Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-06-01 / 6. szám

1998. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal A Kanadai Magyarságtudományi Társaság konferenciája TAR KÁROLY Magyarságunkból kifogytunk-e? Már az sem igaz, hogy nyelvében él a nemzet. Mert hiába értem, mit mond ma­gyarul valaki, ha egészen mást, néha ép­pen a gyönyörűen megfogalmazottak el­lenkezőjét gondolja mögöttesen. Min­dennapi emberi kapcsolatainkban meg­szokottá vált az a magatartásforma, ame­lyet a szüleim idejében a „beszélj bolond, beszélj” legyintéssel intéztek el, amikor szabadulni akartak a kényszertől, ame­lyet az egymásra figyelés becsülete pa­rancsolt nekik. Ma nagyon megritkult azoknak a tá­bora, akik figyelni tudnak egymásra. Költő barátom - miközben rámzúdítja benső világa sziporkáit - önámulatának lélegzetvételnyi szüneteiben sem enged szóhoz jutnom. És amikor követelem, hogy meghallgasson, bevallja, hogy en­nek szükségét nem érzi, nem is érti, nem is tart igényt rá, köszöni, egészen jól megvan magában, de gondolataival ez­után is boldogítani akaija a világot. Nem ez a fajta felfuvalkodott önbi­zalom, hanem az az általános kétszínű­ség döbbent meg - amit lépten-nyomon tapasztalnom kell -, hogy ez a magatar­tási forma nyelvünkön belül élősködő új nyelvet alakított ki magának. A jelenkori magyar nyelvet újra kell tanulnunk, ha el akarunk igazodni a min­dennapi életben. Apróbb ügyeink, akár a régi jó itatóspapír teleszívták maguk kétszínűségeinkkel. Megjátsszuk magun­kat vásárláskor, a hivatalos ügyek inté­zése közben, a közéleti szereplések al­kalmával, a politikusok között magától értetődő természetességgel, de baráti tár­saságban, a családi életben is, és lassan már mindenfelé, minden emberi kapcso­latunkban. Kezdve az olyan apróságnak nevezett és jelentéktelennek minősített viselkedési szokással, hogy például a megbeszélt találkozón nem jelenünk meg pontosan. Ma már inkább az a szokás, hogy szívélyesen ismételgetett ígéretünk ellenére sem megyünk, meg sem jele­nünk a megbeszélt találkozón... Már ígé­retünket is úgy fogalmazzuk, hogy azt ne kelljen betartanunk. „Ha fél tizenkettőig nem jutok el hozzád...” A magamfajta gyengébbek kedvéért ilyenkor az új ma­gyar nyelven kommunikálók hozzáte­szik: „Remélem, tudod mit jelent ez?!” Ebből csak a régi magyar nyelvhez gör­csösen ragaszkodók nem értik, hogy az illetőnek esze ágában sincs megjelenni a beígért találkozón. Ezt kerek-perec megmondani nem illik. A mai erkölcs­ből kivirult „Rá se ránts!” tömörségű le­gyintés, és a régieknek fúrcsa, a dörzsöl­­teknek már megszokott logika szerint va­laminek a tagadása: póri cselekedet. Az ilyen ember „nem tud viselkedni”, az ilyet kinézik maguk közül a „szépbeszé­­dűek”. Magánvállalkozó ismerősöm felelős­ségre vont, amiért az általam ajánlott fi­atalember előkelő vendégei előtt a kel­leténél hangosabban követelte két hónapi megfeszített munkája bérét, melyet a vál­lalkozó valahogyan ismételten elmulasz­tott kifizetni. Én is megkaptam a maga­mét, amiért az a fiatalember úgymond „nem tud viselkedni”: nem kérte a bé­rét, hanem követelte. Hát magyar ember az ilyen? Szokássá vált, hogy levelet - kivált­képpen, ha tartalma kellemetlen - nem válaszolunk meg. Úgy kell tennünk, mintha meg sem érkezett volna. A hiva­tal is ezt teszi. A hivatal is teledestele van az új magyar nyelvet beszélőkkel. De még a tiszteletreméltó egyházi vagy más tekintélyes intézmények sem érzik köte­lezőnek a felháborodott hívők vagy ér­deklődő hitetlenek leveleinek megvála­szolását. Napirenden van, hogy emberek feje fölött elnéznek, kihagyják őket elis­merő felsorolásokból, törlik például egy hasznos ügy vitáján részt vevők listájá­ról, levágják őket a sajtóban megjelenő csoportképekről, és ha ez többször is elő­fordul, akkor az új nyelvet gyakorló előtt nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen em­bert „le kell írni”. A kamerás ember fel­szisszen, ha szalagjára került az ilyen ember képe, az újságíró sem koptatja hi­ábavalóan a ceruzáját azzal, hogy fel­jegyzi az ilyennek a nevét. A sajtónál maradva: a különben bir­katürelmű és lakájnak is beillő nyájas szerkesztő a személyesen átvett kézira­tért sem érez némi felelősséget. Ha nem tetszik neki vagy használhatatlannak ítéli, akkor sem vall színt, válaszlevelé­ben valami olyasmit ír, amiből csakis az új magyar nyelvet beszélő érti meg, hogy nincs mit keresnie az egykor tiszteltnek vagy kedvesnek címzett feladó társaságá­ban. De mostanában már a szerkesztők is leginkább válasz nélkül hagyják a dol­got. Ha a szerző kitartó és netán van po­fája személyesen megjelenni a szerkesztő előtt, akkor az a legbarátibb hangon egy másik szerkesztőre hivatkozva tálja szét a kaiját. Az új nyelv gesztusaiban, mik­­romimikájában, és metany el vében is végtelenül hazug. „Falazzunk szépen, gyerekek, az élet oly rövid és kár,/ ha nem mosolygunk ki minden fal mögül, bár/ tenni lehetőleg semmit sem akarunk jószívvel már!” Valamely őszinteségi ro­hamunk pillanatában ez lehetne új tan­gónk szövege. Különben az új magyar nyelvet be­szélő megfigyelhetően bőbeszédű, könnyedén csevegő, következetesen szív­élyes mosolyba bugyolálja minden válo­gatott kifejezését. Az új magyar nyelvet beszélő megveti a trágárkodást, a hirte­len haragot, a türelmetlenséget, ideges­séget eláruló magatartást. Az ilyen nevet­séges kirobbanások mégis egyre gyako­ribbak, hiszen a kötelező széptevés kín­­szenvedéseit törvényszerűen követi az új magyar magáról való megfeledkezésé­­nek pillanata, amikor a színlelést meg­elégelve még egyszer, talán utoljára, úgy istenigazában „magyarkodni” van kedve a szegénynek. Megfigyelhetően sok a fel­paprikázott ember köreinkben. Mielőtt fejüket elvesztenék, kínlódva próbálkoz­nak viselkedni, de úgy járnak, mint az a székely fiú, akit egyik utazásom során megfigyelhettem, amint társát egy vitás ügyükben elmarasztalva, a környeze­tükre való tekintettel valami elfogadható sértéssel akart illetni. „Édösanyádból foggyál ki...” - ajánlotta bölcsen rövid gondolkodás után. Imigyen fogalmazta meg köntörfalazva leggyakrabban han­goztatott erdélyi káromkodásunkat. Az anyaországban minden nyilvános helyen, de utcai és otthoni társalkodásban, és a nők szájából is, úgy röpködnek a férfiak nemiszervét kicsinyítőképző és becézés nélkül megnevező szavak, mint a piaci legyek. És erre az új magyarkodás szim­bólumaként a nemzés aktusának gyakori ismétlése a felelet. A magyar nyelvet nem ismerő idegen valószínűleg azt hi­szi, valamiféle varázsszót ismételgetünk. Nos, ezzel aztán kimerült az új magya­rok minden őszintesége, a többi értel­mező szótárba foglalt kifejezéseinket rendre át kell értelmeznünk. A „kedves” például valószínűleg azt jelenti, hogy „menj a fenébe”... Bizony, nagyon-nagyon messzire ve­zérnek az új magyarság ismérvei. Össze­gezve nem is minősíthetjük másként, mint azzal, hogy minden tettük, mozdu­latuk magyarságunk ellentéte, becsüle­tünk megcsúfolása. Hol kezdődött az a folyamat, amely­nek eredményeképpen ma már a magya­rul beszélők nem értik egymást? Talán már Szent Istvánnal, amikor jó magyar­jai ellenében behozta a vasba bujtatott idegeneket? Vagy amikor a későbbi ki­rályok udvarát újra és újra ellepte az or­vul tőrbe csalók, a nyájas beszédű beto­lakodók, kulturáltságuk mögé rejtett tör­­tetést mívelők hada? Vagy még előbb, amikor László Gyula neves történészünk szerint a törökül beszélő Árpád-háziak ősei a magyar törzsek élére álltak? Tény, hogy a magyar jellem évezredig kicsi, is­ten háta mögötti falvakban és Erdély ki­es vidékein meghúzódva ellenállt a min­den szavukban cselvetők, javaikat fon­dorlatos módon szerzők becstelenkedé­seinek. De a civilizációt német, osztrák közvetítéssel, a parancsuralmat orosz je­lenlétből tanuló magyarság rendre ugya­núgy kivetkezett magyarságából, aho­gyan a városba szakadt fiatal a népvise­letéből, olyanformán, mint azok, akik műveltségben és viselkedésben tapasztalt lemaradásukat azzal próbálták és próbál­ják ellensúlyozni, hogy az ízlésficamok­ban bővelkedő divatmajmolásban élen járnak, úgymond városiabbak akarnak lenni a városiaknál. Dr. Kristóf György, neves kolozsvári egyetemi tanárunk, 1923-ban megjelent első könyvében (Pe­tőfi és Madách tanulmányok) még meg­állapíthatta Petőfi János vitézének hatá­sát vizsgálva Arany János Toldijára, mi­szerint mindkettő a nemzeti erő szülötte, amely a tipikus magyar jellemvonások kidomborítását tette mindkét költő szá­mára lehetővé. „Elsősorban az ragadja meg a figyelmet, hogy János vitéz és Toldi is katonai életre vágyódik, hogy mindkettő vitézsége által jut céljához. Természetesen lovaskatona lesz mind­kettő. S e minőségükben a magyar faj minden erényét kifejezésre juttatják: bát­rak, személyes erejükben jobban bíznak, mint holmi kiszámított harcmodorban. Önérzetesek, nyílt lelkületűek,jószívűek, érzelmesek, de nem szentimentálisok. Testüknek minden izma erő és egészség. Lelkűknek valamennyi megnyilatkozása a síkföldi magyaré: ha néha durva is, de mindig nyilt, egyenes, őszinte.” Szóval Petőfinél, Aranynál még meg­volt valami a követendő ősi példaképből, s ha ma leszámítjuk a turulos százade­­leji hangulatot tükröző vitézkedést, a két­ségkívül reánk illő durvaság mellett saj­nos kifogytunk a nyíltságból, egyenes­ségből és az őszinteségből is. Ezek helyett valamennyit európaia­­sodtunk, kenetteljesebbekké váltunk, szögletességeinkből is úgy csiszoltunk le egyet s mást, hogy a szobacicák dögö­­lődzését gyakoroltuk, nyilván örökké föl­felé, a magasabb régiókba emelkedettek lábszára körül. Műveltségünket, kultú­ránkat, viselkedésünket újabban pedig immár vastagon belepi az amerikai in­­fantilizmus. Persze digitális korszerű­ségbe csomagoltam a tizenhárom évesek értelmi képességeihez mérten szerkesz­tett tévéműsorokkal, filmekkel, az óceá­non túli pénzsó vár hajszához igazított üres életvitellel. Ehhez igazodik egyre gyorsuló ütemben nem csak a pesti utca, sokféle angol nyelvet is romboló feliratával, az amerikanizmus minden majmolásával, hanem az erdélyi váro­sokban tengődő vegyes lakosság ízlés­­ficamával is. Jól mutatják ezt a fajta kritikátlan igyekezetét a svédországi példák is. A múlt század végén és század elején Ame­rikába kivándorolt egy milliónál több svéd visszahatásának eredményeképpen, de az amerikai jólét utánzásának repeső vágyától is vezéreltetve könnyen elcse­nevészesedett a hiányos humánművelt­ségű svédek hagyománytisztelete. Nem az a baj, hogy második elemitől tanul­ják az angol nyelvet, hanem az, hogy csaknem mindenben kritikátlanul utá­nozzák az amerikai életmódot, viselke­dést. A szótárban az OK már svéd szó­ként szerepel. A svédországi magyar sem , jaj”-jal, vagy más módon fejezi ki meg­lepetését, hanem csakis az amerikaiak­tól átvett és elsvédesült „Vaaau!”-val. így sikkesebb. A svéd tévé műsorában meg­találhatóak az Amerikában nagy sikernek örvendő, a „szem rágógumijánál” nem több szerelmes filmsorozatok mellett a nyilván ennél sokkal gyengébb utánza­tok. A népszerű tévé-viták szóvivőinek még külalakjukban, még bőrük szülében is hasonlatosaknak kell lenniük az ame­rikai áruként kapott műsorokban szerep­lőkhöz. Az egyik, különben jó hangulatú sláger-kitaláló műsorban a dalok szövege túlnyomórészt angol, és a közönség úgy fújja ezeket a fülbemászó dallamokat, mintha mindeniket az anyatejjel együtt szívta volna magába. Az amerikai élet­mód majmolása, kritikátlan átvétele egy­féle gyarmatosítás hangulatával jár, pe­dig Svédországban sem lehet más az élet parancsa a Légy önmagad! bölcsességé­nél. Előre látható volt, hogy az új magyar nyelvet - akár a műtrágyázott moha - be­lepi az amerikanizmus és ilyenformán megkülönböztethető lesz majd az egy­kori magyar nyelvtől.„A szociális inten­ciók pragmatikus valőijei ma már ev­idenciák...”- hallom a Kossuthról elne­vezett rádióból a kisokost, és más ha­sonló szövegektől is repdes a szívem, hi­szen közel már a magasműveltség kora, amikor majd valószínűleg csaknem ész­revétlenül mindannyian elhagyjuk a magyar nyelvet és átmegyünk a tudá­lékos nemzetközibe. Mintha újra és újra fel kellene találni a valóságosan egye­temes emberi, nemzeteket, sajátosságo­kat is megőrző értékek átvételének mó­dozatait. Nincs baj, még ezek után is elképzel­hető a jövő. Értelme van a küzdésnek, az akarásnak. Később aztán, mit teszünk, mit tehetünk majd? Maradékaink szem­­határába szépen felüjuk, messzelátóan kivetítjük a kor falára és valamennyi időre megint rögzítjük ott a mindnyájun­kat biztató jelszót: Világ ómagyarjai egyesüljetek! És West-Vereckénél né­hány illegális sejtben felvázoljuk majd a magyarok újabb bejövetelének világot megváltó tervét is. Vezéreink pedig nem Koppány vagy Vazul késői unokái lesz­nek, hanem Hoppfeuerwehrmann Iván fiai a Dohány utcából, akik a gyengéb­bek kedvéért a Tűz nevet és keresztséget felvéve időben idomulni akkor sem lesz­nek restek. Közben persze - ugye, mi­lyen csodálatos? -, szüntelenül forogni látjuk továbbra is a történelem alattunk sokszor roggyant kerekét. A kanadai főváros Ottawa nevű egye­temén tartották idei konferenciájukat a kanadai Társadalom és Humán Tudo­mányok Társaságai. A korábban Kana­dai Tudományos Társaságok néven is­mert akadémiai szervezet keretén be­lül tartotta ismét szokásos 2 napos ülé­sét a Kanadai Magyarságtudományi Társaság. Az Ottawai Egyetem a kanadai fő­város belvárosának szívében helyezke­dik el, mindössze néhány lépésre fek­szik a kanadai Parlamenttől, a várost kettészelő hangulatos kis víziúttól, a Rideau csatornától. Május utolsó hete és június első 10 napja között több mint 100 kisebb-nagyobb létszámú po­litikai, gazdasági, társadalomtudomá­nyi társaság, szövetség és csoport tag­jai számolnak be legújabb kutatásaik, felméréseik eredményeiről, vesznek részt a legkülönbözőbb tudományos vi­tákban. A Kanadai Magyarságtudományi Társaság tagjai a magyarság múltbeli és jelen kultúráját, történelmét akadé­miai szinten kutatják. A társaság még 1984 őszén alakult. A tikárság ugyan a Torontó Egyetem Magyar Tanszékén van, az első évi közgyűlés 14 évvel ez­előtti élménye azonban Montréalhoz fűződik, amire a Kanadai Tudományos Társaságok konferenciájának kereté­ben került sor. Ezt megelőzően a ma­gyar származású kanadai egyetemi tan­árok és kutatók a Közép- és Kelet-eu­rópai Tudományos Társaság keretében éveken át osztoztak térben és időben a román, szlovák és orosz származású kollégáikkal. A Kanadai Magyarságtudományi Társaság megalakulása óta jócskán voltak változások. Az évek folyamán az alapítók közül többen nyugdíjba mentek, helyüket fiatalok foglalták el, s volt aki örökre búcsút mondott. Vi­szont az utóbbi években egyre több magyarországi vendégelőadó szerepel a konferencián. Többször előfordult már az is, hogy az Amerikai Magyar Pedagógusok testületileg csatlakoztak a Magyarságtudományi Társaság ülé­séhez, sőt a Finnugor Társasággal is voltak időnként közös programjaink. Az előadások színvonala a hagyomá­nyokhoz hűen most is magas volt. En­nek titka nyilván abban rejlik, hogy a ka­nadai egyetemi tanárok legfőbb teendője és kötelessége a tanítás és a kutatás mel­lett eredményeik publikálása és ennek legkézenfekvőbb fóruma a Kanadai Tár­sadalom és Humán Tudományok Társas­ágainak évi konferenciája. A május utolsó napjaiban Ottawá­ban tartott kétnapos ülés ugyancsak programdús volt. Az irodalom és mű­vészetek, a múlt és jelenkori történelmi Tizenhét nappal a magyarországi vá­lasztások után a távozófélben lévő kor­mány nem éppen sikerágazattal foglal­kozó szerve sajtótájékoztatót tartott. A Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, amely többek között különböző - a legjobb indulattal is ambivalensnek ne­vezhető - alapszerződések előkészíté­sével, elmaradt magyar-magyar csúcs­találkozó-sorozattal, a kisebbségi ma­gyar szervezetek megosztásával írta be nevét az elmúlt négy év politikatörténe­tébe. A tájékoztató apropóját az adta, hogy három karcsú füzetben megjelen­tették a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyarság helyzetéről szóló jelentésü­ket. Az 500 példányban magyarul, 800- ban angolul és 300-ban franciául közzé­tett anyag célja elsősorban az érintett közösségek, a magyar külképviseletek, az anyaországi közélet és az európai vélemény alkotók tájékozatása a szóban forgó népcsoportok adatairól, a körük­ben zajló folyamatokról. így az azonos szerkezetű füzetekben olvashatunk né­pességi, gazdasági, történeti és jogi összefoglalókat. Külön fejezet taglalja a szlovákiai, ukrajnai és romániai ma­gyarság közösségi életét, éspedig a po­litikai pártok, érdekvédelmi szerveze­tek, a civil társadalom, az oktatás, a vallásgyakorlás és a média szempontjá­ból. A brosúrákat a magyar kisebbség­politikáról illetve a megfelelő közösség irányában megvalósított támogatások­ról szóló rész, illetve színes térképmel­lékletek záiják. Jogos kérdésként merül föl, hogy vajon miért a kormányzati ciklus utolsó utáni pillanatában jelent meg a három témák mellett helyet kaptak a ők hely­zetét boncolgató tanulmányok, a kana­dai magyar közösségi tömegtájékozta­tás szerepe, az anyanyelvi oktatás kér­dése. Szó volt a színjátszás szerepéről a kanadai magyar középiskolások ma­gyarságtudatának fejlesztésében vala­mint a kanadai kultúra és irodalom ta­nításáról Magyarországon. Dr. Tari Andor, a Guelphi Egyetem professzora, a Magyarságtudományi Társaság elnöke új szemszögből vizs­gálta József Attilát. Botár Olivér, a Ma­nitobái Egyetem tanára Raoul Francé nyomába eredt. Az irodalom és művé­szetek keretében Danes Rózsa az Ex­libris művészetéről beszélt, míg a Ná­polyi Egyetem tanára, Amedeo di Francesco gyönyörű magyarsággal is­mertette egyik legújabb, Erdéllyel fog­lalkozó tanulmányát. A résztvevők nagy érdeklődéssel hallgatták a politikai témákat feldol­gozó előadásokat. Ennek keretében Pi­lisi Pál, a chicoutimi-i francia nyelvű egyetem szociológus professzora az Osztrák-Magyar Monarchia a francia politika és a politikai szakirodalom tükrében kérdésével, míg Dreisziger Nándor, a kingstoni Katonai Akadémia történelem tanára Sztálin 1939 és 1945 közötti Erdélyre vonatkozó terveiről beszélt. Rácz Barnabás, az amerikai Kelet-michigani Egyetem politológusa a magyar referendum alkotmányos és politikai ellentmondásairól szólt. A konferencia legnépszerűbb pilla­natait egyértelműen a magyarországi választások legfrissebb eredményének nyílt vita formájában történt megbeszé­lése jelentette. Három magyarországi résztvevő, Kissné Novák Éva (JATE), Thun Éva (ELTE) és Antal István új­ságíró egymástól teljesen eltérő véle­ményei érdekes hozzászólásokat pro­vokáltak a hallgatóságnál. A vitát Dr. Rácz Barnabás politológus vezette. A hivatalos publikációk között lá­tott napvilágot Galántha H. Judit rövid összehasonlító tanulmánya a ladakhi és erdélyi szokásokról, a Körösi Csorna Sándor korára vonatkozó közoktatási hasonlóságokról. A konferencia azonban nemcsak komoly előadások, de vidám társa­dalmi események időszaka is, hiszen évente ez az egyetlen alkalom, amikor eszmecserére összejön a társaság. Az ottawai Magyar Házban vacsorával és vidám műsorral várták a konferencia előadóit. 1999-ben a québeci Sherbrooke vá­roska melletti Bishop Egyetem látja majd vendégül a konferenciát s vele együtt a Kanadai Magyarságtudomá­nyi Társaságot. Galántha H. Judit rapport? Törzsök Erika távozó államtit­kár asszony erre nem tudott elfogadható választ adni. Az alapos előkészítés las­súságára, hazai és határon túli - részben többségi (!) - szakemberekkel való egyeztetési procedúrára, anyagi nehéz­ségekre hivatkozott. Többeknek föltűnt a délvidéki magyarságot bemutató opusz hiánya - az indoklás itt a helyzet képlékenységére (,Meg kell vámunk, hogy Moszkvában, Washingtonban mit gondolnak”) valamint szintén anyagi nehézségekre utalt. (Történetesen tud­juk, hogy a hivatal illetékes főosztályá­nak munkáját évek óta áldatlan állapo­tok, belső és a felsőbb vezetéssel fenn­álló ellentétek lehetetlenítik el.) Ha igaz, a vajdasági anyag a HTMH inter­netes honlapján már olvasható, a hor­vátországi és szlovéniai összefoglaló pedig készül. Sajátos önbizalomra vall, hogy a hi­vatal elnöke a jövőben félévente megje­lenő további jelentéseket, sőt kárpát­medencei összefoglaló kötetet is kilá­tásba helyezett. Az ugyancsak megké­sett, amúgy életre való ötletet - négy év fölhalmozott hordalékával együtt - az új jobboldali kormányzat egyáltalán nem biztos, hogy hasonló struktúrában működő szerve örökli majd. Székely András Bertalan Értesítem, hogy felújított fogorvosi magánrendelőmet a Damjanich u. 31/A, földszint 2. sz. alatt megnyitottam. Időpont-egyeztetés: kedden és csütörtökön 15-18 óra között a 312-16-819-es, hétköznap napközben a 15-58-400-as, esténként a 15-66- 354-es telefonszámokon lehetséges! Dr. Vág János szakorvos A HTMH hattyúdala

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents