Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. december A régi, békebeli Budapest egyik patinás helyén, a József nádor téren, a pénzügyminisztérium épületében márkás porceláncsészében kavarom forró fekete kávémat. Vendéglátóm és beszélgetőtársam a minisztérium fontos posztját betöltő személyisége, Báger Gusztáv. Beszélgetésünk elején gondolatai messzire járnak. Emlékezik. A családi otthon képe vetítődik elém, a nyugati határvidék, az Őrség aprófalvain túlról, a Hegyhát-vidék, a csobogó vizű Rába mellől. Ott terülnek el a szülőfalu, Csörötnek házai, dimbesdombos vidéken, a messziről ideszaladó Alpok lábainál. Báger Gusztáv az életéről beszél. Az édesapa képe nem jöhet elő. Katona volt a második világháborúban. Odaveszett a Don-kanyamál. Az édesanyát is kegyetlen sors sújtotta. Koholt vádak alapján vitte el az ötvenes évek elején azÁVH - mint annyi mást, az akkori jugoszláv határhoz közel eső falubelieket. Éppen akkor került a tehetséges parasztfiú Szombathelyre, középsikolába. A legelső tanórán osztályfőnöke sorra vette friss növendékeit. - Édesapád? - kérdezte a 14 éves fiút. - Elesett a háborúban ... - Édesanyád - folytatódott a kérdezősködés. - Nem tudunk róla. Elvitték ismeretlen helyre. Fél éve üzenet sem érkezett tőle... A sokféle furcsa életet tapasztalt, szívének érzéseit sohasem titkoló tanár részvéttel tekintett új tanítványára: - Akkor, fiam, jól nézünk ki... Ez az emlék mindmáig elkíséri Báger Gusztávot. Meg a csörötneki hős emlékmű képe, amelyik a falu több mint ezer lakosából közel ötven katona emlékét őrzi - közöttük édesapjáét, Báger Józsefét. Érettségi után Báger Gusztáv kénytelen volt prózai pályát választani - a közgazdasági egyetemre veszik fel holott gyermekkora óta, nem is titokban, jó verseket írt. Magyartanára, a szép, árnyalt békével telített költeményeket publikáló Káldi János, váltig biztatta: - Ne hagyd abba, fiam... A fiatalember a kilencszázötvenes évek végén új nemzedékbe összeálló költők körébe került. Előbb Simon Istvánt ismeri meg, majd rajta keresztül Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. Mind a hárman dunántúliak: Simon István a Balaton keleti oldalához közeli Bazsi tündéd völgyéből került elő, Nagy László valamivel északabbról, a csúcsíves sümegi hegy alól, Juhász Ferenc a budai hegyek meg a tétényi fennsík őrizte Bia községből. Báger Gusztáv mégsem vált neves publikáló költővé. Visszahúzódott szakmája, a közgazdaságtudomány bástyái mögé. Kutató lett, a XX. századi világgazdasági és magyargazdasági jelenségek figyelője, elemzője, lehetséges titkainak megfejtője. Ide, a pénzügyminisztérium szigorú méltósággal őrzött épületébe az 1990-es rendszerváltozás után kerülhetett az új, demokratikus kormány idején. Főosztályvezetőként a nemzetközi intézmények titkárságának vezetője. Munkatársaival együtt tartja a kapcsolatot Magyarország részéről aNemzetközi Valuta Alappal, a Világbankkal, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal, az Európai Beruházási Bankkal, és más, fontos nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Mai, a továbbiakban már szakmai beszélgetésünkre abból az alkalomból került sor, hogy nemrégiben a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap évi közgyűlésén vett részt, magas szintű küldöttség tagjaként, amelyet ez alkalommal Orbán Viktor miniszterelnök vezetett. Az 1998-as nyáreleji választásokon parlamenti elsőbbséget nyert a Fidesz - Magyar Polgári Párt-beli kormányfő ezúttal Clinton