Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-06-01 / 6. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. június DOMONKOS LÁSZLÓ Nehezen virrad Ismerjük jól azokat az ólmos, szürke, borongós hajnalokat, amelyek mintha a sötétség makacsul tartós uralmának végtelenségét bizonyítanák. Úgy tűnik ilyenkor, sohasem akar megvirradni: az áthatolhatatlannak látszó éji homály kitartóan marad, a világosság késik, vagy tán meg sem érkezik, ki tudja. Ilyen most a helyzet Magyarorszá­gon, 1998 júniusának elején. Rövid idő­vel a választások után mintha valami ha­­loványan pirkadna az ég alján, de el sem nagyon akarjuk hinni, hogy jól látjuk a már szinte nem is remélt hajnal hasadá­sának legelső, oly régóta vágyott, áldott sugarait. Egy fáradt, fásult és ezerszáz éves szívósságában szinte a végsőkig el­és meggyötört magyarság áll, fejét egy icipicit talán fölemelve az újra fölkelni kívánó Nap ígéretei előtt és hunyorog: annyi mindent ígértek már... Mi pedig, életünk végéig vállalt föladattal e nép írástudói lévén, megrendültén és bor­­zongva figyelünk a hajnali hűvösségben: az életet adó fény és meleg vajon hoz­zánk tud érkezni a pusztulás sötétsége után? Annyi mindenesetre máris megáll­apítható: vége a rabló és hazátlan bitan­gok uralmának. A FIDESZ-Magyar Pol­gári Párt győzelmével Magyarországon nem csak és nem is elsősorban az annyit (túl sokat) hangoztatott „polgári érték­rend” és „polgári jövő” kerül hatalomra, hanem - a szó igazi, teljes és eredeti ér­telmében - mindenképpen a másság. Az a nemzedék és szemlélet, amely minden múlttól fertőzetlen még akkor is, ha a Ká­dár-korszak gyermekei, e sorok írójának nemzedéktársai vagy éppen még időseb­bek is ehhez a politikai csoportosuláshoz tartoznak. Ez a másság nemcsak nyelv­­használatot, stílust és beszédmodort je­lent - ám emberi fajtánk kommunikatív lévén, vegyük először ezt szemügyre. Or­bán Viktor és csapata már abban is más, hogy például világos, tiszta, érthető és kerek magyar mondatokban tudják kife­jezni magukat, az alany egyeztetése az állítmánnyal egyáltalán nem jelent szá­mukra megoldhatatlan problémát és még alkoholos befolyásoltság állapotában sem mondják, hogy „a dógok azér”, meg „Erópa”, hogy a többi, ennél riasztóbb borzalmat ne is említsem. És ha már az alkoholnál tartunk: kérem, higgyék el, egyáltalán nem az a baj, ha egy kormány­fő szereti a whiskyt (jó is az!). Ha valaki keveset és nem igazat mond, előbb-utóbb keveset és hamisat is gondol: ez a baj. És ne feledjük: beszélni is csak az tud tisztességesen az anyanyelvén, aki tisz­tességesen is gondolkodik. Vannak per­sze, akik folyékonyan, színes, eleven, tiszta magyar stílusban hazudnak, mint a vízfolyás, de az SZDSZ-t most még ne elemezzük. Nem tehetek róla, de szere­tem, ha a hazám miniszterelnöke egy ezeréves állam európai civilizációjához és igen magas szintű kultúrájához mél­tón szól, így nyilvánul meg, bárhol és bármikor. (Ha mellékesen még nem is gyilkos, verőlegény, fogakat kirúgó, az évszázad legtisztább forradalmát leve­rőkkel együttműködő hazaáruló: még jobb.) És ha már itt tartunk: a parlamenti jegyzőkönyv tanúsága szerint Hóm Gyula egyszer szokása szerint tegeződve átszólt a FEDESZ-frakcióba. A válasz ez volt: „ne tegezz, nem őriztünk együtt 56- osokat!”