Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-09-01 / 9. szám

1998. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal CZEGŐ ZOLTÁN Magyar „mily béke lehet az, amelynek szellemén növő ifjúság csak bitófákat lát ma?” /Matyuga Cornél/ Úgy látszik, Magyarországon nagyon megtanult a hatalom, megtanultak a pár­tok temetni, újratemetni, ünnepelni és évfordulni. Van hagyománya és kelete a ceremóniának. Mindezt azonban úgy vé­gezzük, nehogy a szomszédainkat bármi is megsértse. Trianon (1920) majd a má­sodik világháború szenvedései után így vált divattá a „szabad” nyolc év alatt, hogy boldog-boldogtalantól bocsánatot kémek új uraink. Hogy a magyarsággal mi minden történt és történik ma is itthon meg a „szomszédos baráti országok”­­hoz csatolt magyar területeken, az nem fontos. Nem akarok ellenünnepeket kitalálni azért, mert például Szlovákiában, Romá­niában, vagy az Ukrajnához tartozó Kár­pátalján meggátolták a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplését. Az a­­zonban elképesztő, a magyarságra ma, itt szégyenteljes árnyékot vető példátlan pi­maszság, ahogy Demszky Gábor, Buda­pest mostani polgármestere egyszerűen és minden meghatalmazás nélkül Buda­pest népe nevében bocsánatot kér az egy­kori Csehszlovákiától azért, mert most 30 éve a magyar hadsereg is részt vállalt (szovjet megszállás, gyarmati elnyomás és szovjet parancsuralom idején!) Prága megszállásában és a demokratikus törek­vések elfojtásában! S ez késztet, hogy a magunk módján emlékezzünk gyászban arra, hogyan és mik történtek ezelőtt 50 évvel, jóval a háború után Csehszlováki­ában a magyarok 600 ezer lelket szám­láló tömbjében! 1948-ban a Nemzeti Bizottság Cseh­szlovákiában falragaszokon szólít fel mindenkit, hogy följelentsék azokat, akik bárhol is magyarul beszélnek. 1948 októberében szüntetik meg a három éve tartó erőszakos kitelepítéseket. 105.000 magyart köteleztek kitelepülésre, tízezer hagyta el önként a szülőföldjét és mene­kült világgá. Mintegy 30 ezer magyart til­tottak ki Csehszlovákiából, mert 1938 u­­tán telepedtek le a Felvidéken, magyar településeken. Az 1948. májusi alkotmá­nyunk kisebbségekről nem tesz említést. A kitelepítések nyomán 150 magyar falu vált vegyes lakosságúvá. Kitelepítésre, lakosságcserére főként azokat a családo­kat ítélték, amelyeknek háza, birtoka, va­gyona volt, és maradt szlovák betelepü­lőkre. Mindezt megelőzte a példátlan va­gyonelkobzás a magyarok között, vala­mint az az elnöki dekrétum, mely 1945. augusztus 2-án minden magyart fele­lőssé tesz (ez a kollektív felelősség fo­galma) a háborús eseményekért, és a né­met lakossággal együtt a magyarságot is megfosztja állampolgárságtól! így a szlovákiai magyarság teljes tömege a maga szülőföldjén a társadalmi, kulturá­lis, gazdasági és politikai jogfosztottság állapotába került. A „reszlovakizálási rendelet” azt jelentette, hogy mindazok a magyarok, akik szlováknak vallják ma­gukat a továbbiakban, visszakapják az ál­lampolgárságot. Hatalmas tömegekben hurcolták a magyarságot Csehszlovákia nyugati te­rületeire kényszermunkára, családostul, működtek Európa utolsó rabszolgapia­cai, ahol férfiakat, asszonyokat, izmokat és fogakat vizsgáltak megfelelő munkára „tiszta szláv” nagygazdák. Ne feledjük, hogy a hitleri fasizmus első és leglelke­sebb szövetségese az a Szlovákia volt, a­­mely a háború után a magyar területeken mint igazságtevő antifasiszta szervezet lépett föl a magyarok ellen és orozta el azok házait, értékeit, természetesen Mo­lotov, Vorosilov és társaik határozott jó­váhagyásával. Esterházy János volt az e­­gyetlen 1942-ben a fasiszta szlovák par­lamentben, aki nemmel szavazott a zsi­dók deportálására. 1947-ben halálra ítél­ték. Csehországnak ma nincsenek ma­gyar gondjai, de rengeteg a magyar teme­tője. És senki nem kért kárpótlást sem Prágától, sem Pozsonytól a majd' 150 ezer magyar család kiebrudalásáért, éle­téért, vagyonának elkobzásáért. Szeretnénk megérni, hogy mindezek szóba kerüjenek. Szeretnénk megérni, hogy az elárvult határon túli magyar né­pességért úgy szól majd Magyarország és kormánya, mint a nagyobb testvér. Azt viszont nem erőltetjük, hogy Demszky Gábor, Budapest egykori polgármestere valaha is bocsánatot kérjen a magyar néptől, Budapesttől. Ahhoz ő túl kicsi lesz mindég. Golgota Csehszlovákiában Alábbi összeállításunk lármafa, em­lékeztető, néhány sikoly az elhurcoltak szenvedéseiből, Molnár Imre és Tóth László gyűjteménye nyomán. Kucsera Lajos naplójából. 1945. október 23. - „1/2 12-kor hosszú vajúdás után napvilágot lát a várt ismeretlen - negyedik gyermekem. A sors rendelése, hogy fiúnak született. Öröm, hogy ép­egészségesen jött a világra, de boldogsá­gunkat beámyékoljajövőnk bizonytalan­sága. Július 31-i hatállyal mindkettőnket elbocsátottak állásunkból, és nincs remé­nyünk az elhelyezkedésre, mert a nová zámky-i /érsekújvári/ Igazoló Bizottság .... végzése alapján a Csl-állam /Cseh­szlovák/ szempontjából nézve „megbíz­hatatlanok vagyunk.” - 1945. október 25. - (....) „Minél jobban közeledünk az állomáshoz, annál jobban szaporodik a kísérők száma. A katonák, a csendőrök igyekeznek őket távoltartani tőlünk, de az állomás előtti kanyarban a három cso­port eggyé olvad... A vasútállomáshoz érve a teherforgalmi kapun vonulunk be a pályaudvarra. Az előttem haladó sorban egy sorstársunk elvágódik: nyavajatöré­­ses /epilepszia/ szegény. Nem tudom, hogy mi lett a további sorsa.” - október 27. - „ A teremben férfiak és nők vára­koznak ránk, valamennyien munkást igé­nyelnek. Engem egy asszony szemelt ki. Hozzám lép és azzal kecsegtet, hogy nála jó dolgom lesz, menjek hozzá, mert neki csak egy pár lova és két tehene van. Amikor megmondom neki, hogy tanító­ember vagyok és sohasem foglalkoztam lovakkal és tehenekkel, sajnálattal veszi tudomásul...” Szőke István Évforduló Ma tizenkét hónapja éppen, hogy világrajött a kisfiam. De bezzeg anyja méhében reked, ha sejti, hogy itt kinn mi van!... ForgáchGéza: Válaszúton a magyar apák és szlovák anyák fiai. Kosice /Kas­sa, rendőrségi fogház/, 1946. szeptember 28. - „Amikor reszlovakizációról, lakos­ságcseréről és kitelepítésről, illetőleg át­telepítésről van szó, ehhez nekünk, Szlo­vákia őslakos fiainak és lányainak - a­­zoknak is, akiket magyar édesatyával és szlovák édesanyával áldott meg a jó Isten - van hozzászólásunk... Tőlünk szokták mostanában úton-útfélen kérdezni, hogy miért nem szakítunk magyar múltunk­kal, miért nem jelentkezünk szlovákok­nak. Erre egy kirívó példával válaszolok. Főiskolás okmányaim között van egy jogszigorlati bizonyítvány. Ezen az 1921-ben kiállított bizonyítványon a hír­hedt emlékű dr. Tuka professzor ezzel az aláírással szerepel: dr. Tuka Béla. Ugyan­ez az úr egy év múlva, 1922-ben már .fajtiszta' szlovák ,Vojtech Tuka'-ként tű­nik fel a közélet színterén.” Munka Jenőné levele Dobossy Lász­lóhoz, 1946. november26. -„Kedves La­cink! .... Most igen levert hangulatban vagyunk, mert a köbölkúti, muzslai meg akisújfalusi események igen lehangoltak bennünket meg az egész környéket. Az említett helyeken erős karhatalom jelent meg, kidobolták, hogy senkinek a házát elhagyni nem szabad. Akkor azután a ki­jelölt családokhoz mentek és kényszerí­tették őket arra, hogy házaikat elhagyva a sebtében összecsomagolt holmijukkal vagonba rakodjanak és elszállították őket ismeretlen helyre. Leginkább békés, tíz hold körüli kisgazdák voltak az áldoza­tok, olyanok, akik nem szerepelnek a Magyarországra telepítendők listáján. Állataikat persze ott kellett hagyniok. Egy kisújfalusi szemtanú a következőket mesélte. Mivel másképp nem boldogul­tak, mert a három falu ellenállt a karhata­lomnak, összeszedték a nőket és a gyere­keket, berakták a vagonba, végül a férfi­akat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésű tag­­j ai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közreműködni. Az el­hurcolt családok senkivel sem beszélhet­tek, senkitől el nem búcsúzhattak. Köböl­­kúton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelőtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt. Mit lehet egy országtól várni, ahol ilyesmi megtörténhet?” Vajda Mariska levele bátyjához Do­rogra.-„...Remélem már értesültél ször­nyű tragédiánkról, ami velünk történt most, amikor a Vörös Hadsereg végigsö­pörte Európát és eltiporta a fasisztákat, legalább látszólag, mert látod, hogy min­denhol ott vannak és mindenben benne van a kezük, ilyen tót jegyzők személyé­ben. Nem volt mentség, ránk küldték a vad, nyers katonákat, akik ellöktek az aj­tóból és már hurcoltak is ki mindent. Tehát így történt, hogy én, Dani, nagymama és a kis Dani itt kötöttünk ki egy nagybirtokosnál, mint béresek. Ami­kor megérkeztünk, úgy válogattak ben­nünket, mint a marhákat a vásáron, kinek melyik tetszett, azt vitte el. És még na­gyobb .igazságért' azt mondták, hogy mi önként jöttünk munkát vállalni. Ezt kép­zeld el!...” Jávorka Ferencné levele Csehor­szágból. 1946. december 17. - „Kedves tanító néni, igen megörültünk levelének, mikor tovább olvastuk, elfogott bennün­ket a sírás, nem tudtunk egymáshoz szól­ni, ... mi lesz velünk, szegény szüleim is írták, édes lányom, mi is belejutottunk ebbe a nehéz sorba, melyen ti már áteste­tek, de mi ezt a szép karácsonyt marha­szállító vagonban töltjük, sokszor igazán még sími sem tudunk, úgy bánt az min­ket, a helyzet itt az, dolgozni kell halálig, nincs mentség, ha a nyelve térdig lóg va­lakinek, akkor is menni kell, de hát hisz úgyis tetszik tudni, félidős terhes vagyok, és trágyát hányni szekerekre és tizenöt tehenet abrakolni, trágyázni, almozni, ami egy férfinak is sok, uram nem akar engedni se, gazdánk Sáfárnak hívják, dü­hösen szakramonszki kurvi magyariszki, ez már fáj, hát azért hoztak ide minket, megdögölni...” Levél egy Szikince-parti faluból Budapestre. 