Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
1998. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal A felhők karzatán is csak könyökölve Beszélgetés Csoóri Sándor költővel Óh, hol vannak azok az emberpróbáló, történelmi idők - jajául fel bennem a kétségbeesés -, amikor Kemény Simonok termettek e hazában ? S nem a kenyérmezei csata zaját kívánnám vissza, hanem azt a hőst, jellemet termő kort, korszakot, amelyben, ha kellett, a vezérért életét is áldozta a híve. Amikor, hogy a bajból kimentse Hunyadi Jánost, Kemény Simon magára öltötte a kormányzó páncélját, számot vetett azzal, hogy a halált kísérti. De azt is tudta, ha Hunyadi marad ott a csatatéren, a nemzet, az ország is elvérzik, elvérezhet. Nem habozott feláldozni önmagát. Manapság ha valaki nálunk a (szellemi) él- és arcvonalban harcol a szebbért, a jobbért, az emberibb emberért, korért, bizton számíthat rá, hogy felbérelt vagy önjelölt hóhérok hátulról döfik le. No, nem nemesacélú tőrrel, de nemtelen hazugsággal, rágalommal, ráfogásokkal. S alig akad valaki, aki a rágalomterjesztő orrára koppintana, kiszabadítaná a jegenyéket az élősködő fagyöngyök szorításából. Most, amikor a Csoóri Sándorral készítet interjút elkezdem írni, egy kézmozdulattal, egy tollvonással félre söprők minden rávakolt hazugságot, féligazságot, rágalmat, s azt mutatomfel, ami lényege: ajeles, a ma élő legnagyobb magyar költőt, s ajelentős századvégi gondolkodót. Ecce homo. Csoóri Sándor Zámolyon született 1930- ban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett, majd az ELTE Orosz Intézetben tanult. 1953-től különböző újságok, folyóiratok munkatársa volt, 56 után egy ideig tisztviselő, majd munkanélküli. 1968-tól a MAFILM dramaturgja, 1988-tól a Hitel című folyóirat főszerkesztője, szerkesztőbizottságának elnöke. A Magyar Demokrata Fórum alapító, majd elnökségi tagja. 1991-től a Magyarok Világszövetségének elnöke. A József Attila-díj (1954,1970),Herder-díj (1981), Kossuth-díj (1990) tulajdonosa. Főbb művei, a teljesség igénye nélkül: Felröppen a madár, Ördögpille, Menekülés a magányból, Párbeszéd sötétben, Várakozás a tavaszban, Kezemben zöld ág, Senkid, barátod (versek), Tudósítás a toronyból, Utazás félálomban, Nomád napló, Iszapeső, A félig bevallott élet, Készülődés számadásra, Tenger és diólevél, Szállá alá poklokra (próza).- Röpítsük ki a szellemet a zajos, bunkerharcos világszövetségi székházból a Dunántúl szelíd lankái közé. Vajon hazavonják-e még a Zámoly dombjai, utcái, emberei? Sokszor jár-e szülőfalujában?- Sajnos nem, mert már nem él senkim Zámolyon. A nővérem családostul Csákváron lakik, ha hozzá megyek, mindig Zámolyon át vezet az utam. Ez egy különös utazás, mert minden alkalommal végigmegyek a főutcán, az Öregutcán (ma Kossuth nevét viseli), aztán kerülök egyet a mi utcánkhoz. Minden út megmártózás a múltban: ott voltam gyerek, az volt az én szabad világom. Pogány életet éltem parasztfiúként, teljes valómmal benne a természetben, az erdők, vizek, réti folyók, szőlők, állatok barátaiként, önfeledten. Mindent attól a a tizenkét esztendőtől kaptam: a kíváncsiságomat, érzékenységemet, a világhoz, emberekhez való viszonyulásomat. Voltak előttem olyan egyszerű, paraszti példaképek, akik nehéz helyzetben is úgy tudtak viselkedni, hogy felidézésükkor ma is megborzongok. Egyet említek