Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-03-01 / 3. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1998. március

HEGYI BÉLA

Ferences papok mártíriuma

Faulhaber Ferenc Alsókamaráson született 1918-ban. A ferences rendben a Mihály nevet kapta. 1946-ban, amikor a kitelepítések történtek, elöljárója, Schrotty Pál provinciális attól tartott, hogy ez majd a szervezetben levő német származásúakat is érinteni fogja, ezért kérte, hogy aki teheti, magyarosítsa a nevét. Faulhaber Ferenc szülőföldjéről, Alsókamarásról a Kamarás nevet vette föl. 1947 óta Kamarás Mihály.

Anyai és apai ági ősei, a törökök kiűzése után, német földről jöttek a megfogyatkozott népességű Magyarországra. Faulhaber Mátyás és családja a Békés megyei Eleken telepedett le 1724-ben. Alsókamarás a község közelében fekszik. Szülei istenfélő, mélyen vallásos emberek. Apja földműves, anyja mindenben szerető társa és a gyermekek gondos, féltő nevelője. Később mindketten ferences harmadrendi szerzetesek, akik kint, a világban életükkel s példájukkal hirdették Assisi Szent Ferenc szépséges eszményeit. Négyen voltak testvérek, ő közöttük a legfiatalabb. Öt-hatéves lehetett, amikor a tanítónő kérdésre, mi akarsz lenni, ha megnősz, azt felelte: pap.

Tízéves korában, édesanyja betegsége miatt, átköltöztek Szegedre. Nem messze laktak a ferences kolostortól, a templommal meg éppen szemben, a Mátyás tér 24. szám alatt. A föld művelése ezután a gyermekekre maradt, ennek hozamából éltek valamennyien. Édesanyja 1943-ban meghalt, de még láthatta őt fölszentelt papként, részt vehetett első szentmiséjének bemutatásán. Apját, testvéreit, rokonságát az 1946-47-es ki telepítési hullámban, mint német származásúakat, Németországba kényszerítették a magyar hatóságok, a rendelkezések értelmében megfosztva őket eddigi hazájuktól és minden ingóságuktól. Stuttgart mellett, egy kis faluban kaptak új lakhelyet, ott dolgoztak egy ideig, amíg a család szét nem széledt a világban, szerencsét próbálni és felejteni. Édesapja 1960-ban meghalt, de a belügyi szervek nem engedték ki a temetésére. Csak a sírjánál tudott fejet hajtani 1964- ben.

Kamarás Mihály a szegedi piaristákhoz járt iskolába. Hatodikos gimnazista, amikor — belső késztetésre — végképp eldönti, hogy a papi hivatást választja. Gyakran megfigyelhette a ferences barátokat, amint nagy szeretettel és derűvel foglalkoznak a fiatalokkal. Frigyes atya hegedűjével teremtett áhítatot és vidámságot körükben. Mégis, noha ekkor már a jezsuita Bíró Ferenc és Blaskó Mária írónő által 1920-ban alapított Szívgárda — a Jézus Szíve-tiszteletet terjesztette a gyermekek között — tagja, vágyódott a ferencesek után. Vonzotta assisi Szent Ferenc közösségének csöndessége, természetszeretete, tanítói működése. A szegedi rendház főnökénél, Jakab atyánál jelentkezett fölvételre, aki jó szóval fogadta és tanácsokkal látta el.

1934 őszén tizenhat éves korában, tizenkilenc társával együtt, a szécsényi noviciátus növendéke. Itt találkozott először Körösztös Krizosztómmal, aki a kispapok ének- és zenetanára volt. 1935-ben „egyszerű szerzetesi fogadalmat” tett, a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség fogadalmát. Szécsényre máig úgy emlékezik, mint életének legboldogabb korszakára, ahol szerető gondoskodás vette őket körül, barátságok születtek, s oly’ sok szépet ígért a jövő és a papi hivatás. A rend jászberényi gimnáziumában érettségiztek tizenegyen leendő ferencesek. Itt tanított Kis Szaléz atya — később a kommunista rendszer egyik ártatlan áldozata —, aki példás buzgósággal mutatta meg nekik, milyen is egy igazi franciskánus magatartása és hitben gazdag tevékenysége. Az érettségit két év filozófiai stúdium, majd négy év teológia követte Gyöngyösön. Professzorai közül kiemelkedett László Ákos, aki pszichológiát adott elő és Ciprián atya, aki olyan remekül prédikált és énekelt, hogy X. Pius pápa külön audiencián hallgatta meg.

1942. június 21-én, tizenkét társával együtt — ma hárman élnek még közülük -—, Uzdóczy Zadravecz István tábori püspök, maga is a Kapisztrán-provincia tagja, szentelte pappá a gyöngyösi ferences templomban. Beszédének felejthetetlen figyelmeztetése: „A papnak a tenyerét szenteljük meg, nem az öklét. Az emberek háborúskodnak, de ti menjetek, és adjatok áldást az embereknek.” Primíciáján, Alsókamaráson, lelke örömünnepén a falu apraja-nagyja megjelent, sőt még a szomszéd község népe is eljött köszöntésére. Bár ekkor nem volt igazán tisztában hivatásának nagyságával és szentségével, de abban, hogy papnak és ferences barátnak kell lennie, soha egyetlen percig sem kételkedett. Magában Sík Sándor sorait idézte: „Légy csendességben, Isten hogyha hív, / halkan szólít, mint pásztorhangú síp. /Kelj fel és indulj engedelmesen, / ... bárány - csendesen." Első állomáshelye Máriagyűd, ahonnan két társával, Domonkos és Vitái atyával közösen, a környék tizenkét falujába jártak ki hitoktatni és misét mondani.

1943 nyarán Schrotty Pál provinciális Kamarás Mihályt a visszacsatolt Újvidékre küldte pasztorálni.

Körösztös Krizosztom tábori lelkészként kísérte a magyar hadsereget a Donkanyarhoz. Itt szerezte súlyos tüdőbetegségét, mely lerombolta szervezetét. 1942- ben, a visszavonuláskor, egy egész katonai alakulatot hozott haza sértetlenül, ezért vitézségi éremmel tüntették ki. Hazatérőben segített a bukovinai székelyeknek menekülni és letelepedni Délvidéken, Temerin és környékén. Amikor Újvidékre érkezett, Léh Mátyás szépligeti plébános azzal fogadta, hogy trappista szerzeteseket szeretne Bácskába hozatni, mert az emberek elvadultak a hosszú szerb uralom idején. De mivel magyarul beszélő trappistákat nem találtak, úgy határoztak, hogy ferenceseket kémek ide. A rendház ügye is megoldódott: Léh Mátyás családi örökségét — emeletes villát a Gömbös Gyula utca 4. szám alatt—a ferenceseknek ajándékozza „vallási és karitatív” célokra. Kovács Kristófot nemsokára Debrecenből helyezték át újvidéki szolgálatra.

1943. január 28-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján Zadravecz püspök szentelte föl az első újvidéki ferences kápolnát; emeleti részén alakították ki a rendház szobáit. A kápolna hamarosan szűknek bizonyult. 1943. október 31-én, Krisztus Király ünnepén Beresztóczy Miklós pápai kamarás már a megnagyobbított templomot áldotta meg, amelynek méretei máig változatlanok.

A templomban végzett lelkipásztori teendők mellett magyar, német és szlovák iskolásokat oktattak hittanra, a felnőtt híveket pedig katekizmusra. Különösen fontos volt számukra a csángókkal, „e példásan vallásos néppel” való lelki foglalkozás. Szemükben a szentmise, mondta Krizosztom atya a rendtársainak, értékesebb a mindennapi kenyérnél. Cserkészcsapatot szerveztek és vezettek, s szorgalmasan tanultak meg szerbül meg horvátul. Kamarás atya kéthetenként erkölcstant tanított a csendőrlaktanyában. Folyt az élet a maga természetes medrében.

De közeledett a front.

Hárman maradtak a rendházban: a harmincöt éves, sovány és nagyon beteg Körösztös Krizosztom házfőnök, a huszonkilenc esztendős Kovács Kristóf, akinek meggyőződése, hogy ha az Úr őt üdvözíteni akaija, vértanúhalált kell halnia, valamint Kamarás Mihály, aki alig lépte át a huszonhatot.

Az újvidéki csendőrség parancsnoka, Tallián József — a házfőnök atya közeli rokona — többször is figyelmeztette a ferenceseket, hogy meneküljenek a front elől. Körösztös Krizosztom azonban kitartott amellett, hogy amíg a hívek misére járnak és megtöltik a templomot, nem hagyhatja el szolgálati helyét. Ugyanakkor kiment Hadik földjére s igyekezett rábírni a csángókat, hogy hurcolkodjanak át Magyarországra, mert a visszatérő szerbek (dobrovoljácok) — akiket Trianon után a hegyekből telepítettek ide a szerb hatóságok — bosszúból vérfürdőt rendeznek. Többségüket, csendőri felügyelettel, sikerült is fölhozni a Dunántúlra, de egy részük — ártatlannak tudva magát — nem mozdult Temerin és környékéről.

1944. október elején Újvidék belvárosi főtemplomának plébánosa, S vraka Ferenc telefonon kért tanácsot Krizosztom atyától: mit csináljanak? Meneküljenek-e a papok, erre buzdítva a híveket is, vagy maradjanak és várják ki a fejleményeket? Tallián József szinte ugyanebben az időben üzent ismét — s most már utoljára — a rendházba: Az utolsó vonat rövidesen indul Magyarországra, több lehetőség a távozásra nem lesz. Körösztös Krizosztom továbbra is hajthatatlan: a ferencesek nem szöknek meg, nincs rá okuk. A hivatásuk maradásra kötelezi őket. Október 20-áig a magyar katonai és csendőralakulatok kivonultak Újvidékről, s a lakosok közül azok, akik féltek vagy bűnösnek érezték magukat, sietve útrakeltek. Ki szekérrel, ki vonattal, ki gyalogosan igyekezett a határokon túlra jutni.

1944. október 23-án elözönlötték a várost a szovjet és a szerb csapatok. Todor Gavrilovics Rilc, az újvidéki partizánosztag politikai biztosa délben kitűzte a városháza tornyára a csillagos jugoszláv lobogót. Ettől kezdve elszabadult a pokol. Kétháromfős partizáncsoportok járták az utcákat, minden magyar és sváb lakta házba berontottak, és aki nem tudta igazolni, hogy kommunista vagy partizán-szimpatizáns, azt — a férfiakat tizennyolctól ötvenéves korig—elhurcolták. Mint a megduzzadt folyó, úgy áradt a tömeg az utcákon . Állítólag egy, a szomszédban dolgozó magyar cipész szólt a partizánoknak, a rendházra mutatva: Ott is vannak ám férfiak! Ezután törtek be hozzájuk. Krizosztom atyát, látva vézna, beteges alakját, nem akarták az utcára hajtani, de ő tiltakozott: Ha szerzetes testvéreimet viszitek, vigyetek engem is!

Több száz emberrel együtt a városszéli folyamőri laktanyába, a Momaricába terelték őket. Az egyik, számukra kijelölt pavilonban három-négyszázán zsúfolódtak össze. A három ferences páter itt találkozott Buda József református tiszteletessel és egy svájci kapucinus testvérrel, Michael Weidnerrel, akit olasz katonákkal fogtak el a partizánok. Temerin és környékéről kilencszáz magyart gyűjtöttek a táborba, köztük a menekülni nem akaró csángókat, ők lapátokkal, csákányokkal a kezükben érkeztek ide. Éjszaka a közeli, Duna-parti erdőségben megásatták velük a síijukat, és belelőtték mind a kilencszázat.

Krizosztom atyát másnap, százötven fogollyal együtt, a kettes számú pavilonba kísérték át. Este kettesével-hármasával összekötözték, majd a partizánok kettős sorfala között föl-alá hajtva, husánggal, puskatussal, hajókötéllel ütötték-verték őket vidám harmonikaszó mellett. Amikor már a partizánok belefáradtak az ütlegelésbe, a foglyokat teherautókra rakták; és minden valószínűség szerint az innen nem messze fekvő hajógyári szigeten valamennyiüket kivégezték.

Körösztös Krizosztom sorsáról két — egymástól eltérő — emlékezés maradt fenn. Az egyik táborlakó úgy tudta, hogy a házfőnök atyát nem cipelték magukkal a partizánok, hanem a kettes számú pavilonban verték agyon, miközben bűnéül rótták föl a bukovinai székelyek Temerinbe telepítését. Egy másik tanú azt állította, hogy a ferences frátert a Futaki úti kaszárnyába, a partizánok főhadiszállására hurcolták, ott kihallgatták és megölték. Ezt támasztotta alá, hogy Mihály atya 1945 februárj ában tőle kapta meg Körösztös Krizosztom véres csuklyáját, amit ő a kaszárnya pincéjében talált.

Kamarás Mihály mindmáig ereklyeként őrzi Krizosztom atya kelyhét, amelylyel Újvidéken a miséit végezte. Azóta is minden miséjében megemlékezik róla és Kovács Kristófról.

November elsején a partizánok fölsorakoztattak nyolcszáz embert, majd komppal áthajóztak a Dunán Péterváradra. Az erőd kazamatáiban szállásolták el őket, egy-egy cellában tizenöten-huszan szorongtak. Hajnalban tovább indultak az innen 35-40 kilométerre levő Indija falu felé. Együtt meneteltek a tömegben Buda József, Kovács Kristóf, Kamarás Mihály és Michael Weidner. Az őröknek nagyon megtetszett a kapucinus páter szép, mintás gyapjúpulóvere. Az egyik lecibálta róla, és minden ellenkezése dacára SS-zubbonyt húzott rá, amit egy halott németről hámoztak le. Az út folyamán hiába próbálta kínnal-keservesen magyarázni boldog-boldogtalannak, hogy nem SS-tiszt, hogy merő félreértés az egész, senki nem hitt neki. Aki csak tehette, rúgta, kínozta, átkozta, mert a gyűlölt nácit látta benne. Sorsa Indijában teljesedett be, ahol egy reggel — szálláshelyük közelében — a trágyadombon leltek rá; valaki baltával széthasította a fejét. Ott is ásták el, arra sem méltatva, hogy a többi holttesttel közös sírba temessék.

A partizánok, ki tudja, miért, a papokra haragudtak legjobban. Menetelés közben főképp a csuhások kaptak az ütlegekből. Vasvesszővel, puskatussal ösztökélték őket előre. Kovács Kristóf lába súlyosan megsérült. Karlovác tájékán bajonettel fölhasították az oldalát, fejbe vágták. Homlokáig fölrepedt a bőre. Dőlt belőle a vér. Egy kútnál megitatták, de szájából véres víz csörgött vissza. Utolsó szavait Mihály atyának súgta: — Sic debuit esse, (így kellett történnie.) Egy arra haladó orosz teherautó fölvette, de az egyik őr utána ugrott és belelőtt a haldoklóba. Lerántotta róla habitusát s testét az országút szélére dobta. Környékbeli parasztok gyűltek köréje, s kédezték az őröktől: Ki ez? Szvinya, disznó — felelték. De hiszen ember ez! Rosszabb annál: pap. Csontjai ma is Indija határában, talán egy tömegsírban porlanak. Az egyik partizánnő Marica Mihály atyához fordult nevetve: — Hát a majke bozsina, az istenanya nem segít?

Kamarás Mihály ferences szerzetes és Buda József református tiszteletes, rabként kezelt társaival együtt, eljutott Indijára. Az állomás mellett, a vasutasok szállóépületében, melynek végéhez kis kápolna csatlakozott, helyezték el az elcsigázott tömeget, verés és szitkozódás közben. A betegeket, öregeket, magatehetetleneket kiválogatták, eloroztak tőlük minden használható holmit, s még aznap éjjel a Dunába lőtték mindannyiukat.

Mihály atya félájultan, lázasan roskadt palliumára. A hívők köréje sereglettek és kérték, hogy—ki tudja, mi vár reájuk holnap — gyóntassa meg őket. Indítsa föl mindenki magában a bűnbánatot — mondta nekik —, és imádkozzunk teljes szívünkből, hogy az Úr megbocsássa bűneinket. Föloldozta, megáldotta a bűnbánókat, hozzáfűzve, hogy ha jobban lesz, külön-külön is meghallgatja mind.

A politikai biztos sorra járta a foglyokat: ki mit követett el a „magyaruralom” alatt? Buda Józsefet arról faggatta, hány szerbet ölt a Dunába az 1942-es újvidéki „hideg napokon”? Hány dobrovoljácot kínozott meg, amikor a magyar csendőrség és katonaság békés lakosokat gyilkolt? Ä tiszteletes kézzel-lábbal tiltakozott, mutatta a felesége fényképét, magyarázta, hogy őapapi szolgálatnak és acsaládjának élt mindig. Ha kell, egy egész falu, ahol lelkészkedett, tanúskodik mellette. Kamarás Mihály az úgynevezett újvidéki razzia idején teológiát tanult Gyöngyösön. Megpróbálta megértetni akomisszárral, hogy ő nem pópa, hanem csak egyszerű kalugyer, azaz szerzetes. A tiszt levette nyakából az aranyláncot: Ez honnan van? Mihály atya nyugodtan felelte: Első szentmisém emlékére kaptam édesapámtól. Apád adta? Viseld tovább egészséggel! — és visszaakasztotta a nyakába.

Két napig nem mehettek ki a szabadba. Szükségüket hordóba végezték. Az étel hol krumplileves, hol bab, hol cikóriakávé.

Harmadnap az egyik őr figyelmeztette, maradjon még bent egy-két napig, mert a papokat agyonlövik. Pár nap múlva a partizánok elvonultak, békésebb lett a légkör, őrzésüket helybeliek vették át. Addig az emberek egy része elhúzódott tőle, mert azt gondolták, ő lesz a partizánok következő áldozata. Amikor látták, hogy a falubeliek nem ilyen vadak, megcsöndesedtek és közvetlenebbé váltak vele szemben.

Csoportokban jártak ki dolgozni. Aknákat hatástalanítottak, bombákat szedtek föl, vasúti síneket és hidakat reparáltak egy mérnök irányítása alatt. A második héten az őrök már nem engedték, hogy szakállasán mutatkozzanak. A foglyok között találtak fodrászt, akinek az egész társaságot meg kellett borotválnia. Mihály atyát kinevezték borbélysegédnek, ő szappanozta a sok-sok arcot és fente a borotvakést.

Váratlanul bezsúfoltak közéjük vagy kétszáz idősebb indijai és környékbeli lakost, német, horvát, zsidó férfit. Éjszaka

kihajtották a Duna-partra és kivégezték őket. Állítólag szemtanúi voltak a partizánok rémtetteinek, ezért küldték a halálba valamennyit.

Több mint két hónap telt el az indijai lágerben. December 2-án közölték velük, hogy a tábort föloszlatják, holnap hazamehetnek. Kamarás Mihály elbúcsúzott a horvát családtól, egyikőjük kis szelencét nyújtott át neki — a falu plébánosától kapták —, s benne szentelt ostya pihent, és kérték, hogy áldoztassa meg mindnyájukat. A szerzetes maga is megáldozott.

December 3-án indultak haza. De nem mindenki láthatta meg újra az otthonát. Nagyon sokan tűntek el útközben nyomtalanul. A ferences páter egy fogolytársával kettesben vágott neki a hosszú útnak. Zuhogó esőben harminc kilométert futottak egyfolytában, hogy mielőbb Újvidéken legyenek. Pétervárad előtt kifulladtak. Szerencséjükre egy szerb szénásszekér gördült utánuk. A bakon ülő házaspár megsaj - nálta a két tépett, agyongyötört, botladozó embert. Szóltak, szánjanak föl bátran mindketten. A szénahalom alá rejtették őket, az asszony széles kendőjét is rájuk terítette, s így baj nélkül értek be Újvidékre.

Karácsonykor a ferences templomban már Mihály atya mondott hálaadó misét. Buda József tiszteletes is fölkereste, s együtt adtak hálát az Úrnak megmenekülésükért.

Kamarás Mihály 1945. május 1-jén érkezett vissza Budapestre, rendje kötelékébe, most már végleg.

Budán összetalálkozott Tallián Józseffel, az újvidéki csendőrség volt parancsnokával, aki 1944. novembere óta a Gömbös Gyula úti — ma Böszörményi út — rendőrkapitányságon teljesített szolgálatot. Elmondta, hogy eddig két ízben vitték le a szerbek Jugoszláviába kihallgatni. A partizánok olyan vallatási módszerrel dolgoznak, panaszolta, hogy még azt is elismerné kínjában, hogy megölte saját nagyanyját. Úgy vélte, a visszacsatolás idején ő nem követett el semmi jogelleneset. Később, letartóztatása és ki tudja, hányadik kínvallatása annyira megtörte, hogy az ügyészség ablakában fölakasztotta magát.

1945 őszén Váradi Béla ferences házfőnök levélben értesítette fa sorsáról Kovács Kristóf édesanyját:

„Szomorú hírt kell közölnöm. Szegedről és Újvidékről nyert értesüléseink szerint kedves fiát, páter Kristófot a szerb partizánok a múlt év november 2-án a Szerémség egyik kis falujában papsága miatt agyonlőtték. Ez a hír biztosnak mondható.”

Kamarás Mihályt további megbízatások várták, a szolgálat és a próbatétel újabb állomásai következtek az életében. S bár 1945-ben egy jobb világban reménykedtünk, még nem tudhattuk, hogy hamarosan ismét besötétedik az ég, és a mártíromságnak megint csak ideje nyílik.