1946. december 27. -„Kedves, édes Ibolyám! Képzelhetitek, milyen boldog karácsony jön ránk, min­denfelől sírás-rívás hangzik, a mellékvo­natokon viszik a szerencsétleneket, mésszel ráírják a kupékra nagybetűkkel: szülőföldem szép határa/ meglátak-e va­­lahára? Ilyen elkeseredve mennek a bi­zonytalanság felé, erős szív kell, ami ezt kibírja, és erős lélek, de mi vagyunk az igazi magyarok, mert mi ezt is kibírjuk és élünk és még erősebbek leszünk. Míg meg nem halunk, a nyelvünket nem ad­juk el, sem a hitünket, jöjjön, aminekjön­­ni kell... Most itt újból még jószágot is követelnek annyit, hogy újkor sem ter­mett annyi, nem tudom, mire viszik ki, nem is mérgelődünk miatta, hisz nem is tudják, hogyan kínozzanak, de mi kine­vetjük őket, hiszen lehetetlenséget kér­nek, talán számolni sem tudnak, ha ilyes­mit tesznek, mint itt. bőd, sokat álmod­tok felőlünk. Mi nem álmodunk, mert úgy alszunk, mint a nyúl, minden pilla­natban ugrásra készen. Ha autó búg, már riadozunk, nem-e mostértünkjöttek, már éjjel-nappal így vagyunk. Képzelhetitek, milyen a sorsunk, de mi kiváijuk a végit, nem futunk el előle, sokan nekifutnak az Ipolynak és benne is maradnak halva...” Tóth Márton levele Csehországból. 1947. január 9. - „Kedves jó Igazgató Úr! ...Nagyon sokat szenvedünk ennél a gazdánál. Ápám a lovakkal jár és az Imre, trágyát hordanak. Anyám csak fejni jár, mert beteges. Én pedig mindenes. Reggel 5 órakor harminc disznót kell megetet­ni... A lábam egészen megfagyott. Egé­szen a bakancsra fagyott. A könnyeim, ahogy sírtam, úgy a szememre fagytak, mint az eső. Már azt mondtam, ha nem történik valami, mérget eszek. Mert ez kibírhatatlan. Szólni sem szabad, ha va­lami nem tetszik, mert rögtön ordítanak, mint a marhák ...Mindig csendőrökkel ijesztgetnek.” Dicskó igazgató-tanító levele Sza­­latnai Rezsőhöz. 1947. március. - „...Gyerekeink titokban járnak a magyar paphoz, tanulni, falvainkban egyáltalán nincs iskola: Gesztete, Gömörpéterfalva, Sőreg, Óbást, Egyházasbást, Vecseklő, Táj ti stb. - három év óta tanító nélkül van­nak, 9 éves gyermekek, és nem tudnak sem írni, sem olvasni, mert még ha akar­nának sem tanulhatnának. A kinevezett szlovák tanítók... látva a magyar környe­zetet..., otthagyják helyüket és sosem jönnek többet vissza..., falvak légiói van­nak minden néven vagy nyelven neve­zendő tanítás nélkül... Látogatom gyak­ran öreg, nyomorgó nyugdíjasaimat, kik­be hetenként egyszer kell lelket önteni, hogy kibírják. Szalonnát és más effélét hordok nekik, apám targoncán fát, mert a szó legszorosabb értelmében éhen dögle­nek és megfagynak... Csudálkozom a­zon, hogy minderről a magyar rádió nem szól /no ugyan másról sem/.” Levél Csehországból. 1947.- „Ked­ves Gizi néném és Józsi bátyám és Józsi­kám! ... Azt hittem, a szívem megreped, mikor a faluból kihoztak. A Géza azt mondta, anyám ugorjunk a vonat alá, de mink azt terveztük, hogy elvágjuk az ereinket, de nem tudtuk, mert a Gézáét egyikünk sem akarta elvágni, és így szen­vedünk tovább. A szerződésen egy évre vagyunk eladva.” A Jégh család levele Csehországból. 1947,február3. - .Tőtisztelendő Káplán Úr! ... Hazátlan csavargóvá tettek ben­nünket, akikbe belé is rúghatnak, ha úgy tetszik nekik... Szakadatlanul jönnek a transzportvonatok, Izsap, Ekecs, Deáki, Nagymester, Farkasd, Gúta, mindannyi elkeseredett ember, síró, fázó gyerekek. Meddig fogja ezt tűrni a jóisten? Ki a fe-Nemrég megint Vereckén jártam a torzó­ban maradt millecentenáriumi emlékmű­nél. Esett az eső, felhők takarták el sze­münk elől a völgyet, szanaszét hevertek azok a kőlapok, melyeket barbár kezek vertek le. Eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt a helyi hatalmak hogyan akadá­lyozták meg az emlékmű megépítését. Pedig eleinte mindent megígértek, bi­zottságot hoztak létre, aztán az idő előre­haladtával már érezni lehetett, nincs az az ukrán-magyar alapszerződés, amelyik segítené a helyiek törekvését. A hangsúly a helyiek törekvésén van, mert bizony a magyar kormány ukrán belügynek tekin­tette a dolgot, fölösleges magyarkodás­nak, ami csak árthat a két ország kapcso­latainak. Bármilyen szomorú is kimondani, az ukrán nacionalisták még papot is hoztak magukkal Vereckére, hogy az megáldja emlékműrombolási akciójukat. Csak hát a munkácsi szobrászművész alkotását (Matl Péterről van szó) nem bírták szét­verni, mint ahogy a többmázsás oltárkö­vet sem tudták elmozdítani. Vajon milyen nevelést kaphatott az a pap vagy pópa, aki a keresztre kezet emelők tevékenységét megáldja? Vajon milyen lehet az a hata­lom, amelyik az ilyen barbárságot nem hajlandó megtorolni? Bizony azóta sem hallottunk arról, hogy valaki bocsánatot kért volna a kár­pátaljai magyaroktól, akik, akár tetszik ez valakinek, akár nem, legalább ezer­száz esztendeje laknak ezen a vidéken. Trianon óta az ittenieket „hozzászok­tatták” ahhoz, hogy a magyar emléket márpedig el kell tüntetni. Ezt tették az úgynevezett csehszlovák demokráciá­ban, ezt tették a „felszabadító” szovjet hatóságok és úgy tűnik, most is ez volt a cél. A történelmet errefelé mindig a győz­tesek írják. Anyámék a csehek alatt azt tanulták, hogy ez a vidék a Cseh-Morva Birodalom része volt, a mi nemzedé­künknek azt próbálták bemagyarázni, hogy ez a táj a Kijevi Ruszhoz tartozott. Vajon hol húzódhatott a határ, ami elvá­lasztott bennünket a dákok ősi földjé­től?... Lehet, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a mongoloknak is eszükbe jut Kárpátalja? Nekem azonban ismételten 1996 au­gusztusa jut eszembe, amikor a Reformá­tus Világtalálkozó résztvevőit megalázó módon a Szojva melletti legelőre zavar­ták, mondván: Vereckére nem lehet fel­menni, mert rossz az út arrafelé. Ennek a kijelentésnek több száz rendőr jelenlété­vel adtak nyomatékot, akik a magyar rendszámú és más „gyanús” szándékú gépkocsikat nemes egyszerűséggel félre­állították. Nyet, nyet. Nem szabad. Rosz­­szak az utak. Persze az utak azóta sem lettek jobbak... Jegyezzük meg a dátumot: 1996. au­gusztus 14. Most pedig következzen az előző nap története. 13-án csak az alsóve­­reckei ún. GAI, ukránul DAI (magyarul: adjál) rendőrposztnál lézengett néhány milicista. A Magyar Televízió és az Ung­vári TV közös forgatócsoportja, hat em­ber: Darab Gyula, Mérő Zoltán, Kozma Iván, Kulin Zoltán, e sorok írója és Matl Péter szobrászművész egy mikrobusszal próbál feljutni a hágóra. A nevetgélő had­lelős ezért a rettenetes népvándorlásért? Nyomor nyomorra halmozódik.” Tóth Károly levele Csehországból, 1947. február 9. - „Kedves Mari néni és Miska bácsi! Nekünk az életben még nem volt jó, és ami most történt nálunk, azt még megmondani sem lehet, mert elvette tőlünk az Isten a legdrágábbat, ami nekünk volt, vigaszunk, szórakozá­sunk, szóval mindenünk. Pénteken tizen­két órakor éjjel elszállt a kis lelke, valahol talán megtalálja kisangyal testvérét. Mi­nekünk pedig nem marad más, mint a borzasztó magány, az üres ház. Mi már nem tudunk reménykedni, mert minket nagyon sújt az Isten keze...” Kossányi József Sebestyén diákkal dalolok (1948) Óvárak dőltét elsirattad, míg messze napnyugati tájak, a virágos városok vigadtak, halott szívre lépett a lábad. Ülj hát mellém, Lantos Sebestyén, Ennyire halott sose volt népünk, búgjon a dal e kínok estjén: Idők Ura: mégis remélünk... nagyocska tudomásunkra hozza, hogy oda legfeljebb a madarak jutnak el. Hol­mi tévéseknek semmi esélyük a feljutás­ra, mert itt komoly munkálatok folynak. Mi nem tágítunk, kerülőúton bejutunk a faluba, ám döbbenten tapasztaljuk, hogy kb. egy méter magas sóderakadály állja utunkat... meg néhány éppen arra j áró mi­licista. Azért minket sem olyan fából farag­tak, hogy feladjuk ezt az egyre izgalma­sabbá váló játszmát, hiszen a hágót nem­csak Kárpátaljáról lehet megközelíteni. Néhány évvel korábban egy új autóutat építettek Lemberg (LWOW) irányába, természetes tehát, hogy erre indulunk. Csaknem másfél órás zötykölődés után fel is értünk a szerencsétlen sorsú torzóhoz. Azt rögtön észrevettük, hogy illetéktelen kezek megpróbáltak kárt tenni az emlékműben. Sikertelenül. A lelkes galíciai nacionalisták pajszerral próbálkoztak, ám Matl Péter és ruszin se­gédei alapos munkát végeztek. Itt legfel­jebb a dinamit segíthette volna hazafias tevékenységüket. Ahhoz meg lelkesedé­sen kívül némi pénzre is szükség lett vol­na. De hát errefelé még a szegény nacio­nalisták is nincstelenek... A mikrobusz lámpáit bekapcsolva, merthogy időközben öreg este lett, elké­szült az interjú is Matl Péterrel. Úgy dön­töttünk, hogy visszafelé a rövidebbik utat választjuk, azt, amelyiken elődeink ér­keztek. Persze az ukrán útépítők szimbó­luma, a sóderakadály ismét utunkat állta. Tanakodásra azonban nem maradt időnk, mert egyszercsak felbukkant egy hatal­mas, rönkfákkal megrakott teherautó. Derék helyi atyafiak az éj leple alatt úgy egészítik ki kevéske fizetésüket, hogy lopják az erdőt. Valamiből nekik is élni kell. Ők is haza szerettek volna jutni, meg mi is, így aztán két-háromszori neki­rugaszkodás után a KAMAZ utat tört ne­künk is. Még arra is jutott időnk, hogy megbeszéljük: őket egyáltalán nem za­varná, ha az emlékmű megépülne, leg­alább jönnének a turisták és az utakat egyszer igazából is megcsinálnák. Amikor visszaértünk az alsóvereckei rendőrposzthoz, ismét megállított a had­nagyocska. Ezúttal sokkal jobban mo­solygott, szinte kacagva kérdezte, hogy: „Tényleg sikerült feljutnotok?” Csak annyit mondott, ügyesek va­gyunk. Többet nem is kellett mondania. Szabálysértést nem követtünk el, ő meg nem tehet róla, hogy az útépítők már me­gint csapnivalóan dolgoztak. ... 1996. augusztus 14-én csaknem kétezren gyűltek össze Szolyván, hogy honfoglaló eleinkre is emlékezzenek, hogy megpróbáljanak feljutni Vereckére. Nem sikerült. Hülyét csináltak belőlünk. Verecke — úgy tűnik — csak a kárpátal­jai magyarok számára volt fontos. A ma­gyar kormány hallgatott, mi pedig he­lyettük is szégyelltük magunkat. Az Ukrán Nacionalisták Kongresz­­szusa a közelmúltban ismét felmelegítet­te a témát: a fel nem épített millecentená­riumi emlékművet el kell távolítani az „ősi ukrán” földről. A vereckei sóder története tehát még nem ért véget... Debreceni Mihály Vereckei sóder

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents