Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. október DOMONKOS LÁSZLÓ Soha szomorúbb őszt... A ködös, párás szemhatárú magyar vidéken szegényes motyókkal fölmálházott, kisebb-nagyobb embercsoportok bukdácsolnak árkon-bokron keresztül. Mindig mindannyian ugyanabba az irányba. „Csak arra, amerre a nap lenyugoszik az égen” - így irányították harcosaikat a kalandozók vezérei és így a honvédeket parancsnokaik a Donnál, a nagy áttörés után... Férfiak, nők, magányosan, csapatostul vergődnek végig a Nyugat-Dunántúl szelíd hajlatú lankái között. Mögöttük az ágyúdörgés, jelképes és olykor valóságos értelemben egyaránt. Gázolnak a méteres hóban, próbálnak átugrani a vízzel teli árkokon, dagasztják az őszi sarat. És velük, körülöttük, hol itt, hol ott feltűnve, ijedt, elszánt arcú tizennégy-tizenöt-tizenhat éves gyerekek. Gyerekek? Ezek a fiúk egy-két hete, egy-két hónapja a szó szoros értelmében megforgatták a világot. A magyar glóbuszt meg egyenesen kiforgatták a sarkaiból. A világ legnagyobb hadseregét kényszerítették megállásra, hihetetlen veszteségeket okozva a barbár kolosszusnak. Az irtózatos vég után most itt botladoznak apáik, anyáik mellett vagy éppen nélkülük, kétszáztízezemyi sorstársukkal együtt. A magyarság menekül hazájából. A kép már-már végítéletet idéző. A fiúk közül sokan nemrég még fegyvert szorongattak a kezükben, géppisztolyt, puskát, Molotov-koktélt, páncéltörőt. Volt, aki csak rejtegette a hódítók elleni segédeszközöket, akadt, aki csak röplapokat gyártott, akadt, aki mindössze szervezett, nézelődött, segített. Most mindannyian egyek a megtorlástól való rettegésben és a menekülésben. Havas eső (Folytatás az 1. oldalról) 1956 októbere a magyarság nagy erőforrása, erkölcsi kútfője példa és követelmény minden szabadságszerető nép számára. Egyúttal gyógyíthatatlan seb volt a szovjet önkényuralom mára feloszlott testén, ezzel a máig élő üzenettel: minden önkényuralomnak számítania kell a jelenben és a jövőben egyaránt a népek szabadságösztönéből fakadó elemi erejű, véglegesen soha el nem fojtható, az önrendelkezés és függetlenség ősi vágyából eredő szabadságharcával. Ezt a jelképes és egyben valóságos üzenetet a magyar nép szólaltatta meg 1956-ban, máig hallhatóan, páratlan erővel és egyértelműséggel. Ahhoz pedig, hogy a szabadságküzdelmet ne tiporhassa le gátlástalanul a mindenkori önkény, ahhoz, hogy az önkényuralom bűnözőinek tartaniuk kelljen az elkerülhetetlen és igazságos megtorlástól, ahhoz nem elegendő virágot vinni az áldozatok sírjára, amint a népirtás elleni küzdelem világszerte ismert személyisége Simon Wiesenthal kifejtette e sorok írójának. Mi kell ehhez? A néppel sorsközösséget vállaló kormányzati hatalom és törvényhozás. A szabadságeszmét és önrendelkezést, az emberi élethez való alapjogot tisztelő társadalom, amely világosan le tudja tenni a maga igényeit és követeléseit a mindenkori hatalom asztalára. Mert egészséges közösségi érzület és önvédelmi ösztön nélkül nem lehetséges sem igazi szellemi, sem gazdasági teljesítmény, sem örömteli gyarapodó élet. Ez a nemzeti szolidaritás és a hosszabb időre megtartható kormányzati legitimitás feltétele. Máig megoldatlan - törvényi rendezést, akár alkotmánymódosítást igénylő kérdés - az önkényuralmi időszak pártállami gyilkosainak felelősségrevonása, hogy az egyéb bűnökről ne is szóljunk. Törvénymódosítást igényel az is, hogy a sértettek és a közvélemény megismerhesse a besúgók és vallatótisztek nevét. Megoldásra vár a nem bírói ítélettel, nem büntetésvégrehajtás vagy azt megelőző büntetőeljárás során, hanem anélkül, nyílt utcákon, tereken, vallatószobákban meggyilkoltak gyilkosainak ugyancsak rendezetlen felelősségrevonása mellett az áldozatok hozzátartozóinak kárpótlása ugyanúgy, mint a magyarságuk miatt az utódállamokból elülvág fiatal arcukba, izzadnak és fáznak egyszerre a késő őszi, kora téli zimankóban. Távolról fények pislognak feléjük. Az ott, talán már a megváltás. A másik ország. A menedék. A Nyugat. Amott, az -Ausztria. A forradalom és szabadságharc leverése után, 1956 novembere és 1957 januárja között a tömeges exodus több embert ragadott magával, mint az akkori Magyarország lakosságának egy százaléka. A későbbi menekült (emigráns) sorsot keserűen megtapasztalok között a legszömyűbb időket alighanem a fiatalok élik át. Érdemi élettapasztalat, mindenféle érzelmi-akarati-lélektani vértezet nélkül, a végzetnek jószerével odadobva találják magukat az idegenben. Biztonságban ugyan, de iszonyú ürességben. Még azok is, akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a teljes idegenségben, szokatlanságban legalább a végső biztonságot adó szeretteik, szüleik, testvéreik velük vannak, velük lehetnek. Ok vannak kevesebben. Az osztrák közoktatási minisztériumnak beküldött jelentések alapján 1957 márciusában az ország menekülttáboraiban 3044 magyar gyermeket, illetve fiatalkorút tartanak nyilván. Közel nyolcvan százalékuk szülők nélkül érkezett... Az osztrák hatóságoknak a különböző nemzetközi segélyszervezetekkel együtt eltökélt szándéka, hogy a fiatalokat, különösen a rendkívül sérülékeny kiskorúakat megkíméljék a lágerélettől. (A táborokban bejegyzett magyar gyerekek közül 2183 általános iskolás korú, 861 gimnazista.) Ezzel párhuzamosan lehetőséget kívántak teremteni számukra, hogy befedözött százezrek vagy a nyugati hadifoglyok és az ötvenes esztendők munkaszolgálatosainak kárpótlása. A helyzet tragikus fonákságát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a budapesti Szabadság téren, a régi országzászló helyén a megszűnt saját magát is országleigázónak, elfoglalónak tekintő Szovjetuniót „felszabadítóként” dicsőítő emlékmű éktelenkedik, emlékeztetve az ország történelmi megalázottságára. Mindezen sürgősen változtatni kell! Joggal tehető fel a kérdés: érdemes-e, lehet-e politikai részvételt, önigazgatást várni attól a néptől, amelyet hozzászoktatnak a hatalmi önkény eltűréséhez, népi és egyéni méltóságának semmibe vételéhez minden következmény nélkül? Bizonyára nem! Amint Móra Ferenc írja egy régi írásában: a nép „hiába mondja, hogy ő nem törődik a politikával és oktalanul is mondja: mert a politika törődik ővele, és meg is találja, mikor szüksége van rá. Megtalálja és learatja, amit ő vetett, elveszi vagyonát és ha sor kerül rá... elveszi az életét. Igaz, hogy az is kiszolgáltatottja a politikának, aki törődik vele, de ha mindenki törődnék, ha mindenkinek fontos volna az, hogy ki beszél és mit beszél az ő nevében, akkor kiderülne, hogy az országoknak nincs végzetük, az országoknak csakjó vagy rossz politikájuk van.” 1956 nagy népi mozgalma példát adott a nemzeti függetlenség, a nemzeti bizottságokban (bizottmányokban) és munkástanácsokban mintaszerűen megmutatkozó történelmi múltú magyar önkormányzat (önigazgatás), a többpárti parlamenti demokrácia és a gazdaságpolitikai és tájékoztatási uralmi rátelepedések nélkül érvényesülő igazi szociális eszme győzelmére, és arra, hogy milyen mélyen gyökereztek mindezek abban a magyar népben, amely végzetes leckét adott nemcsak a kommunizmusnak, hanem az egész világnak, a ma oly sokat hangoztatott európai értékek igazi értelméről. Ezért 1998 októberében azt kell mondanunk: vissza 1956-hoz, vissza 1848^49-hez, vissza a magyar méltóság és önrendelkezés egyetlen lehetséges útjához, vissza Mindszent havának mindent megtisztító és bevilágító fényeihez! jezhessék iskoláikat, leérettségizhessenek, hogy azután valahogyan megizmosodva tudjanak helytállni idegenben. És a csoda - a nagy 56-os csodát követő számos kicsi egyike - kezd megtörténni . Ausztria, mintha népe és kormánya tudat alatt érezné, hogy bizony van némi történelmi adóssága a magyarsággal szemben, megindító emberséggel és egységgel a hazájukból kiszorított magyar gyermekek mellé áll. Tulajdonképpen elkezdi felnevelni a forradalom távolba szakadt és országában maradt gyermekeit. Négy új középiskola létesül a magyar fiataloknak. (Azokat, akik a középiskola helyett inkább szakmát akarnak tanulni, tanonc- és ifjúmunkás-otthonokban helyezik el.) A magyar középiskolákat, okos előrelátással, messze a magyar határtól, Nyugat-Ausztriában hozzák létre: Tirolban Grän és Wiesenhof, Felső- Ausztriában Kammer am Attersee, Karintia és Kelet-Tirol határán Bad Iselsberg ad otthont a magyar iskoláknak. És van egy ötödik is, az innsbrucki magyar elemi és középiskola, amely 1956 után magyar reálgimnáziumként működik tovább, de már 1945 szeptemberétől megvolt. (1956 szeptemberében itt már csak 19 tanuló kezdi a tanévet, s jellemző, hogy közülük is 11 megszökik a forradalom kitörésének hírére, hogy otthon részt vegyen a harcokban. Az igazgatóság kétségbeesetten kéri az osztrák csendőrség segítségét, nyolc fiút el is fognak, hárman eljutnak Magyarországra, november 4-e után kettő visszatér, egy eltűnik, nyilván a szabadságharc hősi halottja lesz.) És az ausztriai magyar iskolák haladéktalanul nekilátnak a dolguknak. Elsőként a Juliana holland királynő nevét viselő Bad Iselsberg-i intézmény kezdi meg az oktatást, már november 19-én, egyelőre a felső-ausztriai Obertraunban (1957 április végén költöznek át Iselsbergbe.) Gränben és Wiesenhofban 1957 januárjában, Kammerban áprilisban indul meg a tanítás. Jóval ezer fölötti azoknak a száma, akik - ha csak átmenetileg is - 1956 és 1963 között Ausztriában magyar középiskolába jártak. Több mint nyolcszázan érettségiztek ezekben az iskolákban. Hogyan tanultak, mit és kiktől? Fontos, de nem a leglényegesebb kérdés. Az a négy öregdiák, aki most, 42 esztendővel később, 1998 őszén magyar földön megrendültén nézegeti az ausztriai kényszeralmamaterek működését dokumentáló kiállítás képeit és tárgyait, azt mondja: ezek az iskolák, ezek az évek a Nyugatra kényszerült magyar fiatalok életében a hazajelenlétét képviselték. A hazaküldte el igazi iskoláit idegenbe - a bajban testvéri segítővé lett szomszéd megvalósításával... A hála és a köszönetnyilvánítás őszinte átéléséhez is tájékozottság szükséges. A magyar közvélemény a mai napig jóformán semmit sem tud a forradalom leverését követően létesült ausztriai magyar iskolákról. Pedig ideje végre közkinccsé tenni az iskolák létesítőinek és fenntartóinak alapelgondolását is: abból idnultak ki, hogy gondoskodni kell arról, hogy a magyar diákok, ha a külvilágtól - muszájból - némiképp elszigetelten is, egyféle magyar környezetben tanulhassanak, legnagyobbrészt magyar menekült tanárok irányítása mellett. A tanítványok utólagos értékelése szerint, ha szakmailag nyilván erősen változékony színvonalon is, de kitűnő, a lehető legmegfelelőbb szellemben... Ugyanakkor gondjuk volt arra is, hogy a fiatalok olyan nyugatias műveltségre is szert tehessenek, amire otthon akkoriban még nem lehetett módjuk. Másrészt - természetes és érthető módon - megpróbálták az oktatás sajátos eszközeivel elősegíteni azt is, hogy a fiatalok minél gyorsabban és zökkenőmentesebben beépülhessenek az osztrák és általában a nyugati társadalmi létbe, hiszen amint az évek múltak s a magyarországi terrorról sorra érkeztek a hírek, egyre világosabb lett: rövid távon nemigen lehet szó a körülmények megváltozásáról, illetve arról, hogy ezek a fiatalok hazatérjenek... A fentiekjegyében amagyar középiskolákban folyó oktató-nevelőmunka kifejezetten nagy anyagi áldozatok révén fejthette ki hatásait. Gränben a franciák béreltek szállodát a magyar diákoknak, Wiesenhofban a norvégok. Kammerben a linzi Caritas volt az iskolafenntartó - amíg az iskola működött, egyedül ez a gimnázium 4,6 millió schillingbe került. (A forradalom alatt és az azt követő években közel 100 forintot ért egy osztrák schilling.) Amikor - 1958-ban - Kammerből két osztály Innsbruckba, három pedig lselsbergbe került, a hollandok egy 1200 méter magasan fekvő szállodát vásároltak meg a diákoknak, az intézet fenntartására pedig 1960 júliusáig 12,7 millió schillinget fordítottak. A hollandok és a velük együttműködő osztrákok dicséretére legyen mondva: még a végzés után is gondoskodtak fiataljaink jelentős hányadáról - a Juliana iskola eladása után befolyt összegből létesített alap hosszú évekig segélyezte a rászorulókat, jóval az érettségi után, „a kapcsolatok fenntartása céljából” az iskola évente ünnepi vacsorán látta vendégül karácsonykor és húsvétkor egykori magyar nebulóit... Először Bécsben rendezett kiállítást (1997 novembere és 1998 januárja között) az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége a forradalom utáni ausztriai magyar középiskolákról. Most végre Magyarországon, a világmagyarság hajlékában, Opusztaszeren láthatók az egykori tablók, diákok naplói, tankönyvei, füzetei, az egykori fotók a ballagásokról, a diákéletről. Itt van Ausztria budapesti nagykövete, dr. Hannes Pórias, akinek az 1956-os magyarok és a nemzet nevében Fónay Jenő, a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke mond köszönetét. Az iskolák történetét bemutató kiadványban Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke méltatja a páratlan gesztus jelentőségét, többek között ezeket írva:„Végül is a kint megszervezett magyar iskolák a forradalom folytatását jelentették. A túlélés egyetlen lehetséges stratégiáját az önfeladás és az elkallódás helyett... Köszönet ezért Ausztriának és minden olyan európai országnak, nemzetnek, amely a tragédia mélypontján máig kiható segítséget nyújtott... Végig kell csak olvasni a gimnáziumi tanulók névsorát, s elámulhat az ember, mennyi kitűnő név bukkan föl bennük, akikből később a magyarság nagyszerű képviselői lettek.” A négy egykori ausztriai magyar középiskolás csak áll, álldogál itt Pusztaszeren a tárlók, zászlók, fényképek között és emlékezéseik közben nemigen tudnak úrrá lenni megindultságukon. Kocsi Béla arról a tiroli emberről beszél, aki a legelső, legfájdalmasabb karácsonykor elvitte a családjához. Fazekas László azt idézi fel, hogy az első éttermet, ahová betértek, azonnal átalakították menekültotthonná - „nagyon-nagyon kedvesek voltak hozzánk”. Szemerédi Tibor azt fejtegeti: nem tud felidézni egyetlen esetet sem, hogy akkoriban bárki, akár egyetlen szóval, mozdulattal is megbántotta, lenézte, lekezeléssel elutasította volna őket. Deák Ernő pedig, aki az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke, a Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után című kiadvány szerzője-szerkesztője (egyben a Bécsi Napló főszerkesztője is) Ausztriában érettségizett sorstársai nevében jelenti ki, hogy (neki szó szerint is, súlyos betegségében) az életüket mentették meg Ausztriában az 1956 utáni néhány évben. „Olyan közösséget teremtettek számunkra, amely nemcsak hogy szabaddá tette számunkra az utat nyugateurópai, polgári keretek között a felnőtt életre, de magyarságunkat is kicsit szemérmesebbé, rejtőzködőbbé változtatva, sokkal érzékenyebbé, mélyebbé varázsolta.” „Félelmetes kihívással kellett akkor szembenéznünk” - idézte föl azokat az időket az osztrák nagykövet. „Háromezer fiatal lélek jövőjét kellett biztosítanunk.” Kisvártatva hozzáteszi: ,,Mi is tanultunk ezektől a fiúktól. Azt, hogy a félelem nem jó tanácsadó.” Magyar és osztrák nemzeti színekkel díszített szalag fogja közre Ausztria térképét a nagykövet mögött. Talán először lehet a közös históriából öröklött tehertétel nélkül elgondolkodni ezen a látványegyüttesen. Hát eddig is eljutottunk. Vannak ilyen pillanatok is. Nem árt megjegyezni. s. Kötelességünk kiáltani Nemrég a Székelyfóldön jártam, ahol a havasok méhéből az Atyaisten ajándékaként magától értetődő természetességgel fakadnak föl az átható tisztaságú források, borvizek. Gazdagon lüktetnek bennük az élet ízei. Megannyi nemes medicina a történelmi kopás, a testi pusztulás ellen, megannyi éberen tartó, ösztökélő erő, hogy az ott élő pórok, lófők teljességgel magukévá éljék azt a földet, amelyből évszázadok óta vétettek, s amelyet újabb évszázadokra életükkel s majd halálukkal jelölnek meg. Hiszek a székelység megmaradásában, mert megtapasztaltam, a kikezdhetetlen néptömbnek nem pusztán történelmi gyökerei vannak, hanem földtörténetiek is, mint a Kárpátok vonulatának. Portyázásaim során elvetődtem a Sepsiszentgyörgytől nem messze fekvő Sugasba, ahhoz a forráshoz, amelyet a góbé észjárásnak megfelelően, tehát szellemesen és szemléletesen Szemvíznek neveznek. Nomen est omen. Valóban, a szűztiszta fölfakadás a különféle szembajok ellen kínált gyógyírt. Márpedig e tájon sem árt az éles szem, a velőig hatoló tekintet, az egészséges látás, mert bizony olykor-olykor mások helyett is nekünk kell jól látnunk. A forráshoz bárki hozzáférhet a demokrácia nevében, akár tisztátalan kézzel is meríthet belőle, nem vigyázzák, mindenkinek csak a saját lelkiismerete posztói ott. Vagyis, ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, nem is akármilyen mértékben. Majd minden szomjazó megzsarolható. A forrás fölött egyszerű, ám célszerű fedőre leltem, oldalt, feltűnő helyen, két pohárral: ha valaki arra kószáló vándor ivóalkalmatosság híján van, azok segedelmével oltja szomját. És ezt az íratlan törvényt mindenki betartja, szennyes szándékkal senki nem közeledik a forráshoz. Arrafelé ilyen népek laknak, ezért is maradtak meg évszázadokon keresztül. Tudják, ha a forrásra vigyáznak, egymásra vigyáznak, s ha egymásra vigyáznak, a tisztaságot őrzik meg, s ha megőrzik, útját állhatják a láva-lomhán araszoló rontásnak. Amelynek nem tudott ellenállni az az író, aki az eszméiért börtönt szenvedett tiszteletes úrnak, aki a kommunista szadizmus minden pokoli bugyrát megjárta, s erről a pokoljárásról szelíden néhány szót szólt, annyit vetett oda foghegyről: a tiszták hallgassanak. Veszélyes, alattomos, cinikus mondat, túl azon, hogy buta is. Mintha valaki beleokádna egy makulátlan forrásba. A tiszták akkor hallgathatnak, ha megtérést, megbánást tapasztalnak a világban. Majd ha a széjjelszakított magyarságtól bocsánatot kémek a trancsírozók. Hogyan is hallgathatnának a tiszták egy olyan században, amelyben Hitleren, Szálasin és a művelt Nyugaton kívül máig hatóan éppen csak Sztálin és Rákosi elvtárs, József Attilával szólva a vörös fasizmus rontott tragikusan a magyarság ügyén, hogy 1956 leveréséről és az utána következő példátlanul brutális, pufajkás vérbosszúról már ne is szóljak? Ahol az áldozatoknak, a mártíroknak még most se bocsátanak meg a hóhérok, ott a tiszták nem hallgathatnak. Kötelességük kiáltani. Döbrentei Kornél MAGYAR OKTÓBEREK A haza iskolái
