Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. június Bennünket kiutáltak, kitaszítottak Romániából! Beszélgetés Szalai József Genfben élő erdélyi festőművésszel Kerek húsz éve nem találkoztunk. Természetesen ez egymagában nem elégséges ok a nyilvánosság előtti gondolatcserére, de az már igen, hogy felfedjük, anno miért utasították el hatszor egymás után Kolozsvárt a Képzőművészeti Főiskolára felvételiző hajdani osztálytársat és jóbarátot, akit az ötvenes-hatvanas években Várad-szerte hallatlanul tehetségesnek, már-már csodagyereknek tartott a szakma. Hogy azután, megelégelve az érthetetlen fiaskókat, átkeljen a Kárpátokon, s a Bukaresti Képzőművészeti Főiskolára nyomban fölvegyék. Az évek, évtizedek mintha igazságot szolgáltattak volna neki: Szalai József több nemzetközi megmérettetés díjazottja és az Európai Akadémia levelező tagja lett.- Lebbentsük fel tehát a fátylat a múltról?- Sokszor meghánytam-vetettem magamban a valamikori szörnyű fiaskókat, de nem találtam más magyarázatot rá, mint azt, hogy a szeku műve volt. Kálváriám 1960-ban kezdődött, Nagyváradon. Aznap reggel a nyomda rajztermében dolgoztam. Csörög a telefon. A művezető fölveszi a kagylót, majd kisvártatva elordítja magát: „Szalai, Deutche elvtárshoz!” Deutche, az igazgató, nagy sietve közli velem a feladatot. „Kis Szalai, máris menj a Tanügyi Osztályra, valamilyen tervrajzot kell elkészíteni!” A nyomdával szemben, a színház mellett megállít egy férfi: ,3ocsánat, nem tudja, merre van a Tanügyi Osztály?” „Dehogynem! Én is oda megyek. Jöjjön velem!” „Jó, hát akkor menjünk együtt! De mi autóval vagyunk...” Hátranézek és látom, hogy egy duba (rabszállító kocsi - A. K.) jön mögöttünk lépésben. Rögtön tudtam, ez nem tanügy. A hátsó ülésen még ült egy alak. Kiszállt, belöktek a kocsiba, és irány a szeku-székház. A hatalmas kapun áthaladva, átadtak két fegyveres őrnek. „Rögtön jövünk” - mondta az, aki megállított az utcán. Jó óra múlva az egyik posztoló katona megkérdezte: „Nem fél?” „Mitől félnék?” - válaszoltam. Tényleg nem féltem.- Megvádoltak ?-Azt nem, de rendszeresen kellett találkoznom K-val, egy tiszttel.- Miért?- Nem indokolta. Első alkalommal közölte velem, hogy írjak egy önéletrajzot. Tizenhét éves srác voltam, hamar ment. Ahogy ott „csevegtünk”, úgy nézett ki, mintha semmi se történne, akár ha egy cukrászdában ülnénk. Persze ő is tudta, hogy én is tudom: az, ami most velem történik, a szeku műve, de erről nem beszél(het)tünk. Mondhatom, groteszkjáték volt. így sétálgattam én K-val kéthetente az Akadémia utcában, volt rajztanárom, Mottl Roman festőművész háza előtt. Mindig ugyanazon az útvonalon. Hadd lássa az „öreg”, hogy a legjobb tanítványa is... „Nézz oda, hát Szalai is?...”, ámulhatott el, kinézve az ablakon. Látva, hogy nem megy velem semmire, fél évvel később K. nagylelkű „ajánlatot” tett. Szó szerint ezt mondta: „Ha maga segít nekünk, mi is segítünk magának bejutni az Andreescura” (a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskolára, Kolozsvárott - A. K.). Majdnem szembe röhögtem. „Ha én egyszer leérettségizem, nekem nincs szükségem semmilyen segítségre!” - replikáztam, és elváltunk. Olyan biztos voltam magamban, meg se fordult a fejemben, hogy ne jussak be.- Hogy értek véget a „találkozások”?- Az utolsó „légyottra” K. egy fiatal srácot küldött maga helyett, aki az egykori Szent László téren, egy félreeső pádon ülve, kezembe nyomott egy félíves papírt, és azt mondta:„Na írja!” „Mit?” - kérdeztem. „Ha elmondom valakinek, hogy kapcsolatban álltam az állambiztonsági szervvel...” Hirtelen olyan öröm fogott el, hogy majd szétfeszítette a mellem. Éreztem, hogy vége a pokoljárásnak. „Mit írjak még?” „Azt, hogy ilyen és ilyen törvénycikk (itt mondta a számát) értelmében büntetőjogilag vonjanak felelősségre.” Aláírtam, és elváltunk.-Azután jött a nagy erőpróba, a felvételi versenyvizsga.- Amikor az első nekirugaszkodás után „elvéreztem”, bementem a Szent Mihály templomba, és az üres katedrálisban, hátul egy padban sokáig sírtam. „Ez nem lehet igaz!”, „Lehetetlen, lehetetlen!” - zokogtam megsemmisülve.- Mikor jöttél rá, hogy a szeku keze van a dologban?- Azt, hogy ők tettek nekem keresztbe, nem fogja megmondani talán soha senki. Ezt én csupán sejtem, de ez a sejtés felér a bizonyossággal. A hatodszori sikertelen kolozsvári nekirugaszkodás után átkeltem a Kárpátokon és O-Romániában, Bukarestben nyomban fölvettek a Képzőművészeti Főiskolára.- Mennyit maradtál Bukarestben?- Annyit, amennyire kihelyezéskor köteleztek bennünket, három évet.-A román fővárosban nem zaklatott a szeku?- Akit ezek egyszer elkaptak... Történt, hogy egy nap az egyik kollegina félrehívott a műteremben: ,Mit mondtál vagy mit csináltál - kérdezte mert engem már kétszer beidéztek a szekura miattad? És nem csak engem, hanem a többieket is.” Én akkorra már elhatároztam, hogy kilógok, éppen ezért még egy ártatlan viccet sem engedtem meg magamnak.- Téged nem idéztek be később sem?- Két hónappal azután, hogy a kollegina félrehívott, R. elvtárs, a szekusunk megszólított, amikor egy alkalommal „véletlenül” összefutottunk: „Szalai elvtárs - mondta - szeretnék magával beszélni. Délután ötkor legyen a ‘Baba Novae’- on.” Apropó, képzeld el, Kanadában egy barátommal beszélgetve tudtam meg később, hogy R. elvtársat a 89-es romániai puccs után Genfbe az ENSZ-hez küldték „dolgozni”. Ide hozzám!!!-Hogy jutottál ki?- A munkámmal. Engem mindig a meló vitt előre. Említettem, hogy két évvel az egyetem elvégzése után már tagja voltam a Képzőművészek Országos Szövetségének. Miért fontos ez? Azért, mert az országos grafikai tárlatokra minden bejött, ami lényeges a grafikában történt Romániában. Ott nemhogy színes litográfia nem volt, de még feketefehér kőnyomatot is csak itt-ott lehetett látni. Ugyanis a hatóságok széttörették a köveket, hogy az emberek ne tudjanak se pénzt, se okmánybélyeget hamisítani. Én egyszer az ortodox egyház nyomdájának a pincéjében hatalmas litó-kövekre bukkantam. Vettem egy liter pálinkát a pópának, és a kétmázsás kőlapokat elszállíttattam a műterembe. így történt, hogy a ,,Dales”-tcrcmbcn (ez volt a legnagyobb kiállítóterem Bukarestben - A. K.) tíz színes litográfiám volt kiállítva. Mivel Bukarest főváros, a kiállítást megtekintő nagykövetek, kultúrattasék „ráharaptak” a munkáimra. Jártak nálam itthon is. Vásároltak. Meghívtak fogadásokra. Kikísérve, az egyik nagykövetet az utcán arra kértem, küldjön a lakcímemre egy pecsétes meghívást a kiállításra, mert itt már nem bírom tovább. Két héttel később pecsétes meghívó érkezett Belgiumból, egy galéria-tulajdonostól, miszerint látta a munkáimat, és bármikor szívesen lát egy kiállításra. Ugyanakkor Utrechtből is kaptam egy meghívót egy festő barátomtól.- Meg se álltái Genfig?- Először Frankfurtba mentem. Ott jöttem rá, hogy nekem nem jó se Hollandia, se Belgium, és felszálltam a Frankfurt-Genf szerelvényre. A genfi rendőrségen kivettem a zsebemből egy előre elkészített cetlit, és odaadtam egy hölgynek: .Menedékjogot kérek és tolmácsot!”- Értelmiségiek körében gyakran erkölcsi dilemmát okoz a kivándorlás vagy annak szándéka. Téged nem gyötörtek ilyen gondolatok, érzések?- Én nem azért szöktem ki Romániából, hogy itt olcsóbban vegyem meg a krumplit, vagy hogy nagyobb lábon éljek. Azért jöttem ki, hogy mentsem a magam művészetét. A Körös-parti kavicsokat meg a Bihari hegyeket, ahol száz kilométereket gyalogoltam egyedül, szeretném még egyszer látni. De Várad, noha ott születtem, nem vonz. Hallom, hogy lerohasztották. Ami persze hogy fáj, de nekem a művészetemmel vannak óriási problémáim. Én nem azért festek, hogy pénzt keressek vele, bár abból élek.- Erdélyből Magyarországra áttelepült művészek közül többen nem találják fel magukat új hazájukban. Gyakran témahiányban szenvednek, apátia fogja el őket, kiszikkadnak. Ugyanis az a világ, ahonnan ők jöttek, nemigen érdekli ezt a közönséget, nekik pedig ez a világ idegen, jóllehet anyanyelvi közegben élnek. Neked nem voltak ilyen élményeid?- Az igazi festő „némán” is fest, ha van mondanivalója. Az igazi zeneszerző se tudott elhallgatni azután sem, hogy megsüketült...-Azok a szimbolikus „Körös-parti kövek”, amiket a markodban melengetsz, beépülnek-e a munkáidba, anélkül, hogy ezt alkotás közben tudatosítanád?- Bizonyos mértékben feltétlenül. Hadd mondjak egy példát! Az a munkám, amellyel Monakóban elnyertem a zsűri díját, voltaképpen egy „invázió”. Amikor az oroszok bevonultak Afganisztánba, hogy „felszabadítsák” őket, látva az irtózatos rombolást, kegyetlenkedéseket, bennem az ötvenhatos magyar szabadságharc fájdalmas emlékei elevenedtek fel. Ez munkált bennem végig, amíg azt a kompozíciót (Hommage á Bosch) készítettem, amivel itt díjat nyertem. Amikor elkezdődött a díjkiosztás, döbbent csend lett a teremben. Egyszer csak hallom: „Prix jury: Joseph Szalai”. Nem hittem a fülemnek. Ezer kérdést szögeztek nekem. Mondom, álljon meg a menet: „Én magyar vagyok”. „Budapestről?” „Nem, Erdélyből.” Persze, ezek nemigen tudják mi az: Erdély, meg hogy egyáltalán hol van. Ezért kézzel felrajzoltam a levegőbe a Kárpátokat, és mutatom, hogy azon belül van Erdély. Meg kellett magyaráznom nekik, hogy Erdély most Romániához tartozik ugyan, de ezer évig Magyarország szerves része volt. Nyolcezer jelentkezőből kétszáz került be, ebből öten kaptunk díjat. Nyertem még egy díjat Nápolyban, Bonnban pedig egy egyéves ösztöndíjat. Érdekes, mindet Svájcon kívül. Nekem valahogy nem megy Genf.- Mégis ott élsz immár tizennyolc éve.- Ezt én se értem! Mindig el akarok menni innen. Mehetnék is, hisz szabad vagyok. A madár is elrepülhetne akár a világ végére is, mégse száll el. Röpköd ide-oda, de nem száll messzebbre csak azért, mert elrepülhet.- Nem érzed otthon magad Svájcban?- Nemigen. De az az igazság, hogy sehol se érzem otthon magam.- Kinézik a bevándorlót?- Szó sincs ilyesmiről. Genf nemzetközi város: a kínai, a japán, a néger, és mind a többi nációbeli itt a maga nyelvén beszél. Itt nem úgy van, mint Romániában, hogy durván rád szólnak, ha magyarul beszélsz: „Beszélj románul, mert román kenyeret eszel!”- Genfben lehet magyarként élni?- Hogyne lehetne! Én is lehetnék akár a Svájci Magyarok Szövetségének az elnöke is, ha lenne bennem ilyen fajta motiváltság. Az alapvető különbség, ami mindenre magyarázatot ad, az az a körülmény, hogy itt hétszáz évvel ezelőtt ment végbe az „unirea principatelor”, a kantonok egyesülése, amire a románoknál a múlt század második felében került sor. A svájci lakos azt nem tudja elképzelni, hogy egyszer csak jön valaki (a szekus vagy a rendőr), és egy bunkóval vagy feszítővassal kiveri a szemed, a fogad, vagy elüldöz atyáid házából. Számára egyenesen felfoghatatlan, hogy egy világhírű karmestert (például a brassói születésű Erich Bergelt és családját) csak azért ítéljék el tizenhét évre, mert vallásos zenét vezényelt valahol Romániában. Viszont mi éppen ezekbe az abszurditásokban születtünk bele. Ha ez nincs, biztosan otthon maradtunk volna, és tettük volna a magunk dolgát. Mert végtére is, mit keresünk mi itt? Egy, az emberi méltóságot nem sértő szabad, „normális” világban senkinek se jut eszébe, hogy elhagyja a hazáját. Mi sem jókedvünkből jöttünk el Romániából, hanem azért, mert kiutáltak bennünket, kitaszítottak onnan.- René Huyghe művészettörténész, a monakói zsűri elnöke szerint te merőben más úton jársz, mint a modemek.- Halála előtt többször is levelet váltottunk. Most is őrzöm egyik kedves levelét, amelyben egyebek közt ezt írta: „Most, amikor a modem művészet egy új dekadencia, akadémizmus felé vezető úton halad, Szalai visszanyúl a régiekhez, ahonnan van mit meríteni.”- Miért vonzódsz aflamandokhoz?- Nem csak hozzájuk. A régi itáliai mesterek és az orosz ikonfestészet is vonzanak. Jan van Eyck, Vermeer, Holbein óriások. Persze vannak nagyon jó absztrakt alkotások is. Aligha véletlen, hogy Klee és Bartók barátok voltak. Mindazáltal én meg vagyok győződve arról, hogy a festészetben vissza kellene kanyarodni valami figurálishoz, azon egyszerű oknál fogva (is), hogy a világ nem absztrakt, hanem formák, alakok univerzuma.- Pedig a zenében is érzékelhető az absztrakt térhódítása.- Ott is nagyon sok új hülyeség születik, aminek semmi köze a hiteles művészethez. Hisz még Mahler, Bartók, Bruckner muzsikáját sem ismerjük!... Pedig Bartók óriás. Franciaországban a , Trance Musique” rádióadóban néha huszonnégy órán át csak Bartók műveket játszanak. Mert felismerték a nagyságát. Budapesten ilyesmit nem tapasztaltam... Az az érzésem, átestünk a ló túloldalára. Ha vissza tudna rántani valaki!... Mindenesetre én végzem a magam dolgát a magam meggyőződése szerint.- Szerzetesi fegyelemmel dolgozol.- Amikor festek, engem nem érdekel, eladom-e azt a képet vagy sem. Hiányzik belőlem a pénzcsinálás mohósága. Sokszor lehülyéztek már emiatt.- Miért nem állítasz ki Magyarországon is?- Erre eddig nem gondoltam. De az is az igazsághoz tartozik, hogy nekem otthon nincs akkora anyagom, mint általában a festőknek. Én egyszer felmentem Amszterdamba egy képemért, mert a galériatulajdonos hónapokig hitegetett, hogy a kliens még nem jött érte, nem fizetett.- Hogyan lettél az Európai Akadémia tagja?- Egyszerű: a monakói zsűri-díj után meghívtak.- Vannak még benne magyarok?- Hogyne lennének! Szentágothai János, R. Gáspár, Lovas István, Lovász László, Nagy Péter, Sándorfy Kamii.- Bizonyára sok álmod van. De vane olyan, amelyre azt mondhatod: ez a legnagyobb?- Nagyon szeretnék valahol egy templomba egy nagy oltárképet festeni, széles aranyrámákkal, a helyhez és a rendeltetéshez illően. Szeretném ezt a szándékomat nagyon komolyan megbeszélni azokkal, akik ebben érdekeltek és egyszersmind illetékesek. Rengeteg ötletem van... Aniszi Kálmán