csak. huszonévesen Bakos János nagybátyámmal látogattuk meg a faluban egy haldokló barátját: Simon Istvánt. Beléptünk a házba, s az ágyban összeomolva ott fekszik nagyakaratú, nagyszorgalmú Simon István. Nagybátyám egyszerű szavakkal köszönti: Nem mehettem el úgy, hogy utoljára ne lássalak. Nagy erőfeszítéssel felegyenesedik Simon István, felizzik benne a régi erő egy pillanatra, s ennyit válaszol: - Köszönöm, hogy megtiszteltél, János. Aztán a feleség elbeszéléséből tudjuk meg, hogy négy nappal látogatásunk előtt, négykézláb ugyan, de kikúszott Simon István a favágítóhoz, mondván: ő még fát akar vágni. S amikor nem futotta az erejéből, négykézláb állva, öklét az égre fordítva, így kiáltott fel: Isten, mit tettél velem? Olyan az egész, mint egy görög tragédia. Sok hasonló emlékem van, s ezek meghatározták az életemet, úgyhogy Zámoly állandóan visszatér.- Zámolyon kívül mi volt meghatározó élménye, elindítója az írói pályán?- A Pápai Református Kollégium. Senkinek sem jutott eszébe, hogy nekem gimnáziumba kellene mennem, hiszen nagyon szegények voltunk. A véletlen j uttatott középiskolába engem. 1942-ben egy országos falusi tehetségmentő intézmény alakult, feltehetően még Móricz Zsigmond, vagy Szabó Dezső javaslatára. Később ezt Erdei Ferencék és Németh Lászlóék pártolták föl. S én az első nagy merítésben kerültem a hálóba. Negyvenkettőben körülbelül hatszáz parasztfiút vizsgáztattak az egész országból, az akkor visszakerült Erdélyből és Felvidékről. így kerültem én Pápára, a híres kollégiumba. S faluról városba kerülni egy parasztfiúnak, nem akármilyen változás volt. Ahogy Zámoly a természeti élményeivel, Pápa a morális hatásaival vált meghatározó élményemmé. Megfogott az iskola története például, s abból is az a fejezet, amikor az ellenreformáció idején kitelepítették az iskolát Adásztevelre és egy eperfa alá kény szerült akollégium. Egy régi, nagy tanár azonban azt mondta, amíg lesz egy tanára és egy diákja a pápai kollégiumnak, addig élni fog. Ez nagyon bennem ragadt, s életem során sokszor gondolkodtam így magam is; a veszteségeink közepette kerestem azt, ami reményt, kapaszkodót ad a megmaradáshoz.- Itt írta első versét is?-Ebben az időben, de Zámolyon, kislegátusként. Nekünk ugyanis az első esztendőtől feladatunk volt, hogy járjuk a református falukat, s a karácsonyi mondókát elmondjuk minden házban. Az ilyenkor összegyűjtött pénz volt az ösztöndíjunk. Nekem egy nagy télben öt faluban kellett rónom az utcákat, miközben nagyon sajnáltam magamat. Ebből a hangulatból született az első vers.- Az első verseskötete 1954-ben jelent meg, aztán követte a többi szép számban és sűrűn. De, gondolom, amíg versíróvá érése bekövetkezett, még számtalan életet próbáló élményen kellett átverekednie magát.- Ezek közül a legnagyobb a háború volt. A sors úgy hozta, hogy az utolsó védővonalat ott építették ki a németek, többek között Zámoly alatt. S megrekedt a front hetekre. Én a háborút úgy éltem meg, mint a legutóbbi időkben a boszniaiak, minden pillanatban kitéve golyónak, bombának, halálnak. Ez a néhány hónap életemnek legdrámaibb korszaka. Végre meg kellene már írnom ezt az időszakot is.- Azt gondolná az ember, hogy egy háborút megélt fiatal felvérteződik, s bajjal, gonddal, kudarccal szemben védetté válik, megedződik. így van? Golyóállóvá vált a lélek is?- Nem hiszem. Az élet paradoxona, hogy ahogyan megszoktam a háborút, a naponkénti életveszélyt, úgy kellett később visszaszokni a békés élethez. Az egész falu egy romhalmaz volt, a végletekig leszegényedett, újra kellett kezdeni mindent. Én nagy-nagy reményekkel fogtam hozzá az újjáépítéshez. Előbb elmentem malomba dolgozni, de a szüleim azt mondták, mégse legyek molnárinas, tanuljak tovább. Ekkor mentem vissza Pápára, irtózatosan lerongyolódva, szedett-vedett öltözetben. Ott aztán megsajnáltak, s szereztek nekem rendesebb ruhát. Lassan apámék is rendbejöttek kicsit odahaza, megindult az élet. Igenám, de nagyon gyorsan jött a beszolgáltatás, a padláslesöprések időszaka, s én - aki még abban is reménykedtem, hogy a szocializmus meg fogja oldani a világ nagy problémáit is - keservesen kiábrándultam, csalódtam. S ott álltam - golyóálló mellény nélkül - a kételyeimmel. Kezdetben nagyon hittem abban, hogy egy új világ lesz, s bár fogalmam sem volt arról, mi az a szocializmus, mindenesetre ígéretnek hangzott. Amikor aztán 1952-ben Budapestről hazamentem a falumba, a tapasztalt félelmetes, apokaliptikus állapotok teljesen kijózanítottak, addigi hitemből kiforgattak. Szegényebb volt a szegényember, mint a háború előtt vagy közvetlenül utána. Attól kezdve nem érdekelt semmilyen ideológia, csak arra figyeltem, amit a szüleim mondtak. Folyamatosan kaptam tőlük a leveleket, s ezek voltak az én iránytűim. Ekkortájt történt meg velem irodalmi múltam egyik furcsa élménye is. Megírtam csalódásaimat 1952-ben versben, a Röpirat címűben pedig arról írtam, hogy véget kell vetni annak a rendszernek. Akkoriban a börtönhöz elég volt ezt a címet is leírni! S ezeket a verseket egy nyolcoldalas levél kíséretében elküldtem Illyés Gyulának. Abban a hitben, hogy ő nyilván nem tudja, mi a helyzet falun, s én mintegy felvilágosítással szolgálok neki. Senki sem tudta, hogy ő már akkor megírta az Egy mondat a zsarnokságról című nagy versét. Választ nem kaptam, s amikor három hónap múlva találkoztam vele, rákérdeztem, megkapta-e. Igen, válaszolta, de te ne írj ilyen verseket, írjál inkább szerelmes verset. Nem vagyok szerelmes, dacoskodtam. Akkor is - volt a válasz. Később, persze, megértettem, hogy féltett engem, azért óvott ennyire, tudta, nagy bajt hozhatok a fejemre ezekkel a politikai versekkel. Innentől datálható talán a mi szorosabb kapcsolatunk Illyés Gyulával. A megismerkedésünkhöz visszább kell mennem az időben. Akkortájt sok furcsa módszert találtak ki, még az írókkal kapcsolatban is. Idősebb írókat arra kértek fel, hogy pátyolgassanak egy-egy fiatalt. Illyés is, aki akkor 50-52 éves lehetett, eljött az írószövetségbe. Belépett a terembe, s egyenesen rám mutatott: én őt akarom pártfogolni! Valószínűleg azért, mert nagyon hasonlítottam a lányára. S később, amikor odajártam hozzájuk, s más vendégek is voltak. Flóra néni mindig letakarta lka arcát és az enyémet, csak a szemünket láttatván mutatta, mennyire egyvégből valók vagyunk, mi besenyők.- Nem költőnek, de mindennek, vátesznek jött? - kérdezem Adyval, kicsit provokálóan, hiszen egyik esszéjében szinte tiltakozik ez ellen. De hát egy ember akkor is lehet vátesz, küldetéses lény, ha ezt maga sem tudja.- Nem szeretem ezeket a fogalmakat, mert nagyon sok rosszízű képzet rakódott rájuk.-A szavak nem felelősek azért, mert egyesek torz értelmet aggatnak rájuk.