Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-09-01 / 9. szám

1998. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal „A hő marad99 Wass Albert hamvai hazaérkeztek^?) Az otthonától megfosztott, üldözött, hosszas emigrációba kényszerített, flori­dai magányában nemrég, ez év február 17-én, 90 éves korában elhunyt erdélyi magyar író, Wass Albert hamvai hazaér­keztek szülőföldjére. Sok oka lehet annak, hogy nem a sze­líd mezőségi dombok között, a hajdani kastélyok valamelyikének árnyékában, Válaszúton, Szentgotthárdon vagy Cégé­ben nyer ő most ősei mellett végső nyu­godalmat evilági nehéz hányattatásai után, hanem az annyiszor s oly mély kö­tődéssel megírt táj szomszédságában: Marosvécsen. A legendás emlékezetű Helikon-találkozók színhelyén. A vár utolsó ura, az egykori házigazda, báró Kemény János sírja mellett. Végakaratához híven az óceánon túl­ról fiai hozták haza hamvaival az urnát, de a temetés elmaradt, illetve elhalasztó­dott - különféle szervezési bonyodal­mak, félreértések miatt. Földi maradvá­nyának elhantolására belátható időn be­lül akkor kerülhet sor, ha gyakorlati le­hetőség nyílik a vécsi vár parkjában ter­vezett irodalmi emlékhely kialakítására. Végül is így állapodtak meg a két érintett család tagjai - nem kis feszültséget ger­jesztő előzetes viták után. Addig is, amíg a tervezett emlékpark megvalósul, mely­ben méltó helyet kap Wass Albert is, ur­náját a marosvécsi református templom­ban helyezik el. Egyeztető tárgyalások nyomán született ez az ideiglenes megol­dás, természetesen az örökösök bele­egyezésével. Mégis, minden kezdeti feszültség és izgalom ellenére: a haló poraiban végre szülőföldjére hazatért Wass Albert emlé­kezetének szép ünnepe volt az a forró au­gusztusi hétvége Erdélyben, a Maros fel­ső folyása mentén, ahová megannyi szál­lal kapcsolódott a Mezőség és a havasok világa kiváló írójának élete. A holtmarosi református templom­ban rövid istentisztelettel kezdődött a nap; igét hirdetett Bartha ./óz.ve/ helybeli lelkész. A népes gyülekezet a Wass-csa­­lád jelenlévő tagjai, a sokfelől érkezett vendégek, a helybeliek innen átvonultak a közeli Marosvécsre, a várkastély csodá­latos parkjába, ahol az író hamvainak be­fogadására előkészített, hatalmas kő­tömb körül elhangzottak a végtisztessé­get kifejező szavak, beszédekés szavala­tok, melyek régóta esedékes elismeréssel hangsúlyozták Wass Albert jelentőségét. Kelemen Attila parlamenti képviselő, Nagy Miklós Kund újságíró, Káli Király István, a Mentor könyvkiadó igazgatója, Kolcsár Sándor, az RMDSZ Maros me­gyei és Márk Endre, a szászrégeni szer­vezet elnöke, Helcz Tibor, az Egyesült Államokban élő Ötvenhatos Magyarok Egyesületének vezetősége nevében szólt a jelenlévőkhöz, Illyés Kinga pedig Wass Albert verseiből adott elő. Régeni fiata­lok szavalataival, majd koszorúzással zá­rult a felemelő együttlét a nagy kőre el­helyezett urna mellett. És mindenki ol­vashatta a kőbe vésett szavakat: „A kő marad.” Zsoltáréneklés, cserkészcsapatok tiszteletadása közepette hajtott fejet a tá­­gabb szülőföld népe, a Marosvécsre elza­rándokolt vendégek sokasága a mindig hazanéző-hazavágyó gróf Wass Albert hamvai előtt. S ez a főhajtás egyben a je­les elődöknek: a helikonos pályatársak­nak, a vár egykori vendégeinek is szólt, akik a két háború közötti években iroda­lomtörténeti jelentőségű találkozókra gyűltek egybe itt, az öreg tölgyek alatt. S nem utolsósorban főhajtás volt ez az ün­nepség a felejthetetlen emlékű házigaz­da, Kemény János előtt, aki megterem­tette, esztendőkön át áldozatkész ügysze­retettel működtette a Helikon íróközös­séget. Aligha lehetne elképzelni e hagyo­mány méltóbb folytatását, mint egy iro­dalmi-művelődési emlékhely kialakítása által. Itt, a vécsi parkban, ahol a hely