Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-09-01 / 9. szám
1998. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal CZEGŐ ZOLTÁN Magyar „mily béke lehet az, amelynek szellemén növő ifjúság csak bitófákat lát ma?” /Matyuga Cornél/ Úgy látszik, Magyarországon nagyon megtanult a hatalom, megtanultak a pártok temetni, újratemetni, ünnepelni és évfordulni. Van hagyománya és kelete a ceremóniának. Mindezt azonban úgy végezzük, nehogy a szomszédainkat bármi is megsértse. Trianon (1920) majd a második világháború szenvedései után így vált divattá a „szabad” nyolc év alatt, hogy boldog-boldogtalantól bocsánatot kémek új uraink. Hogy a magyarsággal mi minden történt és történik ma is itthon meg a „szomszédos baráti országok”hoz csatolt magyar területeken, az nem fontos. Nem akarok ellenünnepeket kitalálni azért, mert például Szlovákiában, Romániában, vagy az Ukrajnához tartozó Kárpátalján meggátolták a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplését. Az azonban elképesztő, a magyarságra ma, itt szégyenteljes árnyékot vető példátlan pimaszság, ahogy Demszky Gábor, Budapest mostani polgármestere egyszerűen és minden meghatalmazás nélkül Budapest népe nevében bocsánatot kér az egykori Csehszlovákiától azért, mert most 30 éve a magyar hadsereg is részt vállalt (szovjet megszállás, gyarmati elnyomás és szovjet parancsuralom idején!) Prága megszállásában és a demokratikus törekvések elfojtásában! S ez késztet, hogy a magunk módján emlékezzünk gyászban arra, hogyan és mik történtek ezelőtt 50 évvel, jóval a háború után Csehszlovákiában a magyarok 600 ezer lelket számláló tömbjében! 1948-ban a Nemzeti Bizottság Csehszlovákiában falragaszokon szólít fel mindenkit, hogy följelentsék azokat, akik bárhol is magyarul beszélnek. 1948 októberében szüntetik meg a három éve tartó erőszakos kitelepítéseket. 105.000 magyart köteleztek kitelepülésre, tízezer hagyta el önként a szülőföldjét és menekült világgá. Mintegy 30 ezer magyart tiltottak ki Csehszlovákiából, mert 1938 után telepedtek le a Felvidéken, magyar településeken. Az 1948. májusi alkotmányunk kisebbségekről nem tesz említést. A kitelepítések nyomán 150 magyar falu vált vegyes lakosságúvá. Kitelepítésre, lakosságcserére főként azokat a családokat ítélték, amelyeknek háza, birtoka, vagyona volt, és maradt szlovák betelepülőkre. Mindezt megelőzte a példátlan vagyonelkobzás a magyarok között, valamint az az elnöki dekrétum, mely 1945. augusztus 2-án minden magyart felelőssé tesz (ez a kollektív felelősség fogalma) a háborús eseményekért, és a német lakossággal együtt a magyarságot is megfosztja állampolgárságtól! így a szlovákiai magyarság teljes tömege a maga szülőföldjén a társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai jogfosztottság állapotába került. A „reszlovakizálási rendelet” azt jelentette, hogy mindazok a magyarok, akik szlováknak vallják magukat a továbbiakban, visszakapják az állampolgárságot. Hatalmas tömegekben hurcolták a magyarságot Csehszlovákia nyugati területeire kényszermunkára, családostul, működtek Európa utolsó rabszolgapiacai, ahol férfiakat, asszonyokat, izmokat és fogakat vizsgáltak megfelelő munkára „tiszta szláv” nagygazdák. Ne feledjük, hogy a hitleri fasizmus első és leglelkesebb szövetségese az a Szlovákia volt, amely a háború után a magyar területeken mint igazságtevő antifasiszta szervezet lépett föl a magyarok ellen és orozta el azok házait, értékeit, természetesen Molotov, Vorosilov és társaik határozott jóváhagyásával. Esterházy János volt az egyetlen 1942-ben a fasiszta szlovák parlamentben, aki nemmel szavazott a zsidók deportálására. 