amerikai elnök meghívásának tett eleget Washingtonban, a Fehér Házban. A magyar pénzügyi delegáció útja sikerrel járt, mivel mind a Világbank, mind a Nemzetközi Valuta Alap vezetése nyitottnak mutatkozott a magyar Költő és közgazdász Báger Gusztáv vallomása Báger Gusztáv: Jelentés az IMF/Világbank évi közgyűléséről Szó árcédulája - milliárd. Zöld hasú domb ajtón nyomul, terjed bennem lírai szaga. A szivar mezőket forgat át, földek vére olajjal vegyül. Fényködben csordapásztorok. Lovaik szájába aranyzabla kell. Költségvetés Drága-vékony, nap-illékony - desodor-zsák. Hová adják, hol faragják - politika. Mikor adják, miért kapják - stratégia... Ám lúdbőrzik, hogyan őrzik - a zsákokat. A magyar helyzet gazdaság lehetőségeinek, fejlődésének, valamint optimális jövőjének tekintetében. Minderről a rádió mikrofonja előtt faggattam Báger Gusztávot, egy december 11-én sugárzandó félórás műsor számára. Ebben az írásban - terjedelme miatt - nincsen lehetőségünk arra, hogy az amerikai utazás minden részletére kitérjünk. Csupán a legfontosabbat említem, ami túlmegy mindazokon, ami Magyarország szerencsés megítélésén is túl esik, és amit Báder Gusztáv a rádióbeszélgetésben külön kiemelt. A Világbank elnökének James D. Wolfansohnnak a közgyűlés plénuma előtt elhangzott, a világgazdaság jövőjének új tendenciáira vonatkozó kijelentéseit taglalta. Ezek szerint Wolfansohn új fejlesztési modell kidolgozását szorgalmazta, amelyben nemcsak a közgazdaság eddigi racionalitásainak van helyük, hanem a szociális szempontoknak és dimenzióknak is. Nevezetesen azoknak az elszegényedett embertömegeknek széles e világon, amelyeknek ügye ugyanúgy fontossá kell hogy válljon. Részesedjenek tehát ők is mindazon áldásokban, amelyekben mindeddig csak a gazdagabb, szerencsésebb nemzetek, illetőleg népek részesültek. Mindeddig ugyanis a szigorúan vett közgazdasági racionalitás, a túlzott liberalizmus jegyében kevés figyelem jutott mindezekre. A továbbiakban az a régi modell nem követhető. A rádióbeszélgetés címe: Nemzetgazdaság és költészet, kötelezte a riportert, tehát jómagámat, hogy feltáruljon előttem Báger Gusztáv „másik” arca is... A költő ugyanis csupán szunnyadozott, évtizedeken át, az egykor nagy álmokkal nekiinduló „titkos” literátorban. A nagy társadalmi változás, a társadalmi felszabadultság forrásszerűen felszakította a szunnyadó lírai forrásokat. Báger Gusztávban, a Csipkerózsika álmából feltámadt lírikusban gejzírként törtek fel az újabb és újabb költemények. Ennek bizonyítéka az 1990 után összeállított két kötete, az Örök párbeszéd, és most legutóbb az Ikerképek. Búcsúzóul a közgazdászt és minisztériumi vezetőt miről is faggattam volna másról, mint ars poeticájáról... Rövid tűnődés után mondta mikrofonba e tárgykörbe illő válaszát: - Érezni, szabadnak lenni és írni... Tóbiás Áron (Folytatás az 1. oldalról.) A hibákat mindenekelőtt önmagunkban kell keresni - bőven. Ezek közül kiemelem az 1990 utáni kormányok gyöngeségét és azt a sok rossz döntést, amely sokkal többet ártott az össz-magyarságnak, mint az úgynevezett „zsidókommunista ámánykodás”. Ide sorolom azt a jellemvonásunkat is, hogy a csonkaország népe erkölcsileg is, szellemileg is szétesett, nem szerepel Európa népei között olyan karakteres kultúmemzetként, mint tette azt sok évszázadon át. Totális értékválság alakultki mára: a pénzéhség, a jellemtelenség, a másik ember gátlástalan becsapása, lejáratása és hasonló tulajdonságok általánossá váltak. A nemzeti tudat, amely sajátos emberi méltóságot ad minden népnek, Csonka-Magyarország népének a zöméből kiveszett. Ez bajaink egyik fő forrása: nem tudunk erőt, határozott, egységes szándékot mutatni sem Európa, sem az elszakított magyar nemzetrészek felé. Milyen szép ünnepségeket szervezünk mi, nemzeti érzésű magyarok, szavaljuk az egyházról és az iskoláról szóló verseinket, hangsúlyozzuk a család egységének fontosságát. De kérdezem: született-e olyan kormány-program, amely egységbe vonva, stratégiai értékként kezelné a mai magyar élet három döntő tényezőjét (család, egyház, iskola) s hosszú távú megoldást adna, mutatna? Igaz, Trianon és megismétlése, az 1947-es párizsi békeszerződés szétdarabolta a nemzetet és az ország területét, de kétségtelen tény, hogy ezt a szétszórt állapotot mi magunk, csonkaországi magyarok tartjuk fönn a legerősebben. Tartósan megbomlott a nemzet szellemilelki egysége, nemcsak terület szerint vagyunk szétszabdalva! Ha nem így lenne, Magyarország népe rákényszerítette volna a kormányt, hogy használja ki a kilencvenes évek történelmi lehetőségeit, amelyek biztosíthatták volna a nemzet nagy részének egységét, a zömmel magyarok lakta területeink visszatérését. Negyedik állításom: igen, az 1990-es évek elején a magyarságnak nagyon komoly lehetőségeket adott a zajló történelem, amelyek kihasználásával elvett, idegen megszállás alatt lévő területeink egyes részeit vissza tudtuk volna venni! Tény ugyanis, hogy Jugoszlávia erőszakos és Csehszlovákia békés fölbomlása azt jelentette, hogy fölbomlott, megszánta trianoni rendszer, beleszámítva az 1947-es megerősítését is. Hiszen 1920- ban és 1947-ben a magyar területeket nem a jelenlegi szerb-montenegrói államszövetségnek, nem a független Szlovákiának, nem Ukrajnának adták. Megszűntek az egykori államok, újak jöttek létre - de megtartották a mi területeinket és magyar nemzetrészeinket megszállásuk alatt. Ám nemcsak a trianoni rendszer bomlott föl ezekben az években, hanem - világtörténelmi jelentőséggel - a szovjet kommunizmus, a pártállam, a kommunista diktatúra is megszűnt. Ebbe a nagy folyamiba állítva, az akkori magyar kormánynak történelmi kötelessége lett volna a magyar követeléseket a nagyvilág elé tárni. Legalább megkísérelni a nemzet területi egységének létrehozását. El kell ismernünk: az Antall-kormánynak nagyon sok nehézséggel kellett megküzdenie (, Jcamikáze-kormány” - Antall József találó kifejezése), de ebben a legnagyobb magyar „határpörben” (Ady) jó eséllyel léphetett volna. Nagy, milliókat megmozgató nemzeti célt kellett volna állítania az össz-magyarság elé. Nem tette. Antall külön minisztertanácsi ülést hívott össze, amelyen a miniszterek és politikai államtitkárok előtt kijelentette, hogy az általa vezetett kormány céljai közé nem tartozik a határkérdés fölvetése. Pedig a magyarság újraegyesítésének kimondása előhozhatta volna a nemzet elfeledettnek hitt, legszebb tulajdonságait. Ehelyettakicsinyes ügyeskedés, a további elbutítás, a szellemi nyomor népe lettünk, amely hahotáz va nevet a bennünket gúnyoló budapesti kabarékon. A NATO- és Európai Uniós belépésben sem az a fő baj, hogy tagjai leszünk a mai világ legerősebb katonai és gazdasági szervezeteinek, hanem az, hogy ilyen állapotban kerül oda a magyarság, s az, hogy csak egy része, ráadásul a leggyöngébb része kerül oda a nemzetünknek. A fontiekből ítélve a magyarság nagyon rossz kondíciók között lépi át a harmadik évezred küszöbét. Van-e kiút ebből a helyzetből Árpád népe számára? Ezzel kapcsolatos az ötödik állításom: A magyarságnak e sok rossz ellenére is nagyszerű adottságai vannak. Nem bűnös népünk az 1920-as és 1947-es nagy szétszórattatásban, de felelőtlenek és bűnösök azok a budapesti politikusok, akik nem tesznek meg mindent a nemzet újraegyesítéséért. Mindenekelőtt az 1990 utáni, úgynevezett szabadon választottakat értem, akik nem ismerték föl a lehetőségeket, vagy ha igen, visszarettentek a döntő lépések megtételétől, nemcsak az újraegyesítés, hanem a társadalmi igazságosság megteremtése területén is. Elsősorban ide vezethetők vissza mostani nehézségeink. Nemzetünk egyik legbiztatóbb tulajdonsága volt mindig az a képesség, amellyel a legnehezebb helyzetből is föl tudott állni. A legutóbbi világraszóló példa erre 1956 forradalma, amelyet reformkommunista „nyekergésnek” beállítani épp annyira nevetséges, mint amennyire igazságtalan. Sokan az ötvenes évek elején, a vastapsok idején azt mondták, hogy oda a bátor magyarság, mindenki Rákosiék kiszolgálójává vált. Azután 1956 októberében dörögni kezdtek, a fegyverek s megrendült a szovjet birodalom. Most is hasonló a helyzet: a nemzet legjobb erői búvópatakként léteznek, s adott alkalomra és vezető személyekre várnak. Az országban tartott előadásaim egyik tapasztalata Trianon fölülvizsgálatáról szólva, hogy az idősebbek mellett a huszonöt év alattiak alkotnak véleményt a nemzet újraegyesítése mellett. Mint 56-ban, a fiatalok mutatnak példát a pénzhajszába belerokkanó középgenerációknak. A nemzet legjobb erői most a trianoni határokon túl, a megszállt magyar területeken élnek. Őrzik a nemzeti tudatot, a magyar egy ség gondolatát, s ezért hajlandók tenni is. Igaz, a vezetést az anyaországtól várják, sőt soraikban is megjelentek az árulók (például egyes RMDSZ- vezérek, vagy a felvidéki Magyar Koalíció személyei, akik eldöntötték a szlovák megszálló kormányba való belépést és a felvidéki magyar autonómiáról való lemondást, stb.) ennek ellenére a kisebbségi magyarság zöme, több millió magyarjelenti nemzetünk jövőjét. A csonkaország „szőnyegbombázott” népe nélkül azonban nem jöhet létre a nemzet szellemi-lelki-területi egysége. Idehaza nem annyira a gazdasági nyomor, a rossz életszínvonal okozza a bajokat, hanem a nagy vezéreszmék, az egész országot megmozgató elvek hiánya. Az össz-magyarságot eggyé kovácsolni tudó eszme lehet a nemzet újraegyesítésének meghirdetése. Ehhez át kell alakítani a magyar iskolarendszert az egyetemig, helyre kell állítani a családok egységét és megélhetését, lényegesen nagyobb szerepet kell adni a keresztény történelmi egyházaknak. Közben idehaza ki kell csavarnunk minden eszközt a magyarságot rontó, ellenségként viselkedő emberek kezéből a sajtóban, a gazdaságban, az egyetemeken és a Tudományos Akadémián, a művészetekben, a legfontosabb szakmákban, egyszóval az élet minden területén. A NATO- és az Európai Uniós belépéskor meg kell ismertetni a magyar sorskérdéseket a világ vezetőivel. Vannak közöttük megnyerhető emberek. Ehhez persze bátor magyar kormány és országgyűlés kell Budapesten. A küzdelmet csak akkor veszítjük el, ha nem teszünk semmit a győzelemért. 1998. március 31-én Brüsszelben az Európai Unió nevében Robin Cook brit külügyminiszter a belépni akaró hat ország külügyminisztere előtt kijelentette, hogy a fölvétel egyik előföltétele: „Rendezni kell az esetleges határvitákat.” Kezdjük hát el a rendezést. Nem teszi meg helyettünk senki más.