szel­leme ezt sugallja minden bokorban. Ahol nemcsak az egykori Helikon-tagok szob­rai emlékeztetnek majd a múltra, hanem évenként megrendezendő, új összejöve­telek, tanácskozások éltethetik terméke­­nyítőleg a drága örökséget. Igen: „A kő marad". Wass Albert hamvai itthon vannak. S maradnak szá­munkra a művek: a Farkasverem, a Kard és kasza, Afuntinelli boszorkány - meg a többiek. A vizek pedig csendesen lecso­rognak, a pillanatnyi feszültségek felol­dódnak, a sanda gyűlölettel körülnyála­­zott piszkálódásokat pedig végleg helyé­re teszi a tévedhetetlen kritikus: az érték­mérő idő. Nagy Pál Kinek lesz szent a Koronánk? Ha futja még pár esztendőre az Úrtól rámszabott türelmi időből, vajon miről tudok és fogok még beszélni, s kiknek? Az óceánok vizéhez semmi földit sem hasonlíthatok sem hatalmasságában, sem a viszonylagos változatlanság okán. Népek hömpölyögnek körülöttünk a determináltság és a (vágyott) öröklét kozmikus gyúródeszkáján, s mind azt hi­szi, befut, bizonyosan be végső harsonák rikoltozásától kísérve, be az örökkévaló­ság és a feltámadás célszalagjánál. Pillanatnyi az egyszeri lét, mégis vég­telennek hiszi magát az elme is, puszta félelmében. Annyira futja erejéből, hogy a múlandósággal számot vethet. így átte­kinthető a népek őrlődése, és didergetőbb a nemzetek, népek formálódása a véges, mert anyaghoz kötődő időben. Gőgös vagy szerény gallok, germá­nok marakodása és mostani megbékélése lehetne szemléltető is: hamarább elfogy az éhező test, mint a konc; a népek sem állanak és élnek változatlan, bizony le­hangoló sajátjuk a változás, az ötvöző­dés... így nyugtatom magam ezen a nyáron a földi türelmi időben, és rezzenetíenül tekintek bele Magyarország belátható jö­vendőjébe: ha - furcsa módon - élnék még annyit, hogy megérhetném népem közeljövőbéli változásának korát, kinek magyaráznám a Szent Korona méltósá­gát népünk történelmében? Népek örvénylenek körülöttünk az örök változás állapotában, és tudván tud­ja az okosabb, nemzetvigyázó része min­­deniküknek, hogy a nagy viszonylagos­ságban csupán az látszik, az tűnik örök­nek, amit évszázadról évszázadra gondo­san visz a vállán a nemzet, mert hogy az az örökség; a mindenség életvizében nyúlfarknyi történelmünkben az egysze­ri, a saját. És visszahozhatatlan, he leej­tette valamelyik nemzet a válláról. Vagy ha ledobta. Letette. Otthagyta, mint az aranyait menekítő anya kicsi gyermekét a balladai sűrű erdőben. Otthagyta az út szélén az aranyos, pénzbűzű jeleni napja, biztonságérzete kedvéért a Magyar Tudományos Akadé­mia 1989-ben a magyar Szent Koronát is. Nyomta a vállát, érdes volt, sértette a bő­rét, az aszottat s áporodottat, pomádést, mely összefogja bőrkötésben az üres mellkast, hogy kötőanyag híján szét ne hulljanak a bordák, csigolyák. Mert Arany János távollétében 1989-ben ki­adta az MTA a kétkötetes Értelmező Szó­tárt, és abban nem szerepel a Szent Ko­rona. Ha így haladunk ebben a nagy vi­szonylagosságban, vajon kinek mesél­nék még éltemben egykor a Szent Koro­náról, meg a Vasvári Békéről, győzelme­ink kisajátításáról és vesztesnek hitt év­századainkból! föltápászkodásainkról? Az emberiség a maga éltében csak úgy tudott mindmáig fönnmaradni, hogy a törzsek, népek, családok védték a ma­guk portáját külön-külön, és továbbadták a közösség örökségét, a megtartó nem­zeti emlékezet gyűjteményét. Ugyan mennyivel lennék szegényebb, silá­nyabb, ha sem a kínai, sem a hellén kul­túráról nem tudnék semmit, mert veszen­dőbe ment az, vagy nem tárta elém annak idején a magam külön kultúrája?! Amit a magunkéból megmentünk, abban gyö­nyörködhet az idegen is, ahogy tesszük magunk is Li Táj Po és Walter Scott vilá­gában. De kinek fogom magyarázni itt, és ha már nem leszek, lesz-é, aki magyarázza és akinek fölmutassa a Szent Koronát? Elárasztották az idegenek ezt az orszá­got, Budapesten budapesti lakosként jut minden tíz négyzetméterre egy idegen: arab, vietnámi, kínai, ukrán, és ott tolon­ganak a határokon ezrével a többiek, akik jönnek, tudván-tudva, hogy a legköny­­nyebb Magyarországon meghúzni ma­gukat. És nem a fényképezőgépes japánokra gondolok, hanem a toprongyos, kopott többi idegenre, aki nem gyönyörködik a Halászbástyában, a Budai Várban, ha­nem itt él, itt tengődik, üzletelget a maga ponyváján... Késeinek, robbantgatnak, és kézen vezetik kisgyermekeiket, és azok itt nő­nek föl, „gazdagítván” egyes liberális pártok szerint nemzeti összetételünket. Nos, ezeknek a felnövekvőknek fog­juk tanítani a magyar történelmet, és azt, hogy mi a Szent Korona. Ez a hömpölygő idegen tömeg fogja őrizni évtizedek múl­tán a magyar kultúrát, a magyar népmű­vészet maradék kincseit? Nem vagyok vészmadár, nem kiál­tom a tüzet oktalanul, de ha ilyen özönnel jönnek szakadatlanul az idegenek, más kultúrák gyermekei, feledvén a kínai Nagy Falat, Li Táj Pót, mert az számukra nem fontos, ki a megmondhatója, fontos lesz-e valaha számukra ez az ország és ez a nemzet, mely egy kozmopolita pa­rancsra kénytelen befogadni őket? Besenyők, kunok, jászok, tótok s a többi népek mind vállalták a magyarsá­got rendre, ahogy itt megtelepedtek a magyar királyságban. De mikor fog a mostani - teljesen idegen kultúrájú - idegen tömeg a mi hagyományaink mellé állni, arra és a nemzet megmaradására szavazni, annak javára cselekedni? Sosem. Sosem fogja szent áhítattal hallgatni azt, aki a Szent Koronáról beszél neki. Mert a természetes népvegyüléseket meg akarom különböztetni a mesterségestől, az előre megfontolt idegen telepítésektől. Ugyan melyik európai nép fejében for­dult volna meg még hagymázos lázálmá­ban is, hogy milliószám befogadja 1990- ben a hongkongiakat, külön országrészre telepítvén őket?! Itt „promléma” volt ám ez is. És minap az, hogy Budapesten egy kerületet kell adni igenis a kínai tömeg­nek. Majd iskolákat, kisebbségi autonó­miát, parlamenti képviseletet... Óhatatla­nul eszembe jut Szabó Dezső Feltáma­dás Makucskán című műve. Ez az idegenség emitt, Magyaror­szágon nem Magyarország és a magyar nemzet megmaradására fog szavazni majd, hanem arra a pártra, amely kihar­colta, hogy földje, joga s vagyona legyen itt neki. Itt van az új országgyűlés, új arcok­kal, gondokkal és egy új párttal is, melyet nem a szabadesés törvénye loccsantott be a Házba, hanem a fölszusszanó nemzeti akarat. Itt az új kormány, tisztakezű és tiszta szándékú - föl lehet nézni rá. Akkor miért mondják, hogy károgok egy kiszáradt jegenyén az idegenek el­len? Mert nem tudom, megállítható-e ez a beözönlés. Mert nem tudom én, jaj, mit látok, ha beletekintek egyszeri életem nemzeti sámánfüstjébe. Felül kell vizs­gálni bizony itt sok mindent, a bevándor­lási törvényt is, azonnal. Izmosodjék jó arató időben népem­ben a remény, hogy bekerül egyszer min­den lexikonunkba a Szent Korona, és lesz is majd kinek megmagyarázni, hogy az nem egy baszk sapka... Mert akinek idegen, egy tárgy a Koro­nánk, az nyitja föl az összes zsilipeket az idegenek előtt, hadd jöjjenek, jöjjenek! Egy-egy ilyen nyárvégi estén de szép is az asztalfőn a megbecsült vendég! Tol­ni elébe a tálat, kenyeret, faljon még s pihenje ki aztán magát a tisztaszobában... De aki berúgja az ajtót, aki sündörögve jön hazug szóval, s rakodni akar pincé­ben, kamrában...!? Hátha, hátha futja még annyira az égi türelmi időből, hogy a sűrű panaszok mel­lett megérhetem nemzetem derék föltá­­pászkodását s lelkének azfelvidulását! Czegő Zoltán ✓ Szabad Újság Kisebbségi magyar sajtónk megújulásá­nak egyik jelképe, a pozsonyi Szabad Újság kapta az idei Petőfi Sándor Sajtó­szabadság-díjat. A hetilap