Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

1998. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal ZÉTÉNYIZSOLT Régi iratokban lapozva... írással-olvasással foglalkozó ember is­meri azt a helyzetet, amikor az iratok át akarják venni az uralmat otthonát el­öntve, egészen a lakhatatlanságig. Csa­ládom ezért ítélt elégetésre több tucat iratgyűjtőt. Akarattyán, a kerti égetés előtti percekben került a kezembe több köteg irat, közöttük a MINCS és a MIÉP feliratúak. Amint ismert, a MIÉP mint parlamenti párt a Magyar Igazság Nem­zetpolitikai Csoportból (MINCS) ala­kult meg 1993 nyarán. A nemzetpolitikában, azaz hat­árokra és pártokra tekintet nélküli, nem­zeti sorskérdésekben gondolkodó kép­viselők csoportja volt a MINCS, amint ilyen csapat volt az Igazságtételi Cso­port vagy az Országgyűlési Képviselők 56-os Köre és Mikó Imre Köre is. Az Igazságtételi Csoport tagjai aláírták az elmúlt rendszerben nem üldözött fő­benjáró bűnösök felelősségre vonásáról szóló előterjesztéseimet, a Mikó Imre Kör tagjai a nyíltan magyarellenes sajtó- és közéleti megnyilvánulások el­len kardoskodtak (nem nagy sikerrel, miután az MDF képviselőcsoport sajtó­irodájának megtiltották a segítségnyúj­tást, sajtófigyelést), az 56-os Kör szót emelt 1956 méltóságáért és igazságáért, az adott körülmények közepette mérsé­kelt hatással. Ezek a csoportok legjobb emlékeze­tem szerint 1992-93-ban akkor alakul­tak, amikor a nemzetpolitikai eredmé­nyek elmaradása egyre nyilvánvalóbb lett az országos politikában, s egyre nőtt a nép-nemzeti elkötelezettségű parla­menti politikusok magányossága és a tehetetlenség okozta lelkiismereti vál­sága. Arányérzék hiányát jelentené, ha azt mondanánk, hogy minden nemzeti elkötelezettségű politikus tagja volt ezeknek a csoportoknak, pedig némileg elfogultan úgy érzem, nem sok híja volt... Azért is indokolt az óvatosság a „tel­jes körűséget” illetően, mert ellenzéki (SZDSZ, Fidesz, MSZP-párti) képvise­lők óvatosak voltak az ilyen—Ország­­gyűlési Házszabály által kifejezetten megemlített és lehetővé tett — „túlzot­tan nemzetiszínű”, „kormánypárti” képviselőcsoportokkal szemben, no meg nem is nagyon hívtuk őket. A kezdeményező jómagam voltam, egyedül vagy másokkal együtt. Fárad­hatatlan szóvivőtársam volt dr. Fekete Gyula és dr. Bogdán Emil, s társakként mások: Balás István, Halász István, Za­­csek Gyula, Tóth Kurucz János, Fodor András Attila, kezdetben Roszik Gábor, Tóth Imre és sok nem említett bará­tunk... A MINCS kezdeményezője támo­gatásommal azonban emlékezetem sze­rint Horváth Lajos volt, s biztosan ő volt a MIÉP kezdeményezője is, ez a fiatal szekszárdi mérnök, biztonságpolitikus, történelmi hadijátékok résztvevője, ké­sőbb a MIÉP-nek egy évig társelnöke, most kisgazdapárti politikus. Azokat szólította meg - 56 képviselőit -, akik nem szavazták meg az emlékezetes uk­rán-magyar alapszerződést, elsősorban „a feleknek nincs területi követelésük és soha nem is lesz” formula miatt. Ők alakították meg a MINCS-et. Hogyan is volt a magyar-ukrán elu­tasítása? Ennek dokumentumát, saját levelemet találtam meg a halálraítélt iratok között 1993 májusából: Tisztelt Barátom! Úgy fordulok Hozzád mint nemzeti sorskérdéseinkre érzékeny emberhez, aki aláírta az igazságtételi javaslato­kat. A Kormány váratlanul tárgysoro­zatra tűzette a magyar-ukrán alapsze­­ződés megerősítését. Az alapszerződés 2. cikk /2/ bekez­dése szerint a feleknek nincsen egymás­sal szemben területi követelésük és nem is lesz. Ez a szövegrész szükségtelen és fel­esleges a következők miatt: 1./ A világ országainak túlnyomó többsége (eltekintve Németország, Len­gyelország, Oroszország és Csehszlo­vákia szerződéseitől, ahol nem volt békeszerződés) nem köt ilyen szerződé­seket, még sincsenek egymással szem­ben területi követeléseik. 