Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. június BEKE GYÖRGY BARDÓCZ GERGELY Kényszerű janicsárság Csehek Szlovákiában Nincs drámaibb halál a janicsárokénál! Saját nemzetük, szülőországuk, apáik és testvéreik ellen harcoltak, idegen zászló alatt, idegen hódítók, megszállók seregében. Török időkben is gyakran támadt lelkiismereti válság elhurcolt, janicsárrá tett magyar fiatalok lelkében- ha nem váltak teljesen érzéketlenné mikor a magyar földön, magyarok ellen vezetett hadjáratokban kellett részt venniük. Pedig akkoriban főleg zsoldos seregek vívták a háborúkat. Még inkább érthető ez a lelkiismeret-furdalás, mióta fegyveres konfliktusok, háborúk idején fegyver alá szólítják a nemzeteket. És hangsúlyozottan nemzetek kerülnek szembe egymással. Irodalmi művek jutnak eszembe, az első világháború idejéből, mikor a „soknemzetiségű” Habsburg-monarchia cseh, szerb, román katonái, némelykor hivatásos tisztjei is, az akasztófa veszélyét vállalva szöktek meg a hadseregből, mert nem akartak harcolni nemzettestvéreik ellen. Évtizedekkel ezelőtt megrendültén értesültem egy moldvai csángó férfi, ősz öregember drámájáról, akit az első világháborúban, román egyenruhában, Magyarországra vittek harcolni a magyarok ellen, és a front poklában ébredt fel benne nemzeti hovatartozásának tudata. Rohamok idején mindig a levegőbe eresztette a puskagolyókat, nehogy magyarokat gyilkoljon meg. Századparancsnoka gyanakodni kezdett, hadbíróság elé került, de bizonyíték híján nem tudták halálra ítélni. Nem ő volt az egyedüli csángó az 1916-os román seregben. Lakatos Demeter moldvai csángó népköltő édesapját is Erdélybe vezényelték 1916 augusztusában, a betörő román csapatok katonájaként, és elesett valamelyik csatában. A költő az apja, a szabófalvi kovács - sorozott román katona - tragédiáját így írta meg: „1916-ban elment a háborúba, és ott maradt, nem még jött haza, meghótt az verekedésben Erdélyben.” Mikor faggatni kezdtem, remegve vallotta meg: az a feltevés kísérti, hogy egy magyar katona puskájának golyója végzett az apjával. Magyar a magyarral, mit sem tudva egymásról. „Apám halálát máig fájlalom, de annak a magyar katonának, aki szembe került vele, igaza volt: a hazáját védelmezte.” Ilyen „szembesítéseket” nem egyszer rendezett a kegyetlen történelem. Ezt tudják a vezérkarok is, éppen ezért némely seregben úgy csoportosították a katonai egységeket, hogy egyazon nemzet fiai ne kerüljenek szembe egymással a csatamezőn. Egyébként ez a szempont egyenesen törvény az Észak-atlanti Szövetségben. Legalábbis az volt 1980-ban, mikor erről tapasztalatot szerezhettem. Egyetlen nyugat-európai utazásom során - a diktatúra idején - kolozsvári író barátom felesége megkért, hogy vigyek el egy magnószalagot, tele magyar nótával, egykori marosvásárhelyi barátnőjének, aki Belgiumba ment férjhez. Felkerestük - feleségemmel voltam- a vásárhelyi fiatalasszonyt Brüsszel közelében, egy kisvárosban. Férje nem volt otthon. Katonai szolgálatát teljesítette egy kórházban. Vagyis: a polgári világban.- Békeharcos? - kérdeztem meglepetten. - Nem vállalta a katonai szolgálatot?- Őt nem vállalta a hadsereg - felelte a fiatal asszonyka.- Csak nem tett rossz fát a tűzre?- Ugyan. Egyszerűen arról van szó, hogy a féljem sógora, vagyis az én fivérem, román állampolgár. Háború idején a Varsói Szerződés katonája lenne. Férjem pedig NATO- katona. A hadsereg vezetése feltételezi, hogy egyikük se harcolna teljes szívvel a másik ellen. Megkíméli a lelki konfliktusoktól. Mostanában a délszláv belháborúk szolgáltattak példákat arra, hogy szerb hadseregben szolgáló horvátok lőttek szabadságharcos testvéreikre. Amíg ezeknek talán volt „elfogadható” okuk a kölcsönös leszámolásra, mit kerestek a jugoszláviai frontokon a vajdasági magyar katonafiúk? Besorozták és vitték őket a háborúba, hogy meghaljanak Milosevics elnök nagyszerb birodalmi álmaiért. Ilyen egyéni sorsokat ismerünk, jószerént magyar újságokból, de máig sincs pontos összesítés arról, hogy hányán és hol haltak meg az utóbbi években idegen érdekekért, vagy éppen saját érdekeik ellen. Mert a hajdani Jugoszlávia felkelt népei mind az önállóságért, a nemzeti önrendelkezésért szálltak síkra, s ennek a békementő, nemes elvnek az eltiprása a bácskai, bánsági magyarok jövőjét is reménytelenné teheti. Önmagukra lőttek a kényszerű janicsárok. Ezrével menekültek el szülőföldjükről a szerbiai katonaköteles magyar fiatalok. Nem a gyávaság hajtotta és tette földönfutókká őket, hanem a félelem a janicsár sors lélekhasadásától. Égető időszerűségűvé tette megint a jugoszláviai magyar fiatalok kényszerű janicsárságát a kiéleződött koszovói helyzet. Bácskai, bánsági magyar szülők rémülten eszméltek arra, hogy katona fiaikat a döntő többségében, legalább 90 százalékban albánok lakta Koszovó tartományba vitték és viszik szolgálatba. Vagyis az újabb délszláv háború színtereire. Az albánok az utóbbi évtizedben passzív ellenállást tanúsítottak a megszálló szerb uralommal szemben, titkos iskolákban tanították gyermekeiket, titkos kórházakban gyógyították betegeiket, saját „láthatatlan” közigazgatásuk volt; még szabályszerű választásokat is lebonyolítottak a szerb hatóságok ellenére. A nemzeti ellenállás hősies példáját tanúsították. Most elérkezett a katonai összecsapások ideje. Groteszk történelmi ismétlődés. Koszovó ugyanis azonos azzal a Rigómezővel, amely a magyar történelem egyik tragikus háborújának emlékét őrzi. Tulajdonképpen két háború zajlott le itt, a török birodalom európai terjeszkedésének megindulásakor. 1389-ben a törökök legyőzték a délszláv fejedelmek egyesült csapatait, és Szerbiát vazallus állammá tették. Majd 1448-ban a magyar sereg kísérelte megállítani a török szultán hadainak előnyomulását Rigómezőnél. A magyar hadat Hunyadi János kormányzó vezette, de a csata elveszett; Hunyadi az áruló szerb despota, Brankovics György fogságába került. Most magyar fiataloknak, szerb egyenruhában, az albán szabadságharcot kellene eltiporniuk. Tényleges katonák számára életveszélyes vállalkozás a tiltakozás janicsár sorsuk, Koszovóba vezénylésük, értelmetlen haláluk ellen. Nevükben és érdekükben felléptek a vajdasági szülők Szabadka környékéről és a Tisza mentéről. Felkeresték Kasza József szabadkai polgármestert és Józsa László szövetségi képviselőt, hogy járjanak közbe Belgrádban a Koszovóban szolgáló, naponta életveszélynek kitett magyar katonák hazarendelése érdekében. A Szabad Hét Nap igen erélyesen fogalmaz: „A vajdasági magyar, horvát, szlovák, ruszin... kiskatonáknak semmi keresnivalójuk Koszovóban. Egyik kisebbségi lőjön a másikra? Ordítani, minden mást félretéve, most és szüntelenül olyan erővel kell hazai és külföldi kapukat döngetni, hogy itthon is, külföldön is meghallják az illetékesek: Rigómező nem a mi csatánk!” (Orosz Ibolya: Dórin, Szabad Hét Nap, 1998. május 13.) Pavle Bulatovics szövetségi hadügyminiszter meglepően gyorsan fogadta a magyarok küldöttségét. Kimutatásokat tárt eléjük. Eszerint az elmúlt három behívási időszakban a vajdasági behívottak közül 14- 15 százalék a magyar fiatal. Országosan ez három százalék. Hányán állomásoznak közülük Koszovóban? A miniszter szerint a legénységi állományúaknak alig egy százalékát teszik ki a magyarok. „Őszintén szólva, ez utóbbi adatot mi kétkedéssel fogadtuk” - mondta Józsa László szövetségi képviselő, aki a szabadkai Szabad Hét Napnak nyilatkozott tárgyalásaikról. - A szülők előadásából a kép másképpen fest, és jelentős eltérés van a két adat között. Mi azonban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy névsorolvasással állapítsuk meg a valós helyzetet, és feltételezem, hogy ez a kétkedés huzamosabb ideig még fennáll majd.” Annyit elértek a magyarság képviselői, hogy a szerb honvédelmi miniszter megígérte: a szülők kapcsolatba léphetnek a gyermekeikkel, és hogy javítanak a katonák ellátásán. Mindezt „a lehetőségekhez mérten”. Tehát eddig még nem is nagyon levelezhettek szülők és gyermekek. „Szóba került az, hogy esetleg személyesen győződhessünk meg: mi a helyzet a laktanyákban. Hogy ez mikor és hogyan történik, és egyáltalán sor kerül-e rá, erről nem tudunk nyilatkozni.” - folytatta a képviselő. Bizonyára ez a látogatás örökre elmarad. Hiszen a partizánháború színterei nem nagyon alkalmasak az efféle látogatásokra. A második világháború elszánt szerb partizánjainak unokái most maguk váltak partizánvadászokká egy kétmilliós nemzeti közösség földjén, a „láthatatlan arcvonalon”. Belgrád hadügyminisztere legalább őszinte volt. Elzárkózott attól, hogy a vajdasági magyarokat áthelyezze Koszovó tartományból az ország más vidékeire. Azzal érvelt, hogy Montenegróból is érkeznek hasonló követelések. Vagyis a két tagköztársaságra zsugorodott jugoszláv államszövetség kisebbik tagjának fiai - noha ők állnak legközelebb a szerbekhez - nem hajlandók meghalni Milosevics birodalmáért, Rigómező megtartásáért. Egyébként - hangoztatta a belgrádi hadügyminiszter - a jugoszláv hadseregnek „átfogónak és egységes jugoszláv szelleműnek kell lennie”. Vagyis: elnyomó szerbnek és jogfosztott kisebbségi magyarnak - akiknek apáit, nagyapáit idegen állam polgárává parancsolta Trianon, éppen 78 esztendeje! - egyképpen életét kell adnia a trianoni „békemű” jugoszláv birodalmának roncsaiért. Valóságos népmozgalom bontakozik ki a Vajdaságban azért, hogy a magyar katonákat hívják vissza Koszovóból. Vezető személyiségek, polgármesterek lépnek fel, a hat magyar párt összefogott, aláírásgyűjtés indult a lakosság körében. A kisebbségi önvédelem új, forradalmasító mozgalma, történelmi követelése jelent meg a délszláv belháború poklában. Panaszkodnak a csehek. Kisebbségi panaszokat emlegetnek mind sűrűbben és mind elkeseredettebben. Most nem a letűnt Habsburg-birodalom ellen szólnak a panaszok, hanem annak a „testvéri” szláv államnak a jogfosztott alattvalóiként emelik fel tiltakozásukat, amelyet lényegében ők hoztak létre. Masaryk professzor amerikai és nyugat-európai lobbizása az első világháború idején, nyugati eszmei barátaival elfogadtatott tervei nélkül aligha alakult volna meg a csehek és szlovákok közös állama. A magyar közvélemény a Felföldet megszálló katonákat - noha nyilván voltak köztük szlovákok is - egyszerűen „cseheknek” nevezte. Cseh légionárius! Ijesztően hangzott ez a név magyar fülekben, nemcsak a Felföldön, de a megmaradt Magyarországon is. Hódító étvágyukban a cseh légiók nem elégedtek meg az antant hatalmaitól nekik ígért felvidéki városokkal és vármegyékkel, hanem 1918 őszén önhatalmúlag tiszta magyar városokat is megszálltak, Balassagyarmatot is például, és a sebtében elkészített Nagy-Csehszlovákia térképén szerepeltek olyan magyar helységek, mint Miskolc, Salgótarján, Ózd, Putnok és mások. Déli irányban egészen Vácig akarták kitolni a határaikat. Úgy számítottak, hogy kész helyzetet teremtenek, és a béketárgyalásokon a győztes nagyhatalmak jóváhagyják az általuk meghúzott határokat. Balassagyarmaton 1919 januárjában a cseh légiósok megszállása ellen kelt fel a város népe, vasutasok, diákok és néhány honvédkatona. Ama légiósok ellen, akik - a „Masaryk-demokrácia” legnagyobb dicsőségére - véresre verték a magyar vasutasokat és rettegésben tartották a várost és környékét. Létszámban sokkal kevesebb, csapatba szerveződött magyar ember kiverte a cseh légiósokat. Azóta nevezik Balassagyarmatot „civitas fortissima”-nak, az erő városának. Őrzik e csata emlékét az Ipoly mentén, noha az utóbbi ötven évben nem nagyon emlegették magyar ajkak az önvédelem győzelmét, nehogy „megsértsük” északi szomszédainkat. Emlékeznek a „csehekre” az 1945 után kitelepített, a Dunán átkergetett felvidéki magyarok is, hiszen a katonai erőt ők adták a szlovák nacionalista szándékokhoz. Még előbb, az első világháborút követően telepesekként a cseh légiósok is részesültek Masaryk hódításának zsákmányából: a szlovákokkal együtt új településeket hozhattak létre a gyéren lakott Csallóközben, a „magyar sávban”. Nyilván, a prágai kormány támogatásával. Lassan a városokban is megjelentek a cseh szerencselovagok, hiszen Szlovákiában mégiscsak a csehek vol-Június 4-én, az Észak-morvaországi Mírov falu börtöntemetőjében a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága támogatásával, síremléket állítottak a mártírhalált halt Esterházy Jánosnak. Az emlékművet lánya, Esterházy Aliz leplezte le. Esterházy János történelmi nagyságát Patrubány Miklós, az MVSZ elnökhelyettese méltatta. A rendezvényt a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, a Rákóczi Szövetség, az Esterházy János emlékbi-Június 1-jén megérkeztek a szerémségi Szentlászlóra azok a zetelaki ácsok, akik a délszláv háborúban elpusztított falu templomának tetőszerkezetét építik fel. Patrubány Miklós, a VET elnöke, január 16-án tett látogatása után intézett felhívást a világ magyarságához, amelyben a földig lerombolt, árpádkori település újjépítésére buzdított. Ezt követően vállalták Erdély magyar püspökei a szentlászlói templom újjáépítését. Az újjáépítési muntak az igazi urak. Emiatt a szlovák ellenszenv „megoszlott”, a magyarok mellett a csehek is részesültek belőle. Hiszen tagadhatatlanul haszonélvezőivé váltak a szlovák önrendelkezés nevében megszerzett Felföldnek. Majd előbb 1939-ben, majd 1993-ban az önálló Szlovákia kétszeri kikiáltása után, a felvidéki csehek a szlovákok kisebbségei lettek. Tiso államában sem volt irigylésre méltó dolguk, Meciar is elfelejtette a cseh testvérektől kapott történelmi segítséget. A Szlovákiában maradt - mert sokan visszatelepültek Csehországba, Morvaországba - csehek „besoroltattak” a többi kisebbség, a magyarok, ruszinok, oroszok, lengyelek, németek és mások mellé. Hány cseh nemzetiségű lakosa lehet a mai Szlovákiának? Az 1970-es népszámlálás idején lélekszámúk 47.406 volt, a lakosság 1,1 százaléka. Ezzel szemben Csehországban akkor 266.491 szlovák élt, a cseh tartomány népességének 2,7 százaléka. Nyilván, a nagyobb szlovák arány annak tudható be, hogy a cseh vidékek iparosítottabbak. (Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek, Madách Kiadó, Pozsony, 1989.) Alapvetően ezek az arányok a független Szlovákiában is megmaradtak, legfennebb a csehek közül költöztek néhány ezren vissza az anyaországukba. A magyarok és ruszinok után, a csehek jelentik a lenagyobb szlovákiai kisebbséget. Viszonylag kis létszámuk aligha gátolhatná a szlovákok önálló állami létét. A józan felfogás márcsak azért is megértő elbánást követelne meg, mivel a csehországi szlovákok majdnem hatszor annyian vannak, és a kölcsönösség elve kihat a sorsukra. Csakhogy a nemzeti elfogultság nem ismer testvért, barátot, józanságot. A cseh Lidové Noviny nemrég a szlovákiai csehek sorsát a magyarokéhoz hasonlította. Magyar őslakók és cseh légiósok utódai egyazon gyékényen! A pozsonyi kormány a cseh kisebbség követeléseit éppen úgy elutasítja, mint a magyarokét. A cseh nyelvet is éppen úgy karanténba zárnák, mint a magyart. De azt beismeri a cseh lap, hogy noha a cseh kulturális szövetséget is gáncsolják, akárcsak a CSEMADOK-ot, előbbi azért mégiscsak kapott a szlovák államtól 1997-ben 369 ezer koronát, és külön 1,3 milliót a cseh lap, a Ceská beseda kiadására. Ezzel szemben a magyarság művelődésére, sajtójára egyetlen krajcárt sem áldozott a Meciar-kormány. Mert egy hamisítatlan nemzetállamban mégiscsak illik különbséget tenni kisebbség és kisebbség között. Különösen, ha az egyik kisebbség - magyar. zottság és a Magyarok Világszövetsége szervezte. A szlovákiai Magyar Párt elnökét, a szlovákiai magyarság egyik legnépszerűbb vezetőjét 1945-ben Gustáv Husák ügyködése nyomán, szovjetunióbeli rabsága idején, távollétében ítélték halálra. Később, kiadatása után, az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Esterházy János a mírovi börtönben, 1957. március 8-án hunyt el. kálatok két héttel ezelőtt kezdődtek meg, miután a helyszínre látogató VET elnök - aki közcélra felajánlott MVSZ elnökhelyettesi tiszteletdíjából egymillió forinttal járult hozzá a helyreállításhoz - aláírta az újjáépítési szerződéseket. A templom újjáépítési terveit Pelényi Margit pécsi és Zakariás Attila sepsiszentgyörgyi építészek készítették, társadalmi munkában. A tetőszerkezet - előre gyártott formában - Gyimesben készült. Esterházy-emlékmü Zetelaki ácsok Szentlászlón