Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
1998. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal CZEGŐ ZOLTÁN ODI ET AMO — Gyűlölet és szeretet Esszé a pálya szélén Magamnak is szokatlan lény vagyok, Másoknak azért, mert színes az ingem, S ha kappanhangon szólok is, nem ingyen. A költők legkevésbé angyalok. (Szőcs Kálmán, Marosvásárhely 1942-1973) Egy élet sem elég arra, hogy az író megismerje önmagát teljesen. Ha műfaja a töprengés, műhelye az önkínzás, a szubjektum gumicsont sorsra jut, ráadásul ebből a marcangolásból születhet sikerélménye. Erről írt sokkal szebben és igazat József Attila, fölkiáltván Nagy on fáj című versében: De énnekem /pénzt hoz fájdalmas énekem/ s hozzám szegődik a gyalázat. De hozhatnánk tucatjával arra is példát, hogy a mesterségszerű emberelemzésbe belerokkan a lélek, az ember megutálja esendő önmagát, és elmehet az önpusztításig. Ott aztán bezárul a kör, mely bűnösnek is tűnt, cellának is. Itt ülök, ülünk a soron levő N-edik Balkánháború forró küszöbén nagy tehetetlenségben, miközben világszerte figyelik százmilliók naponta a labdarúgó világbajnokságot. Győzelmek és csalódások születnek, ám nekünk, magyaroknak sorozatosan ki kell maradnunk ebből a viadalból. Néha eszembe jut egy román ismerősöm megfogalmazása: Ti magyarok valóban valahol az emberiség gyermekkorában indultatok, ezért vagytok fáradtak; ti leáldozóban, mi följövőben vagyunk. Nem a gyűlölet beszélt belőle, ahogy azt megszokhattuk fajtája politikusaitól. Örült az életnek, annak, hogy fiatal nemzetének milyen hatalmas földdarab jutott Európában. Más kérdés, és erről már én beszéltem neki, szintén derűsen: mihez kezd vele? Mármint a nagy országgal, mely a fél Magyarországot is lenyelte Trianonban. Akkor elméletiztünk. Csevegtünk, de nem felejtettem el ezt a különös okfejtést. Tényleg, mi történik velünk, magyarokkal, hogy így alább adtuk az igényeinket? Mert magyarázatot lehet találni 1945-ből, 1948-ból, 56-ból, és mindennek tetejébe rémülten kellett elviselnünk négy esztendőn át azt az öngólt, melyből profitált egy áruló kormány az egyes emberek milliói és a nemzet összessége ellenében. Lehet álságos elméletnek is tekintenem azt a fejtegetésemet, hogy az 1954-es világbajnokság elvesztése a legutolsó, a döntő órában, egyenesen, vagy legalábbis áttétellel vezetett az 1956- os forradalomhoz, a szabadságharcunkhoz. Sőt, korábbról is eredeztethető a nemzet összekovácsolódása a kommunizmus ellen, még abból az időből, mikor négy éven át verhetetlen volt a magyar labdarúgó válogatott, noha „világhatalmak” — Brazília, Uruguay, Németország, sokan mások fogtak össze ellene. Egységes volt a nemzet a kommunizmus rühellésében és a labdarúgás imádatában. Ma sem futball, sem nemzeti összefogás. Van olyan pártunk az Országházban, melyet az összes többi kiutálni akar, csak azért, mert magyar—Magyarországon. Hát milyen játékot kellene fölfedeznünk, mely maga köré gyűjtené még egyszer a teljes magyarságot (bizony, már jóval kevesebb az 15 milliónál!), és örömet okozna mindnyájunknak? Hadd közelítsek enyhe nyári undorral a kommunizmus egyik legocsmányabb változata, a romániai felé egy példa erejéig. A hatvanas évek elején kitalálta a hatalom, hogy igenis meg kell teremteni a kimondottan román nemzeti sportágat! Eszeveszett kényszerrel erőltették a fiatalságra az ojna játékot. Kellett hozzá egy bot, egy tömör labda. Volt ennek már hagyománya a magyar református kollégiumokban, hasonlót játszottak a szerzetesek nem egy kolostorban, de a métajátéknak egy ojna változatát próbálták kisajátítani és nemzeti találmánnyá erőszakolni. Mondanom sem kell, hogy nem ment. Szintén ezidő tájt és ugyancsak hasonló megfontolásból jött a parancsolat kék-sárgapiros pecsét alatt Bukarestből, hogy legyen vége a dzsessznek, tilos zenélni és táncolni a twistet, íme itt van egy vadonatúj román nemzeti tánc könnyűzenére. Bukarestben komponálták a táncot, a zenéjét szakemberek, ezt köll járni, nem a nyugatit, az idegent. Mert a kapitalizmus a szórakoztató iparral is a szocializmust akarja megfertőzni. Tanították klubokban, kultúrotthonokban a román találmányt, nevetségessé vált, jellegtelen, semmi koreográfia, sosem tanulta meg senki, aztán el is halt maga az ötlet is. A példákat csak szemléltetőként jegyeztem ide, nem a következtetés kedvéért. De tény, hogy a román nemzeti önérzet lobog, ilyen-olyan talajon, de fölburjánzik, koszban, nyomorúságban, ott él, és ha kell, azonnal pótolja a kenyeret, a tejet, a cukrot a nagy szegénységben, legfőképp a magyar nemzetrész ellen. Nehéz dolog a kései nemzetté válás. Újabb időkben hamarabb érnek be a lányok, később azok nemzetek, melyek az első világháború után jutottak szóhoz, birtokhoz, kölcsönöztek alkotmányokat, ilyesmi. A hamar érő lányok illatosak, zamatosak, akár az árpán-érő nyári alma. Emitt Kelet-Közép-Európában, meg még keletebbre, hol a bizánci gyümölcsök teremnek, nem sorjázhatom az említett alanyokra illő nemes jelzőket... Én nem tudom, ha most egyszerűen magyar nemzeti labdarúgásról szólanák, mi mindent vemének a fejemhez azok, akik annak elsikkasztásából szereztek őrült pénzeket maguknak. Bátorító emlékezetű Karinthy írta egyszer: A költő őrült pénzeket keresett azzal, hogy nyomoráról írt lírai verseket. Nos, a magyar labdarúgásért szájat meg csekkeket tépők eljutottak egészen az idegbajig (közismert, hogy egyiküket a nemzet asszonyai próbálták védeni és megvédeni egy csúfos világbajnoksági szereplés után), csak Franciaországba nem, most sem, nélkülünk történik meg a század egyik legnemesebb vetélkedője. Hiába, be kell vallanunk, hogy nem petyhüdt selyemfiúknak áll ott hős lovagi torna. És hogy hamarább kiderüljön, miért is gyülekeznek rendre s ide gondolataim, közelebb engedem az olvasót. Különös jelenség történik velem. Vagy én történek meg. (Utóbbiról már többször értekeztem versben, de más is megpróbálhatja.) Már az 1986-os világbajnokság nagy sodrában is rám szólt öreg barátom, aki Németországnak, Angliának, Franciaországnak szorított — Európának. Én meg Dél-Amerikának, ha már mi magunk nem tudtunk fölkapaszkodni a lehetőségek közelébe sem. Idős barátom megrovólag figyelmeztetett, hogy Európa a mi hazánk, ez a kontinens az otthonunk, mit keresek én másfelé?! Ezért az Európáért én annyira nem rajongok, hogy magamhoz öleljem, hiszen rövid percnyi éltemben mindig de mindig eltolt magától engem, el a családomat és nemzetemet. Ez az Európa hozta tető alá azt az egy, két diktátumot, melynek értelmében Romániában kellett leélnem az életem. Ez a gödhös vén földrész nem érdemli meg, hogy Tunézia vagy Dél-Korea, Mexikó ellen szurkoljak bármilyen mérkőzésen. Nekem igenis Kamerun a kedvencem! És Dél-Afrika, meg Kolumbiát is nagyon segítettem a tévé előtt! A kicsik, a kezdők, a lelkesek és a lehetetlent is megpróbálok mellé állok igenis, még akkor is, ha Európa ellenében. Amit lehetett, igyekeztem megismerni az afrikai, a dél-amerikai meg másmilyen kultúrából. Ezredét sem tudom viszont, mint ahogy ismerem Európa kultúráját. Akkor mi van itt és velem? Miért van az úgy, hogy mindig ezek a nagymenők, az ászok, a nagy hatalmak győznek mindenben? Németország ebben a században röpke 31 esztendő alatt elveszített csúfosan két világháborút. Mindkettőnek a kirobbantásában vezető szerepe volt. És mindkét katasztrofális veresége után, most is vezető hatalom, ő a gazdag, az erős, irányadó. Miért szorítanék most is, itt Budapesten nekik és nem azoknak, akiket kis nép küldött nagy nyomorúságból Franciaországba? Ok kiváltak, kijutottak és ráijesztettek a Nagyokra is. A boldogságnak van (számomra) egy sajátos afrikai megjelenési módja. A fekete, nagyszerű fiatalember valósággal megnő, kivirágzik, elrepül egy-egy sikeres támadás és gól után. És nem sokat tudok Nigéria kultúrájáról, de azt igen, hogy egy ottani munkás dollárban számított egyévi jövedelmének megfelelő összeget vacsorázik meg egy nyugati futballmenedzser. (Ó, ne menjünk messze: egy mostani magyarországi futballmenedzser az én havi jövedelmem tizenkétszeresét... De most ne erről.) És nézem a németek játékát, szemben velük Mexikó; a német lassú, száraz játékot mutat, és a labdarúgás istennője egy gólt mutat föl a mexikóiak javára. Lenne igazság mégis? És egymás után jelentkeznek az emlékeim olyan mérkőzésekről, mikor Németország vesztésre állott, ujjongott az ellenfél, aztán fordítottak és nyertek. Ellenünk a döntőben 1954-ben, a mi 2- O-ás vezetésünk idején. És most is, nem egyszer. Hogy csinálják? A rongyoska kis nép sportolója a korai magömlés örömállapotába kerül, elomol etc. A Nagy Öreg, a tapasztalt (német), az beosztja az energiáját hosszabb időre, és végül, végül övé a gyönyör, a győzelem. Ott áll Irán a gyepen, 2-1-es vezetéssel az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Egy világ figyel, már politikai és nemzetközi enyhülésről is beszélnek. Mi lesz itt még? — ezen is tűnődöm. A labdarúgás, ez a csodálatos játék esetleg a politikában is csodát tudna művelni? Mindenre vevő vagyok a játék meg a népek érdekében, mindenre! Annyi keserűséget okoztak nekem s a magyar népnek, az erdélyi magyarságnak a románok, hogy azt már csak boszniai, horvát, albán mértékkel lehet számbavenni. Miért hogy nekik kívánok győzelmet és nem a nagyoknak? Krisztus is az elesetteket meg a kicsiket, a porban járókat ölelte magához és irányította Atyja országa felé, hittel, reménnyel. Húsz esztendővel ezelőtt a kommunizmus egyik díszpéldánya (kár, hogy megúszta az akasztást), Todor Zsivkov, Bulgária réme gépfegyverrel lövetett a bulgáriai törökök közé, mert azok iskolát, anyanyelvhasználatot, saját nevük török használatát, no meg munkát és egy kevéske kenyeret kértek. Ment a golyó, a sorozat. De nem ezek a bolgár labdarúgók eresztették a sorozatokat a török tüntetők közé. Hát itt (ott) állok mellettük, mert épp annyit éheztek odalenn, mint mi Romániában. És gyönyörködöm a szerbek csapatában, noha... Nem szabad engednünk, hogy a fájások gyűlöletté meszesedjenek bennünk. Odi et amo — gyűlölet és szeretet. A nagyszerű Hubay Miklós, a magyar PEN Club elnöke a múltkor ezzel a témával szervezett nemzetközi írótalálkozót itt Budapesten; lehet-e gyűlölni egy népet? Úristen, még elképzelni is rossz. Nem lehet. Nem azért, mert nem szabad, egyszerűen nem lehet. Ott ül hatalma halmazán a szerb háborús bűnös, a tömeggyilkos, a népirtó uralkodó, és még mindig nem akasztották föl, még mindig ő háborúzik 1991 és annyi minden után, most az albán kisebbséggel. A kisebbség. Igen, ezt a fogalmat gyűlölöm, épp olyan erősen, mint amekkora odaadással tudom szeretni a kisebbeket, az elnyomottakat. A kisebbség fogalma, maga a szó mérgezi a beszélő szerveket, mételyezi a levegőt, melyben elhangzik. Hogyan lehet kisebbségi sorsra parancsolni hatalmi (hatalmas) szóval népeket, néprészeket? Odi et amo. Meghajlik fölöttem a hajnali ég, ahogy leírom a két szót. És földidereg bennem Tacitus, Arisztotelész, Szolón és mindaz a nemes szellemiség, amely itt született Európában. Az igazságtalanság, a megalázás talaján úgy burjánzik a gyűlölet, akár emberi testben a rák. A gyűlölet csak hatványozódik mindaddig, míg az okait ki nem zárjuk. A megalázónak és megnyomorítottak szenvedéseitől hajlik meg nyögve az égboltozat, maga is tehetetlenül. Egészséges közegben (közösségben) lefogják az őrült gyújtogató kezét, lekötözik a tébolyultat, ki saját családja ellen tör. Szólottám már erről, és még fogok szólni. Bár cselekednék ezt a hatalmasok itt, Európában és másutt, ahol szükséges a tett és a szó. Már többször fölkiáltottam a mostani mérkőzések közben: Nincs igazság! Már addig is eljutottam, hogy bennem vagyon bizonyos (sport-)etikai rendetlenség, arra is gondolván, hogy csakis az veszíthet, akit én szeretnék győztesként ünnepelni magamban. De hát ez nem érvényes föltevés. Ám — megmagyarázható! Ugyanis az én egyszemélyes életem abból állott össze végedes végig a történetemben, hogy viaskodtam elmerülésem és hatalmi megsemmisíttetésem ellen. Ugyanakkor azt kellett megélnem, hogy spéciéi nem ellenem, személyem ellen történnek ezek a megveszett dolgok, hanem a saját közösségem, magyar voltom és magyar néprészem ellen, a nemzetem ellen. Vajmi kevés gondja volt rám a Hatalomnak. Ha lett volna, elpusztít, akár másokat. Ezért csupán az öngúnyig jut el a megfogalmazásom, hogy ha én Svédországban vagy Hollandiában telepednék le, omlásba menne a gazdag ország rögvest. A gyengéket, a kezdőket, azokat mind, mind, akik üres zsebbel és reménnyel teli mellkassal indulnak a világraszóló győzelem irányában, azokat tudom szeretni igazán. Mert ők tudnak megtisztulni a kiküzdött, a megkínlódott győzelem örömében. És a nemes fejtartás is az övék. Paraguay a nagy siker közelében veszített Franciaország ellen, akkor, mikor a fél világ gyönyörködött nagyszerű játékában ezen a világbajnokságon. Ott volt az arany várományosainak 32-es keretében. Ám emelt hangon és tiszta csengéssel mondotta a vezetőjük: a csapat jól játszott, elégedett vagyok velük, és igyekezni fogunk még jobban fölkészülni a jövőre. Nos, ne viszonyuljak? Ne, mert akkor veszítenek a pártfogoltjaim? Ez is képtelenség lenne, akár az egyszemélyes sorsszerűségem háztájilag (de nem oktalanul) barkácsolt törvényszerűsége. Egy csöpp harag megteremhet bennem azért, mert a németek ismét győztek? Jobbak voltak, jók voltak, és épp ez teszi nemessé ezt a világvetélkedőt meg a többi játékot, hogy az ügyesebbeké lészen a babér. A németeknél valóságos nagyüzem a válogatott labdarúgó csapat kiválasztása, összeállítása. Ehhez sok pénz kell, sok klub sok játékosa, mégtöbb szakember, aki figyeli őket. Tunézia ezt nem tudja még utánuk csinálni. De — akarja a nemes vetélkedést és a győzelmet. És ebben nagyon is egyek Németországgal meg Angliával. Olvastam egy könyvet még serdülő koromban, Viva Villa volt a címe, szerzőjére nem emlékszem. A mexikóiak szabadságharcáról szólott, Villa vezérről, a földhözragadt peonok, a maradék indiánok, a szegény de szabadságért lángoló nemzet föltápászkodásáról. A többi ismeretélmény mellett ez a Viva Villa egy életre belém költözött, akár az Egri csillagok. És most itt vitézkednek előttem, nagyszerű férfiak, köztük a nemzeti hőssé válható Hernandez, az egyetlen szőke mexikói a hosszú hajával és örömmámorával. íme, a peonok, ismét jelentkeznek bennem! Földet követelnek, sikert a Földön, jogot a győzelemre és a játékbani veszítésre. Az iráni csapatban játszik egy örmény, Mansourián. Több mint bizonyos, hogy keresztény katolikus, hiszen az örmények nem könnyű hitehagyók. De hát akkor? Khomeini ajatolla halálra ítélte az iszlám származású írót, mert állítólag bántotta regényében az iszlámot. És mi lesz itt még, ha most egy keresztény katolikus örmény játszik az iszlám egyik csapatában? Elbírja-e a labdarúgás azt a megbízatást, hogy a béke meg a szeretet, a megértés zászlóvivője is legyen? Elbírom-e én ennek a reménynek a súlyát, ha az egek is már csak roskadozva? A szerb csapatban játszik egy Kovácsovics nevű, remek sportoló. Nem kutatom eredetét, anyja származását. A kovács az kovács. Magyar. Vigasztal? Véle meg másokkal ott vagyunk mi, magyarok is a nagy megmérettetésen? Minden bizonnyal. De ha egymagám vagyok is „ott” lélekben, tudom, hogy ott vannak sokan az igazak közül, az újoncok, a kicsik közül. És mikor Möller az iráni Ali Daei vállára teszi a kezét, nem az iráni olajra, Allahra gondol, hanem egy közös valamire, egy örök emberi demiurgoszra, a végső okra, mely emberi együttlétre tereli, terelné örökké az Embert, az embereket, népeket, nemzeteket. Lehet, roskad a vállunk, meggörbült az ég is miattunk, érettünk. De közös nagy titkainkat csak mi magunk tudjuk megvallani, összekacsintva egy-egy ilyen vagy hasonló világjátékos találkozón. Ami mindennek az ellenkezőjére lök, az nem emberi. ( " A Felejteni tudnád Anyanyelved? A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír. Az angol ember büszke lehet, hogy nyelve magán hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rakódtak egybe. Ellenben a magyar nyelv olyan mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben csakúgy minta régészetben. A régi egyiptomi templomok alapjai, amik egyetlenegy kőből készültek, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték helyére, a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejtem: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.” Sir John Bowring angol nyelvész, fordító (1792-1872) V______________________)