... A FIDESZ stílusából, beszédmódjá­ból és -modorából következik talán még fontosabb másság-mutatója: a politikai cselekvés értelmezésének technikája. A gyakorlatiasság nem azt jelenti, hogy a szokványos „politika - úri huncutság” régi igazsága jegyében sötét politikai ma­chinációk, klasszikus machiavellista fon­­dorkodások és egyértelműen a gengsz­tervilágra jellemző cselszövések és leszá­molások bonyolódjanak. A csel, a tak­tika, a jól felfogott - közösségi! - érdek jegyében végrehajtott, pragmatikus-dip­lomatikus „huncutságok” végső soron érthető és elkerülhetetlen eszközeinek nyilvánvalóan birtokában van Orbán Vik­tor pártja. Kéretik nem elfelejteni: a győ­zelem éjszakáján, szemmel láthatóan nem kiszámítottan, Orbán Viktor több­ször is használta az „erkölcs” szót. Ki­fejezetten spontán módon, szólammen­tesen, hétköznapian. Erről van szó. A fiatalság nemcsak bolondság, sőt: nem is az elsősorban. Hanem az emberi lélek emelkedésének folyamata. Úgy mondják, a kamaszkor igazából úgy har­minc éves korig tart. Negyvenig az igazi ifjúság, azután a felnőttkor. Az igazi if­júság harmincas éveinkben jönne hát el- a folyamat optimális esetben ekkor ér el a lélek fogékonyságának igazán ígé­retes birodalmába. Felnőtt pedig nyilván­valóan a szellemi-eszmei érettség meg­felelő fokán lesz az ember - akár néhány évvel negyvenedik életévének betöltése előtt is... Nem tudjuk elfelejteni, megbocsátani is nagyon nehezen: éppen nyolc eszten­deje, hogy négy és fél évtized után ma­gyar parlament újra szabadon emlékez­hetett a magyarság történetének legirtó­zatosabb csapására, a trianoni bestiális nemzetgyilkossági kísérletre, amikor a FIDESZ ifjú titánjai pökhendi önteltség­gel, éretlen, ostoba cinizmussal és kö­zönnyel kivonultak a Trianonra emlékező országgyűlés terméből. Csoóri Sándor hajszálpontosan kommentálta az esetet: ezzel a magyar történelemből is kivonul­tak. Hogy utána „vastagon”, teljes mell­szélességgel benne voltak a szégyenle­tes és felháborító taxisblokádban, hogy vadul ellenezték az 1996-os Expót és gát­lástalan, arrogáns, impertinens ellensé­geskedéssel mindent megtettek az MDF- kormánnyal szembeni közutálat megte­remtéséért - már mind-mind ebből a ki­vonulásból következett teljességgel logi­kus módon. Nem tehetek róla, nemcsak a hazaáruló, verőlegény miniszterelnökö­ket nem szeretem, de a tenyérbemászóan szemtelen módra hazafiatlan politikuso­kat, képviselőket sem... Nem árt jól megjegyzem: a törté­nelem egészen bravúrosan könyörtelen és nagylelkű egyszerre. Nem kíméli a bűnnél is nagyobb hibákat elkövetőket és imponáló nagyvonalúsággal teret nyit mindazoknak, akik az emberi nem egyik legszebb tulajdonságának: a fej­lődésnek, az emelkedő szellem és lé­lek útjának önmagukban helyet bizto­sítanak. Gondoljunk a politikusok kö­zül az egykor kommunista Pozsgay Imre esetére: a szó szoros értelmében ember - Ember - lett belőle... Egy po­litikai párt vezetőinek esetében minden látszólagos különbség ellenére ugya­nez a helyzet: ha jók, ha megfelelően tiszták és becsületesek az alapok, fe­lül lehet emelkedni, meg lehet érni - emberré lehet válni. Kevés izgalma­sabb és varázslatosabb jelenség van, mint ezt a megigazulási folyamatot szemlélni: nemcsak a szabadság átsu­hanó, édes lehelletétől és nemcsak at­tól könnyeztem egy pillanatra május 24-e éjszakáján, hogy hányán nem hallhatják, nem láthatják mindezt azok közül, akiket szerettem és szeretek - hanem azért is, mert átvillant rajtam (és még igen sok honfitársamon, tudom), hogy egészen más az akusztikája annak a mondatnak, hogy a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe- ha ezt egy harmincöt éves ember mondja ki... Azt az embert minden való­színűség szerint örömmel fogom (sőt: egyáltalán képes leszek!) miniszterelnök úrnak szólítani. Egy Boross Péter nevű emberrel voltam már így... Éppen tíz esztendeje, hogy a Jurta Színházban az egyik, akkor már harma­dik vagy negyedik - igazi! - MDF- összejövetelen atyai jóbarátom a Bibó Szakkollégium összejöveteléről érkezvén elmondta: ott is, vidéken is hallott már beszélni egy Orbán Viktor nevű fiatal srá­cot. Ez a barátom akkor 59 éves volt és az álmélkodó csodálat hangján ezt mondta: ez, öregem, miniszterelnöki szintű pasas... Akkoriban pedig már (so­kan tanúsíthatjuk!) ily téren bizony nem MSZMP-szintű elvárásaink voltak... így aztán már nem is ért igazán meg­lepetésként ama ominózus 89-es június 16-a, amikor a Nagy Imre-temetésen a Hősök terén hallottuk Orbán Viktort. Akinek vitán felül ragyogó kvalitásai vannak. Ha tényleg él Magyarország őr­angyala, ilyen életkorban körülbelül ezt a politikusi felkészültséget tarthatja ide­álisnak. Egy olyan haza számára külö­nösen, ahol évtizedekig villamoskalauz­ból lett miniszterek, hentesmesterből lett belügyérek és szatócsokból kreált párt­főtitkárok jelentették a hatalmat. A FDDESZ-MPP Orbán Viktorral va­lahová megérkezett. Irtózatos feladat előtt áll. A lecke szinte-szinte megold­hatatlan, a helyzet több szempontból még annál is rosszabb, mint amennyire lát­szik. (Pedig látszik jócskán.) Az MDF- fel és a Független Kisgazdapárttal együtt az 1990-es kormánynál is katasztrofáli­­sabb állapotokat örököl. A célok - kü­lön családvédelmi minisztérium felállí­tása, alanyi jogon járó gyes, családi tí­pusú jövedelemadó, a gyermeküket egyedül nevelők, a kis- és középvállal­kozók fokozott támogatása, az egészség­ügy és az oktatás rendbehozatala, vidéki területfejlesztési minisztérium, a nemzeti érdekek másként értelmezett érvényesí­tése a külpolitikában - mind-mind olya­nok, hogy azt mondhatjuk: ha a felsorol­taknak csak a fele megvalósul, már szen­záció... Most idehaza bizonyos körökben ta­lán nagyobb a pánik és ocsmányabb a ha­­zudozás, mint nyolc éve, 1990-ben volt. Ebben semmi új nincs: nem tudnak mást. A végre megbukott, de sajnos végleg el nem tűnt SZDSZ-re kell visszafordítani egyik főgurujuknak - éppen a FTDESZ- re tett - egykori megállapítását: a FI­­DESZ-t a szemétkosárból vettük elő és oda tesszük vissza. A helyzet megfordult, fiúk. Egyelőre csak a szemétkosár szé­lén vannak, de bízunk benne, lesz ez még nekik lejjebb is... Ami pedig az MSZP- t, a kommunisták utódpártját illeti: vél­hetően most aztán tényleg tovarisi, ko­­nyec. Soha többé nem lesz 54 százalé­kos szavazatarány és abszolút hatalom Európa legszebb parlamentjében. Noha Márai Sándortól tudjuk, nincs veszedel­mesebb, mint a bukott kommunista, hi­szen az már nem a hatalmat védi, hanem a zsákmányt - gyötrelmes harc lesz ugyan, de tényleg ez a harc lesz a végső... (Csak összefogni hát.) 1990-ben, ha egy fokkal kevésbé fá­radtan is, de gyanakodva, bizonytalanul volt bizonyos reménykedő várakozás is a levegőben. Jónéhányan akkoriban úgy érezhettük: az előző két-három esztendő alatt talán volt némi szerény részünk ab­ban, hogy egy szabad Magyarország sza­bad országgyűlése és kormánya teszi le az esküt, az új parlament első, legelső törvénye pedig persze hogy csak az le­het, hogy megörökíti a dicsőséges 1956- os forradalom és szabadságharc emlé­két... Várakoztunk és örültünk. Azután - ki előbb, ki utóbb - nem kellettünk. Az akkori kormánypártokban, elsősorban az MDF-ben akkorra már végső és mindent eldöntő szót kaptak a befurakodott kar­rieristák, beépített ügynökök, bomlasz­tok, ostoba, szolgalelkű dilettánsok, gát­lástalan politikai akarnotok, közönséges kalandorok és üresfejű, modoros szno­bok. A kiábrándultság fájdalmánál csak az aggodalom lett bennünk nagyobb, de csendben maradtunk. És még négy év­vel ezelőtt, 1994-ben sem igen dörgöl­tük az orruk alá: no, csodálkoztok? Ne csodálkozzatok... És azt hiszem, most sem lehet (most talán pláne nem lehet!) sértődötten önérzeteskedni, mondván: pontosan annyira leszünk lojálisak az új, a szociálliberális országrontókat le­váltó kormányhoz, amennyire az „lojá­lis” irántunk... Nem, ilyesmit nem mondhatunk. Azt viszont ki kell jelen­teni: mindenféle előlegzett bizalom és jóindulat megvan bennünk a fenntartá­sok ellenére kifejezetten rokonszen­vessé vált FIDESZ és az általa vezetett kormány iránt. Május 24-éről 25-re virradó éjszaka mindenképpen új, más korszak - új idő­számítás - kezdődött Magyarországon. Ettől már akkor is sokkal jobban érez­nénk magunkat, ha nem ismernénk a le­endő kormánytagok listáját - de ismer­jük, és ez egy okkal több a jó közér­zetre. Az izmosodni kezdő másféle (már nem posztkádári, de még nem iga­zán „polgári”) gondolkodás, össztársa­dalmi attitűd, látás- és szemléletmód korszaka halovány, éppen csak vilá­­golni kezdő körvonalakkal bár, de megjelent az annyit könnyező ma­gyar égbolton. Igenis, nyugodtan meg lehet kockáztatni: ha nehezen, ha gyötrődve is - de talán tényleg virrad Mária országa felett. A pirka­dat akkor is pirkadat, ha fenyegető, komor felhők, ólmos homály és pisz­kos sötétség kíséri. Idővel áttör a napfény, mindenki tudja. Isten hozott, világosság. A kárpáti sas A Budavári Önkormányzat 1997-ben elhatározta, hogy újra felállítja a sza­badságharc fővezérének, Görgey Ar­túrnak lovasszobrát. Vastagh György eredeti szobra 1935-ben készült. Buda ostroma idején a légnyomás leemelte talapzatáról, és bár helyreállítható lett volna, nem állították vissza. Anyaga minden valószínóség szerint több más köztéri szobor anyagával együtt bele­került a Sztálin-emlékműbe. Marton László az eredeti szobor kismintája alapján készítette el az új szobrot - legalább annyira Marton-alkotás az új emlékű, mint Vastagh-alkotás. A szo­bor az eredeti talapzattal megegyező magasságú, de karcsúbb talapzatra ke­rült. A történelem fintora, hogy a ta­lapzatot borító rózsaszín svéd gránit korábban a Lenin-emlékművön volt látható. getni a megszálló idegen csapatokat. Ezt a hadjáratot Buda várának bevéte­lével koszorúzta meg. A nyári hadjá­ratban Kossuth parancsára Komárom­ból kiindulva a nálánál ötszörié erő­sebb orosz főhadsereg hátába, annak utánpótlási vonalait is elvágva le tudott jutni a kijelölt gyülekezési pontra, Arad várába. Az orosz cár értetlenül faggatta fővezérét, Paszkevics táborna­gyot, hogyan történhetett ez meg. Eb­ben a hadjáratban mutatkoznak meg Görgey rendkívüli katonai képességei a legcsodálatosabban - különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy min­dezt egy életveszélyes, az agyvelőig ható fejsebbel csinálta végig. Tehetségtelen vezérének, gróf Dembinski altábornagynak irányításá­val a déli magyar haderő Szegedről ért­hetetlen módon nem Aradra ment, ha-A szépelegve személyi kultusznak nevezett időszak újra felmelegítette az ötvenes években a nemzeti romantika legsilányabb közhelyét, Görgey árulá­sának mítoszát. Saját aljas politikáju­kat kívánták alátámasztani vele. Azt mondták, Kossuth kiváló férfiú volt, de akadt egy hibája: nem számolt le a belső ellenséggel. Mivel Rákosiék mást sem csináltak, mint efféle leszá­molást, politikájuk ideológiai alátá­masztására silányították, szolgálóvá