Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
1998. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Az ébresztőkhöz Az anyanyelv a lélek tükre Beke György új könyvének (Beke György: Védekező anyanyelv, Nyelv és lélek könyvek, Budapest, 1997.) remekbe szabott címe — Védekező anyanyelv — egy jó tíz év előtti kolozsvári beszélgetésünket juttatja eszembe. Őt akkor már szilenciumra ítélték Ceausescu pribékjei, az erdélyi magyarságban élénk érdeklődést, lelkesültséget, a nacionalista hatalom részéről előbb rosszallást, később konok haragot és megtorló intézkedéseket kiváltó Barangoló könnyei miatt. Elhallgattatása és kényszernyugdíjazása azonban nem törte meg a sokat tapasztalt író alkotó kedvét. Beke György nem vonult vissza a semmittevés csigaházába, amit azt a magyarfaló többségi politika szolgalelkű lakájai szerették volna, ellenkezőleg, még nagyobb lendülettel, hangyaszorgalommal búvárolta a mesésen gazdag Egyetemi Könyvtár és a levéltárak megsárgult fóliánsait, haza felé tartva pedig szinte naponta befordult egy-egy biztató baráti szóra a Korunk szerkesztőségébe. A nyolcvanas évek második felében jártunk. Az erdélyi magyarság elleni támadások immár annyira leplezetlenek, durvák és fájdalmasak voltak, hogy sokan a nemzetrész közeli elvérzését jósolgatták. A Korunk lapszámai több havi késéssel jelentek meg, mert a közlésre szánt kéziratanyagot három helyen — az RKP KB Sajtóosztályán, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnál és a Kolozsmegyei Pártbizottság Propagandaosztályán — ellenőrizték az „illetékesek”, mert Romániában akkor hivatalosan már nem létezett cenzúra. Nos, az elvtársak újabb és újabb kifogásokat találtak a kiparancsolt anyagok helyére íratott cikkekben, ami megint hetekkel késleltette a lap megjelenését. A Korunk akkor már szinte olvashatatlan volt: kizárólag szocialista vívmányriportok, beszámolók, öntömjénező irományok jelenhettek meg benne. Nos, egy ilyen szerkesztőségi látogatásakor azt kérdezi tőlem Beke Gyuri barátom: — Mi újság, mikor jelentek meg már? — Csak az Isten tudja — feleltem —, de olyan mindegy, mert ezt az egészet már nem is igen érdemes csinálni! — fakadtam ki keserűen. Meghökkenésemre Beke ezt válaszolta: — Nem baj, ha ...-al van is tele, az a fontos, hogy a lap megjelenjen, hogy a magyar szó eljusson a magyar olvasóhoz. Akkor nem, csak jóval később éreztem át ennek a súlyát. Csak évekkel később döbbentem rá, hogy Bekének milyen igaza volt. Védekező anyanyelv — olvasom a könyv borítóján. Valóban ott tartanánk, hogy a nemzet anyanyelvének védekeznie kell? Azt hiszem, igen. Mert a peremvidékeken, az akolon túl, az utódállamok „demokráciáiban” sínylődő magyarság újabb időkben még otrombább és leplezetlenebb támadásoknak van kitéve. És az anyaországban mi a helyzet? Ellenséges érzületű érdekcsoportok itt is mindent elkövetnek azért, hogy a magyar nyelv ne ragyogjon varázslatos szépségében, immunrendszere is gyengüljön. Hogy leromlott egészségi állapotában még könnyebben elbánhassanak vele. És persze velünk. Trianonnal a történelmi Magyarország szétesett. Magyarország területe az egykori töredékére zsugorodott. A kívül rekedt magyarságnak immár háromnegyed százada újabb trianonizálással kell szembenéznie: önazonosságtudatától akarják megfosztani, elsorvasztva kultúráját, lerombolva utolsó mentsvárát: anyanyelvét. Kételkedhetünk-e tehát abban, hogy (a körülmények hatalma folytán) anyanyelvűnknek valóban védekeznie kell? A kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság életét, megmaradásának esélyeit diakrónikusan búvárló Beke Györgyöt ebben a könyvében újabb oldaláról ismerhetjük meg, mintegy magyarázatot kapva arra is, honnan ered az író nyelvi gazdagsága, szépírói, szociográfusi és újságírói munkáinak kifejező ereje, stiláris sokszínűsége. Beke anyanyelv iránti szerelme, féltő-tisztelő írói alázata ősi gyökerekből táplálkozik. Egyébiránt „Trianon után a kisebbségbe szakadt magyar nemzetrészek körében olyan írókban, művészekben támadt fel a nyelvművelés igénye, akik addig alig gondolták végig, hogy mit is jelent számukra anyanyelvűk. Éltek vele, mint a levegővel, amelynek értékét csak a hiányából észleljük, de akkor a halál döbbenetével. Ez magyarázza, hogy például Kolozsvárott ma is elismerten szebben beszélnek magyarul, mint mondjuk Budapesten” — jegyzi meg az író. Ismerve hitvallását, tudjuk, hogy Beke az erdélyi magyarság nyelvi szabadságharcának szentelte ezt a könyvet, bár megszólalnak benne olyan jeles magyarországi személyiségek, mint a nyelvtudós Grétsy László, Szathmári István, a színművész Bánffy György vagy az Egyesült Államokban élő Nagy Károly professzor, akik a magyar nyelv mai állapotáról, a fenyegető veszélyekről és a legsürgősebb teendőkről vallanak, felelősen. Beke úgy választotta ki beszélgető partnereit, hogy mind a nyelvi, nyelvjárási régiókra kitekintő követelménynek, mind a tematikai sokféleség olvasói elvárásainak eleget tegyen. Természetesen a teljesség igénye nélkül. Elsőként Szabó T. Attilát, a nagy példaképet szólaltatta meg, aki — fél évszázados kutatói munkával — egyszemélyes intézményként készítette elő és indította el a hatalmas Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár-at, amivel kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar kultúra történetébe. A kolozsvári nyelvésziskola hírnevét — a Nagy Öreg mellett — olyan nevek fémjelzik és öregbítik, mint Kuszálik Piroska, Márton Gyula, Murádin László, Péntek János, akik igen magas szakmai színvonalon, a megszállottságig fokozott odaadással végezték/végzik nyelvápoló, nyelvvédő tudósi és pedagógusi munkájukat. Erdélyben igen fontos szerepet és nagynagy felelősséget vállal magára az, aki a magyar nyelv művelésére, szépségeinek felragyogtatására, rejtelmeinek megfejtésére, az élő beszéd vagy az írott szó nyilvánosság előtti felelős művelésére szánja el magát. Mert mindenünkből kiforgattak, csak az anyanyelv maradt felbecsülhetetlen kincsünk, mentsvárunk, utolsó menedékünk. Ha valakire, akkor az erdélyi magyarságra igazán ráillik a mondás: nyelvében él, anyanyelve őrzi meg magyarnak. E drága kincs féltő szeretete, mint egy izzó szál, úgy vonul végig a könyv egészén, érzékeltetve, hogy anyanyelvűnkhöz való viszonyunk egyben jellemünk tükre is. Aki jól tarisznyázza fel fiait az anyanyelv múlhatatlan értékeivel, igazgyöngyeivel, az egy életre felvértezi őket a küzdelmekre, igaz iránytűt ad a kezükbe, amely tévedhetetlenül mutatja a helyes utat, amin mai magunknak és kései maradékainknak járni kell. Ugyanakkor percig sem feledhetjük, hogy saját bátorító, a méltóságot és a hűséget erősítő, nyelvvédő és rehabilitáló nyelvstratégiánkat az anyanyelvi oktatásban, az egyházak nyelvhasználatában, a sajtó nyelvi hatásával, a megélénkült közéleti, nyilvános szereplések nyelvi példájával kell(ene) érvényre juttatni. Mi mással fejezhetnénk be ezt a rövid eszmefuttatást, mint ezekkel az atyai szavakkal: „Gyógyszerként nem tudok mást ajánlani, mint a nyelvi, anyanyelvi tudat megerősítését, amit elsősorban az iskola, és ha az már nincs, a rádió, a sajtó, a televízió és nem utolsósorban a család segíthetne elő.” Ezt mindnyájunknak meg kell szívlelnünk! Aniszi Kálmán Mivel sok szó esik ez utóbbi években a sajtóról, hadd üdvözöljem itt az elmozdulni akarók szekértáborát! És köszöntsem tisztelettel Püski Sándor nemzetes