Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. július-augusztus ANISZI KÁLMÁN Árral szemben KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Érthető szövetség Van egy pontja a világnak, ahol magyarok és románok teljes egyetértésben harcolnak nemzeti kultúrájukért, anyanyelvű oktatásukért, állampolgári jogaikért. Nem egymás ellen vagy egymást kijátszva, hanem őszinte szövetségben. Figyelik egymás lépéseit, támogatják javaslataikat, együttesen jelennek meg az állam és annak hatóságai előtt. Ukrajna ez az ország, amelyik — ismeretes — a Szovjetunió szétbomlása után jelent meg újra a térképen. Jó háromszáz esztendős hiányzás után. Bármilyen hatalmas létszámú nép is az ukrán, az orosz medve karmai között és különösen 1917 után, a szovjet népek nagy, testvéri hazájában, kezdte elveszíteni nyelvét, nemzeti identitását. Lenin és Sztálin országában hivatalosan kialakult a „szovjet nemzet”, amelynek — egyedüli eset a világtörténelemben — nem volt saját nyelve, mivel „szovjet” nyelv nem létezett, csak orosz, de az annál inkább. így aztán a kilencvenes években, együtt az ukrán államisággal, az ukrán nyelv is reneszánszát élte. Ennek kezdeti szakaszában a kijevi kormányzat nagylelkűnek mutatkozott az ukrajnai kisebbségek nyelve és nemzeti kultúrája iránt. Kárpátalján, ahol majdnem kétszázezer nemzettestvérünk él, a középületeken megjelentek a magyar zászlók, a magyar feliratok, az iskolákban lehetővé vált a magyar nyelv és kultúra oktatása, sokkal nagyobb arányokban, mint addig. Úgy tetszett, hogy az ukrán államvezetés felismerte: önnön nemzeti létét úgy élheti meg, ha szabadságot ad a kisebbségeinek. Magyarokon és más nemzetiségeken kívül, románok is jelentős számban élnek Ukrajnában. Ők is ugyanolyan világtörténelmi változások következtében kerültek előbb szovjet, majd mostanság ukrán fennhatóság alá, mint a kárpátaljai magyarok. Részint Máramaros megye északi felében élnek, de még nagyobb lélekszámban Bukovina északi körzeteiben, Csernovic városában és környékén. Sorsuk, mármint az ukrajnai magyaroké és románoké teljes hasonlóságot mutat. Együtt élték át iskoláik szabaddá válásának, nyelvük megbecsülésének örömét, és együtt riadtak meg, hogy az ukrán állam újabban kezdte megnyirbálni a nemzeti jogokat, főleg az oktatás területén. Olyan koncepció vált uralkodóvá a kijevi oktatási minisztériumban, amelyik igyekszik drámaian visszaszorítani az anyanyelvű oktatást, mind több tantárgy tanítását követelné meg ukránul és az anyanyelv, a magyarok, románok és más kisebbségiek nyelve csak egyszerű tantárgy lehetne. E kisebbségek heves tiltakozása nyomán a készülő törvénytervezetet eddig már háromszor dolgozták át, de a magyarok, románok számára még mindig elfogadhatatlan. Mi főleg Kovács Miklósnak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökének, az ukrán parlament egyetlen magyar tagjának a nyilatkozatait, tárgyalásait, cikkeit ismeijük ebben a kérdésben. Sajtójelentések szerint ugyanilyen hevesen lépnek fel az ukrajnai románok is. Erőteljes visszhangja támadt az anyanyelvű iskolák megmentéséért indult küzdelemnek az anyaországokban is. így Romániában, ahol a tanulságok levonása az erdélyi magyarságot is érinti. Nem egy valóban demokrata román politikus, publicista azzal érvel a magyar oktatás szabadságának megadása mellett, hogy miként kérhetné a román közvélemény az ukrajnai románok oktatási jogait, ha ugyanakkor Erdélyben csorbítanák a magyarok hasonló igényeit? Románok és magyarok együtt, közös barikádokon, érdekeik kölcsönös védelmében. Erre is van lehetőség. Egy valami kell hozzá csupán. Vagy mind a ketten együtt legyenek kisebbségiek egy harmadik nemzet országában. Vagy többségiek mind a ketten, a maguk országában. Pestiesen szólva: ez ilyen egyszerű. B.Gy. V____________________J Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, a történelem ismétli önmagát. A századokkal csak az eszközök változtak, a módszerek finomodtak, a célok változatlanok maradtak. Valamikor régen a kis népek, néptöredékek, -csoportok fizikai megsemmisítése volt a legkézenfekvőbb gyakorlat a hódító hatalmak számára, ha újabb területe(ke)t szemeltek ki maguknak. Aztán a muszáj-szerelmen nyugvó vegyes házasságok erőltetése, „népszerűsítése” tűnt szalonképesebbnek és elfogadhatóbbnak a túlerő szemében, hisz egy percig sem (volt) kétséges, hogy ez a „megoldás” a kisebbségiekre nézve hasonlóképpen öncsonkító, tragikus. Áttételesebb, ezért talán kevésbé tetten érhető a kisebbségiek anyanyelvű oktatása, iskolarendszerük ellen indított több frontos „békés” hadviselés. Az anyanyelv fokozatos elsorvasztása, az azonosságtudat kilúgozása az elmékből nem véres cselekmény — kinek mi baja hát vele, avagy kinek mi köze hozzá?—de törvényszerű, hogy az amnéziában szenvedőnek már annyija se maradt, amiért érdemes lenne pörölnie, ha egyáltalán tudna!... Ahhoz, hogy a jelenlegi állapotot megértsük, az 1995-ben elfogadott 84-es számú tanügyi törvényből kell hogy kiinduljunk, amely annak idején oly nagy felháborodást váltott ki a romániai magyar népközösségben. Szerencsére ez a törvény csak 1996-ig, mindössze egy évet maradt érvényben. Számos olyan tiltó rendelkezést írt elő, amelyek alkalmazása viszonylag rövid idő alatt a magyar oktatási rendszer teljes felszámolásához vezetett volna. Hisz az erdélyi és a nemzetközi tiltakozások ellenére, félreérthetetlenül kimondta: az oktatás hivatalos nyelve a román. Előírta, hogy az ország minden helységében, függetlenül attól, hogy volt-e rá valós igény vagy sem, román nyelvű osztályokat vagy részlegeket működtessenek. Kimondta: nemcsak a román nyelv tanulása, hanem elsajátítása is kötelező minden román állampolgár számára. Ha ez a hírhedtté vált törvény a 96-os választások után sem veszítette volna hatályát, csak idő kérdése lett volna, s a közalkalmazottaknak nyelvvizsgát kellett volna tenniük. Amire egyébként már volt példa két világháború közti Romániában. Ez a gyilkos törvény azt is megszabta, hogy az állami és magánoktatásban az iskolai dokumentumokat is román — csakis román! — nyelven írják és őrizzék. Meg kell még jegyezni: ez a törvény nem vett tudomást arról, hogy — a magyar ajánlatnak megfelelően — a román oktatási rendszert három pillérűnek tekintse: állami, magán és felekezeti. Pedig a sokszázados magyar oktatásnak Erdélyben éppen a felekezeti volt az alapja. Külön fejezetet szentelt a törvény a kisebbségi oktatásnak. Kimondta, hogy a román nyelvet és irodalmat csak az első négy osztályban szabad a kisebbségek számára írt tankönyvekből tanítani. Az ötödik osztálytól kezdve a kisebbségi (magyar) tanulók tankönyvei minden tekintetben azonosak kell hogy legyenek a többségi nemzet diákjai számára írt tankönyvekkel. Tudvalevő, hogy az inasképzésben, szakiskolákban és szakközépiskolákban az általános műveltséget biztosító tárgyak részaránya egyre inkább a szaktárgyak javára dől el, ahogy haladunk a IX.-tői a XII. osztály felé. Ezeket a tárgyakat szigorúan román nyelven kell oktatni. A felsőfokú oktatásban a törvény értelmében csak csoportok és részlegek szintjén szabadott magyar nyelven képezni a fiatalokat. Leszorítva ezt is a tanár- és művészképzésre. És végül: a törvény megtiltotta azt a bevett gyakorlatot, hogy azok a diákok, akik magyar nyelven végezték a középiskolát vagy az azelőtti ciklust, anyanyelven (versenyjvizsgázhassanak. Ez sok szülőt gondolkodóba ejtett, és a román nyelv okozta nehézségek áthidalása végett csakhamar eleve román iskolába adták volna gyermeküket. Ezen a képtelen helyzeten kellett változtatni. Minthogy a 96 előtti Iliescu-kormánytól az égvilágon semmi jóra nem lehetett számítani, a két év előtti (1996) választások idején, remélve, hogy megnőnek a demokrácia esélyei, az RMDSZ, csatlakozva a demokratikus erőkhöz, úgy döntött, hogy vállalja a kormányzás politikai felelősségét. Az erdélyi magyarság politikai képviselete azzal is tisztában volt, hogy ha azt akarjuk, hogy valós reménye legyen ennek a nemzetrésznek helyzete megváltoztatására, a kormányprogramba mindenképpen be kell préselni azokat az elveket, amelyek révén a törvényhozásban elindulhatnak a kedvező eredményekhez vezető folyamatok. Az erdélyi magyarság számára igen fontos, hogy a Ciorbea-kormány (azóta menesztették a liberálisok! — A. K.) kötelezettséget vállalt arra, hogy az általa ratifikált egyezményeket jóhiszeműen értelmezi és alkalmazza. Ez azért volt olyan fontos az erdélyi magyarság számára, mert a román-magyar alapszerződés 15. paragrafusának harmadik bekezdése tételesen kimondja: A romániai magyarságnak joga van az anyanyelvű oktatáshoz, a képzés minden szintjén. Ez egy nemzetközi dokumentum, amivel nem lehet csak úgy játszani. Ugyanakkor a kormányprogramba sikerült bepréselni ezt a mondatot is: Ki kell küszöbölni a kisebbségi oktatást korlátozó összes rendelkezést. Ide értve a felsőfokú oktatást is. Viszont a jelzett korlátok csak úgy számolhatók fel, ha megváltoztatjuk a 95-ös restriktiv törvényt. Mint ismeretes, a Ciorbea-kormány elfogadta azt a magyar javaslatot, hogy kibocsát egy sürgősségi kormányrendeletet, amivel megváltoztatja a törvénynek azon cikkelyeit, amelyek a román oktatási rendszer reformjának az útjában állnak. Csakhogy a szenátusban a sürgősségi kormányrendeletet elgáncsolták. Új fent követelni kezdték: nemcsak hogy tanítani kell a román nyelvet a magyar iskolákban, hanem az elsajátítása is kötelező; vizsgázni csak románul szabad, a történelmet és a földrajzot román nyelven kell oktatni. Mind közül a felsőoktatásra vonatkozó cikkelyek lerombolása volt a legsúlyosabb. A régi restriktiv törvény csak a tanár- és a művészeti szakember-képzés terén engedélyezte—csoportokban, részlegeken—a magyar nyelvű oktatást. Nos, most ezt akarták „véglegesíteni”. Ilyen állapotban került a sürgősségi kormányrendelet szövege a szenátusból a képviselőházba, ahol a koalíciós tárgyalásokon — látva a veszélyhelyzetet—Markó Béla elnök úr kijelentette: Amennyiben semmi garanciát nem kapunk arra, hogy a szenátusban lerontott szövegváltozatot az eredeti szintjére hozzák fel, nincs semmi keresnivalónk a kormányban! (Ezt az utat járta be a 169-es Helyhatósági törvényt módosító 22-es sürgősségi kormányrendelet vitája is, mely a helységnév-táblákra, a kétnyelvű feliratokra, valamint az anyanyelv használatára vonatkozott ott, ahol a kisebbség meghaladja a 20 százalékot.) Persze jöttek a nagy fogadkozások: Semmi baj, a szenátusban tévedés történt, viszont a magyarfaló Pruteanu szenátort mellékvágányra tettük. Miután Pruteanu, mint jó „hazafi”, megtette kötelességét, a Parasztpárt valóban kizárta soraiból, de továbbra is a szenátus oktatási bizottságának az elnöke. Ezekkel a fogadkozásokkal jutott a sürgősségi kormányrendelet a képviselőházba, ahol több román parlamenti képviselő ismét a kisebbségi oktatásra vonatkozó cikkelyek elhalasztását javasolta. Hogy némi előrelépésről is szóljunk, hadd mondjuk el, hogy időközben a sürgősségi kormányrendelet a következőképpen módosította a tanügyi törvénynek azt a részét, amely kimondta, hogy az oktatás nyelve román: Romániában az oktatás nyelve a román, valamint a nemzeti kisebbségek nyelve és a világnyelvek. Mielőtt az új kormány, Radu Vasile miniszterelnökségével megalakult volna, a tanügyminiszter-jelölt Andrei Margát kétszer is meghallgatta a szakbizottság. Ahol az Iliescu-féle Szociáldemokrata Párt, a Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt képviselői igen „kényes” kérdést intéztek hozzá: Mi a véleménye a történelem és a földrajz oktatási nyelvéről, és hogyan vélekedik arról, hogy etnikai alapon működhet egyetem Romániában? Marga miniszter-jelölt úr válasza diplomatikusnak mondható. Úgy válaszolt a kérdésekre, hogy egyértelműen mi, magyarok sem kifogásolhattuk válaszát, ugyanakkor a többségi románság felé mégiscsak egyféle rejtjelzett üzenet volt. A románok történelme és Románia földrajza oktatásának nem az az alapkérdése, hogy milyen nyelven folyik, hanem az, hogy milyen tankönyvekből tanítják a fiatalokat. Amennyiben sikerül olyan—a valóságnak és az európai szellemiségnek megfelelő — tankönyveket írni (együtt a román és a magyar történészeknek), amelyek objektív módon, részrehajlás nélkül tükrözik a népek történelmét, akkor másodlagossá válik az oktatás nyelve. Ami pedig az etnikai alapon létrehozandó (?) egyetemet illeti, miniszter-jelölt úr, ismételten, a multikulturalitás jegyében álló és működő kolozsvári egyetemet hozta fel példaként. Azt tartva igazi megoldásnak. Semmilyen kizárólagosság nem vezethet jóra — mondta. Amiképpen nem vezetett eredményre az 1872-ben Kolozsváron beindított magyar nyelvű Ferenc József Tudományegyetem, ahonnan kizárták a románokat, ugyanúgy nem hozhatták meg a remélt „eredményt” Ceausescu rendelkezései sem, hogy kiszorítsák a magyar tanulóifjúságot az egyetem falai közül. Éppen ezért Marga úr azt tanácsolta, hogy „nem kell elsietni a dolgot!” Ajánlatos lenne a román és a magyar elitértelmiségieknek asztalhoz ülni, és egy olyan megnyugtató, végleges megoldást találni erre a kérdésre, amely nem fog új feszültségeket gerjeszteni kettő, öt vagy tíz év múlva. Ugyanakkor beszámolt reformelképzeléseiről is. Úgy gondolta, hogy a kisebbségi oktatást a román társadalom reformjának szerves részeként kell kezelni. Fölöttébb különösnek tűnik az (immár) tanügyminiszter úr lavírozása a paragrafusok és elképzelések között, hisz a sürgősségi kormányrendelet értelmében „el kell hárítani mindenféle akadályt a kisebbségi oktatás útjából, fel kel számolni a restriktiv tanügyi törvényben felsorolt tiltásokat. Ki kell dolgozni az oktatás működéséhez szükséges szabályozókat, meg kell teremteni a hiányzó intézményi keretet.” Az esetleges félreértések és félremagyarázások elkerülése végett, a kormányprogram kijelenti: A kormány vállalja a felsőoktatási keret bővítését, a multikulturális egyetemeket, és — az igényeknek megfelelően — önálló kisebbségi nyelveken működő egyetemeket. A kormányprogram tehát kimondja mindazt, amire nekünk szükségünk van. A miniszter úr a képviselőkkel való találkozáson mégis így nyilatkozott: Képviselő urak, nem a kormány tagja (tudniillik ő, a tanügyminiszter — A. K.) az a személy, és nem a végrehajtó testület az a szerv, amely véglegesít. Az olló és a posztó az önök kezében van. Önök döntik el, hogy milyen lesz a rendelkezések végleges formája, tartalma. Én pedig a többség véleményét fogom osztani. Kérdés azonban, hogy miniszter úr a jelenlegi kormánykoalíciót értette-e többségen, vagy pedig az etnikai alapon vett többség véleményét? Ez a képlékeny helyzet arra kötelezi a képviselőket, hogy mihamarabb üljünk le ismét a miniszterelnök és a tanügyminiszter jelenlétében, és tisztázzuk a dolgokat, vessünk véget a tanügyminiszter úr sajátos „szövegértelmezéseinek”. Nem vagyunk a félmegoldások hívei — vallja az RMDSZ. Nem egyszer kijelentettük, hogy a vita tárgyát képező sürgősségi kormányrendelet — ami, valljuk be, óriási előrelépés a 95-ben elfogadott restriktiv tanügyi törvényhez képest — távolról sem jelenti a romániai magyarság igényeinek maximumát. Ellenkezőleg, ez a minimum, amiből nem engedhetünk, de ahonnan tovább kell lépni. Mindazoknak, akiket érint, tudomásul kell venniük, hogy a román kormány, a jelen demokratikus hatalom azzal, hogy — egyelőre csak papíron — biztosítja az anyanyelvű oktatást, nem kegyet gyakorol. Ez természetes jog. Ugyan milyen alapon kérdőjelezheti meg bárki a romániai magyarságnak az anyanyelvű oktatáshoz való jogát, amikor ennek a kétmilliós nemzetközösségnek Erdélyben évezredes múltja van, és évszázadokra visszatekintő híres iskolarendszere, amit a kommunista rezsim, Ceausescu büntetlenül, durván lerombolt. Ki vonhatja kétségbe ezt a jogunkat ott, ahol — a demokratizálódási folyamat eredményeként — immár törvény mondja ki: Romániában angol, német, francia és ki tudja még milyen nyelven működhet egyetem. Ha ez a helyzet, márpedig ez a helyzet, akkor miért ne működhetne magyarul is!? Úgy legyen! f \ Dr. Zétényi Zsolt ügyvédi irodája folytatja működését. Polgári (ingatlan-, társasági-, öröklési-, peres) és büntető ügyek. Széleskörű konzultációs lehetőség. Ügyfélfogadás hétköznap 9-18 óra között, előzetes egyeztetés után. 1066 Budapest, VI. Zichy Jenő u. 22.1. 14. Tel/fax: (361) 331 9954. V_______________________)
