Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
1998. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Amikor az 1998. évi május 10-én és 24- én megtartott választások eredményeiről értesültünk, lelkiállapotunkat a bizakodás és kétely érzései hatották át. Most, hogy az Orbán Viktor vezette FIDESZ Magyar Polgári Párt döntő többségével meghatározott koalíciós kormány alakul, a posztkommunista MSZP és a magyarellenes liberalista SZDSZ ellenzékbe szorításával, a nemzeti radikális Magyar Igazság és Élet Pártjának visszautasított, de vissza nem vont támogatásával, nagy várakozással fordulunk az új kormányzati hatalom várományosai, mindenekelőtt Orbán Viktor pártelnök, miniszterelnökjelölt felé. Tesszük ezt minden kétkedésünk ellenére, nem feledve a súlyos tényeket. Nem felejtjük a Fidesz egy ideig játszott- s reményeink szerint eljátszott - kisebbik testvér szerepét a torz liberalizmusnak a Szabad Demokraták Szövetsége által elsősorban képviselt védelmezésében és képviseletében. Emlékezünk persze a két párt közötti 1993-94-es szakításra, amikor a nagyobbik liberális párt a Charta szervezésével és más módon munkálkodott azon, hogy a rendszerváltó-változtató törekvéseket, a lelki-erkölcsi megújulás, nemzeti érdekű oktatás határozottabb igényét a liberahsták által sugalmazott „antiszemitizmus” és „demokráciaellenesség” hazugságmocsarába fojtsák, kigúnyolva és ellenkezőjére fordítva-magyarázva minden tisztességes törekvést, a valósághű-nemzetérdekű tájékoztatástól az igazságtételig és az egyébként igen fogyatékos kárpótlásig. Becsüljük, hogy a Fidesz nem vett részt e sötét csatározásokban. Emlékezünk 1990. június 4-re, amikor az egész országgyűlés néma felállással emlékezett meg a trianoni tragédia évfordulójáról, s amikor egyedül a Fidesz vonta ki magát a megemlékezésből. Szeretnénk hinni, hogy ennek a reményeink szerint sokszor megbánt lépésnek közlési-megértési zavar lehetett az oka. Emlékezünk Orbán Viktor fiatal nemzeti demokratához illő beszédére Nagy Imre újratemetés szertartásán 1989-ben, de sajnáljuk, hogy az önkényuralom tettekben való elutasítása kevésbé jellemezte a fiatal demokraták országgyűlési működését, gondoljunk akár a kártékony alapszerződési lavinát megindító magyar-ukrán szerződés általuk való megszavazására, akár a keresztényi felfogást elutasító életellenes „magzatvédelmi” törvény elfogadására, vagy egy életszerű kárpótíás kezdeményezésének elmulasztására a viták során. Tudni kell, hogy Orbán Viktor és pártja a nemzeti ellenzék egész jóvoltából is került vezető helyére. Gondoljunk csak a talán nem elegendő, de mégis megtörtént 82 kisgazdapárti visszalépésre a Fidesz javára, jóllehet még több jelölt is visszaléphetett volna, vagy gondoljunk arra, hogy a jellegzetes alaphelyzetben, amikor MSZP és Fidesz jelölt között dőlt el a második fordulóban az egyéni mandátumok sorsa, akkor a kisgazda, az MDF, a kereszténydemokrata, a MIEP-es vonzódású és más szavazók az ő szemükben nem egyértelmű szerepű, a nemzeti sajtóban sokat bírált, a tömegtájékoztatás által felfújtnak, a korábban SZDSZ-t pártfogoló nemzetközi globalista körök által támogatottnak tartott Fidesz jelöltjeire szavaztak. Tették ezt azért, hogy megbuktassák a posztkommunista politikai hatalmat. Okosan tették, sikeresen. Tették azután, hogy az ellenzéki pártvezetők történelmi bűne - az egy választási pártba való ellenzéki választási fellépés elutasítása - miatt meghiúsult az ellenzéki összefogás, elveszett az elsöprő választási győzelem. Ez a történelmi bűn lemoshatatlanul terheli az ellenzék vezetőit, tisztelet a kivételnek. S ha már a felülről szervezett pártok vezetői elkövették a jóvátehetetlen hibát, s az ebben a hibában legkevésbé vétkes MIÉP - mintegy gondviselésszerű jutalomként - országgyűlési képviselethez jutott, s alkotmányos döntés esetén