1947-ben halálra ítélték. Csehországnak ma nincsenek magyar gondjai, de rengeteg a magyar temetője. És senki nem kért kárpótlást sem Prágától, sem Pozsonytól a majd' 150 ezer magyar család kiebrudalásáért, életéért, vagyonának elkobzásáért. Szeretnénk megérni, hogy mindezek szóba kerüjenek. Szeretnénk megérni, hogy az elárvult határon túli magyar népességért úgy szól majd Magyarország és kormánya, mint a nagyobb testvér. Azt viszont nem erőltetjük, hogy Demszky Gábor, Budapest egykori polgármestere valaha is bocsánatot kérjen a magyar néptől, Budapesttől. Ahhoz ő túl kicsi lesz mindég. Golgota Csehszlovákiában Alábbi összeállításunk lármafa, emlékeztető, néhány sikoly az elhurcoltak szenvedéseiből, Molnár Imre és Tóth László gyűjteménye nyomán. Kucsera Lajos naplójából. 1945. október 23. - „1/2 12-kor hosszú vajúdás után napvilágot lát a várt ismeretlen - negyedik gyermekem. A sors rendelése, hogy fiúnak született. Öröm, hogy épegészségesen jött a világra, de boldogságunkat beámyékoljajövőnk bizonytalansága. Július 31-i hatállyal mindkettőnket elbocsátottak állásunkból, és nincs reményünk az elhelyezkedésre, mert a nová zámky-i /érsekújvári/ Igazoló Bizottság .... végzése alapján a Csl-állam /Csehszlovák/ szempontjából nézve „megbízhatatlanok vagyunk.” - 1945. október 25. - (....) „Minél jobban közeledünk az állomáshoz, annál jobban szaporodik a kísérők száma. A katonák, a csendőrök igyekeznek őket távoltartani tőlünk, de az állomás előtti kanyarban a három csoport eggyé olvad... A vasútállomáshoz érve a teherforgalmi kapun vonulunk be a pályaudvarra. Az előttem haladó sorban egy sorstársunk elvágódik: nyavajatöréses /epilepszia/ szegény. Nem tudom, hogy mi lett a további sorsa.” - október 27. - „ A teremben férfiak és nők várakoznak ránk, valamennyien munkást igényelnek. Engem egy asszony szemelt ki. Hozzám lép és azzal kecsegtet, hogy nála jó dolgom lesz, menjek hozzá, mert neki csak egy pár lova és két tehene van. Amikor megmondom neki, hogy tanítóember vagyok és sohasem foglalkoztam lovakkal és tehenekkel, sajnálattal veszi tudomásul...” Szőke István Évforduló Ma tizenkét hónapja éppen, hogy világrajött a kisfiam. De bezzeg anyja méhében reked, ha sejti, hogy itt kinn mi van!... ForgáchGéza: Válaszúton a magyar apák és szlovák anyák fiai. Kosice /Kassa, rendőrségi fogház/, 1946. szeptember 28. - „Amikor reszlovakizációról, lakosságcseréről és kitelepítésről, illetőleg áttelepítésről van szó, ehhez nekünk, Szlovákia őslakos fiainak és lányainak - azoknak is, akiket magyar édesatyával és szlovák édesanyával áldott meg a jó Isten - van hozzászólásunk... Tőlünk szokták mostanában úton-útfélen kérdezni, hogy miért nem szakítunk magyar múltunkkal, miért nem jelentkezünk szlovákoknak. Erre egy kirívó példával válaszolok. Főiskolás okmányaim között van egy jogszigorlati bizonyítvány. Ezen az 1921-ben kiállított bizonyítványon a hírhedt emlékű dr. Tuka professzor ezzel az aláírással szerepel: dr. Tuka Béla. Ugyanez az úr egy év múlva, 1922-ben már .fajtiszta' szlovák ,Vojtech Tuka'-ként tűnik fel a közélet színterén.” Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóhoz, 1946. november26. -„Kedves Lacink! .... Most igen levert hangulatban vagyunk, mert a köbölkúti, muzslai meg akisújfalusi események igen lehangoltak bennünket meg az egész környéket. Az említett helyeken erős karhatalom jelent meg, kidobolták, hogy senkinek a házát elhagyni nem szabad. Akkor azután a kijelölt családokhoz mentek és kényszerítették őket arra, hogy házaikat elhagyva a sebtében összecsomagolt holmijukkal vagonba rakodjanak és elszállították őket ismeretlen helyre. Leginkább békés, tíz hold körüli kisgazdák voltak az áldozatok, olyanok, akik nem szerepelnek a Magyarországra telepítendők listáján. Állataikat persze ott kellett hagyniok. Egy kisújfalusi szemtanú a következőket mesélte. Mivel másképp nem boldogultak, mert a három falu ellenállt a karhatalomnak, összeszedték a nőket és a gyerekeket, berakták a vagonba, végül a férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésű tagj ai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közreműködni. Az elhurcolt családok senkivel sem beszélhettek, senkitől el nem búcsúzhattak. Köbölkúton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelőtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt. Mit lehet egy országtól várni, ahol ilyesmi megtörténhet?” Vajda Mariska levele bátyjához Dorogra.-„...Remélem már értesültél szörnyű tragédiánkról, ami velünk történt most, amikor a Vörös Hadsereg végigsöpörte Európát és eltiporta a fasisztákat, legalább látszólag, mert látod, hogy mindenhol ott vannak és mindenben benne van a kezük, ilyen tót jegyzők személyében. Nem volt mentség, ránk küldték a vad, nyers katonákat, akik ellöktek az ajtóból és már hurcoltak is ki mindent. Tehát így történt, hogy én, Dani, nagymama és a kis Dani itt kötöttünk ki egy nagybirtokosnál, mint béresek. Amikor megérkeztünk, úgy válogattak bennünket, mint a marhákat a vásáron, kinek melyik tetszett, azt vitte el. És még nagyobb .igazságért' azt mondták, hogy mi önként jöttünk munkát vállalni. Ezt képzeld el!...” Jávorka Ferencné levele Csehországból. 1946. december 17. - „Kedves tanító néni, igen megörültünk levelének, mikor tovább olvastuk, elfogott bennünket a sírás, nem tudtunk egymáshoz szólni, ... mi lesz velünk, szegény szüleim is írták, édes lányom, mi is belejutottunk ebbe a nehéz sorba, melyen ti már átestetek, de mi ezt a szép karácsonyt marhaszállító vagonban töltjük, sokszor igazán még sími sem tudunk, úgy bánt az minket, a helyzet itt az, dolgozni kell halálig, nincs mentség, ha a nyelve térdig lóg valakinek, akkor is menni kell, de hát hisz úgyis tetszik tudni, félidős terhes vagyok, és trágyát hányni szekerekre és tizenöt tehenet abrakolni, trágyázni, almozni, ami egy férfinak is sok, uram nem akar engedni se, gazdánk Sáfárnak hívják, dühösen szakramonszki kurvi magyariszki, ez már fáj, hát azért hoztak ide minket, megdögölni...” Levél egy Szikince-parti faluból Budapestre. 1946. december 27. -„Kedves, édes Ibolyám! Képzelhetitek, milyen boldog karácsony jön ránk, mindenfelől sírás-rívás hangzik, a mellékvonatokon viszik a szerencsétleneket, mésszel ráírják a kupékra nagybetűkkel: szülőföldem szép határa/ meglátak-e valahára? Ilyen elkeseredve mennek a bizonytalanság felé, erős szív kell, ami ezt kibírja, és erős lélek, de mi vagyunk az igazi magyarok, mert mi ezt is kibírjuk és élünk és még erősebbek leszünk. Míg meg nem halunk, a nyelvünket nem adjuk el, sem a hitünket, jöjjön, aminekjönni kell... Most itt újból még jószágot is követelnek annyit, hogy újkor sem termett annyi, nem tudom, mire viszik ki, nem is mérgelődünk miatta, hisz nem is tudják, hogyan kínozzanak, de mi kinevetjük őket, hiszen lehetetlenséget kérnek, talán számolni sem tudnak, ha ilyesmit tesznek, mint itt. bőd, sokat álmodtok felőlünk. Mi nem álmodunk, mert úgy alszunk, mint a nyúl, minden pillanatban ugrásra készen. Ha autó búg, már riadozunk, nem-e mostértünkjöttek, már éjjel-nappal így vagyunk. Képzelhetitek, milyen a sorsunk, de mi kiváijuk a végit, nem futunk el előle, sokan nekifutnak az Ipolynak és benne is maradnak halva...” Tóth Márton levele Csehországból. 1947. január 9. - „Kedves jó Igazgató Úr! ...Nagyon sokat szenvedünk ennél a gazdánál. Ápám a lovakkal jár és az Imre, trágyát hordanak. Anyám csak fejni jár, mert beteges. Én pedig mindenes. Reggel 5 órakor harminc disznót kell megetetni... A lábam egészen megfagyott. Egészen a bakancsra fagyott. A könnyeim, ahogy sírtam, úgy a szememre fagytak, mint az eső. Már azt mondtam, ha nem történik valami, mérget eszek. Mert ez kibírhatatlan. Szólni sem szabad, ha valami nem tetszik, mert rögtön ordítanak, mint a marhák ...Mindig csendőrökkel ijesztgetnek.” Dicskó igazgató-tanító levele Szalatnai Rezsőhöz. 1947. március. - „...Gyerekeink titokban járnak a magyar paphoz, tanulni, falvainkban egyáltalán nincs iskola: Gesztete, Gömörpéterfalva, Sőreg, Óbást, Egyházasbást, Vecseklő, Táj ti stb. - három év óta tanító nélkül vannak, 9 éves gyermekek, és nem tudnak sem írni, sem olvasni, mert még ha akarnának sem tanulhatnának. A kinevezett szlovák tanítók... látva a magyar környezetet..., otthagyják helyüket és sosem jönnek többet vissza..., falvak légiói vannak minden néven vagy nyelven nevezendő tanítás nélkül... Látogatom gyakran öreg, nyomorgó nyugdíjasaimat, kikbe hetenként egyszer kell lelket önteni, hogy kibírják. Szalonnát és más effélét hordok nekik, apám targoncán fát, mert a szó legszorosabb értelmében éhen döglenek és megfagynak... Csudálkozom azon, hogy minderről a magyar rádió nem szól /no ugyan másról sem/.” Levél Csehországból. 1947.- „Kedves Gizi néném és Józsi bátyám és Józsikám! ... Azt hittem, a szívem megreped, mikor a faluból kihoztak. A Géza azt mondta, anyám ugorjunk a vonat alá, de mink azt terveztük, hogy elvágjuk az ereinket, de nem tudtuk, mert a Gézáét egyikünk sem akarta elvágni, és így szenvedünk tovább. A szerződésen egy évre vagyunk eladva.” A Jégh család levele Csehországból. 1947,február3. - .Tőtisztelendő Káplán Úr! ... Hazátlan csavargóvá tettek bennünket, akikbe belé is rúghatnak, ha úgy tetszik nekik... Szakadatlanul jönnek a transzportvonatok, Izsap, Ekecs, Deáki, Nagymester, Farkasd, Gúta, mindannyi elkeseredett ember, síró, fázó gyerekek. Meddig fogja ezt tűrni a jóisten? Ki a fe-Nemrég megint Vereckén jártam a torzóban maradt millecentenáriumi emlékműnél. Esett az eső, felhők takarták el szemünk elől a völgyet, szanaszét hevertek azok a kőlapok, melyeket barbár kezek vertek le. Eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt a helyi hatalmak hogyan akadályozták meg az emlékmű megépítését. Pedig eleinte mindent megígértek, bizottságot hoztak létre, aztán az idő előrehaladtával már érezni lehetett, nincs az az ukrán-magyar alapszerződés, amelyik segítené a helyiek törekvését. A hangsúly a helyiek törekvésén van, mert bizony a magyar kormány ukrán belügynek tekintette a dolgot, fölösleges magyarkodásnak, ami csak árthat a két ország kapcsolatainak. Bármilyen szomorú is kimondani, az ukrán nacionalisták még papot is hoztak magukkal Vereckére, hogy az megáldja emlékműrombolási akciójukat. Csak hát a munkácsi szobrászművész alkotását (Matl Péterről van szó) nem bírták szétverni, mint ahogy a többmázsás oltárkövet sem tudták elmozdítani. Vajon milyen nevelést kaphatott az a pap vagy pópa, aki a keresztre kezet emelők tevékenységét megáldja? Vajon milyen lehet az a hatalom, amelyik az ilyen barbárságot nem hajlandó megtorolni? Bizony azóta sem hallottunk arról, hogy valaki bocsánatot kért volna a kárpátaljai magyaroktól, akik, akár tetszik ez valakinek, akár nem, legalább ezerszáz esztendeje laknak ezen a vidéken. Trianon óta az ittenieket „hozzászoktatták” ahhoz, hogy a magyar emléket márpedig el kell tüntetni. Ezt tették az úgynevezett csehszlovák demokráciában, ezt tették a „felszabadító” szovjet hatóságok és úgy tűnik, most is ez volt a cél. A történelmet errefelé mindig a győztesek írják. Anyámék a csehek alatt azt tanulták, hogy ez a vidék a Cseh-Morva Birodalom része volt, a mi nemzedékünknek azt próbálták bemagyarázni, hogy ez a táj a Kijevi Ruszhoz tartozott. Vajon hol húzódhatott a határ, ami elválasztott bennünket a dákok ősi földjétől?... Lehet, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a mongoloknak is eszükbe jut Kárpátalja? Nekem azonban ismételten 1996 augusztusa jut eszembe, amikor a Református Világtalálkozó résztvevőit megalázó módon a Szojva melletti legelőre zavarták, mondván: Vereckére nem lehet felmenni, mert rossz az út arrafelé. Ennek a kijelentésnek több száz rendőr jelenlétével adtak nyomatékot, akik a magyar rendszámú és más „gyanús” szándékú gépkocsikat nemes egyszerűséggel félreállították. Nyet, nyet. Nem szabad. Roszszak az utak. Persze az utak azóta sem lettek jobbak... Jegyezzük meg a dátumot: 1996. augusztus 14. Most pedig következzen az előző nap története. 13-án csak az alsóvereckei ún. GAI, ukránul DAI (magyarul: adjál) rendőrposztnál lézengett néhány milicista. A Magyar Televízió és az Ungvári TV közös forgatócsoportja, hat ember: Darab Gyula, Mérő Zoltán, Kozma Iván, Kulin Zoltán, e sorok írója és Matl Péter szobrászművész egy mikrobusszal próbál feljutni a hágóra. A nevetgélő hadlelős ezért a rettenetes népvándorlásért? Nyomor nyomorra halmozódik.” Tóth Károly levele Csehországból, 1947. február 9. - „Kedves Mari néni és Miska bácsi! Nekünk az életben még nem volt jó, és ami most történt nálunk, azt még megmondani sem lehet, mert elvette tőlünk az Isten a legdrágábbat, ami nekünk volt, vigaszunk, szórakozásunk, szóval mindenünk. Pénteken tizenkét órakor éjjel elszállt a kis lelke, valahol talán megtalálja kisangyal testvérét. Minekünk pedig nem marad más, mint a borzasztó magány, az üres ház. Mi már nem tudunk reménykedni, mert minket nagyon sújt az Isten keze...” Kossányi József Sebestyén diákkal dalolok (1948) Óvárak dőltét elsirattad, míg messze napnyugati tájak, a virágos városok vigadtak, halott szívre lépett a lábad. Ülj hát mellém, Lantos Sebestyén, Ennyire halott sose volt népünk, búgjon a dal e kínok estjén: Idők Ura: mégis remélünk... nagyocska tudomásunkra hozza, hogy oda legfeljebb a madarak jutnak el. Holmi tévéseknek semmi esélyük a feljutásra, mert itt komoly munkálatok folynak. Mi nem tágítunk, kerülőúton bejutunk a faluba, ám döbbenten tapasztaljuk, hogy kb. egy méter magas sóderakadály állja utunkat... meg néhány éppen arra j áró milicista. Azért minket sem olyan fából faragtak, hogy feladjuk ezt az egyre izgalmasabbá váló játszmát, hiszen a hágót nemcsak Kárpátaljáról lehet megközelíteni. Néhány évvel korábban egy új autóutat építettek Lemberg (LWOW) irányába, természetes tehát, hogy erre indulunk. Csaknem másfél órás zötykölődés után fel is értünk a szerencsétlen sorsú torzóhoz. Azt rögtön észrevettük, hogy illetéktelen kezek megpróbáltak kárt tenni az emlékműben. Sikertelenül. A lelkes galíciai nacionalisták pajszerral próbálkoztak, ám Matl Péter és ruszin segédei alapos munkát végeztek. Itt legfeljebb a dinamit segíthette volna hazafias tevékenységüket. Ahhoz meg lelkesedésen kívül némi pénzre is szükség lett volna. De hát errefelé még a szegény nacionalisták is nincstelenek... A mikrobusz lámpáit bekapcsolva, merthogy időközben öreg este lett, elkészült az interjú is Matl Péterrel. Úgy döntöttünk, hogy visszafelé a rövidebbik utat választjuk, azt, amelyiken elődeink érkeztek. Persze az ukrán útépítők szimbóluma, a sóderakadály ismét utunkat állta. Tanakodásra azonban nem maradt időnk, mert egyszercsak felbukkant egy hatalmas, rönkfákkal megrakott teherautó. Derék helyi atyafiak az éj leple alatt úgy egészítik ki kevéske fizetésüket, hogy lopják az erdőt. Valamiből nekik is élni kell. Ők is haza szerettek volna jutni, meg mi is, így aztán két-háromszori nekirugaszkodás után a KAMAZ utat tört nekünk is. Még arra is jutott időnk, hogy megbeszéljük: őket egyáltalán nem zavarná, ha az emlékmű megépülne, legalább jönnének a turisták és az utakat egyszer igazából is megcsinálnák. Amikor visszaértünk az alsóvereckei rendőrposzthoz, ismét megállított a hadnagyocska. Ezúttal sokkal jobban mosolygott, szinte kacagva kérdezte, hogy: „Tényleg sikerült feljutnotok?” Csak annyit mondott, ügyesek vagyunk. Többet nem is kellett mondania. Szabálysértést nem követtünk el, ő meg nem tehet róla, hogy az útépítők már megint csapnivalóan dolgoztak. ... 1996. augusztus 14-én csaknem kétezren gyűltek össze Szolyván, hogy honfoglaló eleinkre is emlékezzenek, hogy megpróbáljanak feljutni Vereckére. Nem sikerült. Hülyét csináltak belőlünk. Verecke — úgy tűnik — csak a kárpátaljai magyarok számára volt fontos. A magyar kormány hallgatott, mi pedig helyettük is szégyelltük magunkat. Az Ukrán Nacionalisták Kongreszszusa a közelmúltban ismét felmelegítette a témát: a fel nem épített millecentenáriumi emlékművet el kell távolítani az „ősi ukrán” földről. A vereckei sóder története tehát még nem ért véget... Debreceni Mihály Vereckei sóder