- A szavak nem felelősek, de ha megtörtént velük a bemaszatolás, akkor más fogalmat kell keresnünk, szerintem. Nemcsak Illyés, de Petőfi, Ady, József Attila, Sinka István is hatottak rám kezdettől fogva, s mindegyikőjük esetében azt láttam, hogy őket egész népük, nemzetük ügye érdekelte, az egész társadalom. Ezért én is úgy tartottam természetesnek, hogy a költészetnek megvannak azok a sajátos eszközei, amelyekkel mindenféle kérdéshez hozzászólhat. Úgy gondoltam, s gondolom ma is, hogy a magyar irodalomnak irodalmon túli feladatai is vannak. A magyar irodalom akkor kezdett magyarrá válni, amikor a magyar pusztulás bekövetkezett Moháccsal. Addig jobbára latin nyelvű irodalmunk volt. Ézért a magyar irodalom első leütött hangja gyötrődő, önvizsgáló s kifelé forduló, tehát az egész nemzet életével foglalkozó. Ez a kezdés meghatározó máig is, ágazhat sokfelé a magyar irodalom, de egy fővonulatban ez a kezdeti hang megmaradt, s meg is kell maradnia. Már az ötvenes, hatvanas években támadtak bennünket azért, hogy a nemzet életével foglalkozó irodalmat írunk, s azóta is sokszor akarták bebizonyítani, hogy avult fogalmakat képviselünk. Mi azonban szívósan kitartottunk az álláspontunk mellett. Nagyon sok vita hangzott el arról, milyen legyen a magyar költészet. Én azt mondom: sokszínű, amelyben megfér egymással a küldetéses vátesz a Kosztolányi-féle homo esteticus-szal. S a kettő között még annyiféle stílus, magatartásforma létezik!-A költő pedig, mint korábban írta, ne tartozzék se ide, se oda, hogy megőrizze szabadságát, függetlenségét, hogy kellő rálátása maradjon az életre? Nem jár ez azzal, hogy magára marad, mint egyik versében írja? Se itt, se ott se kívül, se belül a felhők karzatán is csak könyökölve, hétfőtől keddig idegen éjszakában. Lerogynék bárhová, ha lenne hely, kinyújtózásra való haza...-Az ember néha ma is azt érzi, hogy sehol sincs helye a világban. Aztán szerencsére sikerül megkapaszkodnia. A költészet mindig személyes, különálló. S ezt szolgálnia is kell, ezt a személyességet. Ebben az objektív, tárgyias világban a legmélyebben a líra mutathatja fel a személyességet. Ez az egyetlen iránytű szinte az elszemélytelenedés korszakában, a költészet. Az embert minden az elszemélytelenedés felé taszította, maga a civilizáció, a kommunizmus, a szocializmus, a fogyasztói társadalom, ez az egész televíziós kultúra. Ezzel szemben kell megőriznie a költőnek a személyiséget. Mert ha egy kor nem tudja megőrizni az emberi személyiség nagy titkát: az ént, akkor a társadalom meghal.- Magyarországon csönd van és béke - panaszolta 1978-ban, szomorúan utalva a hatalom által lefojtott életre. Ma aztán igazán nincs sem csönd, sem béke, de vajon ezt akartuk-e, ezthiányoltuk-e: ezt a csatazajos békétlenséget?- Természetesen nem ezt akartuk, nem erre van szüksége az országnak. Mi aztán plurálisak voltunk (hogy a ma használt kedvenc kifejezéssel éljek) Mohács óta. Egy kis egységre lenne szükségünk, különben nem tudjuk fejleszteni a kultúránkat, nem tudjuk kellő helyünket kivívni a világban. Egy nemzetnek is ki kell harcolnia a maga nemzet-személyiségét, szuverenitását. Ahhoz, hogy elváljanak a jeles különbözőségeink, előbb össze kell hangolnunk az erőinket. Azt látom, hogy 1990 után a magyar szellemi élet megroppant, nincs igazi szerepe. S ebben a szellemi életben nagyon fontos helye lenne továbbra is az irodalomnak, amelynek a helyét elfoglalta az újságírás. Mit jelent az újságírás? Egy napig tartó igazságokat. Az újságot ma elolvassuk, holnap eldobjuk. Kicsit így vagyunk a benne megjelenő gondolatokkal is. Az igazi irodalom időálló értékek, jellemek, szellemiségek, gondolatok képviselője. Azt gondolom, hibásak az írók is, hogy elfogadták azt a blőd kijelentést, miszerint az irodalomnak vége, mert - mondják - ahogyan a régi szóbeli kultúrát felváltotta az írásbeliség, úgy váltja fel az írásbeliséget a látványkultúra. Ez nem igaz. Hogyan és miért történhetett meg velünk ez a negativitásba sodró, kopernikuszi fordulat? Minden bizonnyal azért, mert nemcsak maga az emberiség tömegesedett el ebben az érdekre és haszonra alapozott civilizációban, hanem a minket körülvevő valóság is. Mindent látunk a világból, s azt hisszük, amit látunk belőle, az az igaz, mivelhogy látjuk. Lesújtó tévedés! Csak az igaz, amit az eszünkkel és ösztönünkkel, egyedi létünk soha nem ismétlődő hajlamaival át is élünk. Aki verset ír, annak a maga végtelenségére kell mindenekelőtt figyelnie. A kérdés: tudunk-e még figyelni erre? Ha igen, nincs vége semminek sem. A századvég embere valóság nélkül él, hiszen a valóságot meg kell teremteni azzal, hogy az ember valamit hozzáad magából. Ezt a hozzáadást a televízió nem igényli, sőt elutasítja. Pedig aki valóság nélkül él, az az erkölcstelenséget könnyebben engedi közel magához. Pontosan megfogalmazni valamit, az már morális kezdet és föltétel. S aztán vállalni is a leírtakat!- Ezért is vetette magát a közéletbe a nyolcvanas években, ezért vállalt politikai szerepet, hogy megfordítsa ezt a negatív folyamatot? De 92-ben már berzenkedik a Nappali hold-ban ezen „többletvállalástól”, mondván: „Az író eddig lovag lehetett a közéleti küzdelmekben, újabban Don Quijotévé válik.”- A nagy csapda rám csapódott ezzel a politikai szerepvállalással. Ki is vonultam belőle 1991-ben, azt szerettem volna, hogy végre újra szabad író lehessek. Annyi minden megíratlan gondolat feszült bennem! Az újabb közéleti kényszer azzal kezdődött, hogy megválasztottak a Világszövetség elnökének. Én ezt nem akartam, el sem mentem a közgyűlésre. Ám másnap Duray Miklós felhívott, hogy feltétlen meg kell jelennem, mert közfelkiáltással megválasztottak elnöknek. Nem tudtak ugyanis senki más személyében egyezségre jutni. Ott álltam, mint Jónás, aki nem akart Ninivébe menni, mivelhogy rühellé a prófétaságot, s mégis mennie kell. Ez az én életemben is eljött, ez a mitologikus helyzet, és tart máig is. A nagy cet már-már elnyeléssel fenyeget. Igazi feladatunk a magyar szellemi élet újjáteremtése lenne. A magyar történelemnek az a tanulsága, hogy minden gondolat, amelyből aztán politika lett, a szellemi életben fogalmazódott meg. S áttételeken vált politikává. Vagy nem vált, sajnos, de az esélye megvolt, hogy azzá legyen. Most attól nagy a bűntudatom, hogy érzem, sokkal többet lehetne használni az országnak, a nemzetnek, hogyha sokan: művészek, írók, gondolkodók ezt a szellemi életet támasztanánk fel. Ha tiszta beszédű írás, dráma, regény vagy vers jelenne meg például, akkor lenne viszonyítási alap: íme, itt az igazi beszéd, ott pedig hazudnak. Ott, mármint a politika oldalán.- Csakhogy én úgy tapasztalom, hogy ma nem a műve, az életműve, gondolatai alapján ítélnek meg embereket (azokat tán el sem olvassák!), hanem terjesztett rágalmak, pletykák alapján. Tehát nem az méri az embert, amit letett a szellem asztalára, hanem amit egyesek állítanak róla. Ez a huszadik század végének legnagyobb csapdája, ez a manipuláció.- Ezzel egyetértek. Éppen ezzel kapcsolatban írtam a következőt: régen Káin még megölte Ábelt, ma nem kell megölni valakit, elég, ha lejáratják. Van egy nagy tanulmánytervem, Jágó elejtett zsebkendője lenne a címe. S azt foglalná össze, ami ebben a korszakban történt, a lejáratással, rágalmazással, ráfogásokkal. Bőven volt alkalmam ezt megélni az eltelt nyolc-tíz esztendő alatt! Nem volt golyóálló mellényem. De háborúzni sem akartam, azt határoztam el, hogy inkább elviselem a rágalmakat, mintsem rágalmazó legyek. Azt akarták, hogy háborúzzunk. Ha belemegyek, akkor azt lehet rám mondani: lám-lám, ő sem különb. Irtózatos nagy önfegyelemmel kellett megállnom, hogy ne vegyem fel az arcomba vágott kesztyűt. Nagyon nehéz volt, bele is betegedtem.- Csoóri Sándornak élete során sokszor kijutott a támadásokból. Elég, ha csak a Duray Miklós-könyvhöz írt előszó vagy a Nappali hold körül kirobbant vitákra utalok. De alantas támadások özönének azóta van kitéve, amióta a Magyarok Világszövetségének elnöke. Mit gondol, az Ön személyét vagy a szervezetet támadják ilyen dühödten?- A kettőt együtt. De szerencsére ma már nem olyan erős a támadás, mint a közelmúltban volt. A személyemet s a Szövetséget is támadták, hiszen ez egy szimbolikus szervezet. Épp azt nem tudták elviselni, hogy visszautasíthatatlanul utalt arra az igényre, hogy szüksége van a nemzetnek egy egységet akaró, képviselő szervezetre. A Világszövetség mérlegében ott van a Duna Televízió, a Magyarok Háza, a Szent László Akadémia, hogy csak a legnagyobbakat idézzem emlékezetébe a bírálóknak. Ezek a fent említett intézmények egész életünkre kihatottak, határon innen és túl. Tehát tagadhatatlan, hogy a Világszövetségnek van a nemzet életét befolyásoló szerepe. Egyeseknek, nyilván, ez nem tetszik. Én pedig azt mondom: nem támadni kell, hanem segíteni ebbéli szerepében, törekvéseiben.- Trianonról szólván írta, hogy nem határrevízióra van szükségünk, hanem a szétszakított szigetek összekapcsolására. Azt hiszem e tekintetben leginkább a magyar értelmiséget kellene összekapcsolni, mert annyira szétzilált állapotban van, hogy nem őrzi, inkább darabolja, marcangolja értékeinket.- Sajnos, ez igaz. Ennek a lélektani okát meg lehet találni. A megosztottságunknak szinte mélylélektani okai vannak. Ezt feloldani irtózatosan nehéz feladat. De ha nem oldódik fel, akkor semmi sem oldódik meg.-Minden baj, támadás dacára, miért vállalja még az elnöki pozíciót?- Nincs más választásom. Akkor, amikor megtámadtak, nem hagyhattam itt. Akkor, amikor belső feszültségek gyengítették meg, nem futamodhattam meg, mert menekülésnek hatott volna. Szeretném a Világszövetséget talpra állítani, s úgy átadni. Nekem ez a vállalás komoly terhet jelent, de nem dobhatom le könnyedén ezt a terhet, mint aki menekül valami elől, éppen mert feladatról van szó. „... a történelem csupán azoknak tágas és mellkast hullámoztató tér, akik inkább csak ábrándoznak a cselekvésről. Akik cselekszenek, azoknak mindig sebesülés.” Szervátiusz B. Klára
