Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. október Midőn e sorokat ttjuk - szeptember 26- án- még nem dőlt el, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség továbbra is benn marad-e a bukaresti koalíciós kormányban, vagy kilép belőle. Mind a két lehetőségnek megvan az esélye a megvalósulásra. Bizonyára vannak politikai erők és érvek a maradás mellett csakúgy, mint a távozás mellett. A töréspont a kolozsvári állami magyar egyetem ügyében alakult ki. De a bizalom megrendülésének nem ez az egyetlen oka. A román törvényhozás sorra visszavonta, illetve hatálytalanította a kormány által ideiglenes jelleggel, minisztertanácsi határozattal hozott intézkedéseket, amelyek a magyarság egyenjogúságához vezethettek volna (az anyanyelv használata is igazgatásban, magyar helységnévtáblák kitűzése, a magyar oktatás körének kiszélesítése, beleértve a magyar egyetemet). Ha mindezeket a visszalépéseket, meghátrálásokat világpolitikai összefüggésekben vizsgáljuk, könnyen rájöhetünk, hogy Bukarest abban az időszakban mutatkozott engedékenynek, amikor még napirenden volt - legalábbis román törekvésként - Románia felvétele a NATO-ba, majd miután ez a terve egyelőre meghiúsult, a román vezetés nem látja „értelmét” a kisebbségi jogok kiszélesítésének. Ez azonban arról árulkodik, hogy a megígért törvények nem voltak mások csalétkeknél, a nyugati hatalmak megnyugtatásánál; valójában a „román demokrácia” soha nem gondolta komolyan a kisebbségek, így a legnagyobb lélekszámú magyarság alkotó, egyenjogú bevonását a kormányzásba. A múltkoriban, őszinte keserűséggel, maga Markó Béla szövetségi elnök nyilatkozott úgy a televízió riporterének, hogy a kormányban maradás legfőbb akadálya lehet a kisebbségellenes irányba fordult román belpolitika. Tegyük hozzá, hogy ez a kétkulacsos román politika eddig is csupán eszközként kívánta felhasználni az RMDSZ kormányzati részvételét, hogy kedvező színben tűnjék fel a külföld előtt. Bennmaradás és kilépés mellett egyképpen lehetnek meggondolkoztató érvek. A kilépés hívei az eddigi, udvarias felszólításokra és hasonlóan szelíd fenyegetésekre hivatkoznak, de legfőképpen a „belső parlamentben”, a Szövetségi Képviselők Tanácsában Kolozsvárott lezajlott szavazásra, amelyen 68-an, többségben, szeptember 30-át jelölték ki végső határidőként: ha addig a bukaresti parlament nem vonja vissza nemrégiben hozott határozatát - amely lehetetlenné tenné magyar egyetem létesítését Romániában - és nem fogadja el a tanügyi törvény olyan értelmű módosítását, amely engedélyezi a magyar egyetemet, akkor az RMDSZ-nek ki kell lépnie a jelenlegi kormányból. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezt a határozatot csak az SZKT újabb döntése hatálytalaníthatja. Ebben az esetben egyedül a román kormányon és parlamenten múlik a kormányzati szerep további vállalása. A maradás hívei arra hivatkoznak - nem alaptalnul -, hogy a kormányból való kilépés rövid távon hátrányokkal járna az erdélyi magyarság helyzetére. Most nem hozzuk szóba olyan magyar politikusok egyéni hátrányait, akik anyagi és erkölcsi előnyöket veszítenének el. Tételezzük fel, hogy ilyenek nincsenek. A komolyabb érv az, hogy rövid távon a kormányból kilépett magyarság hátrányba szorulhatna. Azok a román nacionalista erők, amelyek csak ürügyként kívánták felhasználni az RMDSZ koalíciós