Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. május NAGY PÁL Erdélyi magyar versek — angolul Nem sokan tudják a nagyvilágban (sőt a mi kisebb világunkban sem), hogy Marosvásárhelyt egy csendes utcában a világhírű magyar fizikusról, Bay Zoltánról elnevezett angol könyvtár működik 1995 óta. Az 1900-ban született és 1992-ben, Washingtonban elhunyt Bay Zoltánt azonban, gondolom, nem szükséges bőségesebben bemutatni most a huszadik századi magyar tudományosság területén valamennyire is járatos érdeklődőknek. Arról a kiváló tudósról van szó, aki alig 30 éves volt, amikor az akkori magyar kultuszminiszter felkérte, hogy foglaljad a szegedi egyetemen az elméleti fizika tanszékét, később pedig a budapesti Műegyetem atomfizikai tanszékének professzora volt egészen 1948-ig. Ekkor— sokakkal együtt—emigrálni kényszerült: az Egyesült Államokba ment, ahol először a washingtoni egyetem kutató tanára, majd a National Bureau of Standards vezető kutatója lett. 1972-ben, nyugdíjba vonulásától kezdve egészen élete végéig a washingtoni The American University fizika osztályán elméleti fizikával foglalkozott. Bay Zoltán tudományos munkássága jelentőségének érzékeltetése végett elegendő csupán azt megemlíteni, hogy a Holdradarkísérleteivel egyik úttörője volt a világűrkutatásnak. A nevét viselő angol könyvtár ma Marosvásárhelyt, a Bolyaiak városában egyike a kultúra, a korszerű művelődés meghitten hívogató otthonainak. Innen elszármazott, jelenleg Amerikában élő értelmiségiek alapították s működtetik az Erdélyért Alapítvány keretei között. A Bolyai Farkas Középiskola - volt Református Kollégium - egykori növendéke, dr. Győrffy Pétemé Puskás Ilona (ő különben az Alapítvány elnöke) kezdeményezése nyomán létesült könyvtár barátságos szobáiban leginkább fiatal olvasók, egyetemi és szakközépiskolás diákok forgatják a külföldről beszerzett, értékes szakkiadványokat, szépirodalmi műveket. Ösztöndíjas diákok látják el a könyvtárosi szolgálatot is, Kádár Erzsébet asszony gondos irányításával. De hadd áruljam el, bevezetésként miért éreztem szükségesnek néhány szót ejteni a marosvásárhelyi Bay Zoltán könyvtárról. Ugyanis: merőben újdonságnak tekinthető, a maga mivoltában tájainkon társtalan kiadvány — egy nemrégiben megjelentetett, kétnyelvű vers-antológia - bemutatásának színhelye volt nemrég ez a kis bibliotéka. A Maradok-1 remain címet viselő versgyűjtemény erdélyi magyar költők közelmúltbeli verseit tartalmazza, az eredeti szöveg mellett angol fordításban is. A Csíkszeredái Pro Print kiadó által megjelentetett, több mint 400 oldal terjedelmű, tetszetős kivitelezésű kötet megálmodója, összeállítója, szerkesztője Harkó Gyöngyvér, fordítója Sohár Pál. Mindketten az Egyesült Államokban élnek. Bevezetőként Sütő Andrásnak 1988 szeptemberében Sinkovits Imréhez intézett levelét - felrázó kisebbségi jajkiáltását - (Maradok, másként nem tehetek) olvashatjuk az igényesen válogatott, reprezentatív összeállítás élén, melynek szerzői: Farkas Árpád, Ferenczes István, Hervay Gizella, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Magyari Lajos, Harkó Béla, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza. Valamennyien az erdélyi magyar líra elhivatott művelői. Harkó Gyöngyvérék vállalkozása minden elismerést megérdemel. Angol nyelven megszólaltatni, kiadni az Erdélyben élő magyar költőket, elősegíteni irodalmunk sajátos értékeinek nyugati megismertetését, építeni azt a bizonyos láthatatlan hidat: nincs ennél célravezetőbb szellemi cselekedet a világkultúra áramkörébe való bekapcsolódás felé vezető úton. Hadd idézzek pár sort Harkó Gyöngyvérnek a Kedves Olvasóhoz intézett szép szavaiból: „Milyen nehéz a szülőföld megtartó erejétől fizikailag távol szolgálni mindazt, amiben hiszünk, ami létünknek értelmet és érvényt ad! (...) Köszönöm minden otthon élő embertársamnak a szülőföldet. Azt, hogy van szülőföld, ami visszavár, hazavár- s ami sokkal igazibb, mint az, amit féltve hordozunk magunkban más tájain a világnak. Igen, van élő szülőföldünk, van élő nemzeti kultúránk, hogy megtartson, erősítsen és összefogjon minden egymástól távol élő magyart: van közös jövőnk, ha számon tartjuk egymást!” Mit mondanak ezek a versek - ezek az erdélyi magyar költemények-azoknak, akik mondjuk New Jersey-ben vagy Montréalban élnek s mind ez ideig nem sokat hallottak-tudnak mirólunk, Erdélyről, a székelységről, történelmünkről, jelenkori gondjainkról? Akadnak itt versek—Kányádi Sándor Fekete-piros-a például —, melyek angol változatához pár szavas magyarázatot mellékelt a fordító. Helyesen tette. Mert Floridában vagy Sidney környékén, bizony, nem könnyű megérteni, hogy voltaképp mit jelent az, ha „Egy pár lány, két pár lány (feketepiros, fekete) táncot jár” vasárnap délután, az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években, Kolozsvárt, a Malomárok és a Telefonpalota közti járdaszigeten.. . Teljességgel érthető, hogy sokak számára „odakint” magyarázatra szorul a Hadak Útja (Farkas Árpád versében), de még az is, hogy ki volt Ady Endre (Ostorzúgásban ének) meg Bolyai János (A tökély kiszemeltje). Persze: a legkevésbé sem lehetek illetékes annak megítélésében, hogy Sohár Pálnak miként sikerült angolul megfelelőképp tolmácsolnia ezeket a nem ritkán különösnek-talányosnak tűnő verseket. Nem akármilyen angol nyelvtudás szükségeltetik annak eldöntéséhez, hogy Kányádi Időmadárijesztő-jének angol megfelelője milyen mértékben fejezi ki az eredeti értelmét, hangulatát... Verseink nyelvi „különlegességei” gyakorta állítják nehéz feladat elé a műfordítót. Sohár Pál, aki vallomása szerint „lelki és szellemi közelségben” él az erdélyi magyar költőkkel, feltehetőleg megtalálta a hiteles közvetítés legjobb lehetőségeit. Csíkszeredából elindult hát útjára egy kétnyelvű versantológia, hogy itt-ott a hatalmas angol nyelvterületen is hallható legyen az erdélyi magyar költők hangja. Hiú remény lenne bízni ezeknek a hangoknak a jótékony erőket fölserkentő erejében? Abban, hogy talán megtiport igazságainkra ráébresztő lesz az antológia egészéből kicsendülő, Sütő András által ekként fogalmazott üzenet: mégis „(...) mi maradunk, másként nem tehetünk!” Sinkovits Imre könnye A színművész, a Nagyúr minden bizonnyal megbocsátja nekem, hogy őt szerepeltetvén a címben föntebb, Páskándi Gézával kezdem a beszélgetést. Géza körül életében már tenyésztek a legendák. Néha attól is tartok, hogy távollétében azok alaptalanul, fecsegők kénye és magasba-vágyakozása révén, el is szaporodnak majd. Szokás az a nagyok holdudvarában. Egy vita során Páskándi többek között így kiáltott föl: „Megmutatom ezeknek az elvtársaknak, hogy csakazértis doktorálni fogok nyelvészetből!” Mert hogy bajai voltak akkoriban, fiatal íróként és szerkesztőként a hivatalos nyelvészekkel. És aztán pajzánkodó férfitársaságban egyszer csak úgy mellesleg megjegyezte, a 17. századbeli John Bellerst parafrazálva: „Aki nem dolgozik, ne is élvezzen! —A hölgy azé, aki megműveli!” Gézát könnyű volt szeretni, vitában figyelmes, türelmes volt, érveléseiben viszont kérlelhetetlen, ha megérezte, nem követi mindenki az argumentációját. És hát egészen fiatal szerkesztőként ő fedezte föl a nála idősebb Kányádi Sándor költőt. E körül is rügyeztek jószándékú kis legendák, nagy szeretetben. De hogy a hivatásos-hivatalos szocialista realista irodalmárokhoz visszakanyarodjak Kolozsvárra: stilisztikát taníthatott volna boldogabb időkben már fiatalon. Ha nem jön az 1956-os forradalom, majd arra rá a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak, tanárainak meghurcolása a szocializmus jegyében, és Géza nem kerül a legvadabb romániai börtönökbe, hat esztendőre. Budapesten aztán 1990-ben lett oktató, s nem középiskolás fokon, hanem a Nemzeti Színház színinövendékeinek tanáraként. Megkerestem, beszélne lapomnak, az Esti Hírlapnak erről a rokonszenves főiskoláról, meg tanári munkájáról. A Gobbi Hilda színházi bárba hívott, oda csak a Nemzeti alkalmazottai meg a vélük menők ülhettek be. Géza sört rendelt nekem, ő már rég nem ivott mást, csak üdítőt, tonicot, miegymást. Beszélgettünk, az interjút elhalasztottuk másnapra, Gézának órái lévén azon a délelőttön. Összehajoltunk, a jelenről faggattuk egymást, de éreztem, hogy érzi: mindketten tova Erdély tájain járunk. Meg Bukarestben, 1967 nyarán egy kerthelyiségben, ahol harsányan kacagta, hogy egyáltalán nem ismerem a szülővárosomat, sosem lakván ott, csak épp megszülettem... Ekkor érkezett be Sinkovits Imre, próbáról ugrott le egy percre. Meglátott, és következett az elmaradhatatlan ölelés, leült, igen jól érezte magát velünk, valami üdítő mellett derült föl úgy tíz perc múlva: „Hát ha már ilyen szépen becsöppentünk ide, kérek egy kis unicumot!” Úgy történt. És járkáltunk a szó csapásain, jött, jött velünk Imre, ki hatalmas két cserkész vállán viszi a nemzeti színjátszást. És aztán Erdély, és a hegyek, Sinkovits ottani emlékei, Géza is könnyedén emlékezett Imre társaságában. Velem nehezebb volt, akkor menekülvén át onnan ide nemrég. És akkor Imre bá' hatalmasan fölszusszant, két nagy öklét az asztalon megkeményítve mondotta:—Oly an jó nézni így titeket... Folytatnom kell a próbát, szervusztok, vissza kell mennem... És akkor megtelt a szeme, el is eredt egy megfoghatatlan pillanatra... Mi maradtunk még egy keveset Páskándival, aztán ő ment a tanítványaihoz, én is valamerre. Talán ennyi is elég az emlékekből egy szuszra, ám ajándékba kaptam nemrég Sinkovits Imre verses kazettáját. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Illyés, az édes-bús Radnóti, Csoóri, és a hozzájuk hasonlók. Csak megszakításokkal tudtam meghallgatni a Sinkovits-féle versvilágot. Nehéz. És estére megérkezett egyik barátom, nosza, elő a kazettát. Hallgatja, és már a harmadik költeménynél int, mert valamiért nem jött hang az ajkára: int, hogy kapcsoljam ki. És ekkor megjelent fényesen az a kép a Nemzeti Színház klubjában, ültünk hárman, Imre elsietett, ott hagyván azt a könnycseppet a szódás pohara mellett az abroszon. A képet nem törlőm le immár soha, ha csak a vénség nem teszi ezt a csúfságot velem. Most az Imre verseit hallgatva, Lajos barátom szemét is elfutotta egyszeribe az a melegség meg fény, amikor is nem jő a szó, csak inteni lehet, hogy majd később, majd mind, mind meghallgatjuk Sinkovits összes verseit, de most túl nehéz valamiért ez a magyar nemzeti kazetta... Cz.Z. Meghívó Szeretettel meghívjuk olvasóinkat, barátainkat, mindazokat, akik érdeklődnek az erdélyi magyar irodalom iránt marosvásárhelyi munkatársunk, Nagy Pál Visszanéző című könyvének, valamint az általa szerkesztett Szigetek a Holttengerben című mezőségi antológiájának a bemutatására, amit május 14-én délután 5 órai kezdettel tartunk a Custos-Zöld Könyvesboltban (Margit körút 7.). Bevezetőt mond: Czegő Zoltán író. ( \ A Kolozsvári Magyar Tudományegyetem egykori tanárainak és hallgatóinak világtalálkozója A Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete és a Bolyai Egyetemért Alapítvány 1998. március 3-án Budapesten rendezett fórumán, melyen az erdélyi magyar oktatás helyzete és a kolozsvári önálló magyar tudományegyetem újraindításának szükségessége került megvitatásra, elhatározás született, hogy a jövő évben, 1999-ben megemlékezünk a kolozsvári magyar egyetem két végzetes évfordulójáról: a Ferenc József Tudományegyetem 80 évvel azelőtti, 1919 májusában történt erőszakos elfoglalásáról és a 40 évvel később, 1959 júniusában a Bolyai Tudományegyetem erőszakos beolvasztásáról a kolozsvári román egyetembe. Történelmi balvégzetünk e két eseménye kötelez, hogy méltóan, tudományos igénnyel emlékezzünk meg a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem tragikus sorsáról és arról a mérhetetlen veszteségről, mely a magyar és egyetemes kultúrát, tudományt érte. Az elmúlt évtizedek eseményei világszinten bebizonyították, hogy a kultúra és tudomány ellen erőszakkal elkövetett bűncselekmények nem csak egy nép és ország, hanem az egész emberiség létét veszélyeztetik. Nekünk, az események tanúinak és elszenvedőinek kötelességünk ezt a tanulságot átadni utódainknak. Fel kell idéznünk azoknak a tudósoknak és kultúra-teremtő személyiségeknek áldozatos munkáját és jónéhánynak tragikus sorsát, akik ennek az egyetemnek tanárai és növendékei voltak, hogy műveik és áldozatuk tanulságul szolgáljon a jövőnek. Most, amikor a kolozsvári önálló magyar egyetem ügye újra napirendre került és akadnak erők, itthon és külföldön, melyek ennek szükségességét nemcsak kérdésessé teszik, hanem hamis, megtévesztő elméletekkel, mint pl. a kiagyalt „multikulturális” egyetem jelszava, igyekeznek félrevezetni a tájékozatlanokat, különösen fontossá vált a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem közel kilenc évtizedes létének és eredményeinek bemutatása, értékeinek hangsúlyozása a magyar és egyetemes kultúra számára. Ezért határoztuk el, hogy 1999 júniusában megrendezzük Budapesten a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem még élő tanárainak és hallgatóinak világtalálkozóját. Azért Budapesten, mert köztudott, hogy a diktatúrák e századában az egykori magyar kolozsvári diákok százai, talán ezrei szóródtak szét a nagyvilágba. Felhívunk mindenkit, aki részt kíván venni, hogy 1998. december 31-ig jelezze részvételi szándékát a következő címen: H- 2100 Gödöllő, Palotakert st. 11. VIII/2. Egyúttal kérjük a Bolyai Egyetem egykori hallgatóit, küldjék be címüket, mert az egykori diáktársak nevét meg szeretnénk örökíteni az Emlékkönyvben. Az évforduló alkalmából Emlékkönyvet kívánunk megjelentetni (a lehetőség szerint angol, német, francia összefoglaló szöveggel). Az anyagi alap megteremtéséhez legalább 1000 adományozó, pártoló előfizető kell, akinek nevét feltüntetjük az emlékkönyvben. A terjedelmes kötetet az előfizetők 1100 Ft-os önköltségi áron kapják meg. A Világtalálkozót is csak támogatók, résztvevők anyagi támogatásával tudjuk megrendezni. Ezen a részvételi díj, a baráti összejövetel költségeivel együtt személyenként 1500 forint. Az Emlékkönyv kiadását azonban csak abban az esetben vállalhatjuk, ha az adományozók június 30-ig beküldik hozzájárulásukat a Bolyai Egyetemért Alapítvány bankszámlájára (11742049-20312509). Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete Bolyai Egyetemért Alapítvány V_______________________________________J ORBÁN BÁLÁZ/ KŐRG/PATAKi B. JÁNOJ ÚJ FALVI KRi/ZTINA PETELEI l/TVÁN ^ BERDE MÁRIA NYIRÖ JÖZ/EE VV MAKKAI /ÁNDOR /ZABÉDf LÁ/ZLÓ WA/J ALBERT KI // JENŐ KABÓ/ ÉVA /ÜTŐ ANDRÁÍ KOVÁC/ ANDRÁ/ FERENC JZIGETEK A HOLTTENGERBEN i
