Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-06-01 / 6. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. június BEKE GYÖRGY BARDÓCZ GERGELY Kényszerű janicsárság Csehek Szlovákiában Nincs drámaibb halál a janicsároké­nál! Saját nemzetük, szülőországuk, apáik és testvéreik ellen harcoltak, idegen zászló alatt, idegen hódítók, megszállók seregében. Török időkben is gyakran támadt lelkiismereti válság elhurcolt, jani­csárrá tett magyar fiatalok lelkében- ha nem váltak teljesen érzéket­lenné mikor a magyar földön, ma­gyarok ellen vezetett hadjáratokban kellett részt venniük. Pedig akkori­ban főleg zsoldos seregek vívták a háborúkat. Még inkább érthető ez a lelkiismeret-furdalás, mióta fegyve­res konfliktusok, háborúk idején fegyver alá szólítják a nemzeteket. És hangsúlyozottan nemzetek kerül­nek szembe egymással. Irodalmi művek jutnak eszembe, az első vi­lágháború idejéből, mikor a „sok­­nemzetiségű” Habsburg-monarchia cseh, szerb, román katonái, némely­kor hivatásos tisztjei is, az akasztófa veszélyét vállalva szöktek meg a hadseregből, mert nem akartak har­colni nemzettestvéreik ellen. Évtizedekkel ezelőtt megrendül­tén értesültem egy moldvai csángó férfi, ősz öregember drámájáról, akit az első világháborúban, román egyenruhában, Magyarországra vit­tek harcolni a magyarok ellen, és a front poklában ébredt fel benne nemzeti hovatartozásának tudata. Rohamok idején mindig a levegőbe eresztette a puskagolyókat, nehogy magyarokat gyilkoljon meg. Szá­zadparancsnoka gyanakodni kez­dett, hadbíróság elé került, de bizo­nyíték híján nem tudták halálra ítélni. Nem ő volt az egyedüli csángó az 1916-os román seregben. Lakatos Demeter moldvai csángó népköltő édesapját is Erdélybe ve­zényelték 1916 augusztusában, a be­törő román csapatok katonájaként, és elesett valamelyik csatában. A költő az apja, a szabófalvi kovács - sorozott román katona - tragédiáját így írta meg: „1916-ban elment a há­borúba, és ott maradt, nem még jött haza, meghótt az verekedésben Er­délyben.” Mikor faggatni kezdtem, remegve vallotta meg: az a feltevés kísérti, hogy egy magyar katona puskájának golyója végzett az apjá­val. Magyar a magyarral, mit sem tudva egymásról. „Apám halálát máig fájlalom, de annak a magyar katonának, aki szembe került vele, igaza volt: a hazáját védelmezte.” Ilyen „szembesítéseket” nem egyszer rendezett a kegyetlen törté­nelem. Ezt tudják a vezérkarok is, éppen ezért némely seregben úgy csoportosították a katonai egysége­ket, hogy egyazon nemzet fiai ne ke­rüljenek szembe egymással a csata­mezőn. Egyébként ez a szempont egyenesen törvény az Észak-atlanti Szövetségben. Legalábbis az volt 1980-ban, mikor erről tapasztalatot szerezhettem. Egyetlen nyugat-eu­rópai utazásom során - a diktatúra idején - kolozsvári író barátom fe­lesége megkért, hogy vigyek el egy magnószalagot, tele magyar nótával, egykori marosvásárhelyi barátnőjé­nek, aki Belgiumba ment férjhez. Felkerestük - feleségemmel voltam- a vásárhelyi fiatalasszonyt Brüsszel közelében, egy kisváros­ban. Férje nem volt otthon. Katonai szolgálatát teljesítette egy kórház­ban. Vagyis: a polgári világban.- Békeharcos? - kérdeztem meg­lepetten. - Nem vállalta a katonai szolgálatot?- Őt nem vállalta a hadsereg - fe­lelte a fiatal asszonyka.- Csak nem tett rossz fát a tűzre?- Ugyan. Egyszerűen arról van szó, hogy a féljem sógora, vagyis az én fivérem, román állampolgár. Há­ború idején a Varsói Szerződés ka­tonája lenne. Férjem pedig NATO- katona. A hadsereg vezetése feltéte­lezi, hogy egyikük se harcolna tel­jes szívvel a másik ellen. Megkíméli a lelki konfliktusoktól. Mostanában a délszláv belhábo­­rúk szolgáltattak példákat arra, hogy szerb hadseregben szolgáló horvá­­tok lőttek szabadságharcos testvére­ikre. Amíg ezeknek talán volt „el­fogadható” okuk a kölcsönös leszá­molásra, mit kerestek a jugoszláviai frontokon a vajdasági magyar ka­tonafiúk? Besorozták és vitték őket a háborúba, hogy meghaljanak Mi­losevics elnök nagyszerb birodalmi álmaiért. Ilyen egyéni sorsokat is­merünk, jószerént magyar újságok­ból, de máig sincs pontos összesí­tés arról, hogy hányán és hol haltak meg az utóbbi években idegen érde­kekért, vagy éppen saját érdekeik el­len. Mert a hajdani Jugoszlávia fel­kelt népei mind az önállóságért, a nemzeti önrendelkezésért szálltak síkra, s ennek a békementő, nemes elvnek az eltiprása a bácskai, bán­sági magyarok jövőjét is reményte­lenné teheti. Önmagukra lőttek a kényszerű janicsárok. Ezrével menekültek el szülőföld­jükről a szerbiai katonaköteles ma­gyar fiatalok. Nem a gyávaság haj­totta és tette földönfutókká őket, ha­nem a félelem a janicsár sors lélek­­hasadásától. Égető időszerűségűvé tette me­gint a jugoszláviai magyar fiatalok kényszerű janicsárságát a kiélező­dött koszovói helyzet. Bácskai, bán­sági magyar szülők rémülten esz­méltek arra, hogy katona fiaikat a döntő többségében, legalább 90 szá­zalékban albánok lakta Koszovó tar­tományba vitték és viszik szolgá­latba. Vagyis az újabb délszláv há­ború színtereire. Az albánok az utóbbi évtizedben passzív ellenállást tanúsítottak a megszálló szerb ura­lommal szemben, titkos iskolákban tanították gyermekeiket, titkos kór­házakban gyógyították betegeiket, saját „láthatatlan” közigazgatásuk volt; még szabályszerű választáso­kat is lebonyolítottak a szerb ható­ságok ellenére. A nemzeti ellenállás hősies példáját tanúsították. Most elérkezett a katonai össze­csapások ideje. Groteszk történelmi ismétlődés. Koszovó ugyanis azonos azzal a Rigómezővel, amely a ma­gyar történelem egyik tragikus há­borújának emlékét őrzi. Tulajdon­képpen két háború zajlott le itt, a tö­rök birodalom európai terjeszkedé­sének megindulásakor. 1389-ben a törökök legyőzték a délszláv feje­delmek egyesült csapatait, és Szer­biát vazallus állammá tették. Majd 1448-ban a magyar sereg kísérelte megállítani a török szultán hadainak előnyomulását Rigómezőnél. A ma­gyar hadat Hunyadi János kormányzó vezette, de a csata elveszett; Hunyadi az áruló szerb despota, Brankovics György fogságába került. Most magyar fiataloknak, szerb egyenruhában, az albán szabadság­­harcot kellene eltiporniuk. Tényle­ges katonák számára életveszélyes vállalkozás a tiltakozás janicsár sor­suk, Koszovóba vezénylésük, értel­metlen haláluk ellen. Nevükben és érdekükben felléptek a vajdasági szülők Szabadka környékéről és a Tisza mentéről. Felkeresték Kasza József szabadkai polgármestert és Józsa László szövetségi képviselőt, hogy járjanak közbe Belgrádban a Koszovóban szolgáló, naponta élet­veszélynek kitett magyar katonák hazarendelése érdekében. A Szabad Hét Nap igen erélye­sen fogalmaz: „A vajdasági magyar, horvát, szlovák, ruszin... kiskatonáknak semmi keresnivalójuk Koszovóban. Egyik kisebbségi lőjön a másikra? Ordítani, minden mást félretéve, most és szüntelenül olyan erővel kell hazai és külföldi kapukat dön­getni, hogy itthon is, külföldön is meghallják az illetékesek: Rigó­mező nem a mi csatánk!” (Orosz Ibolya: Dórin, Szabad Hét Nap, 1998. május 13.) Pavle Bulatovics szövetségi ha­dügyminiszter meglepően gyorsan fogadta a magyarok küldöttségét. Kimutatásokat tárt eléjük. Eszerint az elmúlt három behívási időszak­ban a vajdasági behívottak közül 14- 15 százalék a magyar fiatal. Orszá­gosan ez három százalék. Hányán állomásoznak közülük Koszovóban? A miniszter szerint a legénységi ál­­lományúaknak alig egy százalékát teszik ki a magyarok. „Őszintén szólva, ez utóbbi ada­tot mi kétkedéssel fogadtuk” - mondta Józsa László szövetségi képviselő, aki a szabadkai Szabad Hét Napnak nyilatkozott tárgyalása­ikról. - A szülők előadásából a kép másképpen fest, és jelentős eltérés van a két adat között. Mi azonban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy névsorolvasással állapítsuk meg a valós helyzetet, és feltétele­zem, hogy ez a kétkedés huzamo­sabb ideig még fennáll majd.” Annyit elértek a magyarság kép­viselői, hogy a szerb honvédelmi miniszter megígérte: a szülők kap­csolatba léphetnek a gyermekeikkel, és hogy javítanak a katonák ellátá­sán. Mindezt „a lehetőségekhez mérten”. Tehát eddig még nem is nagyon levelezhettek szülők és gyermekek. „Szóba került az, hogy esetleg személyesen győződhessünk meg: mi a helyzet a laktanyákban. Hogy ez mikor és hogyan történik, és egyáltalán sor kerül-e rá, erről nem tudunk nyilatkozni.” - folytatta a képviselő. Bizonyára ez a látoga­tás örökre elmarad. Hiszen a parti­zánháború színterei nem nagyon al­kalmasak az efféle látogatásokra. A második világháború elszánt szerb partizánjainak unokái most maguk váltak partizánvadászokká egy két­milliós nemzeti közösség földjén, a „láthatatlan arcvonalon”. Belgrád hadügyminisztere leg­alább őszinte volt. Elzárkózott attól, hogy a vajdasági magyarokat áthe­lyezze Koszovó tartományból az or­szág más vidékeire. Azzal érvelt, hogy Montenegróból is érkeznek hasonló követelések. Vagyis a két tagköztársaságra zsugorodott jugo­szláv államszövetség kisebbik tag­jának fiai - noha ők állnak legköze­lebb a szerbekhez - nem hajlandók meghalni Milosevics birodalmáért, Rigómező megtartásáért. Egyébként - hangoztatta a belg­rádi hadügyminiszter - a jugoszláv hadseregnek „átfogónak és egységes jugoszláv szelleműnek kell lennie”. Vagyis: elnyomó szerbnek és jog­fosztott kisebbségi magyarnak - akiknek apáit, nagyapáit idegen ál­lam polgárává parancsolta Trianon, éppen 78 esztendeje! - egyképpen életét kell adnia a trianoni „békemű” jugoszláv birodalmának roncsaiért. Valóságos népmozgalom bonta­kozik ki a Vajdaságban azért, hogy a magyar katonákat hívják vissza Koszovóból. Vezető személyiségek, polgármesterek lépnek fel, a hat ma­gyar párt összefogott, aláírásgyűjtés indult a lakosság körében. A kisebb­ségi önvédelem új, forradalmasító mozgalma, történelmi követelése je­lent meg a délszláv belháború pok­lában. Panaszkodnak a csehek. Kisebbségi panaszokat emlegetnek mind sűrűbben és mind elkeseredettebben. Most nem a letűnt Habsburg-biro­­dalom ellen szólnak a panaszok, ha­nem annak a „testvéri” szláv államnak a jogfosztott alattvalóiként emelik fel tiltakozásukat, amelyet lényegében ők hoztak létre. Masaryk professzor ame­rikai és nyugat-európai lobbizása az első világháború idején, nyugati esz­mei barátaival elfogadtatott tervei nél­kül aligha alakult volna meg a csehek és szlovákok közös állama. A magyar közvélemény a Felföldet megszálló ka­tonákat - noha nyilván voltak köztük szlovákok is - egyszerűen „cseheknek” nevezte. Cseh légionárius! Ijesztően hang­zott ez a név magyar fülekben, nem­csak a Felföldön, de a megmaradt Ma­gyarországon is. Hódító étvágyukban a cseh légiók nem elégedtek meg az antant hatalmaitól nekik ígért felvidéki városokkal és vármegyékkel, hanem 1918 őszén önhatalmúlag tiszta magyar városokat is megszálltak, Balassagyar­matot is például, és a sebtében elkészí­tett Nagy-Csehszlovákia térképén sze­repeltek olyan magyar helységek, mint Miskolc, Salgótarján, Ózd, Putnok és mások. Déli irányban egészen Vácig akarták kitolni a határaikat. Úgy szá­mítottak, hogy kész helyzetet teremte­nek, és a béketárgyalásokon a győztes nagyhatalmak jóváhagyják az általuk meghúzott határokat. Balassagyarmaton 1919 januárjá­ban a cseh légiósok megszállása ellen kelt fel a város népe, vasutasok, diá­kok és néhány honvédkatona. Ama lé­giósok ellen, akik - a „Masaryk-de­­mokrácia” legnagyobb dicsőségére - véresre verték a magyar vasutasokat és rettegésben tartották a várost és kör­nyékét. Létszámban sokkal kevesebb, csapatba szerveződött magyar ember kiverte a cseh légiósokat. Azóta neve­zik Balassagyarmatot „civitas fortis­­sima”-nak, az erő városának. Őrzik e csata emlékét az Ipoly mentén, noha az utóbbi ötven évben nem nagyon emle­gették magyar ajkak az önvédelem győzelmét, nehogy „megsértsük” északi szomszédainkat. Emlékeznek a „csehekre” az 1945 után kitelepített, a Dunán átkergetett felvidéki magyarok is, hiszen a kato­nai erőt ők adták a szlovák nacionalista szándékokhoz. Még előbb, az első vi­lágháborút követően telepesekként a cseh légiósok is részesültek Masaryk hódításának zsákmányából: a szlová­kokkal együtt új településeket hozhat­tak létre a gyéren lakott Csallóközben, a „magyar sávban”. Nyilván, a prágai kormány támogatásával. Lassan a városokban is megjelen­tek a cseh szerencselovagok, hiszen Szlovákiában mégiscsak a csehek vol-Június 4-én, az Észak-morvaországi Mírov falu börtöntemetőjében a Ma­gyarok Világszövetsége Erdélyi Társas­ága támogatásával, síremléket állítot­tak a mártírhalált halt Esterházy János­nak. Az emlékművet lánya, Esterházy Aliz leplezte le. Esterházy János tör­ténelmi nagyságát Patrubány Miklós, az MVSZ elnökhelyettese méltatta. A rendezvényt a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, a Rákóczi Szö­vetség, az Esterházy János emlékbi-Június 1-jén megérkeztek a szerémségi Szentlászlóra azok a zetelaki ácsok, akik a délszláv háborúban elpusztított falu templomának tetőszerkezetét épí­tik fel. Patrubány Miklós, a VET elnöke, január 16-án tett látogatása után in­tézett felhívást a világ magyarságá­hoz, amelyben a földig lerombolt, ár­pádkori település újjépítésére buzdí­tott. Ezt követően vállalták Erdély magyar püspökei a szentlászlói temp­lom újjáépítését. Az újjáépítési mun­tak az igazi urak. Emiatt a szlovák el­lenszenv „megoszlott”, a magyarok mellett a csehek is részesültek belőle. Hiszen tagadhatatlanul haszonélvező­ivé váltak a szlovák önrendelkezés ne­vében megszerzett Felföldnek. Majd előbb 1939-ben, majd 1993-ban az ön­álló Szlovákia kétszeri kikiáltása után, a felvidéki csehek a szlovákok kisebb­ségei lettek. Tiso államában sem volt irigylésre méltó dolguk, Meciar is el­felejtette a cseh testvérektől kapott tör­ténelmi segítséget. A Szlovákiában ma­radt - mert sokan visszatelepültek Csehországba, Morvaországba - cse­hek „besoroltattak” a többi kisebbség, a magyarok, ruszinok, oroszok, len­gyelek, németek és mások mellé. Hány cseh nemzetiségű lakosa le­het a mai Szlovákiának? Az 1970-es népszámlálás idején lélekszámúk 47.406 volt, a lakosság 1,1 százaléka. Ezzel szemben Csehországban akkor 266.491 szlovák élt, a cseh tartomány népességének 2,7 százaléka. Nyilván, a nagyobb szlovák arány annak tudható be, hogy a cseh vidékek iparosítottab­­bak. (Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek, Madách Kiadó, Po­zsony, 1989.) Alapvetően ezek az arányok a füg­getlen Szlovákiában is megmaradtak, legfennebb a csehek közül költöztek néhány ezren vissza az anyaorszá­gukba. A magyarok és ruszinok után, a csehek jelentik a lenagyobb szlová­kiai kisebbséget. Viszonylag kis létszá­muk aligha gátolhatná a szlovákok ön­álló állami létét. A józan felfogás már­­csak azért is megértő elbánást köve­telne meg, mivel a csehországi szlová­kok majdnem hatszor annyian vannak, és a kölcsönösség elve kihat a sor­sukra. Csakhogy a nemzeti elfogultság nem ismer testvért, barátot, józansá­got. A cseh Lidové Noviny nemrég a szlovákiai csehek sorsát a magyaro­kéhoz hasonlította. Magyar őslakók és cseh légiósok utódai egyazon gyé­kényen! A pozsonyi kormány a cseh kisebbség követeléseit éppen úgy el­utasítja, mint a magyarokét. A cseh nyelvet is éppen úgy karanténba zár­nák, mint a magyart. De azt beismeri a cseh lap, hogy noha a cseh kultu­rális szövetséget is gáncsolják, akár­csak a CSEMADOK-ot, előbbi azért mégiscsak kapott a szlovák államtól 1997-ben 369 ezer koronát, és külön 1,3 milliót a cseh lap, a Ceská beseda kiadására. Ezzel szemben a magyar­ság művelődésére, sajtójára egyetlen krajcárt sem áldozott a Meciar-kor­­mány. Mert egy hamisítatlan nemzetál­lamban mégiscsak illik különbséget tenni kisebbség és kisebbség között. Különösen, ha az egyik kisebbség - magyar. zottság és a Magyarok Világszövetsége szervezte. A szlovákiai Magyar Párt elnökét, a szlovákiai magyarság egyik legnép­szerűbb vezetőjét 1945-ben Gustáv Husák ügyködése nyomán, szovjet­unióbeli rabsága idején, távollétében ítélték halálra. Később, kiadatása után, az ítéletet életfogytiglani börtönre vál­toztatták. Esterházy János a mírovi börtön­ben, 1957. március 8-án hunyt el. kálatok két héttel ezelőtt kezdődtek meg, miután a helyszínre látogató VET elnök - aki közcélra felajánlott MVSZ elnökhelyettesi tiszteletdíjá­ból egymillió forinttal járult hozzá a helyreállításhoz - aláírta az újjáépí­tési szerződéseket. A templom újjáépítési terveit Pelé­­nyi Margit pécsi és Zakariás Attila sep­siszentgyörgyi építészek készítették, társadalmi munkában. A tetőszerkezet - előre gyártott for­mában - Gyimesben készült. Esterházy-emlékmü Zetelaki ácsok Szentlászlón

Next

/
Thumbnails
Contents