szereplését, feltételezhetően minden eszközzel igyekeznének bosszút állni, mivel jól tudják, hogy a koalíció felbomlásának ők a legfőbb vesztesei. Álljon itt egy konkrét példa. A moldvai csángók ismételt kérésére - egyelőre egy községben, Klézsén - bevezetik a magyar nyelv oktatását. Sajtóban keresik a jelentkező magyar tanárt, akinek az állami fizetését megtoldanák havi 50 amerikai dollárral. Ennek az igen jelentős - mert jelképes erejű - intézkedésnek a meghozatalában nyilvánvalóan szerepe volt az oktatásügyi minisztérium magyar államtitkárának. A Bákó megyei román vezetők ugyanis kézzel-lábbal tiltakoztak az ötlet ellen. Elképzelhető, hogy ha az oktatásügyi minisztériumban nem lesz tovább magyar államtitkár, senki nem fogja számonkénti a bákói megyei tanfelügyelőségen, hogy megvalósították-e a határozatot. így aztán a rendelet - mint annyi más fontos kezdeményezés vagy döntés az elmúlt fél évszázadban - egyszerűen „elfelejtődik.” Sokkal több gondja lesz az RMDSZ-nek annál, hogy ezt az „apróságot”-immárellenzékiként - számon kérje a kormányon. Egyáltalán, az ellenzéki szerepkör új helyzetet teremtene az RMDSZ számára. Nem abban az értelemben, hogy egy gyékényre kerülne a leghevesebb román nacionalista pártokkal, például Funarékkal. BARDÓCZ GERGELY Történelmi kísérlet Ezt csak a polgári parlamentarizmus gyakorlatában teljesen járatlanok hihetik, vagy olyan magyar politikusok mondják, akiknek személyes érdekük a bennmaradás. Vegyük a mai magyar parlament példáját. A Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Igazság és Elet Pártja egyképpen ellenzéki. Sőt, úgy alakult az ülésrend, hogy egymás mellé kerültek a jobbszélen. Azt jelentené ez, hogy Csurkáék és Petőék „szövetségesek” lettek? Az ellenzéki szerepkör egy demokratikus parlamentben a kormány tevékenységének állandó ellenőrzése. Az RMDSZ esetében ez a romániai kisebbségpolitika „felügyeletét” jelentené. Nehéz feladat, ha az ellenzéki magyar párt nem rendelkezik kellő adatokkal, hiteles információkkal a kisebbségi sérelmekről, a magyarság háttérbe szorításáról vagy éppen nyílt üldözéséről. Megmaradnának azonban tisztükben a megválasztott polgármesterek és megyei önkormányzati tagok. Éppen ennek folytán a magyar politizálás súlypontja Erdélyben némileg áttevődne az önkormányzatokba, amelyek a mostani romániai kormányzati struktúrában nagyon kis mozgástérrel rendelkeznek (nincs a kezükben a pénzügy, oktatás, igazgatás, rendőrség, a legfontosabb hatalmi ágak többsége). Ennek ellenére, ellenzékben is teljes értékű nemzetvédő politikát kellene folytatnia az RMDSZ-nek. Ebben az „iskolában” az újabb, fiatal erdélyi magyarpolitikus nemzedék is kinevelődhetne. Távlatban a kilépés az RMDSZ tekintélyének növekedését hozná Romániában és a nemzetközi politikában egyképpen. Felhívná a világ figyelmét a kétmilliós nemzeti közösség megoldatlan gondjaira, márpedig köztudott, hogy a mai Nyugat roppant érzékeny az emberi jogok érvényesülésére - mi lenne a kisebbségi jog, ha nem az emberi jogok összessége? -, és Romániának, európai jövője szempontjából, végül is nem taktikai, hanem mélyreható változásokat kellene kimunkálnia a nemzeti kérdésben. Ha mégis a kormányzat, a parlament enged, akkor ebből az a maradandó tanulság, hogy kisebbségben csak határozottan, a vádakkal nem törődve, az uszítókra ügyet sem vetve lehet eredményesen politizálni. Ha a bukaresti parlament olyan törvényt hoz, amely lehetővé teszi a magyar állami egyetem létesítését, akkor az RMDSZ következetes, néha „radikálisnak” nevezett erői vívták ki a győzelmet. Ismételjük: még nem ismerjük a koalíciós válság végső kimenetelét. De az bátran elmondható, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek igen nehéz csatákat kellett vívnia eddig is. Kormányon lévő és ellenzéki román pártok minden furfangjukat latba vetették, hogy a magyar vezetőket „megpuhítsák”. Maga Radu Vasile miniszterelnök legalább annyiszor ígérte meg a magyar egyetemet, mint ahányszor az ígéretét visszavonta, módosította. Végül olyan érvet is bedobott, hogy az RMDSZ „maximalista” a követeléseiben; minden pártnak van egy maximális programja, de koalícióban nem tudja minden célját elérni. Vagyis: a magyar párt „mutasson példát” és jó partnerként mondjon le az önálló magyar egyetem igényéről. Tehát a magyar nyelvről, a magyar oktatás jövőjéről. Ezt a tanácsot Radu Vasile nem akkor adta, mikor kormányalakításkor az RMDSZ-t a kormány karámába csalogatta, s mikor a magyarok iránt érzett barátságát Csíkszeredái és sepsiszentgyörgyi villámlátogatással is kimutatta. Vagy talán ezek a látogatások a székelyföldi román „kisebbség” megnyugtatását szolgálták: csak semmi idegesség, a kormány „nem feledkezik el róluk”? Hiszen ezeknek a betelepített románoknak hervadhatatlan érdemeik vannak a székelyek újra meg újra megkísérelt elrománosításában. Legvitathatóbb a koalíciós kormány oktatási miniszterének szerepe a válság kiterebélyesedésében. Andrei Marga ravasz cselként kieszelte a „multikulturális” egyetem fogalmát. Ilyen jellegű egyetemek vannak a világon, csakhogy ez a fogalom valóban többnyelvűséget és kulturális sokszínűséget jelent. Erdélyben feltételezné, hogy ne csak a magyarok tudjanak románul, de a románok is magyarul. Ugyan, ki meme-e állni a román diákok elé a miniszter úr, a hajdani kolozsvári rektor azzal, hogy kötelezően bevezeti számukra a magyar nyelv, esetleg hozzá még a német nyelv oktatását? Vajon a „multikulturális” Babes-Bolyai Egyetem rektoraként beszélt-e legalább a magyar diákjaihoz magyarul? Marga úr, akárcsak Radu Vasile a Nemzeti Parasztpárt tagja - Maniu politikai örököse. Iuliu Maniu egykori pártjának nevét megtoldották - haladni kell a korral! - keresztény és demokrata címkékkel: de vajon ettől valóban kereszténydemokrata párt vált-e belőle? Mamut most arra szeretnők megidézni példának, hogy testben-lélekben elkötelezett románként miniszterelnöki hatalmával élve nem kívánta megsemmisíteni a zilahi Református Wesselényi Kollégiumot - amelynek egykor a diákja volt hanem visszaadatta az iskola nyilvánossági jogát, mikor megfosztották tőle; vagyis biztosította a magyar oktatás szabad lehetőségét. (Ugyanez időben a „demokrata” Petru Groza Erdély minisztereként segített erőszakkal elvétetni az ő egykori alma materét, a szászvárosi Kuun Kocsárd református kollégiumot.) Visszatérve a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányzati szereplésére, kétségtelen, hogy ez a két esztendő egyedülálló történelmi kísérlet volt, függetlenül attól, hogy miként alakul a továbbiakban a magyar párt helyzete. Első ízben szólhatott bele az erdélyi magyarság parlamenti képviselete a román kormány politikájába. Minden eddigi magyar szereplés kormányzati színekben egyértelműen a román érdekeket szolgálta. Nicolae Iorga az 1930-as évek elején, kormányalakításkor egy német államtitkárt - Rudolf Brandschot - és egy magyar tanácsost is bevett a „hatalomba”. A német államtitkárt később a szászok lökték ki maguk közül, mint nemzetük árulóját. A magyar tanácsosnak, a kiváló tudósnak, Bitay Árpádnak még íróasztala és szerepköre sem volt, meg kellett húznia magát egy olyan szobában, Ukrajna nemrég ünnepelte fennállásának, pontosabban függetlenségének hetedik évfordulóját, Leonyid Kucsma államelnök pedig a közelmúltban volt 60 éves. Ebből a két alkalomból országszerte megemlékezésekre került sor, csakúgy mint a régi „szép” időkben. Kijevben felújították a Krescsatyikot, az ukrán Andrássy utat, az államfő pedig a Krímben fogadta tisztelőit- köztük Viktor Csemomirgyint és még sok más oroszországi elvtársát és barátját. Kárpátalja hálás vezetői fotókiállítást szenteltek a szeretett vezérnek. Közben a Donyec-medencei bányászok heteken át folytattak ülősztrájkot a kijevi törvényhozás épülete előtt, miután előtte mintegy ötszáz kilométert gyalogoltak, hogy felhívják az ország lakosságának figyelmét tarthatatlan helyzetükre. Persze ekkora energiával a köztársaság valamenynyi lakója útnak indulhatott volna. Mind a maradék ötvenmillió. Bár ez a szám sem teljesen pontos, mivel az elmúlt hét esztendő során - hivatalos statisztikák szerint - mintegy másfél millióval csökkent az 1991-ben még majdnem 52 milliós ország lakossága. Aki itt él, ezen egyáltalán nem csodálkozik. Egy olyan országban, ahol az emberek szinte alig kapnak fizetést, még az is óriási teljesítmény, hogy egyelőre nem voltak éhséglázadások. Ami késik, az nem múlik... A demográfiai adatok ilyetén alakulásában az is közrejátszik, hogy aki manapság gyereket vállal, annak mindössze 16 hrivnya gyermekgondozási segélyt fizet az állam. Ez az összeg egy hónappal ezelőtt kb. 1600 forintnak felelt meg. A növekvő infláció következtében azonban már most kevesebbet ér, és ki tudja, mit hoznak az előttünk álló hónapok. Jót nem, az biztos. Az ország vezetői azonban ünnepeltek. Kijevben nem sajnálták a pénzt a fellépő, Ukrajnát éltető művészektől. A tanároktól azonban annál inkább. A tanévkezdés legalább 400 iskolában kezdődött sztrájkkal, mivel sok helyen több mint fél éve nem láttak egy árva garast sem a pedagógusok. Hogy miből élnek ezek az emberek, be kell vallanom férfiasán: fogalmam sincs. Kárpátalján úgy segítettek magukon, hogy a nyári szünidő ahol az ármegállapítók dolgoztak. Beleszólása a kormány politikájába? Hiszen nem ezért kérte Iorga, a nagy törvénytudós. 1945 után valóban találunk magyar neveket is a román kormánylistán, de Luka László és még vagy ketten aligha a magyarságot képviselték a kormányban; Luka nem tartotta magát magyarnak, nevét a román sajtóban Vasile Lucának íratta. Később a szalontai kubikus ivadék, Mogyorós Sándor is megkövetelte, hogy őt Alexandra Moghiorosnak írják, tehát románnak tekintsék. A renegát vezérek nemcsak hogy nem tettek semmit elhagyott nemzetükért, de lépten-nyomon bizonyítani akarták, hogy nem lehet őket azonosítani a magyarsággal. Mindenképpen kivétel volt Fazekas János, a székely tanító, aki nemcsak a nevéhez ragaszkodott mindvégig, hanem megpróbált tenni is az erdélyi magyarokért. Éppen ezért soha nem bíztak rá a kormányban olyan munkakört, ahol befolyása lehetett volna a magyar ügyek alakulására. Hát Jakács Lajos? - vethetné ellen valaki. O valóban magyarként lett államtitkár, 1947őszén,amikoraMagyarNépi Szövetség országos elnökét, a magyarságához végsőkig hűséges Kurkó Gyárfást kíméletlenül félreállították. Takács Lajost „miniszternek” titulálta az erdélyi magyar sajtó, noha csak államtitkár volt, akinek minden utasítását előzetesen be kellett nyújtania a felelős nemzetiségi miniszternek - Petra Grozának, a kormány fejének, mert csak neki volt aláírási joga. Az RMDSZ-vezetők reményében először vannak (voltak?) teljes jogkörű magyar miniszterek a román kormányban, mióta csak létezik Románia. Ez a alatt nagyon sokan dolgoztak legálisan és illegálisan magyarországi építkezéseken. Igen, építkezéseken, nyilván kevés pénzért, mert a munkáltatót sem ejtették a fejére. A jobb sorsra érdemes tanár urak pedig keverték a maltert, kuporgatták kevéske forintjukat, hogy odahaza majd ne éhezzen a család. És itt főleg olyan emberekről van szó, akik hűek maradtak szülőföldjükhöz, mert az „okosabbja” már réges-régen áttelepült valahová Szabolcs- Szatmárba, ahol szolgálati lakás és biztos megélhetés várta őket. Mindenesetre biztosabb, mint a koldusszegény Ukrajnában, ahol ez idő táj t csak a korrupt csinovnyikoknak és a fekete gazdaságban tevékenykedőknek terem babér. Az orosz nyelvű Kijevszkije Vedomosztyi (Kijevi Hírek) című újság epés karcolattal „köszöntötte” Kucsmát születésnapja alkalmából. Az írás lényege nagyjából az volt: kár, hogy csak egy napig ünnepelt az elnök, mert ha legalább 365 napig tart a dáridó, akkor mindenki jóllakhatott volna az asztalánál. A bányászok, a tanárok, az orvosok, a földművesek, sőt a nacionalisták, akik talán azt is megbocsátanák neki, hogy mind a mai napig nem tanult meg tisztességesen ukránul. Közben pedig telik az idő, közeleg a tél, ami nem sok jóval kecsegteti az átlagpolgárt. Az elmúlt évek során már hozzászokhattunk az áramkimaradáshoz, ahhoz, hogy jön a gyertyakorszak. Reggel, délben, este, bármikor kikapcsolhatják a villanyt. A gázt egyelőre még nem, de ami késik, nem múlik, hiszen a lakosság többszáz millió hrivnyával tartozik az államnak. Az állam pedig nekik, valamint Oroszországnak. Ezzel bezárul a kör... Az elmúlt, független évek alatt kormányok jöttek, kormányok mentek, de a helyzet cseppet sem javult. Illetve, annyiban azért mégis, hogy az üzleteket sikerült feltölteni áruval. Külföldi áruval, mivel Ukrajnában alig-alig van működő üzem, hazai termékekkel szinte nem is lehet találkozni. Ma már nem látni kígyózó sorokat a boltok előtt, mint a szovjet korszakban. Igenám, de vásárlókat sem. Miből tellene komolyabb kiadásokra, amikor nincs fizetés, késik a kevéske tény is történelmi feljegyzésre méltó. A magyar miniszterek, parlamenti képviselők, szenátorok néha kemény és sikeres küzdelmet vívtak a kisebbségi jogokért. Ennek okán a magyar kormányzati szerepvállalás az erdélyi magyarság kisebbségtörténetének is fontos fejezete. Mert igaz ugyan, hogy a magyar miniszterek szerepe nem korlátozódott csupán a kisebbségi ügyekre, a turisztikai vagy egészségügyi tárca vezetőjének feladatköre nem is korlátozódhatott volna, és maguk az RMDSZ-vezetők is többször hangsúlyozták, hogy az ország minden gondja-baja érinti őket is, ezért a magyar szerepvállalás