tették a történelmet, azaz a történelem­nek ezt a torzképét. Joggal mondta azonban Jászi Oszkár Görgeyről írott könyvében: a mese gyermeknek való, egy nemzetnek történelem kell. A történelem tényei kedvezőek Görgey Artúr számára. A harminc éves kilépett huszárfőhadnagy 1848 márci­usában a prágai egyetem fizetés nélküli tanársegéde volt, éppen az esküvőjére készült, és éppen ekkor fejezte be egy bonyolult szerves kémiai kérdésről írt kiváló dolgozatát. A haza hívó szavára visszatért Magyarországra, jelentkezett a honvédseregbe és hála természettu­dományos képzettségének, modem gondolkodásának, ki tudta dolgozni egy magyarországi lőszergyár terveit. Ekkor figyel fel rá Kossuth Lajos. Ba­rátjának, Ludvigh Jánosnak azt mondja: „A honvéd tisztek közt egy szervező tehetség van, Görgey száza­dos. Megládd, belőle lesz a jövő ha­dügyminisztere.” Hivatkozik is rá, Ludvigh egy évvel később, amikor a trónfosztás után valóban Görgeyt teszi meg Kossuth hadügyminiszternek. Mégsem a szervező munka vált Görgey igazi terrénumává. A nemzet­nek ugyanis márciusban kivívott Isten és természetadta jogaiért fegyvert kel­lett fognia. A fiatal fővezér, a „fiatal kárpáti sas”, ahogy kortársai nevezték, három hadjáratot vezetett. A téli had­járatban egy bomlófélben lévő sereg­gel tűnt el a Felvidék hegyei közt, hogy aztán 1849 februárjában egy jól felszerelt és fegyelmezett hadsereggel jelenjék meg az osztrákok hátában. A tavaszi hadjáratban gyakorlatilag az egész ország területéről ki tudta kér­ném Temesvárra. Az országból kive­zető hátsó kiskaput kereste. Ez a ha­derő augusztus 9-én Temesvár mellett megsemmisítő vereséget szenvedett, teljesen felbomlott. Görgey biztosí­totta, hogy Kossuth akadálytalanul ki­menekülhessen az országból. O maga azonban nemcsak idézte, hanem ko­molyan is vette Vörösmarty szavait: „Itt élned, halnod kell.” Harmincezer em­berével százhúszezer orosz és nyolcva­nezer osztrák közé volt beszorulva. A seregnek ágyúcsövenként egy csata­napra való lőszere, puskánként másfél tölténye volt. Nem volt mód a további ellenállásra. Ezért teszi le Görgey au­gusztus 13-án, Világosnál a fegyvert. Az oroszok előtt, hiszen tőlük humá­nusabb elbánást lehetett remélni, mint a vérszomjas császári fővezértől, Hay­­nau táborszernagytól. Az osztrákok előtti fegyverletételt úgy értékelte volna a világ, hogy egy törvénytelen zendülés elbukott, a lázadók meghó­doltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti fegyverletétel mást je­lentett: a túlerő diadalt aratott ugyan becsülettel forgatott fegyvereink előtt, de eszméinkből és jogainkból nem adunk fel semmit. A tábornok férfiasán viselte, hogy őt tették meg bűnbaknak. Nem tehetett róla, hogy neki Ferencz József az orosz cár kérésére fogcsikorgatva kegyelmet adott, tábornok társait viszont Haynau kivégeztette. Hatvanhét évvel élte túl a szabadságharcot. Tudta azt, hogy a történelem egyszer majd helyesen fog ítélni ügyében „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet” - írta a nemzethez intézett búcsúszózatában. Napjainkban a történelem már nem ideológiai előítéletek alapján, hanem a tények alapján hozza meg döntését. Ez pedig úgy szól, hogy Mátyás király vagy Bethlen Gábor óta ilyen tehetségű had­vezér nem nyargalt végig az ország csa­taterein. És ez a hadvezér mindig tiszte­letben tartotta a politika hatalmát, a pol­gári hatalmat a hadsereg fölött. Modem gondolkodású ember volt. Ideje ezt a gondolatot újra megvalósítanunk. Katona Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents