Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-09-01 / 9. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. szeptember KISEBBSÉGI M LE1DÜSZKÓE Magyar katonasors Romániában Sombori Sándor életrajzi trilógiájának harmadik kötetében - Katedra és színpad, Európai Idő Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1997 - felidéz egy epizódot kései katonáskodása idejéből. „Öreg legényként” hívják be tényleges szolgálatra, a negyvenes évek legvégén, hasonló életkorú értelmiségi társaival együtt. A nagy román alföldön, a Baragánon szolgálnak, barakkokból álló kaszárnyában. Tizenhat hónapi szolgálat után, leszerelés előtt, Slobozia városában beülnek egy vendéglőbe, bort rendelnek, és halkan népdalokat énekelnek. „A civilek megértőén nézik a szomszéd asztaloknál diszkrét nótázásukat. Eszünkbe jut egy fejmosás a careuban (napiparancs felolvasása, négyszögbe felállt egység előtt), ezredesünk nem tudja, hogy magyar ember nem képes nótaszó nélkül mulatni, megbélyegzett néhány magyar fiút, akik vasárnap arra vetemedtek, hogy borozgatás mellett pana au si cantat (még éneklésre is vetemedtek).” Hát még ha tudta volna a román ezredes, hogy a katonadal milyen tekintélyes része a magyar népdalkincsnek! Konsza Samu gyűjtése, a Háromszéki magyar népköltészet (1956) 114 katonanótát tett közzé egyedül ebből a székely megyéből. Megszólították a székely bakák Kossuth Lajost, Ferenc Jóskát, de - Trianon után - a román királyt is. Mivel akkor a Hohenzollem-király alattvalói voltak. De mennyire más hangon, milyen panaszosan szólnak ezek a magyar katonanóták: „ Édesanyám akkor kezdett siratni, Mikor a ládába kezdett pakolni. Három évig nem eszem kenyerét, Zergetem a román király fegyverét. Dombon van a galaci nagy kaszárnya, Akármerrőlfújja a szél, találja. Akármerről fújja a szél, találja, Három évig oda leszek bezárva." így énekelt a diákgyűjtőnek, Demes Józsefnek 1937-ben a kézdimárkosfalvi székely nótafa. Tompa Zsigmond diák pedig ezt a nótát jegyezte le 1940-ben, Kisbaconban: „Megy a gőzös Bukarestbe, Csörög-csattog a kereke. Az van oldalára írva: Nem szabadulok meg soha." Mit énekelhetnek most a székely katonafiúk a Kárpátok karéjától délre és keletre, a „regáti” román kaszárnyákban? Alighanem semmit. Sem vidámat, sem szomorút. Ugyanis olyan hírek érkeznek ezekből a laktanyákból, hogy ott most megszólalni is tilos magyarul. Provokáció. Egyenesen „hazaárulás”! Régi gyakorlat, Trianon óta tart, hogy az erdélyi fiúkat a Kárpátokon túli kaszárnyákba vezénylik kiképzésre, majd szolgálattételre. Kerüljenek minél távolabb a szülőföldjüktől, az otthoniaktól, ne tudjanak sűrűn hazautazni vagy látogatókat fogadni. De eddig még nem tiltották meg nekik, hogy népdalokban sírják el árva sorsukat, kiszolgáltatottságukat. Eddig még nem volt bűn a magyar beszéd vagy a magyar álmodozás. Nem hinném el, ha nem hites szavú, megfontolt író panaszolná a magyar nyelv „betiltását” a román kaszárnyákban, a magyar szóért kirótt súlyos büntetéseket. Szilágyi Aladár a nagyváradi Ady-kör egyik vezetője volt a diktatúra legsúlyosabb időszakában, 1989 után lapokat alapít és irányít, nyílt szavú, bátor publicista, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnokaként Tőkés László püspök közvetlen munkatársa. Jegyzetében - Anyanyelv a kaszárnyában - a nagyváradi Bihari Napló hasábjain Szilágyi Aladár felidézte azokat az időket, mikor az erdélyi románság a román vezényleti nyelv bevezetését követelte a román határőr ezredekben. Ez pedig elég régi, több mint másfél évszázados történet. Ehhez én nyomban hozzátehetném, hogy még emlékszem arra a népgyűlésre Sepsiszentgyörgyön, 1945 tavaszán, mikor Gheorghe Vladescu-Racoasa nemzetiségi miniszter azt a csalóka ígéretet tette, hogy a román demokrácia külön katonai egységeket állít fel az erdélyi magyarok számára, ezekben a hadosztályokban a székely fiúkat székely tisztjeik anyanyelvükön fogják vezényelni. Igaz, akkor még a békekötés előtt voltunk és a bukaresti vezetésnek szüksége volt az erdélyi magyarság lecsendesítésére, belenyugvására a megismételt Trianon kényszerében. Magyar tisztikar Romániában, magyar vezényleti nyelv a román hadseregben? Hol állunk mindezektől?! Szilágyi Aladár nem ismer adatokat arra nézve, hogy egyáltalán milyen mértékben vannak jelen erdélyi magyarok a román altiszti, tiszti és főtiszti karban. A nagyobb gond az, hogy az érkező hírek szerint, egyik-másik kaszárnyában komoly, súlyos jogsérelmek érik a magyar nemzetiségű sorkatonákat. Megalázzák, bántalmazzák őket. Konkrét példát is említ. „A minap panaszolta egy apa, hogy Targu Jiuban katonáskodó gyermekének hazaírt leveleit szerre elkobozták, mert ... magyar nyelven fogalmazta azokat! Legutóbbi sorait sikerült kicsempésznie, és szülei végre, hónapok múltán, értesülhettek a legényke hogylétéről. Ami még megdöbbentőbb: az aggódó szülők felhívták telefonon a kaszárnyát, rövid várakozás után meg is hallották a fiuk hangját, aki természetesen magyarul válaszolt apja-anyja kérdéseire, de alighogy megszólalt, valaki üvöltözni kezdett a háta mögött, lehazaárulózva a néhány percig magánéletet élő kiskatonát. A telefonkapcsolat hirtelen megszakadt, s mint utólag kiderült, idegen nyelv használata miatt többnapi áristommal sújtották a „nyelvi merényletet elkövetőt”. „Kérdésünk csupán ennyi - folytatja Szilágyi Aladár vane a világon még egy olyan hadsereg, amelynek keretében regulasértésnek számít az, ha valaki az édesanyjával anyanyelvén beszél, ha szüleinek anyanyelven ír levelet?” Maga a kérdés a legsúlyosabb ítélet a román nacionalista téboly és a balkáni kétszínűség, álnokság fölött. Tiszta szerencse, hogy a magyarországi sajtó nem kapható Olténiában, Tragu Jiu városában. Végképp összezavarná az anyanyelvétől eltiltott nagyváradi magyar kiskatonát, mikor azt olvasná ezekben az újságokban - eddig legalábbis ezt olvashatta, igen gyakran hogy soha nem volt ilyen jó a viszony a magyar és a román hadsereg között; megértés, tisztelet jellemzi e kapcsolatokat, és már közös magyar-román zászlóalj felállításáról is megállapodtak az illetékesek. iLGy. Amiről nem szabad lemondani A kettős állampolgárság kz Erdélyi Magyar Kezdeményezés Programnyilatkozatában, 1995. január 7-én került nyilvánosságra először az az igény, hogy a budapesti magyar kormány biztosítson magyar állampolgárságot valamennyi határon kívül élő magyarnak, természetesen a nyugati diaszpórában élő magyaroknak is. Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ama tagjainak a csoportja, amely a leghatározottabban kiáll és küzd a romániai magyar nemzeti közösség egyéni és közösségi jogaiért. A magyar állampolgárság megadására irányuló igényt e kis csoport két évvel később, 1997. szeptember 8- án újfent közreadta, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy illesszék az RMDSZ programjába. Ekkor vette tehát kezdetét az a dicstelen küzdelem az érdekelt és az ellenérdekelt felek között, amely máiglan nem csitult el. A román lapok ez év májusában - amikor a Magyarok Világszövetsége is felvetette ennek a kérdésnek a jogosságát és időszerűségét - ideges vagy vagdalkozó magyarellenes cikkekben reagáltak. Jegyezzük meg, hogy a Moldáviában élő románság számára a román kormány ezt a státust gondolkodás nélkül megadta. Csoda lenne, ha mi, magyarok legalább ebben a kapitális kérdésben egyetértenénk. Nem, ilyesmiről szó sincs! A széthúzás turáni átka itt is érezteti hatását. Az RMDSZ V. kongresszusa dönthetett volna ebben a romániai magyarság számára alapvetően fontos ügyben, de az ülésvezető Dézsi Zoltán, Hargita megyei kormánymegbízott megtagadta az előterjesztőtől a felszólalás jogát. Szlovákiában sem jobb a helyzet, ahol Duray Miklósék amolyan Muszáj-Herkulesként egymaguk hangoztatják, hogy a kettős állampolgárság elengedhetetlen feltétele a határokon kívülre szakadt magyar nemzeti közösségek fennmaradásának. Sok mindent elárul a szándékokról, hogy a Hom-kormány és a bukaresti politikai elit „összehangoltan” tiltakozott a Magyarok Világszövetségében elhangzottak ellen. Az RMDSZ úgynevezett (kormánypárti, kollaboráló) vezetősége is nyomban csatlakozott a román kormányférfiak felhördüléséhez. Kérdés, hogy kitől nyertek Tokayék, Verestóy Attiláék felhatalmazást az erdélyi magyarság jogos igényének elutasítására? Bármennyire nyugtatgatják is a politikusok a kisebbségi sorban élő magyarságot, a Magyar Köztársaság euro-atlanti csatlakozása miatt az a veszély fenyegeti az utódállamokban élő nemzet-testvéreinket, hogy ismét leeresztik a „vasfüggönyt”, súlyosbítva alig enyhült elszigeteltségüket, nehezítve önazonosságuk megőrzését, újra elszakítva családi és baráti kötelékeket. Ismert-e, s ha igen, mennyire ismert és elismert a nemzetközi gyakorlatban a vitatott kettős állampolgárság gyakorlata? Egész sor európai állam ismeri az alanyi jogon járó kettős állampolgárság intézményét, azt, hogy az anyaországban élő állampolgárok jogainak összességét, vagy részét biztosítják a külföldön élő azonos etnikumúaknak. Horvátország és Szlovénia már eddig is biztosította a horvát, illetve a szlovén állampolgárságot valamenynyi Romániában élő román állampolgárságú horvát és szlovén számára. S erről a horvát és szlovén politikusok a román kormány megkérdezése és jóváhagyása nélkül döntöttek. Olaszország az Isztriában élő olaszoknak adott, ugyancsak alanyi jogon, olasz állampolgárságot. Szlovákia parlamentje a 70/1997. számú törvénnyel minden külföldi állampolgárságú szlováknak az ország határain belül élőkével azonos jogokat biztosított. Hasonlóképpen jártak el az olyan fejlett kultúrájú államok is, mint Németország és Izrael. Ez is, az is etnikai alapon fogad be bárhol született és bármilyen állampolgárságú kérvényezőt állampolgárai közé. A tények azt mutatják, hogy felül kell(ene) bírálni aMagyar Köztársaság állampolgársági joggyakorlatát. Elképesztő gyakorlatról ír a sajtó: egy kínai kereskedőnek könnyebb magyar állampolgárrá lennie, mint egy utódállamokbeli vagy Nyugaton élő magyarnak. A Hom-kormány örök szégyene marad, hogyan packáztak hivatalnokai a XX. század egyik legnagyobb magyar írójával, az erdélyi születésű Wass Alberttel, amikor az agg író - a magyarsághoz tartozás megnyugtató tényeként - magyar állampolgárságért folyamodott. Jelenleg három jogcímen lehet valaki a Magyar Köztársaság állampolgára: származással, nyilatkozattal és visszahonosítással, illetve honosítással. Az etnikai kiválasztás a kérelmező bevallására épül; sem vérvizsgálatot, sem egyéb bizonyítást nem feltételez. A zsidók - akik tudják, hogyan őrizzék meg etnikumukat - sokkal szigorúbbak. Még az állampolgárságnál kisebbb fajsúlyú dolgokban is. A budapesti főrabbi például kerek perec kijelentette a Beszélőben, hogy a zsidó-keresztény vegyes házasságok károsak, hátrányosak a zsidók számára. Vagy: gondoljunk vissza, vajon a Német Szövetségi Köztársaság nem etnikai alapon fogadta-e be az úgynevezett népi németeket? Es Izrael nem etnikai alapon a zsidókat? Gondoljunk bele, mit jelentene a kettős állampolgárság biztosítása az utódállamok magyarsága számára! Fölébresztené és serkentené benne a magyarsághoz tartozás tudatát. Végre érdemes lenne magyarnak lenni a szórványban élőknek is, akiknek magyarságát, nemzeti öntudatát, etnikai hovatartozását, önazonosságtudatát leginkább károsította, sorvasztotta a töméntelen hátránnyal járó kisebbségi lét. Hárommilliónyian élnek magyarok az utódállamokban. Azok, akik ódzkodnak a kettős állampolgárság közösségi jellegű kiszélesítésétől, alkalmasint az elrománosodó-félben levő magyarok visszamagyarosodásától tartanak. Megfogalmazta ezt a „veszélyt” a román sajtó is. Ilyeténképpen: „Katona Adám azt akarja, hogy megfogyatkozzanak a románok Erdélyben, hogy elmagyarosodjanak.” Szó sincs arról természetesen, hogy bárki is el akarná magyarosítani a románokat! Egyszerűen segítenünk kell(ene) a bizonytalan magyarság-tudatúaknak, bátorítanunk kell(ene) őket, hogy ezután tudatosabban vállalják magyarságukat, mint eddig. A statisztikusok becslése szerint Magyarország lakossága kétezerötvenre leapad nyolcmillióra. Nem kellene-e a magyar kormányzatnak máris tennie valamit e vészes fogyatkozás ellen? És ha a kettős állampolgárság közösségi jogként való biztosítását sokallaná is, legalább terjessze ki az utódállamokban élő magyarokra védőhatalmi státusát, vagy adjon nekik tartós beutazási vízumot! Ausztria is példa lehet számunkra, amely Olaszország ellenében védőhatalmi státust biztosított a dél-tiroli németek számára, hogy kivívj ák a maguk etnikai j ellegű területi autonómiáját. A mindenkori magyar kormánynak már most, az Európai Unióba való belépés legelején tanúsítania kellene, hogy a szívügyének vallja az országhatárokon kívül élő mintegy ötmilliónyi magyar megmaradását. Erdélynél maradva, a romániai magyar nemzeti közösség megmaradása érdekében persze álmodni lehet többféle megoldásról, akár határrevízióról, akár Erdély föderalizálásáról is. Az utódállamok magyarsága megmaradásának több útja-módja lehet, de ajelek szerint az autonómia az, ami az adott bel- és külpoltikai helyzetben ezen az ezredvégen számunkra elérhető. Ezért harcolni - kötelesség! Az RMDSZ érvényes programjában a hármas szintű autonómia szerepel, melynek statútumát dr. Csapó József nagyváradi szenátor az európai gyakorlat és a nemzetközi jog messzemenő figyelembevételével készítette el és hozta nyilvánosságra. Sajnos az RMDSZ kormánypárti szárnya máig megakadályozta, hogy a szövetségnek elfogadott, hivatalos autonómia-memoranduma vagy statútuma (törvénye) legyen. Pedig ilyen kezdemények már a kezdet kezdetén voltak. 1989. december 22- én Székelyudvarhelyen a nép megdöntötte a kommunizmust, s a „székely anyaváros” főterére sereglett lakosság olyan felhívást fogadott el, amelyben kimondatott „Székelyudvarhely önrendelkezése”. A kiáltvány, magyar és román nyelven, másnap, az ország elsőként megjelen magyar lapjában, a Szabadságban jelent meg. Az erdélyi magyarság önrendelkezésért folytatott küzdelme tulajdonképpen 1918-tól datálódik. 1918. december 24-én Apáthy Istvánék hatalmas kolozsvári népgyűlésén fogadták el s tették közzé az erdélyi magyarság első önrendelkezési nyilatkozatát. Azóta is ez a kérdés, a magyar nemzeti közösség önrendelkezésének a fölvállalása vagy föl nem vállalása osztja két egymástól markánsan különböző csoportra az erdélyi magyar politikusokat: a kormánypártiak, a román hatalommal kollaborálok és az ellenzékiek táborára. A két világháború között viszonylag kevesen voltak a román kormánnyal kollaborálok. Vezéreik az úgynevezett baloldaliak voltak, a kozmopoliták, az „internacionalisták”, akiket viszonylag könnyűszerrel kivetett magából az egészséges nemzettudatú erdélyi magyar társadalom. Ma, negyvenöt év kommunizmus, lélektiprás, magyarfalás után sokkal bonyolultabb a helyzet és nehezebb a küzdelem. Katona Adámra, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés elnökére kígyót-békát kiáltanak: szeparatistának, radikálisnak, fasisztának nevezték több ízben is. Tőkés László püspököt, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét fundamentalistának titulálta az időközben miniszterré avanzsált Tokay György. Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés kicsiny csapata az RMDSZ belső ellenzéke. Elvhű emberekből álló ellenzéke, amely az erdélyi magyarságot megalkuvások, nemtelen kompromisszumok, önfeladás nélkül kívánja szolgálni. Küzdelme révén került bele az RMDSZ programjába az önrendelkezés, az autonómia követelése, valamint a kisebbség helyett a „romániai magyar nemzeti közösség” önmeghatározás. Minden lehetséges honi és nemzetközi fórumon tiltakozott az ellen, hogy a Hom-kormány - az erdélyi magyarság nevében - teljesen jogtalanul lemondott e közösség önrendelkezési követeléseiről, közösségi jogairól. Ez a csoport kiáltotta világgá a készülő magyar-román alapszerződés-tervezet nemzetellenes passzusait. Nem kevés perfi'dia kellett ahhoz, hogy aláírására a forradalmas Temesvárt, Tőkés László hősies küzdelmeinek színhelyét válasszák. De a harc nem ért véget. Éppen csak elkezdődött! Kakucsi László A VILÁG MAGYARSÁGA AUSZTRÁLIA 55 800 magyar Csendesóceán Indiaióceán ÁZSIA 230 000 magyar AFRIKA 30 000 magyar EURÓPA* 300000 magyar Atlanti %SZAK-AMERIKA I I 1740000 ^ maavar ■. Csendesóceán óceán DÉL-AMERIKA 130 000 magyar
