Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
1998. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal BARDÓCZ GERGELY Csángók Brüsszelben Meglepően gyönge visszhangja támadt a csángó élet egyik igen fontos eseményének: a Moldvai Csángó-magyar Szövetség brüsszeli meghallgatásának. A Csíkszeredái lapban, a Hargita Népében olvashattam egy írást erről, amit természetesnek tarthatunk, mivel ez a székely napilap tudatosan, példásan vállalja a magyar nemzeti önismeret munkálásának, s ennek jegyében a moldvai csángók szellemi gondozásának ügyét. De más újságok? Az anyaország sajtója például? Közönyük netán azzal magyarázható, hogy a csángó mozgalmi embereknek nincs elég tapasztalatuk és lehetőségük arra, hogy egy ilyen eseményt — sajtóértekezleten, interjúkban, kerekasztal-beszélgetéseken — tudatosítsanak a közvéleményben? Előfordulhat ezért — talán meg is történt — , hogy a meghívó szervezet, a Yehudi Menuhin Alapítvány tárta a világ elé mindazt, amit Csicsó Antal, a csángó szövetség alelnöke sorstársainak nemzeti nyomoráról elmondott Brüsszelben. Mert drámaian időszerű a mai Európa számára a világ jövőjét megzavaró kisebbségi elnyomatás, bármelyik ország vagy nemzet legyen is az elkövető, vagy legyen a jogfosztottja. Nyugat-Európajó ideje nem dugja be a fülét saját kisebbségeinek panasza elől. Az új európai politikai igény és közhangulat is nagy mértékben segítette a katalánok, baszkok jogszerzéseit Spanyolországban, hogy az autonómia életképes gyakorlata az északi országok (Finnország, Hollandia) után a Pireneusi-félszigeten is gyakorlattá váljék. Noha vannak országok Európában, amelyek görcsösen ragaszkodnak a nemzetállam jakobinus felfogásához, vagyis nem akarják elismerni a területükön élő kisebbségek nemzeti, nyelvi, kulturális jogait és ezek gyakorlásának feltételét, az autonómiát, az idők sodra lassan minden nemzet, nép, nemzetiség teljes egyenjogúsága felé hajtja az ő hajójuk vitorláit is. Hiszen az egységes Európa aligha képzelhető el továbbra is háttérbe szorított, nyelvüktől, nemzeti azonosságuktól megfosztott kisebbségi közösségekkel. Odáig jutott az öreg kontinens, hogy a hajdanán a világ gyarmattartó uraiként ismert Nagy-Britannia is kénytelen volt zászlót hajtani a skót önállósulási törekvések és a walesi nemzeti igények előtt; az északír kérdésben is mintha változott volna az álláspont. E mind teljesebbé váló nyugati nemzeti egyenlőség háttere előtt jelentkezik most egy kelet-európai nemzeti közösség, a moldvai csángó-magyarok csoportja, amelyről Brüsszelben eddig aligha tudtak valamit is. Mivel a bukaresti kormánytól — ha érdeklődnek felőlük — csak azt a választ kaphatták, hogy a csángók katolikus hitű románok, akik századok óta együtt élnek a moldvai románokkal, az ortodox és a románok született humanizmusának, a másság tiszteletének példájaként, máig őrzik római katolikus hitüket. Ez a jellemzés igaz is, csak éppen szándékoltan hiányos és félrevezető. Most pedig előáll ez a közösség, amelyik számbelileg nagyobb a belgiumi németeknél, a dániai németségnél, az Elba völgyében élő szorboknál (Németország), a dél-tiroli osztrák-német népcsoportnál, s jónéhány más olyan európai kisebbségnél, amelyek fölött az új európai közszellem gyakorol védelmet. Előáll és elmondja — hiteles képviselőjének szájával —, hogy annyi joga sincs etnikai azonosságának kinyilvánításához, nyelvéhez, kultúrájához, mint a legjobban sanyargatott kisebbségek bármelyikének a világon. Hiszen még a franciaországi bretonok sorsát is megirigyelhetnék! Pedig ezt a népességet mint az elnyomottság példáját szokták emlegetni, eltiltott anyanyelvűket, erőszakos franciásításukat. Bretagne-ban esett meg, hogy táblát akasztottak az iskolásgyermekek nyakába: „Szégyellem magam, mert breton vagyok”. Régi történet, máig emlegetik. Moldvában nem kell a messze múltba tekinteni ilyen példákért. Klézsén, Somoskán, Lészpeden, Bogdánfalván, színcsángó településeken a Bákó városából oda ingázó tanárok, tanítók pénzzel büntetik azt a csángó gyermeket, aki az iskola területén, szünetekben meg mer szólalni magyarul! Találékony büntetési mód, meg kell hagyni! Ha botbüntetést kap a gyermek vagy tenyerest anyai szavaiért, egyedül ő szenvedi meg. De a büntetéspénzt a szülők fizetik, s így az apa vagy az anya fogja megtiltani gyermekének a magyar megszólalást. Vagyis a gyarmatosító román tanárok kényszerű „szövetségest” kapnak a magyar szülőkben a csángó fiatalok asszimilálásához. Kérdezhetné valaki, hogy hová folynak be ezek a büntetéspénzek? Nyilván nem létezik erre rubrika a főkönyvekben. Meg aztán egyenesen „államérdek”, hogy ne derülhessen ki az iskolai büntetések kiszabásának ez a sajátságos, moldvai módja. Maradjon hát a pénz — a tanárok zsebében. Igazi balkáni lelemény! Folytassuk az összevetést. Az 1989-es Akadémiai Kislexikon szerint a bretonok „a francia befolyás ellenére a nyelvüket máig őrzik, önálló irodalmuk van.” Ne akadjunk fenn az eufemizmuson, amely a nyelvi zsarnokságot „befolyásnak” nevezi; a bretonoknak csakugyan van élő és a hazájukon kívül ismert irodalmuk. Ezzel szemben a moldvai csángóknak soha nem volt saját, „bennszülött” irodalmuk. A róluk szóló könyveket hozzájuk látogató, többségükben csángóbarát, néha csángóellenes szerzők írták. Ezek a munkák elsősorban nyelvészeti és néprajzi gyűjtőutak tudományos beszámolói. Mivel a csángók megkövült, régmúlt állapotában megmaradt magyar nyelve — nem lévén eleven kapcsolata a magyar nyelv fejlődésével — valóságos kincsesbánya volt, s részint ma is az, nemcsak magyar, de német, finn, francia kutatóknak is. „Bennszülött” csángó költő, író csak kettő támadt eddig, századunk második felében, a már évtizedekkel ezelőtt örökre elment Lakatos Demeter és a most középkorú Demse Márton. Előbbi nem ismerte a magyar helyesírást, magyar verseit román ortográfiával jegyezte le; ezek azonban a csángó lélek hiteles megnyilatkozásai. Demse Márton már magyar értelmiségi, Erdélyben végzett tanítóképzőt, majd hosszú ideig mozdonyvezető volt Moldvában. Jelenleg budapesti „száműzetésben” él. Tőle várhatjuk a belülről látott csángó sorsképlet ábrázolását. A bretonok és a moldvai csángók művelődési állapota közötti összevetésünk talán jól érzékelteti, hogy a csángók mennyivel kíméletlenebb rabságban élnek, még az elnyomottság példájának tartott bretonokhoz képest is! Ha nemcsak megismeri, de meg is érti a Nyugat a moldvai csángók mai létállapotát, akkor érvelésében nyugodtan kicserélheti a bretonokat a csángókra, s így a világ figyelme a Szeret folyó vidékére fordulhat. Brüsszelben készül a felmérés, és az Európai Kultúrák Tanácsa (Open Assembly of the Cultures of Europe) összejövetelére meghívót kapott Csicsó Antal is. A tanácskozáson a kezdeményező, Yehudi Menuhin lord, a világhírű hegedűvirtuóz mondott megnyitó beszédet, s részt vettek azon az Európa Parlament, a Régiók Tanácsa, az UNESCO, továbbá a kisebbségekkel foglalkozó szervezetek képviselői. Felszólaltak a trinidadi és a szlovákiai cigányság küldöttei, s velük együtt Csicsó Antal. Valamikor egy moldvai csángó számára kivételes alkalom volt, ha eljuthatott a közeli Erdélybe. Lakatos Demeter egyik versében felpanaszolta, hogy hiába sóvárgott ezért egy életen át, soha nem láthatta meg Budapestet. Csicsó Antal az egyesült Európa irányító központjába jutott el, és ezzel a moldvai csángóság kitört a rája kényszerített történelmi „gettóból”. Méltán lepődhetett meg a nyugati világ a moldvai katolikus magyarok nyelvi rabságán. A nyugati kisebbségek jogfosztottsága idején a katalán, a baszk papok egyértelműen népük mellett álltak a küzdelemben, és hatalmas erőt jelentett a nyelvéért harcoló népek számára az, hogy — míg a közéletben, iskolákban, intézményekben tiltva volt az anyai szó — a templomokban a nép nyelvén prédikáltak. Moldvában a történelem — és a bukaresti nacionalizmus balkáni ravaszsága — az egyház támogatásától fosztotta meg azt a népcsoportot, amelyik bizonyítottan a legvallásosabb az egész országban. Csicsó Antal nem haraggal, nem sértetten, hanem alázatos hangon — ebben is megnyilatkozott mélyen vallásos lelkülete — panaszolta fel, hogy iskoláikban, templomaikban tilos használni anyanyelvűket, tilos követni őseik hagyományait. Ez a panasz segítségre kell hogy serkentse Nyugat keresztény társadalmait, ha csakugyan tettekben és nem csak szavakban keresztények. Többé senkinek sem lehet mentsége az, hogy nem ismeri a csángók lelki, nyelvi nyomorát. A világ egyetlen katolikus politikusa sem hunyhatja le a szemét a kegyetlen valóság előtt: a második vatikáni zsinatnak az anyanyelvűségre vonatkozó törvényét, a világon egyetlen helyen nem alkalmazzák: Moldvában, ahol semmibe veszik, megcsúfolják azt! Nem túl messziről várnak segítséget Csicsó Antalék? Valamikor a Szent László Társaság igyekezett életben tartani Moldvában a magyar nyelvet. 1945 után a Magyar Népi Szövetségnek sikerült kiharcolnia a bukaresti kormányzattól majdnem száz magyar iskola megnyitását a Szeret mentében. Még akkor is példás lépés volt ez a moldvai magyar önmegőrzés útján, ha az MNSZ eleve tévesen fogott hozzá a csángók támogatásához, nem számolt azok mélyen vallásos érzületével, és a csángók számára ellenszenves, vallástalan tanítókat küldött Moldvába. Az MNSZ 1953-as felszámolása után az erdélyi magyarságnak nem volt módja arra, hogy a megnyitott magyar iskolákat megvédelmezhesse a hatványozott erővel támadó román nacionalizmussal szemben. Jött egy idő, mikor az erdélyi magyar tehetetlenség azzal kábította lelkiismeretét, hogy a csángó kérdés „végképp megoldhatatlan”, a csángókat le kell írni a nemzet nagy lustráján. Csak a Szeret mentén, a szívek mélyén élt tovább a magyar hűség. És 1989 után, először a történelemben, maguk a csángók hozták létre saját szervezeteiket, követelték az anyanyelvű oktatást iskoláikban, a magyar misét templomaikban. Még II. János Pál pápához is eljuttatták — személyesen, Budapesten — nyelvükért való fohászkodásukat. Valamikor a magyar anyaország viselte gondját a moldvai csángóságnak. Most nincs erre érkezése. A magyar-román tárgyalásokon soha nem kerülnek szóba a legjobban elnyomott, ma is nyelvi rabságban tartott moldvai magyarok. Nem tapasztalni túlságos törődést az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetétől, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől sem. Túlságosan a kisebbségi igények végén szerepelnek — ha szerepelnek egyáltalán — a csángók követelései. Úgy mondják, hogy a kisebbségvédelem magyar minisztere a hozzá eljuttatott kérést a magyar iskolák megnyitására a Bákó megyei hatóságokhoz utasította. Panaszkodjanak a csángók azoknál, akiktől elnyomatásuk ered? Nem adták hírül az újságok, hogy az RMDSZ betöltötte-e azt a közigazgatási vezető tisztséget, amelyet az 1996-os koalíciós egyezkedések során a román pártok felajánlottak Bákóban. Úgy mondják, hogy nem akadt kellő felkészültségű magyar szakember erre a tisztségre. Lám, Csicsó Antal minden „szakképzettség” nélkül Brüsszelben fejtette ki a csángóság álláspontját. Lesze ennek foganatja? Változik-e végre a magyaság helyzete Moldvában? Megtörténik-e a csoda, hogy a csángók számára a Nap nem keleten, hanem Brüsszelben kel fel? Immár a nagy reményekkel felruházott jövendő, az egységes Európa becsülete múlik ezen! NAGY PÁL A csángók nem akarnak magyarok lenni? Megkésve jutott el hozzám — a Kárpátokon túlról Marosvásárhelyre — baráti közvetítéssel (hogy lám, mi minden van a világon) egy teljességgel előzmény nélküli, minden valószínűség szerint egyedülálló kiadvány, „A Klézsei Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Helyi Szervezetének Lapja", ennek is az első száma, ami a múlt esztendő szeptemberében jelent meg—ezzel a címmel: Mi magunkról. A roppant szegényes kivitelű, mindössze hatoldalas, kétnyelvű — magyarul és románul írt — füzetke belső használatra készült, az említett szövetség tagjai részére, akik ingyenesen juthattak hozzá. De — gondolom — nem árt, ha mások is, másutt is tudomást szereznek róla. Duma István Andrásék, Istók Györgyök, Csicsó Antalék önmagukról beszélnek ezeken az oldalakon: „Ha mi mondjuk magunkról az igazat, nem akarjuk megsérteni azokat, akik tévednek. Szeretjük úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak. Nem kívánunk magunknak olyan tetteket és neveket, amelyek nem a mieink.—Nagyon könnyű eltakarni egy dolgot; de az igazság alul marad—és biztosan megmarad”. Erről van szó: az igazságról... A legjobb pillanatban látott napvilágot ez a kis kiadvány. Minthogy épp az iskolai év kezdetekor szabadultak el az indulatok Klézsén (is) a magyar anyanyelvű oktatás bevezetését szorgalmazó helyi kezdemények nyomán. A Mi magunkról szerényen, csendes szóval — leginkább pedig puszta létével érvel nyomatékosan a magyarul való tanulást, magyar nyelvű misézést kérelmezők megdönthetetlen igaza mellett. Azt tanúsítja messzehangzóan, hogy ez a hihetetlenül nehéz sorsban, súlyos megpróbáltatások között élő, pusztuló etnikai közösség ma is őrzi hovatartozása tudatát; hogy a moldvai csángók közül sokan ma is merik magukat magyaroknak vallani. Ez a nagy, színtiszta csángó település, a Bákó megyéhez tartozó Klézse a közelmúltban leginkább Kallós Zoltánnak köszönhetően vált ismertté széles körben, mondhatnám: mindenütt, ahol a nagyvilágban kultúra, folklór, nemzeti értékek iránt érdeklődő magyarok élnek. A nagysikerű Balladák könyve 1973-as kiadása után két esztendővel megjelent Kallósnak egy másik könyve is, az Új guzsalyom mellett, amiben éppenséggel egy klézsei öregasszony, az akkor 76 éves Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa énekes repertoárjának — a csángó balladáknak és népdaloknak—a monografikus gyűjteményét helyezte asztalunkra. Sok feljegyzés bizonyítja: az egykori utazók, néprajz- és nyelvjáráskutatók, akik bejárták Moldvában a Tatros és a Tázló völgyét, nemigen mulasztották el hangsúlyozni, hogy Klézse jellegzetesen magyar település; egyike a legrégebbi csángó községeknek. Bizonyos P. Gegő Elek ferences rendi szerzetes, aki a múlt század harmincas éveiben járt ezen a vidéken, A moldvai magyar telepekről cím alatt írt és terjesztett a Magyar Tudományos Akadémia színe elé beszámolót (munkája könyvalakban is megjelent Budán, 1838-ban), melyből kiderül, hogy Jászvásárig (a mai Iasi-ig) menve és onnan visszatérve a következő helységekben talált csángómagyarokat kisebb-nagyobb számban: Csügés, Brusztuláca (Bruszturózsa), Kománfalva, Dormánfalva, Doftána, Tatros, Pokolpatak, Klézse, Forrófalva, Bogdánfalva, Bákó, Románvásár, Szabófalva, Tamásfalva, Dsidafalva, Domafalva, Lakosfalva, Jászvásár, Kalugerpataka, Barátfalva, Sóskút (Szászkút), Pusztina, Mojnest. Gegő atya mindössze 18 napig tartó útja során épp csak érinthette a legjelentősebb moldvai magyar telepeket, csupán futólag tájékozódhatott, de könyve „az első, amely bármilyen kezdetleges formában is, de megkísérli legalább nagy vonásokkal jellemezni a moldvai csángó nyelvet” — mondja Szabó T. Attila A moldvai csángó nyelvjárás kutatása című tanulmányában. S idézi Gegőnek azt a lényegbevágó megállapítását, miszerint a moldvai csángómagyarok nyelve „az egyes betűk, igék hajlítása, szókötés, ragok s a beszéd részeire nézve a székelyekétől nem különbözik”. Tehát: a moldvai csángók — miként a székelyek is kezdettől fogva — magyarul beszéltek P. Gegő Elek ottjártakor. Azelőtt is — mindig. Mert idegenben, szétszórtságukban, meggyötörtségük nehéz állapotában is: magyarok. A nemzet legkeletibb töredéke ma ez a népcsoport. Tömeges székely gyilkolás késztette menekülésre, szülőföldjük elhagyására, a Kárpátokon túlra 1764 telén azokat a védteleneket, akikkel szemben Bukow generális Mádéfalván oly embertelenül lépett fel, emlékoszlop figyelmeztet a Siculicidium néven ismert vérfürdőre. Üldözések elől menekült Moldvába —jóval előbb—az a két huszita pap is, Tamás és Bálint, akik a XV. század első harmadában épp Tatros várában, a már akkor itt élő moldvai huszita magyarok részére fordította le nyelvünkre az Otestamentum egy részét, mely szöveg mint a harmadik magyar bibliafordítás maradt fenn a Bécsi, a Müncheni és az Apor-kódexben. Több mint félezer évvel ezelőtt megtartó hitre, anyanyelvű műveltségre szomjazó moldvai magyarok legtermészetesebb igényét elégítették ki a nevezetes Huszita Biblia megteremtői. Van, hogyne lenne ilyen igény napjainkban is a Tatros mentén, — Klézsén és másutt. Csakhogy... Amikor a múlt év őszén kiderült, hogy Duma Andrásék 30 klézsei csángómagyar által aláírt memorandummal fordultak az illetékesekhez, kérelmezvén: az 1997/98-as tanévben legalább heti 3 vagy 4 órában vezessék be itt az iskolákban a fakultatív (nem kötelező) magyar nyelvoktatást — mintha elérkezett volna a világvége: egyszeriben beindult gőzerővel a legszélsőségesebb magyarellenes sajtóhadjárat. Az „udemeristák” (vagyis a Romániai Magyar Demokrata Szövetség emberei) „feltalálják” a magyar nyelvű oktatást Klézsében és Somoskán—méltatlankodott felháborodottan Eugen Budau úr egy bakói kiadványban. Ez volt a megyei tanfelügyelőség reagálása. .. „Románia szívében tiltott a román nyelv”—közölték ugyanittaHargita és Kovászna megyére utaló szemenszedett hazugságot. Másutt pedig arról tájékoztatta megszédítendő olvasóit a helyszínen vizslató riporter, hogy a klézsei iskolában a csángó szülők egy része állítólag így nyilatkozott: „Akik nem akarnak románul tanulni, azok távozzanak a faluból... Hargita, Kovászna megyébe, Budapestre...” Holott szó sincs egyébről, mint arról, hogy a csángómagyar gyermekek legalább fakultative, legalább heti néhány órában anyanyelvükön is tanulhassanak... Ám akad itt egyéb is. Pavel Benchea (minden valószínűség szerint: eredetileg Bence Pál) klézsei csángó ezt mondotta az újságírónak: „Ebben a faluban csakis csángók laknak. Hogyha mi tudunk beszélni a mi nyelvünkön, miért ne tanulnánk meg írni is? Különösképp, mert a törvény megengedi az anyanyelven tanulást (...)” Szinte csodálkozom, hogy ezek a sorok megjelenhettek egy bákói román újságban. Melyből azt is megtudhatjuk, hogy a már említett Duma András saját szerény otthonában gyűjti egybe esténként a magyarul tanulni óhajtó gyermekeket. Ezért aztán ő a legfőbb bűnös — a magyar oktatás ellen hadakozók szemében. „Egyszerűen hihetetlen az az elvetemült megátalkodottság, ahogyan az anyanyelvű írás-olvasás és éneklés elsajátítására szánt fakultatív óra ellen a tantestület, a papok, a renegát csángók, a helyi és országos lapok, a parlament, a szenátus, és mindenki, aki (nacionalista módra) él és mozog, támadásba lendült” — írta a csángó-kérdés kiváló ismerője, Sylvester Lajos a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban. A csángók nem akarnak magyarok lenni—harsonázzák nap mint nap a legkülönbözőbb médiák országszerte. „Nemzetellenes” az a propaganda, melyet az RMDSZ, a Csángómagyarok Szövetsége folytat, s mely szerint a csángó népesség a romániai magyaság—a magyar nemzet— szerves része — füstölög az asszimilációs törekvések folyton izgága vezérkara. Miközben a Klézséhez tartozó Buda nevű falucskában (érdekes helyneveket lehet itt találni...) a tapaszos „padlójú” házban lakó, nyomorúságos viszonyok között tengődő, hatgyermekes Botezatu-családban, ahol a férfi béna és munkaképtelen, a csángó édesanya azxőseitől hallott magyar meséket, hiedelmeket nemcsak felolvassa saját kicsinyeinek, hanem át is küldi azokat Erdélybe, hogy ne felejtődjenekel! A Botezatu-gyermekek pedig mind kiválóan beszélnek magyarul! Ezt is Sylvester Lajostól tudhatjuk, aki a legzordabb téli napokban járt Klézsében és környékén egy filmes csoporttal. Változatos élményeiről Sovány világ című útinaplójában számolt be nemrég. Valóban sovány lenne ez a csángómagyar világ odaát, a Kárpátok túloldalán? Ahol egykoron nagy létszámú, virágzó magyar településekről adhattak számot az utazók? Vagy inkább: aggodalomkeltően szomorú? Elmúlófélben lévő... Nincs talán még egy régió ezeken a tájakon, ahol élünk, mely olyannyira rászorulna a minden rendű és módozatú felpártolásra, támogató segítségre, mint ez itt: a közvetlen szomszédságunkban. Édes testvéreinknél.