elsődlegesen mégis kisebbségi jogvédelmet jelentett. Márcsak a választók akaratából is. Hiszen a magyar választók azért szavaztak olyan imponáló egységben az RMDSZ- re, mert ez a nemzetiségi anyaszervezetük, politikai pártjuk, politikai akaratuk megtestesülése. Másként - csupán gazdasági vagy ideológiai szempontok szerint - bizonyosan szétforgácsolódtak volna a magyar szavazatok a különböző pártok között. Kárpát-medencei jelentősége volt ennek a két évnek, és lesz a továbbiaknak. Szlovákia magyar politikusai „vigyázó szemüket” Erdély felé fordítják, már elég régóta, különösen pedig most, miután Meciar bukása után a demokratikus ellenzék kormányzati együttműködést kínált fel a Magyar Koalíció Pártjának. Duray Miklós minapában oda nyilatkozott, hogy elfogadj ák a meghívást és hasznosítani fogják az RMDSZ ez irányú tapasztalatait: a sikereket és a kudarcokat is. Jól körülhatárolt feltételek, előzetes megállapodás után lépik át a kormány küszöbét. Nekik talán könnyebb lesz a dolguk, mint az erdélyi magyar minisztereknek. Nemcsak azért, mert hasznosíthatják a romániai tapasztalatokat, hanem azért is, mert Pozsony - Meciar nélkül - jó ezer kilométerrel közelebb van Nyugathoz, mint Bukarest. Lapzárta után érkezett hír: az RMDSZ nem lépett ki a koalícióból. —A szerk. nyugdíj és akkor a munkanélküliekről még nem is ejtettünk szót? A mostani miniszterelnök, Valerij Pusztovojtenko a közelmúltban egy sajtóértekezleten kijelentette, nem mond le, ha kell, tíz évig is megmarad ezen a poszton. Ami persze nem valószínű, mivel jövőre államelnököt választ Ukrajna népe, ezen a választáson pedig indul Leonyid Kucsma is, akinek végre valamilyen kézzelfogható eredményt kellene produkálnia. Ennek érdekében pedig bármikor feláldozhatja feledhető teljesítményt nyújtó miniszterelnökét, aki az elmúlt hét esztendő nyolcadik kormányfője. Elődjét, Pavlo Lazarenkót éppen Pusztovojtenko nevezte köztörvényes bűnözőnek, állami pénzek eltulajdonítójának. Vajon az ő távozása után miről ír majd az ukrán sajtó? Ami a kárpátaljai magyarságot illeti, nos, itt már senki nem beszél autonómiáról, különleges gazdasági övezetről. Aki teheti, összepakol és áttelepül Magyarországra. Megy mindenki, a tanár, az orvos, a szakmunkás, a nyugdíjas, az ügyeskedő, megy a diák, aki nem szeretne az ukrán hadsereg katonája lenni. Pedig itt még háború sem volt, mint Jugoszláviában. Az ukrán hadseregben azonban békeidőben is meg lehet halni. A kegyetlenkedések ugyanis riasztó méreteket öltöttek. A hét szűk esztendő tovább folytatódik, az emberek pedig a lábukkal szavaznak... Az egykor szebb napokat látott Beregszászon jártam a minap, abban a városban, ahol eddig többségben élt a magyarság. Az 1989-es népszámlálási adatok szerint a város lakosságának még 51,4%-a volt magyar nemzetiségű, az idei helyhatósági és parlamenti választások alatt viszont már ötszázzal több cirill szavazócédulára volt szükség, mint magyarra. Rengeteg épület ablakában virít a számunkra szomorú felirat: Ez a ház eladó. Negyvenhat esztendő kommunista uralma és hét év ukrán demokráciája után a kárpátaljai magyarságnak elege lett abból, hogy folyton velük kísérletezgessenek, inkább feladják szülőföldjüket. De mi lesz ötvenmillió ukrán állampolgárral? Mikor robban az ukrán puliszka? Debreceni Mihály Hét szűk esztendő avagy: mikor robban az ukrán puliszka?