munkaközös­sége, szellemisége, eredményei. Megújulást írok, mert a Szabad Újság hatodik esztendős története a felvidéki magyarság életében új korszakot jelöl: közelharcot a nemzeti jogokért, a szabad nyelvhasználatért, a magyar iskolákért, főiskolákért, a magyar római katolikus püspökség felállításáért. Ez a küzdelem nagyrészt azonos a más kisebbségi ma­gyar nemzeti közösségek, az erdélyi, dél­vidéki, kárpátaljai magyarság céljaival, noha vannak sajátos jegyei is. A kárpátal­jai közösségekben a magyar kisebbség harcát egyenjogúságáért általában a dik­tatúrákból átmentett sajtó kíséri figye­lemmel és támogatja. Romániában a magyar lapok több­sége 1989 decemberében címet változta­tott, de szerkesztői nyilván a régiek ma­radtak. A délvidéki Magyar Sző, akárpát­­aljai Igaz Szó és a pozsonyi Új Szó nem tartotta fontosnak fejlécének kicserélé­sét. Egyébként ezeken a tájakon a nagy váltás nem volt annyira drámai, mint Ro­mániában. Pillanatig sem vonjuk kétség­be a szerkesztők jóhiszeműségét, őszinte szemléletcseréjét, felsorakozását a nem­zetiség harcában. De ezt a sajtót kétségte­lenül súlyosan megterhelte a múlt. Kisebbségi sajtónk történetétTrianon óta két nagy szakaszra oszthatjuk: a vá­lasztóvonal a második világháború. Az 1918 és 1940 közötti időkben olyan la­pok jelentek meg Erdélyben, a Felvidé­ken (akkor Kárpátalja is ide tartozott) és a Délvidéken, amelyek—többségükben — hagyományos liberális, nemzeti, il­letve konzervatív, bal- és jobboldali néze­teiket érvényesítették továbbra is, de mindenképpen az új államhatalomtól függetlenül. A szerkesztőségek elvárták, többnyire meg is kapták az egész sajtót megillető állami dotációt, de nem kellett feladniuk önállóságukat. Az adott cenzu­­rális viszonyok között - amin néha egé­szen drasztikus, máskor nevetséges bea­vatkozást kell érteni - a magyarság érde­kei szerint írhattak. (Egy derűs pillanat kedvéért megsza­kítom a méltatást. Van egy magyar köz­mondás: nincsen rózsa tövis nélkül. Er­délyben egy vasúti csomópont a Tövis, románul aTeius nevet viseli. A harmincas években Romániában nem volt szabad a magyar helységneveket használni a ma­gyar sajtóban. Egyik riporter leírta a köz­mondást, hogy „Nincsen rózsa tövis nél­kül”. A balga cenzor azonban résen volt: „Engem nem ejt át, kedves barátom. Tö­vis nem szerepelhet.” És beírta szépen a román helységnevet. A mondat tehát most így hangzott: „Nincsen rózsa Teius nélkül.”) Visszatérve kisebbségi sajtónk törté­netére, míg 1940 előtt ezek a lapok ugyan­olyan hangot üthettek meg, mint anyaor­szági társaik, legfennebb a területi revízi­óról nem ejthettek szót, a második világ­háború után már csak az államosított saj­tó létezhetett. Messze távolodott egy­mástól az anyaország és a kisebbségi ré­szek sajtója. Nemcsak azáltal, hogy a közhasználatú kifejezések eredeti ro­mán, szlovák, szerb alakjukban kerültek az újságok hasábjaira, a cikkek szemlé­lete is elütött egymástól. Drámai pillana­tokban pedig a kisebbségi sajtónak — akarata ellenére is — a kisebbségieket elnyomó állam hangján kellett szólnia. Ez a súlyos örökség, amiről szóltam. Csak két példa erre. 1956 őszén a pes­ti újságírók és nyomdászok sztrájkoltak, illetve a szovjet tankok bevonulása után egy ideig nem volt olyan magyarországi lap, amely a megszállást helyeselte vagy éppen dicsőítette volna. Ekkor—nyilván Moszkvában — döntés született arról, hogy a szomszédos országok magyar nyelvű lapjaival kell pótolni a hiányt. A pozsonyi Új Szó és a bukaresti Előre pa­rancsot kapott, hogy különszámokat kell kiadniuk a magyarországi olvasók szá­mára. Ezek a különszámok csak a fejlécük szerint voltak azonosak az eredeti lappal, egyébként döntően magyarországi vo­natkozású anyagokból állottak. Érdemes lenne egyszer összevetni az ugyanazon dátumot viselő két kiadást. Ugyanis éle­sen különböztek egymástól. Románia teljes erejével támogatta a szovjet beavat­kozást, de abban különbözött a Kádár­rendszertől, hogy a forradalom okaként nem fogadta el a Rákosi-korszak tör­vénytelenségeit. (Mivel Gheorghiu-Dej rendszere ugyanezt követte.) így a romá­niai olvasónak szánt kiadásában az Előre szót sem ejtett Rákosi bűneiről, míg a ma­gyarországi kiadásnak ez volt a fő mon­danivalója. Talán még súlyosabb öröksége a ro­mániai magyar sajtónak, hogy amikor 1986-ban megjelent a háromkötetes Er­dély története, az ingerült román válaszo­kat, a gyalázkodásig menő hamisításokat az erdélyi magyar sajtónak is közölnie kellett, fő helyen, sőt némely rágalomö­­zönt egyenesen a magyar lapok számára írtak meg Bukarestben, román tollak. Eb­ben a kérdésben még a renegát magyar újságírókban sem lehetett bízni. Ekkor veszítette el teljesen hitét az erdélyi ma­gyar olvasó saját újságjaiban. Mindezt a háttért azért rajzoltam fel, hogy jobban láthassuk: a Szabad Újság minden szolgaszereptől mentesen indul­hatott útjára. Munkatársai maguk alakít­hatták ki a lap szemléletét, hangnemét, témavilágát. Meggyőződésem, hogy a felvidéki magyarság igazi érdekei szerint alakították ki. Nem találni hasábjain egyetlen mondatot, amelyik ne az életha­lálharcát vívó szlovákiai magyar kisebb­ség szívéből szólna. Noha eddig három párt vállalta a felvidéki magyarság érdek­­képviseletét, a Szabad Újság nem egyik vagy másik politikai alakzat szócsöve volt, hanem mindenkor a kisebbségi ma­gyarság egyetemes érdekeit szolgálta. Nem találni ezeken a hasábokon összekacsintást a szlovák elnyomó rend­szerrel vagy ezek képviselőivel. Rámu­tatni, persze rámutat ezekre az erőkre is, és velük együtt a — talán? — reményre jogosító demokratikus szlovák politiku­sok, publicisták állásfoglalásaira is. Be­lehelyezi olvasóit országuk mai valósá­gába, soha nem feledkezve meg arról, hogy a felvidéki magyarok egyben a szel­lemi magyar nemzet, az egységes ma­gyar történelem és jövő részei. Ilyen vonatkozásban a Szabad Újság példát adhat az acsarkodó magyarországi sajtónak is. Ez a példa, ez a lecke úgy szól, hogy a nemzet alapvető érdekeinek szolgálatában nincs helye az önző pártos­kodásnak, a kirekesztő szemléletnek, a csoportérdekek előtérbe helyezésének. Ha nem akarunk újabb, immár erkölcsi­­szellemi-lelki Trianont. Érdekes tanulságokat kínál a Szabad Újság arra nézve is, miként lehet kielégí­teni a sokféle igényt, érdeklődést egy lényegében nagyon szűk sajtóstruktúrán belül. Mivel a különböző rétegek érdek­lődésére szerkesztett hetilapok sorra szűntek meg, a Szabad Új ság a hagyomá­nyos közéleti, kulturális rovatain túl, a tudomány, a technika újdonságait ismer­teti, szórakoztatást is nyújt, még rendsze­res humor-féloldalt is közöl. Ilyen sok­rétű lap igazán kisebbségi szolgálattevő. Ebben a Szabad Újság az A Hét című bu­karesti hetilaphoz hasonlítható. Szóltam a nemzeti egység vezérelvé­ről a lap szerkesztésében. Beletartozik ebbe az is, hogy Pozsonyból figyelem­mel kíséri a kárpát-medencei magyar kö­zösségek mindegyikének sorsát, küzdel­meit. Jó tapasztalatcsere lehet ez, ugyan­akkor a Felvidék és az anyaország kap­csolatának teljes mérvű nemzeti kiszéle­sítése. Ebben a tükörben szemlélve, és csakugyan figyelve egymásra, megerő­södik az az érzésünk, hogy Trianon elle­nére sem vagyunk jövőtlen nemzet! Beke György s " > Dr. Zétényi Zsolt ügyvédi irodája folytatja működését. Polgári (ingatlan-, társasági, öröklési, peres) és büntető ügyek. Széleskörű konzultációs lehetőség. Ügyfélfogadás hétköznap 9-18 óra között, előzetes egyeztetés után. 1066 Budapest, VI. Zichy Jenő u. 22.1. 14. Tel./fax: (361) 331-9954

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents