Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. július-augusztus DOMONKOS LÁSZLÓ Elég a védekezésből ANISZI KÁLMÁN „A múltat be kell vallani" Amikor 1918 őszén — többször hivatkoztunk már erre a feltűnően figyelmen kívül hagyott tényre — Jászi Oszkárék a magabiztosan terjeszkedni, területeket lopni készülő románok képviselőivel Aradon tárgyaltak, az elképedt Károlyi-féle delegáció dühös-elkeseredett váddal kiáltotta oda Maniuéknak: Önök nacionalisták! Magyar logikával az ember arra gondolna: ha valakit a szeme közé vágott váddal illetnek, azonnal, szinte automatikusan védekezni kezd. Magyarázkodik, érvelni próbál, védeni a maga igazát. Itt egyáltalán nem ez történik. A román delegáció higgadt arroganciával vágott vissza: igen, mi nacionalisták vagyunk... A legjobb védekezés a támadás. Idestova nyolcvan esztendeje a fenti, félelmetes következetességgel képviselt elv jegyében az elszakított magyar területeken uralgó mindenkori — „polgári”, fasiszta, kommunista, „demokrata”, stb. — idegen megszálló kormányok folyamatos vádak halmazával (is) döngölik földbe a magyarságot. Nemcsak hogy a tolvaj kiabált rablót — a bűnös szadista elvetemültséggel még vétkesnek is nevezi és így mocskolja áldozatát. Arra számítva — miután titkon pontosan tudja, milyen szörnyű erkölcstelenséget követett és követ el —, hogy ha netán őt érné vád: ezt megelőzve, preventív módon támadjon. így is történik. Nincs semmi különbség mondjuk a két háború közötti Románia, Meciar Szlovákiája vagy az első, második vagy immáron harmadik Jugoszlávia között — ha erről a gyakorlatról van szó. Az alkalmazott taktika teljességgel folyamatos és ami a legiszonyúbb — mindvégig hatékony. Mióta — alig néhány esztendeje — egyáltalán újra merünk nemzetpolitikáról beszélni, újrafölfedezve a huszadik század talán legfontosabb magyar politikai terminusát: nem jöttünk rá arra, hogy a magyarság — egyedeiben éppúgy, mint jó, közepes, vagy rossz politikusaiban — ösztönösen József Attila kétségbeesett sorából indul ki minden vállalandó harchelyzet közben: „Ó, jaj, mi igazán tiszták vagyunk,/ Nyisson ajtót nekünk a reménység!” Ám hiába van — „különben” — tényleg így: ezzel a szépségesen ártatlan, költői ihletettségű sorral a környék éhes toportyánférgei között, lássuk már be végre, a világon semire sem lehet menni. Sőt: a védekezőt — annál nekivadultabban, annál elvetemültebben támadják. Irtják, sanyargatják, elüldözik. Mi pedig — védekezünk. Mi nem vagyunk, nem vagyunk nacionalisták, nem vagyunk szeparatisták, revizionisták, irredenték. Nem vagyunk. Már alig vagyunk. Kérünk engedélyt lélegzetet venni. Kérünk engedélyt létezni. Mert mi kérem, tényleg és igazán. Lojális állampolgárok. Demokraták, demokratikusan. Európai módon. Nem akarunk (akarunk? kérünk, kéregetünk) többet, csak ami megillet bennünket. Jogokat, autonómiát. Levegőt, hogy megint József Attila jusson eszünkbe. Csak törvényesen, csak finoman, csak csöndben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Az „eredmények” nyolcvan éve látszanak. Mi több: önmagukért beszélnek. Elég, ha körülnézünk nyolc évtized után az egykor színmagyar városokban, a magyar vidékeken, a mai és a tegnapi, tegnapelőtti magyar szervezetekben a trianoni határokon túl. Hiába mondogatnánk, hogy gyáva népnek nincs hazája és hogy a langyosat az Úristen is kiköpi a szájából. A magyar nemzetpolitikának egyelőre az az egyetlen előnye — hogy legalább most már van. Létezik. Hogy milyen formában, mennyire érvényesítve, magyarán mekkora (semekkora) hatékonysággal: az egészen más kérdés. A nemzetpolitikából következő nemzetstratégia jelentéstartalmán pedig — mivelhogy nincs — ne is gondolkozzunk... Kiindulópont pedig nem lehetne egyéb, csak egyetlen, alapvető megállapítás: elég volt a védekezésből. Az örökös defenzívából, hátrálásból, bizonykodásból, hogy mi kérem, mi aztán tényleg nem. És egyébként is, soha életünkben nem loptunk ezüstkanalat és mi vagyunk a világ legártalmatlanabb, legbékésebb kisebbsége. (Ez utóbbi minden valószínűség szerint tényleg igaz. Csak erre meg egyáltalán nem biztos, hogy büszkének kell lenni. Sőt.) Aki pedig akár csak egy kicsit is radikálisabb — gondoljunk Katona Ádám sorsára az RMDSZ-ben vagy Hódi Sándoréra az egykori VMDK-ban. Az „szélsőséges”. Az — árt. Az — nem a mi emberünk. Az új magyar külpolitikának legalábbis két, majdhogynem kétszer kettő-szintű evidenciát kell(ene) figyelembe venni. Azt a történeti alapon réges-rég bebizonyosodott tényt, hogy szomszédaink —jószomszédság, tejtestvériség, együttélés, európai normarendszer és egyéb varázsszavak ide vagy oda — féktelen, bármely kormány formájukban érvényesített magyargyűlöletükből csak akkor voltak hajlandók engedni — ha kényszerítették őket erre. Nem kérlelték — kényszerítették. Diplomáciai úton-módon, nem homályos-balfácán módra ügyeskedő próbálkozásokkal — hanem az erő alkalmazásának metódusaival. Nem feltétlenül és nem is elsősorban fizikai, katonai erőre, fenyegetésre, erőfitogtatásra gondolok, hanem az erő felmutatási képességének igényére. Mi több: belső parancsára. A kellően „nagy szájra” és a hangos, nagyon hangos kiáltozásra. (1988-89-ben mármár kezdtük megközelíteni a kívánt mértéket — ehhez, sajnos, egyfajta világrengésre, Gorbacsovra és erdélyi végveszélyre, azaz a falurombolás rémére volt szükség.) Ha egyszer megrablóink, akár a rossz gyerekek, csak az erőből értenek — hát mutassuk azt. Ez persze defenzívába töppedve, nevetségesen reménytelen vállalkozás. A másik kérdés, ha lehet, pofonegyszerűségében és tökéletes megoldatlanságában talán még fájdalmasabb. A hébe-korba annyit hangoztatott nemzetpropagandáról van szó. Nem szépséges Budapest-bédekkerek, Balaton-, Mátra- és történelmi borvidék-bemutatókra gondolok, ahogyan ügybuzgó külügyéreink és külképviseleteink a világban keltett jó hírünk dolgát elintézni szokták. Néhányan már a pusztába kiáltották: huszadik századi igaz történelmünknek a nagyvilág könyvtáraiban, népszerűsítő históriai irodalmában a szó szoros értelmében nyoma sincs. Midőn a kilencvenes évek elején, vérszegény kísérlet gyanánt, fel akarták állítani a nemzetpropagandáért felelős hivatalos intézményt — derék honi hazaárulóink azonnal elkezdett bősz ordítozásai következtében az ötlettől még önnön kiagyalói is úgy megijedtek, hogy sürgősen sutba dobták az egész kezdeményt. Az ügy oly szánalmas volt, hogy utólag az embernek a gróf esete juthat eszébe Jeannal: Jean, legyen szíves, hozza be a lavórt, hányni akarok. Igen uram. Jean, legyen szíves, vigye ki a lavórt. De uram, ön mondta, hogy... Megváltoztattam a koncepciómat, összecsináltam magam. Pontosan erről volt szó. Az önérzet, a derűs és nyugodt magabiztosság a lélek egyik legértékesebb kincse. Tény: megszerezni sem könnyű, megőrizni még kevésbé. Ám sok-sok embertársunk bizonyíthatja: egyáltalán nem lehetetlen. Közösségek, egyének által képviselt-érvényesített nemzeti érdekek esetében ugyanerre van szükség. Az örökös sarokbaszorultságot csak önerejében bízó, az önérdeket offenzív módon kifejezésre juttató alapállással lehet feloldani. Mert a legjobb védekezés tényleg a támadás. Amíg a magyar nemzetpolitika, diplomácia, külügyi tevékenység nem képes — akár még a leginkább felelős, legfelkészültebb emberekkel is — túltennie magát a defenzívába csökön létezés csapdahelyzetén: semmi remény, semmi esély arra, hogy lassú felmorzsoltatásunk akár még csak mérséklődjék is. Ma Magyarországon talán nem is négy, de meglehet, nyolc vagy ötvennyolc év óta nyílik újra esély egy valóban bátor, magabiztos, ügyes, átgondolt és elszánt nemzetpolitika megvalósítására. Vagy legalább ennek a kezdeteire, a megalapozására. Amit annak idején mindenki az Antall-kormány külügyminisztériumától várt — hasztalan —, azt most (elméletileg legalábbis) lehetséges elkezdeni. Ehhez persze nemcsak megfelelő emberekre, más személetre és fiatalos erőre, akaratra, kitartásra van szükség — hanem szívre is. Érzelmi azonosulásra. Ilyen ügyet soha nem fog jól képviselni olyasvalaki, aki nem aludt párszor magánemberként valamelyik elszakított terület tekintélyes magyaljának lakásában, nem iddogált át fél éjszakákat ezekkel az emberekkel ott, a tetthelyen, nem látta a saját szemével a trianoni határ által szétszakított világot, nem hallotta a saját fülével a magyarságukért megalázónak és megszomorítottak megannyi Tiborc-panaszát. Jó volna már belátni végre, hogy a „segíts magadon, az Isten is megsegít” egyetemes érvényű népi sorsparancsa a legfontosabb közösségi tényező: a nemzetünk ügyével kapcsolatban is érvényes. Európa, az Unió, a NATO, az ENSZ, a „népek hazája, nagyvilág” — ide bátran csak akkor lehet kiáltani, ha felelőseink már eldöntötték Vörösmarty Szózatának sorsára a választ: egy ezredévi szenvedés nemcsak hogy nem halált, hanem csakis és kizárólag „életet” kérhet. Sőt: követelhet. Mert immáron — követelni kell. Régen itt az ideje. Mert tiszták hiába vagyunk, hiába lehetünk — a reménység csak annak nyit ajtót, aki nagyon hangosan kopogtat. Dörömböl, ha kell. Akár annyira, hogy betörjön az ajtó. így maradt fönn Botond neve is. Mennyi idő húsz év? Egy ember életében kétségkívül számottevő, egy nemzetében viszont alig egy pillanat. De azért a pillanatoknak is megvan a maguk jelentősége, különösen azoknak, amelyek valamilyen nyomot hagynak a közösség életében. Ilyen volt az az elmúlt húsz esztendő is, amire Domonkos László legújabb könyve (Domonkos László: Ki nem beszélt háborúink. Felsőmagyarországi kiadó, Miskolc, 1998.) reflektál, aminek egyféle lenyomata. Engedtessék meg egy röpke kitérőt tennem! A Zrínyi Kiadó felelős szerkesztőjeként — anno — volt szerencsém Domonkos László egy vaskos kézirat-anyagából könyvet szerkesztenem. Többszöri találkozás, egyeztetés után lett is belőle egy sokak által megdicsért (nyilván ez a szerző érdeme), nekem is kedves könyv: Magyarok a Délvidéken. Közel fél évszázados kisebbségi sorból érkezvén az anyaországba, arra lettem figyelmes, milyen érzékenyen viseltetik ez a fiatal szerző az utódállamokban élő nemzettestvéreink sorsa iránt, holott maga, szegediként, nem sokat ehette azok némelykor könnyel is áztatott kenyerét. A délvidéki magyarság sorsát ecsetelő kézirattal bíbelődve feltűnt Domonkos László különös beleérző képessége (empátia), ami valamelyest magyarázatot adott előbbi észrevételemre. Persze azért evett ő nemegyszer egy tálból a határon túliakkal, hisz már újságíró-bojtár korától kezdve ki-kijárt Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, mind az utódállamokba. Ment, látott, megfigyelt, beszámolt. így született meg ez a publicisztikákat tartalmazó gyűjtemény is. Noha benne a helyszínek és a felvillantott élethelyzetek természetesen nagyon eltérőek, mindazonáltal például a kalotaszegiek egy kéző mentalitása és a horizontot kémlelő zentai ember borzongató víziója sorsazonosságot sejtet. Csak az együttérző, velük azonosulni tudó krónikás képes ilyen távoli összefüggésekre ráérezni. A könyv egészéből és eddigi tevékenységéből úgy tűnik, Domonkos már újságírói pályája legelején elkötelezte magát a nemzet szolgálatának. Amit a letűnt rendszer tudvalévőén nemhogy nem honorált, hanem ott tett keresztbe a „disszidenseknek”, ahol csak lehetett. Időt és energiát nem sajnálva, szerzőnk rendre látogatta fogyatkozó számú iskoláinkat, százados templomok zsoltáros boltívei alatt hallgatta a vigaszra vágyó gyülekezetekkel együtt a biztató szózatokat Isten szolgája szájából, megbámult tölgyfaasztalok fölötti baráti beszélgetéseken, közös borozgatásokon vettek számba múltat, jelent, latolgatták a lehetséges jövőt, így jutva egy akaratra: minden erővel a megmaradást szolgálni! Van ennek a könyvnek két olyan írása—Indián nyár I., II. — amelyek címükben (is) baljós üzenetet hordoznak. Az indiánokat ért kegyetlen pusztítás s a magyarság aggasztó számbeli apadásának a párhuzama a nemzethalál apokaliptikus látomását társítja az olvasóban. Az övékével közös sors lenne hát a mienk? Valóban ezt a sorsot szánták volna nekünk is? Kik? Mikor? Miért? Beleborzongunk. Tény viszont, hogy ezeréves történelmünk során nekünk is mindig túlerővel kellett farkasszemet nézni. És megküzdeni. Változó sikerrel. Történelmünk szétválaszthatatlanul összefonódott a szabadságért és a méltóságért vívott küzdelmekkel. De bárki rontott is ránk: tatár, török, Habsburg uralkodók vagy az oroszok — mind megannyi tenger nép! —, mégis itt vagyunk. Most meg tankok helyett bankokkal törtek ránk! Csak arról a bizonyos kötelező éberségről ne feledkezzünk meg! A Magyar Kultúra Alapítvány székházában könyvbemutatóra összegyűltek eszmecseréjén belém nyilait, amikor valaki azt mondta: a magyar egy megfáradt nép benyomását kelti. Nem pusztán vigasztalásként kérdem: vajon nem .jóakaróink” teijesztik rólunk ezt is? A magyarságban mindig volt—reméljük, lesz is — elég bölcsesség ahhoz, hogy megbízhatóan megítélje a különböző idők és helyzetek diktálta módus vivendikat. Ahogy lehet — mondja a szerző. Az időrendiség logikáját követve, Domonkos a szovjet típusú totalitarizmusokból kivezető utak „indóházainál” is megáll egy szusszanásnyira. Hajnaltájban indultunk valamennyien, mit sem sejtve még a birodalom közeli összeomlásáról. De azért már érezni lehetett az elodázhatatlan változások fel-feltámadó előszeleit. Már hallottuk néha a mélybeli morajlást, de a nagy földindulás közeli bekövetkeztéről még nem volt fogalmunk. Itt-ott megreccsentek a korhadt tákolmány eresztékei is. Aztán bekövetkezett a Rossz fizikai megsemmisülése fölött érzett kollektív katartikus öröm. A nagy vált(oz)ás ingoványán bátortalanul lépkedve még évekig el-elbizonytalanodtunk. Viszont ebben a csakazértis! menetelésben az elmúlt hetekben, nyár elején mintha szilárdabb és ígéretesebb földre léptünk volna. Az idegen érdekek (ki) szolgálóinak sötét fellegei távolodóban vannak. Minthogyha az egek is kinyílnának végre! Csak ne csalatkozzunk!... Arról a kötelező éberségről pedig ne feledkezzünk! Biztonságos önépítkezéshez sasszemek és jó észjárás kelletnek! Higyjük, hogy a következő húsz éve krónikájában derűsebb képet fest majd rólunk, nekünk Domonkos László. Ditró - Római katolikus templom
