Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-05-01 / 5. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

1998. május

/ \

KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP

Hol kezdődik az uszítás?

BEKE GYÖRGY

Magyarok szövetsége magyarokkal

Ebben az évben békésen, minden különösebb rendzavarás nélkül zajlott le Erdélyben az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplése. Népgyűlés Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, lovasok felvonulása Kézdivásárhelyen, Jókai Mór mellszobrának felavatása Ulyefalván, ugyanis ennek a háromszéki községnek volt az országgyűlési képviselője. Más helységekben, különösen vegyes vidékeken, templomokban emlékeztek a márciusi forradalomra. Nagyváradon Varga Gábor, az RMDSZ Bihar megyei elnöke, frissen kinevezett államtitkár beszédében hangsúlyozta, hogy 1848 nemcsak a magyaroké. „Ez a forradalom Palermótól Iasi városáig terjedt, és akkor valamenynyien egyek voltunk. Persze, a történelem során sok hiba is történt, de most figyeljünk arra az üzenetre, hogy megint egyeknek kell lennünk.”

Erdélyi és budapesti lapok, rádiók, tévéállomások a nyugalmat és higgadtságot dicsérték. Az ünneplés méltó volt az ünnephez. De másnap, március 16-án a legnagyobb bukaresti napilapok egyike, az Adevarul első oldalán elkezdett, két nagy formátumú belső oldalán szabályszerű hadijelentéseket közölt az eseményről. Március 15-én a magyarság körében éppen elég gyújtózsinórt lobbantottak fel — ez volt a tudósítások öszszefoglaló címe. Szalagcím, óriási betűkből. Csíkszeredát az autonómia hideglelése rázkódtatta meg, ez Lelia Munteanu vezető cikkének címe. Alcímként ez áll: Markó Béla, Románia Parlamentjének szenátora, aki jelen volt az ünnepeken, büszkén hordta mellén a magyar trikolórt.

Ez igen nagy bűn az Adevarul szemszögéből, lám, a március 23-i lapszámban is, az első oldalon újraközli Markó Béla kokárdás fényképét, ezzel a gúnyos aláírással: „Markó Béla tudta, amit tudott, amikor március 15-én mellére tűzte a magyar színekből álló kokárdáját.” A cím ezúttal, március 23-án: Markó Béla szenátor számára Erdély nem része Romániának! Ezt jelentette volna ki az RMDSZ országos elnöke Csíkszeredában, a párt „belső parlamentjének” ülésén? Ugyanis ez a tudósítás erről szól. Markó azt mondta, a román lap szó szerint idézi: „Markó Béla dicsérte azt a módot, ahogyan a magyarok az idén március 15-ét ünnepelték, mind Erdélyben, mind Romániában.” Ennek az volt az értelme, hogy erdélyi városokban és Bukarestben is ünnepeltek. De aki külön merészeli választani Erdélyt és Bukarestet, az már a Ceausescu-diktatúra óta és most még inkább egyenesen revizionista: el akarja szakítani Erdélyt Romániától.

Egyébként a „belső parlament” üléséről szóló tudósításnak ez volt az egyik alcíme: „A szélsőségesek morognak és elkezdtek harapni”. A csodálatos esztétikai szépségű hasonlat—tévedés ne essék! — nem az Adevarul híveire, hanem autonómiát igénylő erdélyi magyar politikusokra. Csapó József bihari képviselőre és Sántha Pál Vilmosra, az RMDSZ Csíkszeredái elnökére vonatkozik!

Visszatérve a március 15-ei Csíkszeredái ünnepségre, a tudósító kiemeli, hogy kicsik és nagyok egyaránt énekelték a Székely Himnuszt, ami az egész nap visszatérő dallama volt. „A városházára és a megyeházára kitűzték Magyarország és Románia zászlóit. Más évektől eltérően, az ünnepség résztvevőinek mellén csak a magyar trikolór látható.”

Ezek után nyilvánvaló, hogy Csedő Csaba polgármester beszéde „csúszós volt és tele metaforával”, Markó Béla pedig kijelentette, hogy 48-tól kezdve, ezeken a tájakon, „nem volt könnyű magyarnak lenni.” Istenem, Haynau és Bach-korszak idejéről mi mást mondhatott volna? Igen rossz néven veszi az újság, hogy „a budapesti kormány képviselője, Ar. Vilagus, nagyon nyíltan kimondta: a közép-európai magyarságnak véghez kell vinnie egy elkezdődött folyamatot: az önrendelkezést.” Ez utóbbi kifejezést vastag betűkkel szedték, lévén a leghatásosabb szó a román nacionalizmus felhorkantására. A cikkben még egyszer szerepel az autonómia, szintén kiemelve.

Mindenképpen illendő lett volna, ha a magyar államtitkár, Világosi Gábor nevét az újság nem torzítja el ennyire. A román lapok igen rossznéven veszik, ha magyar szövegekben a román nevek eltorzulnak.

Sántha Pál Vilmos kiemelt helyet kap e hadijelentések között, ő ugyanis „megint revizionizmusra uszított”. Miben is áll ez a „revizionizmus”? „Elvárjuk, hogy a Hatalom vessen véget a mesterkedéseinek, legyen politikai akarat benne, hogy a nemzetek és a nemzetiségek jogai alapján oldja meg a nemzetiségek kérdését. Elvárjuk az európai normák és gyakorlat betartását a nemzetiségek iránt gyakorolt politikájában; tartsa tiszteletben a nemzetiségek által lakott területek etnikai összetételét, biztosítsa az anyanyelvű oktatást minden szinten, szolgáltassa vissza teljes egészében az egyházi javakat. (Taps.) ... Miért vagyunk tagjai a kormánynak, azért, hogy részt vegyünk a saját temetésünkön? Ezt nem engedhetjük meg magunknak! Az 1848-as áldozatok vére arra kötelez minket, hogy tovább harcoljunk a szabadságért, hogy diadalra vigyük a nemzet érdekeit, mert jaj annak a nemzetnek, amelyik nem ismeri az emlékezés háláját.”

A kézdivásárhelyi ünnepségekről szóló beszámoló címe: Román, magyar és székely zászlók. Vagyis ezeket lobogtatták a lovas felvonulók. Hálásak lennénk, ha a cikk szerzője, Silviu Achim felvilágosítana arról, hogy milyen a „székely zászló”? Az aradi tudósítás végre valami „örömet” is sugall: Csak 250-en vettek részt a 13 tábornok emlékünnepségén. A szerző ezt a hideg időnek és annak tulajdonítja, hogy most már minden akadály nélkül meg lehet koszorúzni a vértanúk emlékkövét.

Kimaradhatott volna-e a hadijelentésekből Tőkés László nagyváradi püspök újabb „kirohanása”? Ugyanis a királyhágómelléki egyházkerület püspöke üzenetében ilyent mert írni:

„Ez a nap a legjobb alkalom arra, hogy felemeljük szavunkat az egyházunktól elvett javak visszaszolgáltatása érdekében." Még azt is hozzátette a püspök, hogy felkéri a híveit és az RMDSZ tagjait, írják alá az egyházi vagyonok visszaadását szorgalmazó kérést.

Az Adevarul címlapján az áll, hogy „független nemzeti újság”, amelyet 1888-ban alapítottak. Ez az ötödik sorozat, 2426-os szám. Nincs utalás arra, hogy 1989. december 22-ig mint a Román Kommunista Párt központi napilapja jelent meg, Scanteia (Szikra) néven.

Egyébként alig van olyan száma a lapnak, amely ne „mozgósítaná” a románságot az erdélyi magyarok hazaárulása, revizonizmusa, sőt, fegyveres felkelésre készülése ellen.

KG.

Boldog ország az, ahol a kisebbségi állampolgárok számára nem fontos az, hogy saját soraikból kikerülő képviselőik legyenek a parlamentben. Mivel a többségieket tömörítő politikai pártok éppen olyan hatékonyan és hűségesen küzdenek a kisebbségek jogaiért, mint ezek saját érdekvédelmi szervezetei. Ebben az esetben el lehet várni a kisebbségiekhez tartozó képviselőktől, hogy ők is az országos gondok megoldására összpontosítsák minden erőfeszítésüket.

De ahol minden meghozott törvénynek van egy „titkos” olvasata is, bennük rejtett csapda, amely minden esetben a kisebbségiek jogait szeretné csorbítani, ott a kisebbségiek parlamenti képviselete létérdek, egyszerűen a nemzeti megmaradásuk feltétele.

Egyénként is leszűkíti politikai tevékenységük körét a kisebbségi helyzet. Még egy kétmilliós lélekszámú nemzetiségi közösség — mint az erdélyi magyarság — sem tudná kibontakoztatni a politikai meggyőződés és világnézet sokszínűségében a maga alkotó erejét. Ezért a Romániai Magyar Demkrata Szövetség már megalakulásától, 1989 december végétől különböző ideológiai árnyalatok, áramlatok közös gyűjtőpártjaként jelentkezett. Jelen van a szövetségben a kereszténydemokrata, a népnemzeti, a liberális és a szociáldemokrata szellemiség egyképpen, ha nem is egyenlő súllyal. Illetve, ha a párt irányításában és sorsdöntő határozathozatalaiban nem is érvényesül egyképpen ezeknek az irányzatoknak a felfogása, törekvése. A közös nevező mindig a nemzeti megmaradás, az anyanyelvhasználat, a saját iskolák, az elkobzott javak visszaszolgáltatása, a magyar nemzet határokon átívelő egységének megélése.

A Felvidéken, amelynek magyar lakossága lélekszám szerint egyharmada az erdélyi nemzeti közösségnek, már a bársonyos forradalomtól kezdve idológiai tagozódásban jelentkeztek a magyar pártok, mozgalmak. Úgy mondhatnék, hogy két „vegytiszta” párt bontakozott ki, a kereszténydemokrata és a polgári párt. Az Együttélés mozgalom már nem ennyire „egyszínű”, a népinemzeti törekvésekkel együtt megtaláljuk benne a liberális jegyeket is — nemzetközi síkon a Liberális Intemacionálé tagja —, nem idegenek tőle a konzervatív vonások, és eredetileg nem csak magyarok, hanem valamennyi szlovákiai kisebbségi csoport, nemzetrész gyűjtőpártja kívánt lenni.

Hagyomány volt a Felvidéken, a magyarság körében már Trianon óta a többféle párt. Erdélyben a két háború között is valójában egyetlen életerős párt létezett, az Országos Magyar Párt. Még a szélsőbal is mintegy belső frakcióként, Magyarpárti Ellenzékként jelent meg a színen. 1945 után ugyancsak „magyar népi egység” jött létre Erdélyben, a Magyar Népi Szövetség; vele szemben a szociáldemokrata irányzat nem önálló pártként, hanem saját pártján belüli „bizottságként” tevékenykedett. Itt csak jelezhetjük — kibontására nincs hely —, hogy a többpárti magyar szervezkedés föltétlenül hasznára vált volna az erdélyi magyarságnak, a magyar szociáldemokraták ugyanis jónéhány nemzeti sorskérdésben, például a határok ügyében hívebben fejezték ki a magyarság igényeit, álláspontját, mint az egyértelműen Groza-barát, kommunista irányítású Magyar Népi Szövetség.

Történelmi távlat kell annak megítéléséhez, hogy az elmúlt nyolc-kilenc évben a felvidéki magyar politizálás hármas tagolódása mennyiben segítette elő vagy gátolta a magyarság érdekeinek érvényesítését. Meciar brutális nemzeti elnyomását nem gátolhatta meg, ehhez erőteljes demokratikus pártok kellettek volna a szlovák térfélen is. Meciar kormányzata, visszautasítva minden kisebbségvédelmi jogot, bárminő demokratikus elvet, közigazgatási átrendezéssel, nyelvtörvénnyel, az anyanyelvű oktatás korlátozásával a társadalmi-politikai élet peremére taszította a magyarságot. Nyugat rázza a fejét, tanácsokat ad, és erőtlenül tiltakozik mindezek ellen, de egyetlen hathatós, a szlovák kormányzatot valóban sújtó intézkedést nem hozott. Pozsony szlovák nacionalistái most odáig vetemedtek, hogy alkotmányos úton akarják elhallgattatni a magyarság parlamenti képviseletét is, kirekeszteni az országgyűlésből az ország lakosságának tíz százalékát.

