Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA E B w IV I UUfll I 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. DOtumgapBams ®G GH® ©G HI®mg[?®0s (^“©©©BtSsmG XVI. évfolyam, 10. szám 1998. október A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 116.- Ft - $3.00 ZÉTÉNYIZSOLT MAGYAR OKTÓBEREK s A KÉSZ nyilatkozata Idézünk az SZDSZ augusztus 31-én tartott, oktatásüggyel kapcsolatos sajtótájékoztatójából, amelynek anyagát a Magyar Távirati Iroda adta közre: „Az SZDSZ számára elfogadhatatlan az erkölcstan bevezetése, és félő, hogy a hitoktatás kötelezővé tétele újabb ideológiai és világnézeti vitákat fog kiváltani - mondta Horn Gábor.” Olyan helyzetben, amikor a nemzet bajának egyik legfőbb oka éppen a morális szétesés, azt állítani, hogy a fiatal nemzedéknek nincs szüksége erkölcstani ismeretekre, támadás a társadalom ellen, olyan vélekedés, mintha az emberi fajtól megpróbálnánk elvitatni a gondolkodás képességét. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége ismét kinyilvánítja elkötelezettségét azon javak mellett, melyek a társadalom boldogulását szolgálják. így az önkormányzati választások előtt tisztázni kívánja az irányokat. Mi, keresztények, valljuk, hogy az ember természeténél fogva erkölcsi lény, léte pusztán önmagával nem magyarázható. Az ember evilági és természetfölötti vonatkozásai rámutatnak teremtményi voltára, mely miatt az erkölcs meghatározza, és ajövőben is meg fogj a határozni kultúráját. Éppen e tények miatt gyermekkorában szüksége van nevelésre és személyiségformálásra. Ezért kellenek olyan tantervek, amelyek megjelenítik kultúrkörének, életterének hagyományait, és kifejezik nemzeti karakterét. Arról beszélni pedig, hogy bárki is a hitoktatást kötelezővé kívánja tenni, olyan állítás, amely nem alkalmas másra, mint a keresztény közösségek elleni gyűlölet- és hangulatkeltésre. Annál is képtelenebb állítás ez, mert egyetlen egyházi közösség sincs - sajnos - abban a helyzetben, hogy egy általánosan kötelezővé tett hitoktatást el tudjon látni. A KÉSZ, látva az utolsó négy évben felerősödő válságtüneteket: a széleskörűvé vált istentagadást, nyomában a családok szétesését, a fiatal nemzedék kiszolgáltatottságát, az agresszivitás, a korrupció és nyomában a bizonytalanság eluralkodását, a félelem és a létbizonytalanság tömegméretűvé válását, az elszegényedést és a napi kenyérgondokkal vívott küzdelmet a társadalom egy jelentős rétegében, magyarságunk fogyását és romlását, szükségesnek tartja, hogy az isten ismeretet és a hitet, az erkölcsi tartást, népünk 1100 éves múltjának büszkeségre okot adó személyeit és fejezeteit, családközpontú szemléletet, a szeretet igazi kultúráját, reményteli jövőképet tudjunk továbbépíteni és átörökíteni a következő nemzedéknek. Kijelentjük, hogy a kereszténység 1000 éves magyarországi jelenléte elégséges idő és ok arra, hogy néhány évtizedes erőszakos megszakítás után a hit és az erkölcs társadalmasításához ne legyen szükség utólagos legitimációra. Osztie Zoltán elnök Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Forradalmunk öröksége Abban a véresen aranyos októberben, 1956-ban ott voltam a háborgó tengerárban, mely a Bem-szobortól a Margithídon át a Parlamenthez hömpölygött. A budai hídfőnél csúcsos kalapú emberbe ütköztem. Kassák Lajos író, költő volt, történelmi idők tanúj a. Jól ismertem, mivel akkoriban az írószövetségi kiadó, a Magvető szerkesztője voltam.- Mondja, Kassák mester - kérdeztem tőle -,1918-ban is így kezdődött? Mire ő a maga jellegzetes, elnyújtott, palócos hanghordozásával így válaszolt:- Urám, ez mágá a forrádálom... A Parlament előtt, a Kossuth téren háromszázezres tömeg. Vártuk Nagy Imrét, az 1953-as hajnalpírban fürdő, reményteljes idők miniszterelnökét. Őt, akit Rákosiék a mindenható Moszkva utasítására nemcsak tisztjéből zavarták el, de megalázták, meg is szégyenítették. A nép - a történelem parancsára - igazságot követelt. Nagy Imre végre megérkezett a Parlament épületébe. Csodával határos módon valahogy én is bejutottam. Mint régi rádiós, közvetíteni akartam a szavait. Ám nem volt sem mikrofon, sem műszaki berendezés. A rádió Bródy Sándor utcai stúdióját hirtelen - boszorkányos ügyességű kezek- összekötötték azzal a szobával, amelynek erkélyéről Nagy Imre beszélni kívánt. Én telefonkagylóval a kezemben az erkélyre kilépő szónok mögött álltam, megismételtem szavait, hogy a rádióban egyidőleg gyorsírással lejegyezhessék.- Elvtársak - kezdte Nagy Imre. Ekkor a tömeg felmoraj lőtt, mintha szeszélyes szélvihar sepert volna végig a téren. És az emberek kórusban visszhangozták:- Nem vagyunk mi elvtársak! Igen, így kezdődött. És úgy folytatódott, hogy Nagy Imre - aki egyszer már a szegény nép mellé állott a Rákosiék barbár kommunista elnyomatása idején, 1953-ban - a forradalom miniszterelnöke lett. Október 30-án a Szabad Kossuth Rádió mikrofonja révén újra ott lehettem abban a szobában, ahol az új miniszterelnök meghirdette az 1945-ös koalíciós kormányzáshoz való visszatérést. És alig 48 óra elteltével a szegény, szerencsétlen, megtiport országnak Nagy Imre kihirdette aVarsói Szerződésből való kilépést. Ez nyílt szakí-Három évfordulóra emlékezünk ebben a Krisztus után 1998. esztendőben Magyarországon. Az 1848©9-es magyar szabadságharc százötvenedik, az 1956-os népfelkelés és szabadságharc negyvenkettedik, és ha az 1958-as esztendőt, az 1956-os független demokratikus kormány elnökének kivégzését tekintjük a megtorlás jelképes esztendejének, amikor az ő megölése jelezte a bosszú parttalanságát és tekintetnélküliségét, a megtorlás 40. évfordulójára. Végül nem feledkezhetünk meg a sajnos gyászos emlékűvé sikeredett „polgári forradalom” időszakáról, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásáról, amelynek voltak legitim alattvalói hűségű tagjai, mint az elnök Hock János józsefvárosi plébános, aki később a váci püspöki tisztséget nem vállalta, vagy gróf Batthyányi Tivadar, és olyan köztársasági, de izzó hazafias beállítottságú tagja, mint Nagy György ügyvéd. Mégis tévútnak bizonyult ez az október. Ismert tény, hogy az ország területi integritását formálisan soha fel nem adó Nemzeti Tanács és a külön működő Károlyi-kormány kezéből hogyan csúszott át a hatalom a kommunistákéba, bizonyítva, hogy a politikát nem a százalék, hanem az eredmény minősíti. Mindhárom évforduló kötődik októberhez, a régi naptár szerint Mindszent havához. 1849. október 6. a másfél évvel korábban kirobbant alkotmányvédő-kiterjesztő szabadságharc jelképes befejezése volt, folytatódó kivégzésekkel. A korabeli források alapján bizonyosan tudunk 71 felakasztott és 52 főbelövetett (összesen 123) személy hősi haláláról. Ezek megközelítő adatok, s az tástjelentett a Szovjetunióval, a szocialista táborral. Miniszterelnökünk az Egyesült Nemzetek Szervezete segítségét kérte abban, hogy a négy nagyhatalom védemyője alá helyezze Magyarországot. Ezért Nagy Imre az életével fizetett, mert mindhalálig vállalta cselekedete igazát, a nemzet nevében. 1958-ban a restaurált kommunista hatalom, Kádár János ki végeztette. 1956 és Nagy Imre örökségét ma a sokszor megtiport magyar népnek kell vállalnia. És nemcsak becsületből, hanem a szigorúan mérő történelem tényei alapján. A megdönthetetlennek látszó, véres és gőgös szovjet hatalmat a magyar forradalom rázta meg elsőként. Ám nekünk nem Patyomkin-falat jelent ez a forradalom, nem színpadi tüzet annak lángja! Ahogyan az elmúlt időszak miniszterelnökének, Horn Gyulának, aki csaló és álszent módon elzarándokolt a 301-es parcellához, koszorút helyezett azoknak a hősöknek a sírjára, akiknek tragikussá vált sorsában maga is tevékenyen részt vállalt a forradalom idején és az azt követő megtorlásokban. Vagy ahogyan az elmúlt időszak elítéltek és végre nem hajtott halálos ítéletek száma jóval nagyobb volt. Az aradi kivégzéseket, vértanúságtételeket minden évfordulón el kell ismételnünk. Augusztus 22-én Ormay Norbert honvédezredest, Kossuth „vadász csapatnának (azaz kormányőrségének) parancsnokát, majd október 6-án Aulich Alajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézic (Knézich) Károly, Lahner György tábornok, Lázár Vilmos ezredes, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, lovag Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és gróf Vécsey Károly tábornok életét oltotta ki az önkényuralom. Október 25-én szintén kivégezték Aradon Kazinczy Lajos honvédezredest. Ekkor született állítólag az a mondás, hogy „Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők! ” (Hungária, vergiss deine Toten nicht, als Kläger leben sie! - A kezdőbetűk a vértanúk neveinek kezdőbetűi!) Az 1919-es Tanácsköztársaság rémtetteiről szólva Jászi Oszkár Magyar Kálvária - magyar feltámadás című 1989-ben magyarul, Budapesten megjelent könyvében 400 főben adja meg a „bírói ítélet” alapján kivégzett tanácsköztársasági áldozatok számát, míg Váry Albert koronaügyész-helyettes 590 kivégzésről tud (bírósági úton vagy anélkül) a magyarországi kommün idején. Az ellenforradalom halálos áldozatainak számát Váry Albert 202-re teszi, míg Fényes László emigráns szocialista újságíró 626 meggyilkolt áldozatról beszél dokumentumokra hivatkozva. Érdemes lenne magyarra fordítani azt a brit szakszervezeti küldöttség álkormányzó pártja, a Magyar Szocialista Párt frakcióvezetője, Szekeres Imre farizeusként törvényt teijesztett az országgyűlés elé a forradalom miniszterelnöke nevének megörökítésére. És bizony előbb épült föl a Hommeg a Szekeres-villa, pompázatosán, mint hogy Nagy Imre lakóházát emlékmúzeummá avatták volna, a kommunizmustól meggyötört magyar nemzet nevében. Valójában ez lett volna a hiteles pecsétje annak, hogy a két kommunista politikus tényleg szakított múltjával, azzal az 1990 előtti idővel és abbéli tevékenységükkel, mikor következetesen ellenforradalomnak nevezték és neveztették kötelező módon 1956 nemzeti forradalmi fölkelését. Az 1848-as vörössipkás honvédek mai utódai hitelesebben őrzik a lángot azoknál, akik 1956 világraszóló győzelméhez oly későn, látványos színészi gesztusokkal kívánnak csatlakozni. A történelem szigorúan jegyez, az idő sosem lehet igazságtalan a szabadságáért, emberi jogaiért küzdő népekhez. Ez táplálja a magyarság reményét az egyszer s mindenkori talpraállásban. Tóbiás Áron tál készített 24 oldalas jelentést, amely The White Terror in Hungary címmel jelent meg az 1920 elején végzett vizsgálatról. A jelentés 6000 személy bebörtönzéséről tud, s ha az internálásokat is beleszámítjuk, 12.000-re tehető a terror áldozatainak száma. Végkövetkeztetésük: „... a magyarországi terror nem antiszemita, inkább teljes egészében antikommunista jellegű.” Megállapíthatjuk - talán nagyobb tévedés nélkül -, hogy a fehérterror tetteseit nem üldözték kellő eréllyel, míg az is tény, hogy mind a vörös-, mind a fehérterror áldozatai az 1918 októberében indult történelmi folyamatok miatt haltak meg. Az 1944-től tartó korszakot okkal tekintjük az 1956-os magyar október előzményének. Ismert tény, hogy az 1944-től kezdődő kommunista önkényuralom a politika történetét bűnözéstörténetté tette, megvalósítva a politika kriminalizációját, bevezetve a bűnözést mint politikai módszert. A kommunista diktatúra időszakát ebből a szempontból 1944- től számíthatjuk, hiszen a rendőrség és a belügy folyamatosan a kommunisták kezében volt, az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-ei megalakulása óta ténylegesen csak a Szovjetuniónak tartoztak elszámolással. A 189 végrehajtott népbírósági halálos ítélet önmagáért beszél. A kitelepítések mintegy 20.000 embert érintettek. A szovjet büntetőtáborokba és magyar börtönökbe hurcoltak száma meghaladta a félmilliót. Évente 100.000 ember ellen hoztak büntetőítéletet! Gosztonyi Péter történész becslése szerint 1956 előtt 400 főt juttatott bitóra az önkényuralom bírósága. Ugyanakkor az élet elvesztése miatt 1992-től 1186 esetre jelentettek be kárpótlási igényt. Ez csak a bírósági ítélettel elpusztított vagy büntetőeljárás alatt, illetve a büntetés végrehajtás során alkalmazott szándékos hatósági önkény áldozatait érinti az 1939-1989 közötti időszakban, feltéve, hogy elítélés esetén - a rendszerváltoztató fordulat után - törvénysértőnek vagy semmisnek minősítették az ítéleteket. Az 1956-os felkelésben való részvétel miatt az ENSZ magyar ügyekkel foglalkozó bizottsága 453 kivégzésről szól. Gosztonyi megemlíti, hogy Hegedűs András volt miniszterelnök neki 1990-ben 800 halálos ítéletet említett azzal, hogy ezeknek körülbelül a felét végrehaj tották. A Litván György vezette 1956-os Intézet 1956 Kézikönyve c. kiadványában azt írja: „A halálos ítéletek száma legalább 500 volt, pontos számuk máig is tisztázatlan, de az már megállapítást nyert, hogy az 1956-ot követő öt évben mintegy 350 embert végeztek ki, s ebből 229-et egyértelműen a forradalomban és a fegyveres harcokban játszott szerepéért. Ezen felül még ezreket internáltak, s további tízezreket sújtottak állásvesztéssel, lefokozással, egyetemről való kizárással vagy más módon. Az ötvenhatosokkal, sőt azok gyermekeivel is, sok esetben még a nyolcvanas években is éreztették, hogy nem egyenrangú állampolgárok...” Hozzátehetjük: sokakat ítéltek el - halálra is - köztörvényes bűncselekmény miatt politikai indítékból önkényuralmi jogértelmezéssel. (Folytatás a 4. oldalon)