2. / Magyarország határait a béke­­szerződések — legutóbb az 1947-es Pá­rizsi Békeszerződés — egyértelműen rendezik. A Párizsi Békeszerződés alá­írója, az Ukrán SzSzK is. 3. /A Helsinki formula szerint tilos a határok erőszakos megváltoztatása. Ezt hazánk kötelezőnek fogadta el. 4. /A kisebbségi jogok helyzete térsé­günkben nyugtalanító. A békeszerződé­sek mindig szóltak a kisebbségi jogok­ról, de csak a határrendelkezéseket tar­tották be. Ezért sem jó a két kérdés (határ + kisebbségi jogok) összekötése. 5. /Ez a klauzula kizárja a békés ha­tárváltoztatásokról szóló tárgyalások egyoldalú kezdeményezések lehetősé­gét. Milyen veszélyt jelentenének az ilyen tárgyalások és miért kellene ennek elvi lehetőségét is kizárni? Amennyiben a határok ilyen garan­tálását összekötjük a kisebbségi jogok kérdésével, ilyen kikötésnek csak nem­zetközileg garantált és kikényszeríthető igen széles körűjogokmegadása ellené­ben lehetne helye. Ilyen azonban még a nemzetközijog elvont szabályaiban sem létezik. A legfontosabb: ez a kikötés a hatá­ron túli magyar kisebbségek remény­­vesztését, asszimilációját vagy Ma­gyarországra való áttelepülését idézi elő. Nincs jogunk elődeink és unokáink helyett visszavonhatatlan nyilatkozato­kat tenni. A helyes magyar formula: Magyar­­ország határait a békeszerződések szabták meg (igen igazságtalanul), ez­ért Magyarország — kijelentve, hogy békére törekszik és tartózkodik minden erőszakos lépéstől, tekintettel a magyar kisebbségek érdekeire, megtartva az ál­tala aláírt nemzetközi szerződéseket, mint amilyen a Párizsi Békeszerződés, az ENSZ Alapokmánya és a Helsinki Zárónyilatkozat — nem kívánja hatá­rait újabb szerződés tárgyává tenni, ki­véve, ha e szerződés Magyarország ja­vára eltér a jelenlegi helyzettől. Kérlek, hogy ennek megfontolása után szavazz a megerősítésről. Ilyen értelmű határozatot hozott a Magyarok Világszövetségének Választ­mánya. A határozatot mellékelem. Sok egyéb mellett a MINCS műkö­désének tanúja volt az alábbi, dr. Boross Péter miniszterelnöknek már az álta­lunk támogatott MIÉP kiválása után írott levél, már 1994 márciusából: Feljegyzés dr. Boross Péter miniszterelnök úr ré­szére, az Országgyűlés Nemzetpolitikai, 56-os és Mikó Imre Körével való 1994. már­cius 7-i találkozójára. A három nemzetpolitikával foglal­kozó csoport különösen a következő kér­dések megfontolását és érdemi megol­dását tartja fontosnak: 1. /Milyen irányban kíván haladni a Magyar Demokrata Fórum a választá­sok eredményétől függően? Amennyi­ben egyedül nem szerzi meg az abszolút többséget vagy lehetséges és eddigi ko­alíciós partnereivel együtt sem szerzi meg ezt a többséget, szükségképpen fel­vetődik a kormánykoalíció kibővítésé­nek a kérdése. Eldöntött kérdés-e az, hogy milyen irányban — a kisebb nem­zeti pártok, vagy a jelenleg ellenzékben lévő valamelyik párt irányában—moz­dul el az MDF? 2. / Kiemelt fontosságú a Magyaror­szágtól elszakított területeken élő ősho­nos magyarság helyzete. A Nyugat-Eu­­rópához való integrálódás és a határon túl élő elszakított nemzetrészek jobb sorsának előmozdítása sikeresen kap­­csolható-e össze?Amennyiben az euró­pai integráció nem mutat kellő érzé­kenységet a határon túli nemzetrészek, illetve általában a közép-európai ki­sebbségi kérdés iránt, akkor milyen ma­gatartást kíván követni a kormány? El­szánta-e magát arra, hogy minden esz­közzel törekszik a határon túli magyarok ügyének nyugat-európai elfogadtatá­sára, vagy számol-e olyan változattal, amelyben a határon túli magyarság ügye szükségképpen háttérbe szorul a nyugat-európai közömbösség miatt? Mennyire határozottan igényli Magyar­­ország az elszakított magyarság töme­gei számára az autonómia különböző változatait — különös tekintettel a köz­igazgatási-területi autonómiára —, fi­gyelemmel arra, hogy a Balladure-terv nem ismeri az igazi autonómia gondo­latát. Előállhat-e olyan helyzet, hogy a magyar kormány szavatolja az ország szerződésben rögzített határait anélkül, hogy a határon túli magyarságnak tény­legesen garantált széleskörű, nemzet­közileg szavatolt autonómiát és egyéb kollektív jogokat biztosítsanak? 3. /Igazságtétel. Továbbra is megol­datlan a nem 1956 októberében — a forradalom során — elkövetett súlyos pártállami bűncselekmények üldözése. Kíván-e tenni valamit a kormány e kör kiszélesítése végett? Kívánja-e a kor­mány kárpótolni az önkényuralmi gyil­kosságok áldozatait, különös tekintettel az 1956-ban sortüzek során, valamint az utána következő megtorlás során el­pusztított emberekre? Túl kíván-e lépni a kormány azon az állásponton, hogy kizárólag a bírói ítélet alapján kivégzett személyeknek ad kárpótlást ? Miért nem került a parlament elé a nemzetközi szerződéskötéssel okozott károkról szó­ló törvénytervezet, amelyet százezrek várnak, akiket Szlovákiából vagy Jugo­szláviából kényszerítettek menekü­lésre? Az 1956-os forradalom és sza­badságharc áldozatai az erkölcsi meg­becsülésen túl nem kaphatnak-e intéz­ményesített anyagi jóvátételt? Emlékeztetünk arra, hogy az ön­kényuralmi bűncselekmények áldozata­inak kárpótlásáról törvény megalkotá­sára a politikai kárpótlási törvény is kötelezi a kormányt, de felvetődött az a helyes gondolat is, hogy közalapítványt hoznak létre ezen károsultak hozzátar­tozóinak kárpótlására. Mennyire politi­kus és célravezető, hogy ezen kérdések nem túl nagy pénzügyi teherreljáró ren­dezését, vagy az azzal kapcsolatos kez­deményezést az MDF vezette kormány átengedi más pártoknak? Mikor javí­tunk számottevően, hadigondozási tör­vénnyel az érintettek helyzetén? 4. /Aggasztóan romlik a nagycsalá­dosok helyzete és talán emiatt is gyor­sulva csökken az ország lakossága. Az MDF korábbi programjaiban célul tűzte ki a keresők, a nyugdíjasok létmi­nimumának adómentessége mellett a gyermekek alapvető szükségleteinek az SZJA mentességét. Sajnos nem valósult meg ez a célunk és nemhogy előrelépés nem történt a gyermekesek adóteher­­könnyítése terén, inkább fokozódtak a családosok gondjai. Ma már a három- és többgyermekes családokfele a létmi­nimum szintje alatt él, míg ha a gyer­mekneveléshez szükséges minimális ki­adásokat levonhatnák a szülők az adó­alapjaikból, akkor csak negyedrészük élne a minimálisan szükséges életnívó alatt. Budapest, 1994. március 7. Tudjuk, hogy mi történt... Ezen irományok is tanúsítják talán a nemzetpolitika, a magyar lelekiismeret jelenlétét az 1990-94. közötti ország­­gyűlésben, abban a körben, amelynek két tagja, Horváth Lajos és e sorok írója megkísérelte rábírni dr. Antall József miniszterelnököt 1993 nyarán, hogy fo­gadja el az MDF fiatalabb testvéreként az alakulóban lévő MIÉP-et, amelynek ekkor még neve sem volt, Magyar Igaz­ság Pártjaként ízlelgettük nevét, Kemál Atatürk-re, s a századelő ifj ú török nem­zeti és egyúttal radikális reformmozgal­mára emlékezve, nőmén est omen. Nem egészen szándékaink szerint alakultak a dolgok, mégis reménykeltő irányba fordultak 1998 májusában, amikor a nemzetpolitikai szemlélet újra jobban teret kapott a magyar ország­­gyűlésben, talán nemcsak a MIÉP által. (Folytatás az 1. oldalról) ben—„Petőfi gúnyában” és „bocska­­iban” — vettek részt az alakuló ülé­sen. Már aznap este órásnál hosszabb televíziós műsorban kritizálták ezt a megjelenést, „kirekesztő”, „kihívóan nacionalista” jelleget tulajdonítottak ennek, természetesen — megszokott módon—vitapartnerek hiányában. A magyar viseletét védelmezők el­mondhatták volna — ha meghívottak lehettek volna—, hogy az előző évek­ben az egyik szocialista képviselőnő gyakran megjelent az Országgyűlés­ben szlovák népviseletben, egy hor­­vát képviselő ritkán horvát viselet­ben, egy szabaddemokrata rabbi ál­landóan zsidó viseletben, egy cigány képviselő gyakorta bő ujjú, cigány ingben és ehhez illő szűk nadrágban. Ruházkodásukat akkor nem kritizálta a „közszolgálati” televízió, amelyik — úgy tűnik — csak a magyarságtól vitatja el hagyományait és öltözékét. A következő napokban több szociálli­­berális lap is gúny tárgyává tette a MIÉP megjelenésén keresztül ma­gyar viseletűnket. Megint kiújul a kultúrharc! — fe­nyegetőznek a sajtóban az oktatási és kulturális tárca éléről távozni kény­szerülő szabaddemokrata politiku­sok. Még a számukra vesztes válasz­tások után is makacsul fenntartották azt a tiltó rendeletüket, amelyik a Páz­mány Péter Katolikus Egyetemnek nem engedélyezte azt, hogy azonos felvételi pontszám esetén figyelembe vehesse a jelentkező hittani ismere­teit. Ezzel egyidejűleg viszont kitar­tottak a mellett a meggyőződésük mellett is, miszerint a Modem Üzleti Tudományok Főiskoláján indokolha­tóan kötelező felvételi tárgy ajudaisz­­tika... Lehet-e ennyire látványosan részrehajló oktatáspolitikai örök­ségbe belenyugodni és nem felújítani a kultúrharcot? A posztjukat védelmező régi elv­társak ismét rázendítettek az 1990- ből már jól ismert panaszaikra, misze­rint antiszemita meggondolások ve­zérlik a várható vezetőcseréket. A leg­nagyobb példányszámú szocialista napilap június 22-én ezzel a megál­lapítással lepte meg olvasóit: „Van­nak ma a magyar politikai közéletben olyanok, akik valahányszor egy jót zsidózhatnak, erőt vesznek magukon — és egy jót kommunistáznak vagy bolsevistáznak.” A bolsevik bűntet­teknek ilyen okfejtéssel történő, vál­tozatlanul szívós tagadása miatt csak kevés polgári lap adott arról hírt, hogy most júniusban, a karéliai Petroza­­vodszk mellett mintegy ezer tarkón lőtt emberi maradványt ástak ki, a kommunizmus 1938 augusztusából ránk maradt helyi áldozatait. Orosz­országban már megszokottan, két-há­­rom havi gyakorisággal tárnak fel tö­megsírokat a „Memorial” (Emléke­zet) elnevezésű társadalmi szervezet kutatói. Az oroszok az emberiség ellen el­követett bolsevik bűnök feltárása te­rén jóval előbbre járnak, mint mi, ott „antiszemitizmus” címén nem gán­csolhatják el hátborzongató tényfel­táró munkájukat és jelentéseik nyil­vánosságra hozatalát. Nálunk az 1956-os sortüzek tessék-lássék mó­don folytatott perei a média teljes bojkottja mellett zajlanak le, a tény­feltárás halvány szándékát sem tükrö­zik, sőt, a múltban megszokott módon a gyilkosok minősítik „szélsőséges­nek” igazságtételre és jóvátételre igényt tartó áldozataikat. Még 1998 júniusában is azt sulykolják a közvéleménybe, hogy a Rákosi-Kádár-kor bűneire való utalás „antiszemita” indíttatású, azaz a kommunista diktatúra ellen felkelt ötvenhatosok valójában fasiszták! Ebből az alapelvből kiindulva mind­egyik szociálliberális lapban mint lé­tező veszélyre hivatkozva naponta náciznak, nemzetiszocialistáznak, rasszistáznak. Megint kezdik... A távozó kormány tömegesen ne­vez ki több évre igazgatóságokba, fel­ügyelőbizottsági helyekre holdudva­rába tartozó személyeket, lecsök­­kentve ezáltal is utódja cselekvési le­hetőségeit. A kritikákat és válaszlépé­seket már jó előre elutasítja, és kilá­tásba helyezi, hogy nem fogja tűrni a „szakemberek üldözését”. Megint kezdődik a jól ismert propaganda, aminek az a lényege, hogy csak a kommunisták és szabaddemokrata szövetségeseik a „szakemberek”, mindenki más dilettáns törtető vagy pénzéhes politikus. Mozgolódnak a szocialista irányí­tás alatt álló szakszervezetek. Egy­más után hozzák nyilvánosságra kö­veteléseiket, azt, hogy milyen bére­zési és szociálpolitikai vállalások sze­repeljenek a leendő kormány prog­ramjában. Nem zavarja őket az a tény, hogy vezetőik a szocialista többségű Országgyűlésben semmit sem tettek a most hirtelen feltámadt érdekvédelmi célok teljesítéséért! Kezdődik min­den úgy, mint 1990-ben, amikor a teljesen üresen örökölt államkassza ellenére ezek a szakszervezetek — országos sztrájkkal fenyegetőzve — újabb meg újabb követelésekkel szo­rították sarokba az első szabadon vá­lasztott kormányt. Akkor reálérték­ben háromszor akkora szociális ellá­tást „harcoltak ki” a költségvetésből, mint amennyibe belenyugodtak az ál­taluk támogatott Hom-kormány alatt. A mindeddig békésen szunnyadó, a posztkommunista kormánnyal szemben semmilyen követelményt nem támasztó szakszervezetek ismét fokozatosan srófolható igényekkel állnak elő, és ismét megkezdik az ér­dekvédelem köntösébe bújtatott posztkommunista agitációt! Az új kormány költségvetési i­­rányelveinek nyilvánosságra hozata­la előtt megszaporodtak a városok és falvak elvárásai. Azok a szocialista és szabaddemokrata polgármesterek, akik a korábbi években zokszó nélkül tudomásul vették csorbuló önkor­mányzati jogállásukat, növekvő fel­adataikat, a csökkenő arányban náluk maradó adóbevételeket és az állami támogatások leépülését, most hirte­len ráébredtek arra, hogy közfelada­taik ellátásához elégtelenek a forrá­saik. A helyi problémákért, megalku­vásaik káros következményeiért már most a vétlen új kormányt okolják! Ugyanúgy, mint 1990-ben... A felsorolt események alapján jog­gal feltételezhetjük, hogy a Kádár-kor politikusai megint mindent ugyanúgy kezdenek el, mint ahogyan 1990-ben megindították a küzdelmet hatalmuk restaurálása érdekében. Az akkori re­ceptjói bevált, és azóta jelentős mér­tékben megszilárdították hatalmi po­zícióikat a politika, gazdaság, és tö­megtájékoztatás irányításában. A májusi választások ezt a beágya­zódást veszélyeztetik. Vajon bevál­hat-e mégegyszer ugyanaz a taktika? Remélhetőleg nem! Látszólag sok társadalmi összecsapás ugyanúgy kezdődik, de már nem ugyanaz lesz a folytatása! Ahogyan régen mondták: „Egyszer volt Budán kutyavásár!” f ; \ Olvasóink figyelmébe! Eddigi gyakorlatunkhoz híven a nyári hónapokban - július-augusztus - összevont számmal jelenünk meg. Jó nyaralást, pihenést kívánunk minden kedves olvasónknak! V______________J Megint kezdik...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents