon sok belső meghasonlás és vívódás után jutott oda az ország, hogy ez a fordított értékrendű antivilág véget érjen idén tavasszal - és lám, most Mikulás táján végre a vásott, csibész és a mindig rosszban sántikáló felnőtt imposztorok is virgácsot kapnak. Komoly virgácsolás vár azokra a közpénzeket lenyúló „tocsikolókra”, akik a szocialista és szabaddemokrata pártkasszákat az előző kormány buzgó támogatásával a közvagyonból kívánták feltölteni. Letöltendő börtönbüntetést és vagyonelkobzást kért az ügyész Tocsik Mártára és a 804 millió forintos „sikerdíján” osztozkodó társaira. Fogházbüntetés és közügyektől való eltiltás vár a sikkasztásban bűnrészes két párt pénztámokára is. Persze a Mikulás sem mindenható, a virgácsát már nem tudta beledugni a háttérben rejtőzködő felbujtók és a valódi bűnösök pufajkás-bakancsaiba. Most is elkerülték a virgácsolást azok, akik az alkotmányosságot felrúgva, a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletének végrehajtását megtagadva hatalmi erővel kényszerítették rá a kárvallottakat Tocsik „közvetítésére”, akik - mihelyst a nyomozóhatóságok látókörébe kerültek 1996 novemberében a pártpénztámokok - 24 órán belül reptették a rendőrség egész vezérkarát. Dutyi formájában virgácsvárományos az az aranycsempész bankelnök is, akinek kétes üzelmeit évekig fedezte a liberál-bolsevik tömegtájékoztatás, oly módon, hogy sommásan „Nyugat-ellenességgel”, vagy „narodnyik piacgyűlölettel” vádolta meg a bankár kritikusait. Remegő kézzel nyúlnak cipőikhez a Postabank és a Magyar Fejlesztési Bank volt vezetői: vajon mekkora virgácsot találnak benne? A Kormányzati Ellenőrzési Iroda revizorai ugyanis egyértelműen kijelentették, hogy a két bank 250 milliárd forintnyi veszteségéért saját vagyonukkal is felelhetnek az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjai, amennyiben bizonyíthatóan részesei voltak felelőtlen döntéseknek. Ilyen döntések viszont közismerten garmadával voltak, hiszen alig olvasott, posztkommunista sajtótermékek tucatjait pénzelték ezek a bankok, szocialista politikusokat juttattak drága telkekhez és felépített villákhoz, folyamatosan támogatták a szociál-liberális tömegrendezvényeket, politikai előadásokat és vitafórumokat, finanszírozták a liberális álkutató-intézetek siserehadát, milliárdokkal szálltak be a volt elvtársak nyilvánvalóan soha meg nem térülő, nyíltan vagyon- és tőkefelélő vállalkozásaiba. Börtönében nézegeti virgácsát a zsaroló, az állami kölcsönökért folyamodókat brutálisan megfejő bankár is, akinek érdekében óriási zajjal léptek fel az ilyen harácsolások szalonképességéért és további fenntartásáért küzdő társai. „Megszokottak az ilyen eljárások az üzleti világban, a piacgazdaságot teszi tönkre a kormány álprüdériája!” - bizonygatták, és a bűnözéssel összefonódott politika jegyében még az ország legmagasabb közjogi méltóságát is rávették, hogy éljen korlátozott kegyelmi jogkörével. Ha virgácsot nem is, de jókora kormost kapott a kegyelmes úr, ezért most amiatt sopánkodik a bankárbűnözők zsoldjában álló tömegtájékoztatás, hogy miért nem korlátlan az államfő kegyelmi jogköre, miféle ,jogállam” az, ahol a bíróságok ítéleteit nem korrigálhatja tetszése szerint egy államelnök. Szocialista-szabaddemokrata pártállású pénzemberek ősszel közel 10 milliárd forinttal a tarsolyukban egyszerűen kereket oldottak. A hoppon maradt betétesek már nyáron sejtették várható rossz sorsukat, de a nagyvállalat hasonló pártállású védnökei megakadályozták az eljárásindítást. A kormány most habozás nélkül nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a szökésben lévő sikkasztok ellen. Ki tudja, hol lapulnak? Talán egy néger Mikulás akad rájuk egy jókora kaktusz-virgáccsal? Már most hatalmas hangerővel tiltakoznak a kábítószer-kereskedők sajtóbérencei és a drogmaffia politikusi pályán előtérbe tolt bábui is. Félnek, hogy a hamarosan hatályba lépő drogellenes törvény megkurtítja a mostanában még kiadós jövedelmeiket, hogy a kilátásba helyezett szabadságvesztések megritkítják a soraikat. Döbbenetes a befolyásuk a tömegtájékoztatásban: volt olyan népszerű televíziós műsor, amelyikben a drogbáró-csatlós műsorvezető csak hét-egy arányban engedte szóhoz jutni a vitázókat. A hétszeres nyilvánosságot természetesen azok kapták, akik az emberi szabadságjogok lábbal tiprását, az emberek önmaguk teste fölötti rendelkezésijogának a megcsúfolását, az atyáskodó kommunista állam visszatérését, a nemzetek közötti civilizált szabad kereskedelem nacionalista ihletésű korlátozását vélték fellelni a törvényjavaslatban. Szerencsére a közvélemény nem volt vevő a túlságosan is alattomos, rosszindulatú érvekre: régen volt hallható annyi őszinte ki-fakadás a szabaddemokraták politikusai ellen, mint e drogpárti televíziós adás után. Míg az ország egyharmada a létminimumon tengődik, a nagyvárosok zöldövezetében egymás után épülnek a csodapaloták, álomvillák. Döntő többségében a kádárista pártnómenklatúra menti ingatlanokba a volt közvagyon megcsapolásából származó pénzét. Nem csoda, hogy félnek a számonkéréstől, félnek a látványos meggazdagodások okait kutató adórendőrség felállításától. A volt kormány pártjai minden erejüket latba vetve próbálják meggátolni az adóhatóságok nyomozati jogkörrel történő felruházását, hihetetlen erőket mozgósítanak összelopott vagyonuk megőrzésére! Még attól sem riadtak vissza, hogy - mintegy válaszlépésként - megakadályozzák az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével való szorosabb katonai együttműködést elősegítő, kétharmados többséget igénylő törvény megszavazását. Most legalább a NATO vezetése is megtudhatta, mennyire veszik komolyan a Vörös Hadsereg itthon volt kiszolgálói és helytartói az európai térség biztonságát, most legalább leesett az álarc a posztkommunista politikusok ábrázatáról! Az igazi arc immáron bevallottan többre becsüli az adócsaláshoz, harácsoláshoz és tolvajláshoz fűződő osztály-jogosítványokat, mint az európai demokráciák érdekeinek a védelmét! Nem lophattak volna annyit a volt egyeduralkodó párt vezetői - mint amennyit loptak -, ha ehhez nem kapták volna meg az Alkotmánybíróság jóváhagyását. Hiába próbálta meg az első szabadon választott kormány, hogy kötelező vagy önbevallás révén feltárja a nemzeti vagyon eltűnt felének a sorsát, az akkori alkotmánybírák megsemmisítették a vagyonbevallást elrendelő törvényeket. A volt pártállam politikusai azonban nem pusztán a vagyoni visszaéléseikre kaptak az alkotmánybírósági tagoktól menlevelet, hanem politikai rémtetteikre, sortüzeikre, civilek tömeges agyonlövetéseire is. Mivel a magyarországi alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a bűncselekmények elévülése nem a bűn üldözhetőségétől számítandó, hanem az elkövetés pillanatától, „elévülés” címén a leggyalázatosabb bűntettek kivizsgálását is befejezték. A közel harminc 1956-ban elkövetett tömeggyilkosság tettesei közül mindössze egy esetben találtak bűnöst, elévült az egri sortűz - ahol szinte oda terelték az embereket a géppisztoly elé -, elévült a tiszakécskei eset, ahol repülőgépről, előre megfontolt szándékkal, tudatosan géppuskázták halomra a lakosságot. Nos, óriási virgácsot kaptak a tolvajok és tömeggyilkosok érdekeit kiszolgáló alkotmánybírák - menniük kellett. Paradox módon - bár ez a mentalitás a kommunistáknál megszokott -, azok sürgették a távozásukat, akiknek a legtöbb szolgálatot tették! Most, amikor 55 évvel a gyilkosságok után horvát bűnösöktől igenis számon kérik tetteiket; most amikor az Egyesült Királyságban őrizetbe vett Pinochet tábornokot több országban is bíróság elé akarják állítani állampolgáraik legyilkolása miatt - a chilei események után 27 évvel -, most mutatkozik meg igazán a maga teljességében, hogy a magyarországi alkotmánybírák ítélete köszönő viszonyban sincs sem az európai civilizációval, sem az emberi jogokkal, sem az igazságszolgáltatás minimális céljaival. Valahányszor a világon bíróság fog ítélkezni diktátorok és kiszolgálóik rémtettei felett - és ezek az ítéletek rendre követik a bűncselekményeket -, annyiszor sújt le a Mikulás virgácsa is az ilyen bűntettek hazai fedezőinek és pártolóinak a lelkiismeretére. Ha van nekik. 1956 máig feltáratlan bűntettei nemcsak az alkotmánybírósági cinkosság miatt maradtak homályban, hanem azért is, mert az ötvenhatos veteránok, a pesti srácok emlékeit, élményeit nem gyűjtötte és nem rendszerezte egyetlenegy hitvallásukat elfogadó intézmény sem. Amelyik csak nevében volt ilyen intézet, az valójában a posztkommunistákhoz kötődött, és „szélsőségesnek” minősített még az idén is polgári politikusokat - nos, ez az intézet is virgácsot kapott a Mikulástól. Nyilván mert közpénzekre érdemtelennek találtatott ez a pártos és az ötvenhatosok többségétől lélekben igen messzire került intézmény. A virgácsot tehát jó címre vette a Mikulás - de hová vitte a teli puttonyt? Ki törődik majd valójában a veteránokkal? Nyalogatják a virgács nyomait a Nemzeti Színház kivitelezői is. Az eredetileg tervezetthez mérten már háromszoros költségeket nem lehetett tovább vállalni - emiatt a kormány leállította az építkezést. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az állami költségvetés rovására megfogalmazott szerződések fenntartása továbbra is legalizálta volna a kivitelezői költségek felsrófolását és a közpénzek dézsmálását. Sanyarú körülmények között, a tíz évvel ezelőtti szintnél is alacsonyabb életnívón tengődnek idehaza az emberek. Bizony sokuknak elkelne egy kis ajándék a Mikulástól. Mégis a többségüknek jobb a közérzete akkor, ha virgácsot visz a Mikulás az arra érdemeseknek, mintha ajándékkal teli puttonyt hozna hozzájuk! Lehet némi igazság az ellenzék azon bírálatában, miszerint az új kormány „túlígérte magát” a választási harcban. Hiba volt nagy „adományként” bejelenteni a nyugdíjak reálértékének 3- 4%-os emelését, amikor a törvény szerint körülbelül 8%-nyi emelés járna. Csakhogy még a választási küzdelem idején maga Hóm Gyula ismerte be, hogy 1994—98 között a nyugdíjak vásárlóereje 25%-kal csökkent. Meg is szavaztatott, porhintésként, „nagyvonalúan” egy 8%-nyi emelést. S hogy a mostani kormány még ebből is le akar csípni, miközben azt mondja, hogy most végre a nyugdíjasok többet vásárolhatnak a pénzükért, azt ugyanolyan farizeus magatartásnak tartom, mint a Hóm Gyuláét. És a többi ígérettel hogy állunk? Többet kap az oktatás, jelentősen emelik majd a pedagógusok bérét. Ezt csak üdvözölni lehet az adott körülmények között, amikor egyetemi adjunktusok filléres anyagi gondokkal küszködnek, túl a negyvenen. ígérik a rendőrség, a NATO-csatlakozás előtt álló honvédség modernizálását is. A gazdasági növekedés serkentését, az infláció csökkentését, az adók és járulékok jelentős mérséklését, éppen a gazdaság élénkítése miatt, az egészégügy fejlesztését, ami megint csak sok pénzt jelent. És hadd ne soroljam tovább! Források? Ehhez legalább 100, egyes számítások szerint 200-900 milliárd forintra volna szükség! Honnan teremtik elő? A kormány tagjai szerint egyrészt a meginduló gazdasági növekedés majd előteremti a forrásokat, másrészt olcsóbb államot kell üzemeltetni. Ehhez képest a minisztériumok, miniszterek, államtitkárok, parlamenti bizottsági tagok száma egyelőre inkább növekszik, mint csökken, de hát minden kezdet nehéz. Csurka István rátapintott a lényegre, amikor kimondta, hogy a privatizáció (részleges vagy teljes?) fölülvizsgálata, illetve a bankkonszolidáció fölülvizsgálata rövid időn belül forráshoz juttathatná a kormányt. Csak hát kérdés, nem fogják-e ezt a nagy érdekcsoportok megkadályozni? A Postabankügy lezárásának módj a sok mindent elárul majd erről a kérdésről... Hozzátehetném, hogy a társadalombiztosítás 240 milliárdos kintlevőségének a behajtása rögtön megoldaná az egészségügy finanszírozásának problémáit. A kérdés megint csak az, hogy a nagy érdekcsoportok (például a legfőbb adós óriásvállalatok vezetői) nem akadályozzák-e meg az erre irányuló kísérletet. Nyugaton a tb-járulék befizetésének elmulasztása adócsalással egyenértékű bűncselekménynek számít, márpedig az adócsalás ott áll valahol a gyilkosság közelében az üldözendő cselekedetek listáján. Nálunk meg extra fizetést és prémiumokat húznak olyan vállalatvezetők is, akik éveken át egyszerűen nem fizetik ezt a járulékot, meglopva ezzel az egész társadalmat, de főként a legelesettebbeket, a betegeket. Húsz éve legalább, hogy a magyar gazdaságpolitika nagyjából a fönt megfogalmaztott célokat szeretné elérni, természetesen itt és most, azonnal és egyszerre. Tehát csökkenteni az inflációt, a munkanélküliséget, az adókat és járulékokat, megvalósítani a növekedést, az életszínvonal emelését, több pénzt juttatni a rendőrségnek, hadseregnek, oktatásnak, egészségügynek, és közben megteremteni az egyensúlyt, a külkereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg, a költségvetés egyensúlyát. Csak emlékeztetőül: mindez nem csupán az elmúlt húsz év magyar politikai és gazdasági vezetésének nem sikerült, de a legfejlettebb nyugati államoknak sem, beleértve az Amerikai Egyesült Államokat, Japánt, vagy egész Nyugat-Európát. Mármint egyszerre, máról-holnapra elérni a fönti célokat. Nem is akarták. Prioritási sorrendet állított fel mindegyik, rangsorolta a problémákat és egyenkét látott hozzá a megoldásukhoz. Az egyes számú közellenség valamennyiük szemében egyértelműen az infláció volt, s csak ezután következett a munkanélküléség, a recesszió, vagyis a gazdasági visszaesés. Még a külkereskedelmi és a fizetési mérleg deficitjét is hátrébb sorolták. A Thacher-kormány, a Kohl-kormány, a Reagan-kormány mind az infláció ellen vette föl először a harcot. A pénzromlás megállításának két fontos következménye volt: 1. Az alacsony hatékonyságú vállalatok inflációs árnyereség híján egyszerűen tönkrementek, jelentős társadalmi erőforrásokat szabadítva fel, melyeket az életbentartásukra kellett volna költeni. 2. A kisember vásárlóereje (bérek, nyugdíjak reálértéke) megőrződött, nem olvadt el az infláció „forróságában”. Nyugaton tehát nem csoportosítottak át jövedelmeket a fogyasztás szférájából a „vállalkozói oldalra” - ahogy Bokros tette a primitív fiskális restrikcióival. Ez a sok hazai közgazdász guru által csodálatos és kívánatos eredményként emlegetett „átcsoportosítás” (túl azon, hogy inkább luxuskocsik és villák kelekeztek belőle ama „vállalkozói” oldalon, semmint modem technika) valójában a „szocializmus” aranytojást tojó tyúkjának legendáját juttatja eszembe. Nyomorogjunk, hogy majd egyszer, valamikor jobb legyen! A „létezett szocializmus” gazdasági csődje is e mítosz helytelenségét bizonyítja. Az ilyen átcsoportosítás óhatatlanul a legfontosabb termelési tény ező, a humán tényező leértékelését eredményezi, annak minden káros következményével együtt. Az Orbán-kormány látszólag szakítani óhajt ezzel a gyakorlattal. Azért csak látszólag (szavakban), mert közben a beruházások ösztönzésére akar kísérletet tenni. Például kamatlábcsökkentéssel, könnyebb hitelnyújtással, adómérsékléssel, tb-jámlék-mérsékléssel. Veszélyes csapdahelyzet ez a kétszámjegyű infláció körülményei közepette. Mi lesz ha a pénzromlás üteme újra meglódul? Ha megint felborul az egyensúly? (Nem mintha a Hom-kormány bármiféle egyensúlyt teremtett volna, hiszen tavaly 1,7 milliárd dollár volt a külkereskedelmi deficit!) Jön az újabb „egyensúlyteremtő” fiskális megszorítás? Vagy belátják, hogy most még nem a gazdasági növekedés élénkítése, nem is a munkanélküliség mérséklése lehet a cél, hanem csakis az infláció letörése és ezáltal az egészséges tőkeáramlás, a gazdasági korszakváltás, a makroszintű struktúraváltás végigvitele? Az is tévedés, hogy a beáramlott külföldi tőke már elvégezte ezt a struktúraváltást. Nem új struktúráról beszélhetünk ugyanis, hanem behozatali nyersanyagra, behozatali energiára, alkatrészre alapozott összeszerelő tevékenységekről, vagyis látványos enklávékről, kisebb-nagyobb szigetekről a magyarság állóvizében. A multik révén ugyanis nem csupán a kivitel duplázódott meg négy év alatt, hanem a behozatal is, és nem csökkent a külkereskedelmi mérleg deficitje! Fölismeri-e az Orbán-kormány a prioritási sorrend fölállításának elkerülhetetlenségét, s ha igen, helyes sorrendet állít-e föl? S nem téveszti-e szem elől a munkanélküliség és infláció nélküli, dinamikusan növekvő, prosperáló gazdaság „szép, új világa” felé menetelve, vágyaktól és illúziótól hajtva a kőkemény realitásokat?