Az új választási törvény ugyanis olyan magasra állította a mércét, az elérendő százalékarányt, hogy a három magyar párt külön-külön képtelen eleget tenni ennek az igénynek. Ha a magyarság politikailag megmarad mai szétaprózottságában, félő, hogy szeptembertől egyetlen képviselője sem lesz a pozsonyi parlamentben. Legfennebb a kormányzat valamelyik nyíltan renegát töredékpártocskát juttatná be — akár csalások árán — a parlamentbe. Ugyanakkor Pozsony ország-világ előtt hirdeti, hogy minden lehetőséget biztosított, de hát a magyar széthúzás eljátssza a pártok esélyeit. Sőt, megismételné a vádat, hogy Szlovákiában nincs akadálya a kisebbségek parlamenti képviseletének, szemben Magyarországgal, ahol ezt a jogot képtelenek biztosítani. Milyen jól hangzó érv! Hallani ezt Romániában, másutt is. Csupán azt felejtik ki a latolgatásokból, hogy a magyarországi szlovákok vagy románok lélekszáma olyan kicsiny, hogy jelöltjeik emiatt nem juthatnak mandátumhoz. Szállítsa le a magyar választási törvény a kisebbségi jelöltek megválasztásához előírt küszöböt negyedére vagy tizedére? Ugyanakkor az így megválasztandó képviselő parlamenti jogállása ugyanolyan legyen, mint a sok tízezer szavazattal megválasztott magyar képviselőké? Vállalná-e Szlovákia vagy Románia, hogy ugyanilyen elvek érvényesüljenek az ő választási rendszereikben is? Vagyis mondjuk háromezer szavazat már elegendő legyen egy kisebbségi mandátumhoz. Ebben az esetben a hatszázezres felvidéki magyarságnak számbelileg több képviselője lenne a pozsonyi parlamentben, mint a többségi szlovák nemzetnek. Romániában ugyanez a kép alakulna ki. Különös, hogy a szlovák (és román) tiltakozások egyáltalán nem akarnak tudni a magyarországi nemzetiségi önkormányzatokról, amelyek Európában egyedülállóan demokratikus módon kapcsolják be a kisebbségeket saját sorsuk és telephelyeik ügyeinek intézésébe.

Túl az elfoglalt vitákon és propagandisztikus szólamokon — ezek csak elterelnék a figyelmet a reális szlovákiai veszélyekről —, a három parlamenti párt megértette, hogy cselekednie kell. Meg kell kötni magyarok szövetségét magyarokkal. Olyan új párttal jelentkezni a választásokon, amelyik biztosítja a magyar kisebbség méltó képviseletét a pozsonyi törvényhozásban. Nem renegátakat, hanem kipróbált jogvédőket juttat be a parlamentbe.

Megszületett hát a szövetségi párt, amelyik a Magyar Koalíció Pártjaként fog működni. Elsőnek a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szavazta meg az egyesülést, méghozzá 57 igen és 3 nem arányban, vagyis impozáns többséggel. Ez annak a bizonyítéka, hogy „képesek vagyunk nemcsak beszélni, hanem megvalósítani a szövetségi párt megalakítását célzó lépéseket” (Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke.) Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, a pozsonyi Szabad Újságban azt hangoztatja, hogy ez az egyesülés pártja, és a szlovákiai magyarság zömének a kívánsága már 1990 óta. „Tudatosítani kell, hogy az egyesülés nem cél, hanem eszköze a szlovákiai magyar közösség hatékony politikai képviseletének.” Duray nem tiszavirág életű új pártra gondol, hanem valós politikai erőre, amely képes megvalósítani a lehető legerősebb magyar parlamenti képviseletet. Fontosnak tartja a választók és a helyi politikusok felkészítését az önkormányzati választásokra. Ugyanis kisebbségi helyzetben egy-egy közösség helyi szinten, az önkormányzatokban tud hatékonyan politizálni, sorsán javítani, alkotó erejét kibontakoztatni és szükség esetén dacolni a központi kormányzat magyarellenes intézkedéseivel. Erre éppen a felvidéki életben az utóbbi időben igen sok példa adódott. Csak egyet említsünk: a párkányiak külön népszavazását a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról és Szlovákia NATO-csatlakozásáról. Függetlenül attól, hogy a pozsonyi kormányzat ezt a helyi döntést nem ismerte el, sőt, megtorlással fenyegetőzik, a párkányiak kipróbálták alkotmányos, demokratikus erejüket és meggyőződtek, hogy beleszólhatnak sorsuk és az ország sorsa alakításába. Ez a felismerés igen serkentő lehet majd az őszi szlovákiai választások során!

Duray Miklós olyan feladatot is hangsúlyozott, amit kisebbségi közösségek nem nagyon szoktak. „Meg kell teremteni az eddigiektől hatékonyabb külpolitikánk feltételeit.” Ez a kisebbségi külpolitika nyilván két irányban érvényesülhet: az egyetemes magyarság egységében, a magyar-magyar kapcsolatban és a szlovákiai magyarság jelenlétében az Európai Unió államok fölötti szerveiben. Megjósolható, hogy a pozsonyi kormány prüszkölni fog a „saját” kisebbségi külpolitika hallatán, de Meciaréknak lassan hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy a kisebbségi magyar közösség — ha erre igényt tart — tényezőjévé válhatik a nemzetközi politikának is.

Előre vetíti Duray azt a lehetőséget is, hogy a felvidéki magyarság részt vállaljon az ország kormányzásában. Az „előkép” e vonatkozásában nyilván a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányzati szerepvállalása. Új jelenség ez a kárpátmedencei magyar kisebbségek történetében. Kasza József szabadkai polgármester, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke is folytatott kormányalakítási tárgyalásokat Belgrádban, egyelőre sikertelenül. Az új helyzetet mind a két oldalon, többségi és kisebbségi vezetők esetében, „meg kell szokni”; ki kell alakítani azt a kisebbségi politizálást, amely „a sáncokon belül” ugyanúgy képes harcolni a kisebbségi jogokért, mint ellenzékben.

Ez az alapállás aligha lehet azonos egy többségi honatya politikai taktikájával, az egyenlőség ugyanis nem jelenthet „idomulást” a többségi nemzet képviselőihez, mivel esetleg kétszeres kiszolgáltatottságba juttathatná a kisebbségieket. Vagyis: szolidaritást követelne meg a kisebbségiektől minden esetben, a „mundér becsületének” védelmét akkor is, ha ezt a „mundért” nem a kisebbségi közösségre szabták.

Duray ki szeretné terjeszteni a szövetségi párt befolyását azokra a szlovákiai magyar politikusokra is, akik eddig függetlenek voltak és kívül maradtak a Magyar Koalíció vonzáskörén. A lehetőségek szerint — a renegátokon kívül — teljes egységet kíván a felvidéki magyarság körében. A bizalmatlanságot, ami élhet némelyekben a szövetségi párttal szemben, a Magyar Koalíció eddigi tétova politizálása táplálta.

„Úgy fogjuk fel a helyzetet, hogy ez a lépés a választási törvény lehetséges megváltoztatásának a következménye — mondotta a Szabad Újságnak A. Nagy László, a Magyar Polgári Párt elnöke. — Döntésünket megkönnyítette az is, hogy a leendő szövetségi pártban a mai pártok jogutódjai, az egyes platformok, minden tekintetben önállóan fognak működni, a közös döntések pedig konszenzussal születnek.”

Minden pártegyesülés, még ha önkéntes is, még ha létszükséglet is az egyesülők számára, fájdalmakkal is jár, sebeket is okoz. Elegendő arra gondolnunk, hogy három helyett egy elnöke lehet az új pártnak, kevesebben vehetnek részt a vezetésben. Ugyanakkor az eddigi létszámban kell dolgozniuk az új pártért, az egyesített célokért. Kimaradhatnak az élvonalból olyanok, akik pedig erényeik alapján megérdemelnék a vezetői tisztséget. Egyéni ambíciók kerülhetnek háttérbe, talán személyes előnyökről is le kell mondani. Az átrendeződésnek mégsem szabad sértődésekhez, visszavonulásokhoz vezetnie. Ezt követeli meg minden közéleti szereplőtől a közös, alapvető érdek.

E vonatkozásban — és nemcsak ebben — a kisebbség néha követendő példát mutat a nemzet zömének, az anyaországnak. Ki miként tud átlépni saját elfogultságán, önzésén vagy csak jószándékú buzgalmán, hogy a közös nemzeti célok érvényesülhessenek. Fonód Zoltán irodalomtörténész, a Szabad Újság főszerkesztője abban a lapszámban, amely az új párt alakulásáról tudósított, a vezércikket így fejezi be:

„Mert a végeken más a széljárás, és még lélegzetét is másként kell vennie annak, aki magyarként meg akar maradni.”

Csak a végeken?