képviselőcsoporthoz (nagyobb anyagi támogatáshoz, bizottsági helyekhez, és jobb megszólalási lehetőséghez) jut, a választó „az ellenségem ellensége a barátom” elve alapján- mert nem tehetett mást - hatalomhoz juttatta a Fideszt, egyúttal mérhetetlen történelmi felelősséget ruházva rá. Hiszen Orbán Viktor akkor nyeri meg igazán a választást, akkor nyeri el a választók többségének bizalmát, ha a sarkalatos nemzetpolitikai kérdésekben - a lehetőségek és követelmények korlátái között egyensúlyozva - életpárti, megmaradáspárti döntéseket hoz. ZÉTÉNYIZSOLT Bizakodás és kétely Amikor nagyon röviden kellett elmondanom véleményemet az 1998-as választásról, ezt mondtam: egy jó hírem van és egy rossz. A jó az, hogy a posztkommunisták és társutas világpolgár torzó segédcsapataik megbuktak, s egy friss erő veszi át a kormányhatalmat. A rossz az, hogy a rendszerváltás elmarad. S itt álljunk meg egy visszatekintés erejéig. A választások idején megkérdezték Orbán Viktort újpesti választópolgárok: lesz-e rendszerváltás, azaz a régi politikai-gazdasági-tömegtájékoztatási tényezők újakkal való felváltása, gyökeres gazdasági-társadalmi változás. A válasz valahogy úgy hangzott, hogy a rendszerváltásnak megvolt a maga ideje. Azt 1990-ben kellett volna végrehajtania az akkor kormányzó erőnek, a meghatározó Magyar Demokrata Fórumnak. Azaz: most már nem a rendszerváltás idejét éljük, elégedjünk meg a rendszerváltozással, ami, ahogy a Fidesz politikusai mondták: „több lesz, mint kormányváltás.” A kilencvenes évtizedforduló rendszerváltoztató szándékára idéznünk kell egy párbeszédet, amely 1991. végén zajlott le Hóm Gyula a kommunista utódpárt vezetője és Antall József magyar miniszterelnök között a magyar országgyűlésben. Hóm Gyula többek között ezt mondta 1991. november 13-án: „Hadd emlékeztessem Önöket egy olyan beszélgetésre, amely ’89 tavaszán, pontosabban kora nyarán zajlott le a Külügyminisztériumban, ahol Antall József úr azt mondta: „tudod ennek a rendszerváltásnak sok ellensége van, és úgy néz ki, hogy ha nem sikerül ez az ügy, akkor együtt kerülünk a börtönbe!” Hozzátette: „Persze téged előbb fognak felakasztani, mint engem.” Én mondtam, hogy „Téged is el fognak majd kapni!” De megállapodtunk abban: mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ez a rendszerváltás végbemenjen! Ez ugyan nem lett jegyzőkönyvbe foglalva, hiszen egy baráti beszélgetés volt. (Rockenbauer Zoltán: Hom-Antall paktum!) De hadd idézzek - ha már írásokról van szó - két írást, nyilatkozatot. Az egyik Antall József 1989. októberi nemzetközi sajtótájékoztatóján hangzott el, amely szerint az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil nemzeti érdeket szolgáló koalíció! Csurka István, aki ma egészen másokat mond vasárnaponként (derültség) és - sajnos - újabban itt a parlamentben, a következőt mondotta pontosan 2 évvel ezelőtt: „Akármilyen szégyenteljes is volt ez a 40 esztendő, akármennyire nem a saját történelmünk, hanem ránk erőszakolt rendszer volt, nem fordulhatunk szembe vele mindenestül, mert itt voltunk, benne voltunk, részesei voltunk, s melyet nem lehet kiiktatatni. Ugyanaz az emberanyag van jelen a Magyar Köztársaságban, mint a Magyar Népköztársaságban” és így tovább. Ez a szellemiség hatja át az egész írást. Ha dokumentumokról van szó, emlékeztetni kívánom önöket arra, hogy az 1989. júniusában majd szeptemberében a háromoldalú megállapodásokról készült dokumentum határozottan leszögezi - sokan vannak itt a résztvevők közül, akik ezt aláírták -, hogy az egész rendszerváltást az európai demokrácia értékeinek, hagyományának, stílusának megfelelően fogják végigvinni. Ez írásban van rögzítve.” ... (Országgyűlési Jegyzőkönyv, 1991. november 13.) Antall József válasza 1991. december 2-án: „Amiért tulajdonképpen először is szót kérek, az az, hogy