Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
1998. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Erdély, nemzeti morajlásban Az Olvasó, kit tisztelő szeretettel köszöntünk e háromszorosan is történelmi évfordulós eszetendőben, március delelőjén, bizonyára minden megütközés nélkül állapítja meg, hogy ezen az oldalon („a magyar nemzet oldalán”) csupán kortárs erdélyi költők rebellis szabadcsapata vonul, csörtetés nélkül. így akartuk. Ám aki hiányolja a Magyarországon vagy szétszórtan másutt élő, magukat szintén erdélyinek valló költőket, megérti a válogatás hatványozott nehézségeit. Az erdélyi ember nem magyarabb, mint a felvidéki, a szabadkai, vagy az Egyesült Államokban élő Wass Albert, kit egy élve felosztott magyar nemzet köszöntött Hozzá méltó szeretettel 90. születésnapján, idén január 8-án. Immár őt sem tarthatjuk az élők között számon. Ha Isten éltet és megtart bennünket is jövőre, nemzetünkkel egyetemben, az emigráció vagy a szomszédos országok többszázezres magyarságában élő költőket szólítjuk ez oldalakra, újólag az — immár leveretett — forradalom ossziáni ködös szikláira. Jelen válogatásunk olvastán föltűnhet az is, hogy hiányzik a költők 1990 utáni ’48-as lírája. Igen, mert rabságban szólni szabadságról — embert és költőt, cenzort és börtönőrt megpróbáló fegyvertény. Egyikük eltűnődik Petőfi hol lehet-sírja fölött, fojtott forradalmak vasrozsdás mostani erdélyi földjén. S egy Király László A RÉGI MESTEREK. PETŐFI-ARC U. J.-nek Valaki jár a kertembe véres lázadó képibe Mítosszal zörrenő kukoricásból egyetlen halál lángja lángol Huszonhat égő esztendő fénye vörös tűzzászlóként kúszik az égre. S lassan a rétek fölött bomlik a vihar-átok: varjak tépik szemét célbavevőnek, kardok gyilkoló vasa tompul a koponyacsonton — testét paripák hullája fedi — a győzelmi ének. S a csonttörő vas nem tudja, mit ölt. Ismeretlen a test, mely összerándul, s a feszülő gerinc, mely fegyvernél keményebb, s a száj, mely beforr, de semmit el nem árul. Valaki jár a kertünkbe győzhetetlenség képibe. Élete üstökös-tündöklése kegyetlen jeleket éget az égre, s az időtlen rengésű kukoricásból halála századunk fölé lángol, s bűnt bocsájt ránk, hogy kívánni merjük szerelmét, sorsát hitetlen hittel. Kelj föl bennünk, és járj, Petőfi Sándor! (1973) Markó Béla PETŐFI SÁNDOR Úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hévül az ébredező nagyvilág, hogy végre egyazon tűz lobog kívül-belül, és egyazon szerelmes szenvedélyre, a rég áhított szabadság nevére figyelnek mindenek körös-körül, és annyi hős kiontott, drága vére nem volt hiába, mert az ég derül! Az ég derül? Hisz egyre több a felhő, s ha a vigasság napja mégis eljő, kié lészen? Ó, mondd, míg elhiszed, hogy a miénk! Talán kétségbeesve, de adj erőt s hitet mindenkinek, hogy verseidnek ritmusát kövesse! életművel odébb, Gábor Áron ágyúi formájában szólalnak meg dübörögve a székely harangok. Igen, Petőfi és Gábor Áron, az ágyúöntő veszi vállára Erdély román rabságában a szabadságharc jelképeit, tüzeit és üszkeit, győzelmeit és idegen leveretését. Mert hát hol és ki bírna szólni vaskemény elnyomás alatt a szabadságért folytatott harc anyagi és erkölcsi morajáról?! Rabságban ha fölparázslik a költői lélek, szabadság helyett Petőfit, Gábor Áront, Gál Sándort említi, biztatásként népe s önmaga számára. És Kossuthot, ha lehet találni formát. Esetleg — az elmenő arcát, könnyét. Itt állunk derékig koratavaszban idén is, telides teli bizakodással, hogy márciustól egy gyermekarasz már a május, a kilombosodható nemzeti győzelem, fölkiált a gyermek a megérkező gólyamadárra. Az az ember viszont, kinek elvették anyanyelvét, megtiltották, hogy magyarul beszéljen ezeréves szülőfalujában, városában, temetőjében, az arccal a költőihez fordul: Szólaljatok! Kiáltsatok immár! A hazatérő gólyák méltóságteljes röptét figyelve, a költőnek ez jut eszébe: Neked két hazát adott a végzeted, nekünk egy volt, az is elveszett. Ferenczes István ARANY JÁNOS BUJDOSÁSAI (Nagyszalonta mocsarai, 1849 őszén) Szájam összesebzett gyászba cserepeden csak azért se csakazértse elevenen holtan kiszolgáltatottan csak azért se csak azért se szólani akasztófa-csöndben szemsorvasztó ködben csak azért is csakazértis árván mint az isten már barátom sincsen csak azért is csak azért is mondani gyászhuszáros táncon szeszbefulladáson csak azért se csakazértse tyúkot perlő harcban bérelt tapsviharban csak azért se csak azért se szólani fagyökéren kérgen nagypénteki étken csak azért is csakazértis beomló ház alatt mint aki tart falat csak azért is csak azért is mondani ebek vacsoráján a varjak csatáján csak azért se csak azért se én nem kötök hétrét magammal sem békét csak azért se csak azért se szólani besúgók bitangok közietek ti latrok csak azért is csak azért se dőlt hitet félt reményt szégyenem szégyenét csak azért se csak azért is Válogatásunkban csak egy néhai szerepel, Szilágyi Domokos, ki mindennapi kortársa, évtársa volt az itteni kis csapat minden tagjának. És hát — lapunk különleges szeretettel őrzi költészetét, emlékét. A Magyarországra költözött vagy menekült költők magyarságának általában nem ártott meg a helyváltoztatás. Az erdélyi ember nemzeti határőrzésre rendeltetett még az Árpád-korban. Különleges státusa vagyon, firtatni örökkön, éjjel s nappal az országot, a nemzetet fenyegető veszélyt. Büszke erre a népet tizedelő megbizatásra. Ám semmivel sem büszkébb, mint a böszörményi hajdú-magyar, vagy a karcagi kun. Ám Erdélyben más a szájtartás, a hangejtés csak annyiban különbözik az alföldi magyarétól, mint a fegyvertartás a kézben. Nem bújkál az erdélyi költő. Inkább bújtat, menekít. Nagyszalonta mocsaraiban rejtezett Arany János a leveretés után: egy nemzet vagyonát rejtegette mellében a kozák, az osztrák lándzsa elől. Ahogy az föntebb írva vagyon. Hát így élt, írt az erdélyi költő. Ne szánjátok őket. Csupán az árulók szánalmasak. Czegő Zoltán Szilágyi Domokos SZEMBŐL, HALÁL Öt óra. Itt a végső pillanat. Héjjasfalva felé szaladva szalad ki lovon, ki az apostolokén — mint e huszonhat és fél éves legény. — Potomság! — mondja. — Vagy talán nem is? Hisz fut bálványa, az öreg Bem is, aki szíve felől hordotta volt, bár nem értett egy sort se soha, sort, verssort, amelyet „oh, monfils” rovott — nem harci dobot helyettesítőt — éppen csak a tett válott igévé. S elvégeztetett. Mert tett a szó, ó tett, igen, csak orra bukik macskaköveken, s nem fegyver, csak fegyvemyi gondolat buktatja orra jobb egek alatt. S akkor a fiú hirtelen megáll (a civil őrnagy) —: Hát szemből, Halál! Farkas Árpád FEHÉREGYHÁZA, 1849 Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek mélyében folytott forradalmak hálnak, s gondolja, addig is még eljátszik Veled. Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak, merednek mennybe fénylő csontjaid, csupán az inged hófehér világa rothad a mélyben, férgeket vakít. Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy veled játszhat. S csak tépi magát: szeret — nem szeret? Erdély hegyei közt a kósza árnyak: meg-meglazuló idegrendszered. Hálónk. Vergődünk benne némán. S szavaid is, a cikkanó halak, nőnek az álmok morzsa-maradékán, s szunnyad a nép villámos ég alatt. Ne bántsad érte, Sándor, elég kín így is, hogy szomorú fű nő Segesvárnál, a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. (1987) (1982) (1969)