uramat, a Szárszó Konferencia összehívóját. Miközben ilyen-olyan örökségről beszélnek utcahosszat nem egy szószékről, ebből az örökségből kifelejtik minden alkalommal azt a közönyt, amellyel viseltetett 1990-ben a magyar kormánypárt a sajtó, a televízió, rádió iránt. Ez is örökség ám, s nem is gyöngyös bugyeláris, hanem gúzs mindmáig, mellyel megkötni lehet a jó szó, a nemzeti irányba induló szándék erejét. Ezt nyögjük magyar kirekesztettségünkben a sorsdöntő választás előtt. Ugyanis nyilaink még lennének, kevéske néhányunknak, akik ha „nem tetszettünk is forradalmat csinálni” annak idején, 1990-ben, vállaltuk a harcot mindmáig, mikor nyilainkhoz egyszerűen nincsenek íjaink. A tanácstalanokat üdvözöltem. Magam is közibük tartozom? 1990-ben. a győzelem első óráiban első dolga volt a született koalíciós szabad demokratáknak, hogy a győztes MDF szeme láttára kisajátítsa a maga számára a sajtót. Ezt cselekedte a látszólag megvetkőzött s egy pendelyben a rendszerváltáson vagyonostul átlibbent kommunista gárda is. És most és azóta is itt állunk, és nem véd senki gonosz szótól, és magunkat sem, nemzeti dolgainkat, politikai gondjainkat sem tudjuk védeni, mert nincsenek íjaink a nyílvesszőkhöz. A nagyobb bajok közé tartozik az is, hogy a nyilasaink is nagyon megfogyatkoztak. Ha van megriasztott, megnyomorított, a kenyérért gyávasággal szövetkezett (fél)értelmiségi réteg ebben a hazában, akkor az az újságíróké. A sajtó megalkuvásáról aligha szólhatok, hiszen annak a nemzetnek, mely a saját honában ma is zsörtölődő, békétlenkedő ellenzékként éldegél, annak nincs itthon sajtója! Ám a létező illetve lézengő újságírók megalkuvása egyenesen elszomorító. Azt hallgatják el rendelésre egy-egy darab kenyérért, amit ferencvárosi fröccs mellett vallanak reszketve. Fakult szemekkel, éhező család előterében nehéz még összekacsintani is, legalábbis nem mer az, ki hiába kóvályog jeszke kéziratával a nem létező ellenzéki sajtó körül. Petőfiék, a márciusi ifjak alaposan tévedtek, mikor a Mit kíván a magyar nemzet? című röpiratukban, köznyelvi nevén a Tizenkét pontban az első számú követelést így fogalmazták meg: „Kívánjuk a cenzúra eltörlését”. Ok maguk el is törölték a cenzúrát, mikor bárminő engedély nélkül kinyomtatták a Tizenkét pontot és Petőfi gyújtó költeményét, a Nemzeti dalt. Tapasztalhatták, hogy elegendő bemenni a nyomdába, lefoglalni a gépeket, odaadni a szedőnek a szűz szöveget, cenzori firkálás és pecsét nélkül, és megvárni, amíg a röplapok kikerülnek a gyorssajtóból. Immár a világ legerőszakosabb országaiban, a diktatórikus kormányok is elfogadják ezt a követelést. Parancsoljanak, kérem, itt vannak a nyomdák, nincsenek cenzorok, nyomtassanak ki bármit, ez szabad, demokratikus ország! Ugyanis a nyomdai sokszorosítás lényege — és varázsa — az, hogy egy gondolat, egy eszme, egy követelés megsokszorozódik, százezer, milliós példányban terjed, eszméltet, lelkesít vasgy felbőszít. Ehhez azonban nemcsak nyomda kell, hanem terjesztés. A modern sajtó — és akár a könyvkiadás — kulcsszereplője többé nem az újságíró, nem a nyomdás, a létező vagy nem létező cenzor, hanem az újságárus, a könyvkereskedő, illetve ezek központja, irányítója: a sajtóterjesztési vállalat. A pozsonyi Szabad Újság hírt ad arról, hogy Szlovákiában privatizálták a sajtóterjesztést. A Danubiaprint megvásárolta a lateijesztő vállalatot. Ez a lényeg. Egyéb körülmények mellékesek: a vételár, illetve az a kötelezettség, hogy az új cég mennyit köteles a továbbiak fejlesztésre fordítani. A híradás címe szerint ezentúl 3800 lapárus, magánárus és postás tartozik az Ugyanaz történik a gyávákkal, ami az előző rendszerben: a hasán ragadja meg őket a gazda, nem a szívük vagy az agyuk táján. A kormányhű lapok fizetnek, mint a köles. De fizettek azok akkor is, mikor egy bűvös szó nyugati parancsuralma jegyében téblábolt e hazában a demokrácia: tolerancia. A politikai türelmesség, más szóval: cselekvés- és döntésképtelenség vezette ide az országot és a nem létező nemzeti sajtót, hogy az igazmondásnak sem elszánt, felszánt erős tábora, sem szószéke nincs. Én azokat az újságírókat, akik lap és bátorság nélkül dideregnek, csak szánni tudom. Aki a nemzet, a nép, a szegénység és megalázottság ügyében nem tudja mindenét a jó, a magyarkártya-lapra tenni, aki nem tudott és nem mer ma sem úgymond kockáztatni egy labilis jelenben, attól ne is várjuk, mert nem tudja a mindenséggel mérni magát. A sajtó egy nemzet politikai föl tartott jobbik keze. Az nem remeghet. Kétségtelen, hogy hiába keresni egy, két, vagy tucatnyi nevet ma a szivárgó ellenzéki sajtóban. Egykor viaskodtak, ma félnek, vagy nem fémek közel a hangos szóhoz. A tanácstalanok táborát puffasztják. Elképzelhető, hogy az első alkalommal épp azok ugranak talpra lihegve, akik saját zugaikban morzsolták kapcáik fölött az idő homokját. Jelentkeznek majd, mint virrasztók, holott egyetlen érdemük ma az elszánt túlélni-akarás. A jelentkezők hastáji félelmétől óvjon bennünket az ég. Viszont szólni kell, ha fáj a mai nap s méginkább a kétessé ködösített jövendő! Nekünk tegnap sem virrasztókra volt szükségünk, ma sem ők adják az erőt közénk. A mai magyar írástudóknak, lapíróknak és szerkesztőknek nem virrasztaniok, de ébreszteniök kell! Ugyanis már rég tolong odakinn az élet, nyüzsögnek vesztünkre fészkünkben a kakukkfiókák, és rég túl kellene lennünk a hajnali misén. Ez a mise lészen a nemzet májusi győzelme az utolsó hazátlan, áruló, magyartalan kormány fölött. Az idegenség, a másság uralmát szorgalmazók egyetemesen állítható forgalom-franciakulcsa a tolerancia. Mert hogy akkor jó nekik, ha ellenünkre virágozhat minden bogáncs, laboda abban a földben, melyet mi művelünk. Nos, állítom ide a művelt latint, az elriasztás kedvéért: Sic fata tulerunt. Valóban, tűrésre, mindennek az eltűrésére születtünk? új vállalat hatalma alá. A központ 30 napilapot és 670 egyéb sajtóterméket fog terjeszteni. Tehát a sajtó nagyhatalma lesz. „A független sajtótermékek kiadói attól tartanak, hogy a monopolhelyzetet élvező Danubiaprint a választások előtt majd hátrányos megkülönböztetésben részesíti az ellenzéki lapokat”. így a Szabad Újság aggodalma, amely maga is ellenzéki lap: a nemzeti önismeret, öntudat magyar munkása a Felvidéken, harci állás az anyanyelvű iskolákért, a magyar nyelvhasználatért, magyar intézményekért vívott keserves küzdelemben. Meciar országában jelenleg minden ellenzéki, aki és ami demokrata, józan, európai. Á monopolhelyzetben lévő sajtóterjesztő központ egyetlen intésével, még inkább bizalmas utasításával elfojthat mindent, ami útját állja a szlovák nacionalista eszménykép, a totális nemzetállam beteljesítésének. Hiszen mind a 3800 lapárus ki van szolgáltatva saját vállalatának. És minden új ságolvasó ugyanígy ki van szolgáltatva a 3800 lapárusnak. Tökéletes manipuláció! Legteljesebb visszaélés a sajtó szabadságával. Úgy mondják azok, akik ismerik a helyzetet, hogy Franciaországban törvény kötelezi a lapárusokat, hogy minden újságot, kormánypártit, ellenékit vagy „semlegest” egyenlő módon, azonos eséllyel reklámozza, tegye ki közszemlére. Van-e könnyebb, mint kijátszani ezt a rendelkezést? Már ha az új ságárus ki akaija játszani. Magyarországi példa, ahol még nincs magánosítva a lapterjesztés. Kérek egy hetilapot. Nincs —- feleli az árus. Nézze uram, én tudom, hogy van még magánál belőle. A két forintból ne adjon vissza. Püski Sándor apostoli elszántsággal hívja táborba mindazokat, akiket ébresztőknek gondol. Csakazértis Szárszó! És sosem a kellemkedő ismerkedés alkalma, de a végső óra kongatása jegyében: Mit lehet ma még tenni? Nos, szavazó döntésre vagyunk hivatalosak:.. Hadd idézzem itt Önök előtt az száz esztendős Tamási Áront és szellemét: „Gondolkodtam én a magyarság sorsán, mely nem egyszer árva bokornak tűnt, s melynek fészkébe sok kakukk is szereti belopni a tojását.” Nincs még egy ország, egy nemzet, mely a mienkhez hasonló türelemmel melengette volna saját fészkében az idegen tojásokat. A kirekesztés vádja bennünket nem érinthet, hiszen mi vagyunk a kirekesztettek a saját vackunkon is. Itt ha ki szól közülünk, rögvest a toleranciával mérettetik meg. A tolerancia itt olyan erejű, mint a szocializmusban a párt fétise. Aki nem törik, nem hajlik a tolerancia, az eltűrés előtt, azt kiveti hazájából az uralkodó kisebbség! Hát így élünk itt, a Nyugat futószalagán piacot és nyersanyagot újratermelő magyarok. És míg a téma az utcán hever, elhever vackán a gyáva is. Holott ébresztőkre van szükség, mert a föld fut ki az erdélyi, a felvidéki magyar alól, Milosevics, a balkáni rettenet levezénylője már leírta az albánokkal együtt a magyarságot is. Marosvásárhelyen a minap jelentette be a román fasizmus, hogy a nürnbergi perhez hasonlót fog rendezni az erdélyi magyarok fejére. Ne szálazzuk itt ezt, de máshol, mindenütt — félelem nélkül. Az ébresztőké lehet a szó, ha magukra ébrednek! Nem tartom sokra a vizsla virrasztást akkor, mikor odakinn egy egész nyomomlt nemzet áll várakozó riadalomban. Mint parittyakő, elzúgott fölöttünk Petőfi kérdése: Rabok legyünk vagy szabadok? És fölkomorlik nyomában az Adyige: Vagy bolondok vagyunk/ s elveszünk egy szálig/ vagy ez a mi hitünk/ valósággá válik. A hajnali mise a pihent, erőre fölszánt igaz lelkeké. Most ébreszteni kell, mert nemzetszerte félreverik a harangokat. Czegő Zoltán Elhangzott Budapesten 1998. március 28-án a Pozitív jövőképet témájú, Szárszó 1998 konferencián, melyet Püski Sándor szervezett. Háta mögül az árus előkotorja a hetilapot. A két forintból csakugyan nem ad vissza. Más. Rádió és tévé műsorújság több is van magyar hazánkban. Ha csak úgy kérem, hogy egy műsorújságot szeretnék vásárolni, az egyiket nyújtja felém az árus. Másik árasnál, a harmadiknál ugyanez ismétlődik. Mindig ugyanazt a lapot teszik elém. Pedig én a másikat akarom. De azt vagy „nem hozták még ki”, vagy „elfogyott”, vagy pedig a pult alól kerül elő. —Mondja, asszonyom, maguk külön százalékot kapnak, ha ezt a műsorújságot nyomják a kezembe, és nem a másikat? Megnéz szúrós szemmel, gyanakvóan, haragosan. Nem firtathatom tovább. Elvégre üzleti titok is van a világon. Ez a mai magyar kapitalizmus csupa ilyen titkokból áll. Már úgy értem, hogy a pult, a gyárkapu másik oldalán állok titkolnak valamit előttem, a jámbor polgár előtt. Ez az igazi cenzúra, honpolgáraim, nem az, amit a demokratikus fejlődés „eltörölt”. Minden állampolgár számára hátrány, becsapatás, kijátszás. De kisebbségiek számára kétszeresen. Mert ez a modem, szép világ a többségi polgárt legfennebb a pénztárcájánál fogva rövidíti meg, de a kisebbségi embert — az őt szolgáló újságok „elvonása” — öntudatától, nyelvétől, jövőjétől foszthatja meg. Petőfiék, ha előrelátók, s nem bíznak annyira az állampolgári tisztességben, első pontként ezt hirdetik ki: „Kívánjuk a szabadon terjesztett sajtót!” Egy monopol-terjesztőre bízott Tizenkét pont és Nemzeti dal még a Nemzeti Múzeum előtt gyülekező vásáros néphez sem érkezett volna el, 1848. március 15-étől máig. B.Gy. Mi az igazi cenzúra?