senki ne akarja úgy beállítani ebben az országban, mint hogyha itt valamiféle boszorkányüldözés következett volna be azért, mert ez az Országgyűlés hozott egy olyan törvényt, amelyik a gyilkossággal szemben olyan kérdésekben, olyan kérdésekben (Zaj.) hoz országgyűlési döntést, amit a köztársasági elnök úr az Alkotmánybíróság elé utal. Én úgy gondolom, hogy akik ezt megszavazták, és akik ezzel egyetértenek, azok tudomásul fogják venni az Alkotmánybíróság döntését, mint ahogy eddig is. De ebből és bármilyen más lépésből, ami hozzátartozik a rendszerváltozás egészéhez, olyan következtetéseket levonni, olyant terjeszteni, hogy a jogállamisággal ellentétes fejlődés útjára lépett Magyarország, vagy a parlamentáris demokráciát fenyegetné veszély, az egyszerűen az ország ártalmára van. (Taps a jobb oldalon és jobb középen.) Megkongatni a vészharangot akkor, amikor nincs vész, felelőtlenség. És ha preventive képzelik el, hogy szükséges ilyen lépéseket megtenni, akkor is tévednek, mert az üyen lépések semmilyen körülmények között nem válnak sem a belpolitikai, sem a külpolitikai megítélés szempontjából az ország javára. Ebben az országban jogrend van, törvényesség, és az Országgyűlés által hozott törvények a törvényességet jelentik. Amennyiben alkotmányjogi kifogás alá esne, akkor azt tudomásul fogja venni az Országgyűlésnek az a része is, amelyik megszavazta és törvénnyé tette, amit a köztársasági elnök úr nem írt még alá.” (Országgyűlési Jegyzőkönyv, 1991. december 2.) Hol van ebben a válaszban a rendszerváltoztató eltökéltség? Gondolhatjae valaki, hogy ez a kormány, - amely nem maga terjesztette elő az „igazságtételi” törvénytervezetet, melynek elnöke az idézett szövegben egy mondatra sem méltatja annak indokoltságát és alkotmányosságát amint ezt nyugati politikusok hasonló, de kisebb jelentőségű ügyekben is megteszik akkor, amikor alkotmánybíráskodásra kerül sor - komolyan akarta az igazságtételt, komolyan akarta a rendszerváltást? Bizton állítjuk: a rendszerváltoztató „elit” nem élt az adott lehetőségekkel és keretekkel, kisszerű, a nagylelkűséget és a hazáért kockáztatni tudást és akarást nélkülöző, kudarckerülő, emiatt sikert el nem érő politikát folytatott, elveszítve a nép maradék bizalmát is. Büntetésként mérte rá a szavazó tömeg az elutasítást 1994-ben, amint a rendszerváltást ugyan nem, de jobb életet igencsak ígérő, ígéretét megszegő, mert komolyan sem gondoló posztkommunista MSZP-t is büntetésből utasította el a többség 1998-ban. Orbán Viktor számára nagy lehetőség nyűt. Legitim, az elkerülhetetlen bírálatok ellenére megbecsült miniszterelnöke lehet a magyar közösségnek, a tizenötmillió magyarnak, valóságban és jelképesen egyaránt. Lehet... Mi kell ehhez? Kérdezzük, tudomásul véve a tényt: a magyar gazdaságitömegtájékoztatási átmentett helyzetek és személyek 1998. jelen viszonyai között nem tüntethetők el úgy, mintha itt sem lettek volna. Hogy mégis mennyit lehet tenni, az nem csak keretek és kalodák, hanem elszántság és akarat kérdése, de nem pártprogramoké, amelyek az időszerű politikai taktikától függenek, míg a kormányok vezetői stratégiai célokat szolgálnak, hajói munkálkodnak ... Mit mondanék Orbán Viktornak ha találkoznék vele? Mit tehet egy kormány, amely a legkedvezőbb esetben 228 szavazatra számíthat, míg egy alkotmánymódosításhoz 257 szavazat szükséges? Mindenképpen meg kellene kérdezni tőle - egyebek mellett - a következőket:- Mit kíván tenni az ország nemzetközi adósságállományának gyökeresen más szemléletű kezelése érdekében? Még akkor is felteendő kérdés ez, ha nyűt válasz nem lehetséges, titkos tárgyalásokra tartozó ügyről lévén szó.- Mit kíván tenni a privatizáció (magánosítás) sarkalatos jelentőségű gazdasági területeket érintő, azokat a nemzetközi, külföldi tőke kezére juttató jogügyleteivel, a hatályos és a maghozandó jog eszközeivel?- Mit kíván tenni a kormány az alárendelendő Legfőbb Ügyész és most is irányítása alatt lévő rendőrség útján az elmúlt önkényuralmi rendszerben politikai indítékból nem üldözött súlyos bűncselekmények tetteseinek felelősségrevonására?- Mit kíván tenni - milyen jogalkotásra készül - azon botrányos helyzet megszüntetése végett, amely abban áll, hogy Magyarország az egyetlen ország, ahol időmúlás miatt nem üldözik az önkényuralmi bűncselekményeket? Megkísérli-e az alkotmánymódosítást ebben a kérdésben?- Megtesz-e mindent a most folyó büntető eljárások meggyorsítására, újak megindítására, ha azok a társadalom széles rétegeinek nyugalmát érintik?- Megtesz-e mindent a hivatalosan engedélyezett magzatelhajtások körének kivételes esetekre szűkítése érdekében? Egyáltalán: a helyzet súlyosságához mért lépésekre készül-e, a tragikus méretű népességfogyás megállítására, az egészségügy és oktatás tűrhetetlen, a szegény néprétegeket (azaz a társadalom háromnegyedét) testi, szellemi romlásba taszító mivoltának megváltoztatására?- Megkapják-e végre méltányos kárpótlásukat a kommunizmus halálos áldozatai és azok, akik a trianoni utódállamokból elmenekülve veszítették el vagyonukat az utódállamok jogfosztó intézkedései, a magyar állam lemondása és az 1947-es békeszerződés alapján?- Mit kíván tenni a tömegtájékoztatás súlyos aránytalanságainak a nemzeti értékek és érdekek védelme mentén való enyhítésére, majd megszüntetésére?- Mit kíván tenni az antiszemitizmus koholt rémképének magyarellenes és keresztényellenes jelensége ellen, a magyarországi népcsoportok békés együttélése és az ország jó nemzetközi megítélése érdekében?- A nyugat-európai intézményekhez való csatlakozás feltételéül kívánja-e (Folytatás az 1. oldalról) A televízió képernyőjén láthatták a nézők, hogy a miniszterelnök az első forduló megnyeréséről tájékoztatta - nagy ováció közepette - a szocialista párt tagjait, a kormánypárti lapok nagybetűs címekkel tudatták olvasóikkal, hogy 176 választókerületből 113-ban szocialista jelölt áll az első helyen. Néhány napra visszatért a Kádár-kor skizofrén lapszerkesztése is: míg a címlapokon a kormánypárt sikeréről, nyilvánvaló győzelmi esélyeiről lehetett olvasni, addig a hátsó oldalakon azon keseregtek, hogy a Jobboldali veszély” hatására estek a tőzsdei árfolyamok, sokmilliárdos veszteséget okoztak a befektetőknek az ellenzéki pártok gazdasági stabilitást aláásó ígérgetései. A hazugságok terén tapasztalatlan olvasók nyilván tanácstalanul forgatták az újságokat: ha győztek a szocialisták, akkor miért nem azt írták le, hogy irányukban bizalmatlan a tőzsde? Ha az ellenzék előretörése miatt estek ekkorát az árfolyamok, akkor a címoldalak miért szocialista győzelemről tudósítanak? A rádió és televízió híradásait is napokig uraló, a kormánypártok győzelméről „beszámoló” tudósítások célja nyilvánvaló volt. Tömeglélektani tapasztalatok alapján a szavazók egy része öntudatlanul az erősebbnek vélelmezett, győztes tábor része szeretne lenni, azaz a győztesnek hitt pártokra többen, a vesztésre állókra kevesebben szavaznak. Ezért van szavazásokat befolyásoló szerepük a látszólag ártatlan közvéleménykutatásoknak, és ennek ismeretében érthető az, hogy miért „tévedtek” a kormánypártok győzelmét illetően a hazai közvéleménykutatók, miért „vétettek” a szakmailag indokoltnál 60-80-szor nagyobb hibát a Magyar Igazság és Élet Pártjára várható szavazatok arányának a megítélésében. (Az általuk sugallt 1-2%-nyi szavazattal szemben 5,5%-ot kapott ez a párt.) A választási győzelem elérésében nagy szerepet játszott az ellenzéki pártoknak a második fordulóra kialakult, részlegesen összehangolt visszaléptetési taktikája. (Ennek eredményeként az első forduló 113 első helyéből csak 54-et tudott az MSZP megőrizni!) A választási szabályok szerint a második fordulóban - általában - csak az első forduló első három jelöltje szerepelhet, közülük a legtöbb szavazatot elnyerő szerez képviselői mandátumot. Ha két ellenzéki jelölt közül a korábban gyengébben szerepelt nem lép vissa az erősebb javára, akkor az egy szetenni a közép-európai népcsoportok, nevezetesen a magyarok megmaradásának nemzetközi szerződés és intézményrendszer keretében, ellenőrzéssel és bíráskodással való szavatolását, az önkormányzatiság, autonómia, azaz az önrendelkezésijog legteljesebb elismerésével, a trianoni helyzet megszüntetésének utolsó esélyeként? Mit kíván tenni a hiteles Magyarország-kép nemzetközi megismertetésére és elfogadtatására? Sorolhatnám a kérdéseket, amelyekre rövidesen választ kapunk. Nagy feladvány előtt áll Orbán Viktor és Magyarország. Elsüllyedés a politika mocsarába, a kényszerek és nemzetközi meghatározottságok saját magunk által túlértékelt, óriásira növesztett kalodái és félelmei közepette, vagy felemelkedés a történelmi magyar politika mindig messze tekintő, a mindennapos teendőket a távlatokba helyező, a magyar népre tekintő magaslatára. A helyzet és szerep mindkettőre lehetőséget nyújt. Bizakodjunk a jóban! Cseréljük fel a racionálisnak nevezett kisszerű, romlásba vezető döntések útját, a helyzetteremtő, kockáztató, jó értelemben irracionális lépésekkel elérhető, a megmaradáshoz és a gyarapodáshoz vezető, azaz végeredményben racionális döntések útjára! E gondolatok jegyében készen állunk az elismerő szavakra, ha lehetséges, s a legsúlyosabb bírálatra, ha szükséges. mélyre koncentrálódó kormánypárti szavazatok győzhetnek a számban több, de szétforgácsolódó ellenzéki taktika felett. Az ország nagyobb részében működött az összefogás, de a MIÉP-pel történő megállapodás fideszes elutasítása miatt öt, akisgazdák győzelmi illúziói miatt hét mandátumot nyert el a nevető harmadik, a szocialista párt. Különösen a kisgazdák lanyha visszalépési hajlandósága keltett riadalmat az ellenzéki táborban: 23 nyerésre teljesen esélytelen helyről nem hívták vissza a jelöltjeiket. Ha mind a 23 helyen emiatt a szocialisták győztek volna - és még három, kis többséggel elnyert helyet a Fidesz elveszít, - akkor nem szerzett volna parlamenti többséget a mostani hárompárti ellenzéki koalíció. A küzdelem több választókerületben nagyon szoros eredményhez vezetett: Budapest egyik kerületében a Fidesz mindössze 7 szavazattal győzött, egy másik kerületben az MSZP 15 szavazattal. Országosan a véletlenek kiegyenlítődtek: 300-nál kisebb szavazatkülönbséggel öt szocialista, négy fideszes és egy MDF-es képviselő jutott mandátumhoz. A választás végeredményeként a volt ellenzék 55%-os többségre támaszkodva kormányt alakíthat. (A Fidesz-MPP a mandátumok 38,3%át, a kisgazdák 12,4%-át, az MDF 4,4%-át szerezte meg.) A választások előtti szocialista többség a mandátumok 34,7%-ára csökkent, a szabaddemokraták aránya a harmadára, 6,2%-ra zsugorodott. A MIÉP és egy független képviselő részaránya 4%. A két forduló között a fideszes politikusok is ízelítőt kaptak a rossz emlékű Hankiss-Gombár korszakot felidéző, posztkommunista médiamonopólium minősítéseiből, rágalmaiból. Naponta kellett elviselniük a rájuk aggatott „populista”, „Európaellenes”, „szomszéd népekkel viszályt szító”, „antiszemita gondolkodást befogadó” jelzőket a tiltakozás és válasz lehetősége nélkül. Hamarosan tudatosodhatott bennük, hogy milyen sötét politikai gondolkodásnak kerültek az útjába! Válaszul, - és talán önmaguk biztatására is - többen apró emlékeztető plakátokat helyeztek el választási irodáik falán: „Hadparancs! 1998. május 24-e után nem ejtünk foglyot! Csapajev” Vajon pusztán fiatalos lendületű viccelődést vagy a posztkommunista hatalmi rendszer lebontása iránti elhatározást tükrözték ezek a plakátok? Hamarosan megtudjuk. Vesztettek!
