Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-05-01 / 5. szám

1998. május

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

ZÉTÉNYIZSOLT

Nagy nemzetközi ügyek és kis törzsi háborúk

„Aki nem tanul a múltból, arra kényszerül, hogy ismét átélje azt...” (Santayana)

Amikor elolvastam a hatalmas erkölcsi tekintélynek örvendő, a nem keresztény körökben is nagy szellemi-politikai súlyt képviselő pápai állam vallási kapcsolatokért felelős bizottságának március 16-án kiadott állásfoglalását a „soáh”-val (a megsemmisítéssel, azaz a holocausttal) kapcsolatos szentszéki véleményről, s egy hónappal előtte kézbevettem a Deport ‘56 (az 56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága) által Földes László, Drzics Drágó, Fekete Imre r.főhadnagy, Bodnár József r. őrnagy, Mátai Ottó r. főhadnagy, Horn Gyula és ismeretlen társaik ellen, több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított háborús bűntett miatt tett büntető feljelentést, ezek a szavak jelentek meg emlékezetem képernyőjén: „nagy nemzetközi ügyek és kis törzsi háborúk”.

1992. májusában írta le ezeket a szavakat Bossányi Katalin, a Népszabadság című MSZP-SZDSZ orgánum egyik oldalán, annak kapcsán, hogy a Magyar Televízió sugározta Simon Wiesenthal-lal, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ igazgatójával folytatott beszélgetésem egy részletét. E beszélgetés a rendszerváltozás igazságtételi „filozófiájáról”, a helyes és célszerű felelősségrevonásról szólt annak kapcsán, hogy a magyar országgyűlés 1991. november 4-én, az 1956-os „harag napja”, a szovjet-orosz ellenforradalmi agresszó évfordulóján elfogadta „Az 1944. december 21 -e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényt.

E jogszabály alapján alapján üldözni lehetett (volna) az adott időszakban elkövetett hazaárulást, szándékos emberölést és halált okozó testi sértést— időmúlásra, azaz elévülésre való tekintet nélkül — ,Jta az állam politikai okból nem érvényesítette a büntetőigényét.” Ezt a csaknem 2/3-os parlamenti többséggel elfogadott (bár csak egyszerű többséget igénylő) törvényt 1992. március 5-én megsemmisítette az Alkotmánybíróság. Wiesenthal véleménye egyértelmű volt, amikor — bízva az újabb törvényalkotásban — többek között ezt mondotta: „Ezt az egész világ üdvözölni fogja. Száz százalékban mindenki, ha önök azt a törvényt megalkotják. Nézzék! Ezzel föl fognak zárkózni az egész civilizált világhoz. Ott voltak az 1956-os borzalmak: szörnyű bűncselekmények történtek. És most ezeket a szőnyeg alá söpörnék?” (Heti Magyarország, 1992. május 15.)

Az igazságtételt meghiúsító alkotmánybírósági döntés politikai döntés volt. Az állított alkotmányellenesség nem volt valódi, ez az értelmezés ellenkezett a nemzetközi jogfelfogással, a nemzetközi jogból nem következett, s ami a legfontosabb: a magyar és a nemzetközi büntetőjog jeleseinek (Földvári József pécsi; Békés Imre budapesti; és prof. Hans Heinrich Jeschek freiburgi egyetemi tanár, „a nemzetközi büntetőjog pápája”; prof. Martin Kriele, a kölni egyetem tanára és mások) tudományosan megalapozott véleményével szöges ellentétben állott, de ellentétes volt az Európai Tanács Emberi Jogi Bizottsága elnökének, Lord Kirkhillnek a véleményével is.

Bizton állíthatjuk: a magyar alkotmánybíráskodás legnagyobb szégyene ez a döntés. Ne feledjük, hogy a megsemmisített magyar törvény 1991-ben született, míg az újabb európai példák—a németországi és a csehországi (magyarra hasonlító) felelősségrevonási törvények—csak 1993-banjötteklétre. Ekkor már késő volt, nagy szakmai és közéleti alázatot követelt volna a téves döntés visszavonása. Ez a döntés elvi alapjaiban tette lehetetlenné a magyar büntető törvény alkalmazását az önkényuralom gyilkos végrehajtóival, az állami politika rangjára emelt bűnözéssel szemben.

Jól fejezi ki az akkori tárgyilagos nyugati szemléletet Carl Gustaf Ströhm: „Magyarország legfőbb bírósága hatálytalanította a budapesti kormányzat által a parlament elé benyújtott és ott a többség által elfogadott, a kommunista bűnösök büntetésével kapcsolatos törvényt. Az ellenzéki pártok tapsa közepette a bíróság megállapította, hogy a kommunista éra bűnei, — melyeket többnyire a 40-es és 50-es években követtek el, — időközben elévültek. A Fidesz fiatal demokratái, akik nem túl régen még Antall miniszterelnök kormányát a kommunistákkal szembeni túl elnéző magatartása miatt támadták, most úgy ünnepük a törvény hatálytalanítását, mint a jogállamiság győzelmét az MDF vezette koalíció önkénye fölött. [...]

Még ha a belső békességért, a bosszúról való lemondásért síkraszállnak is, nehezen képzelhető el, hogy a magyar társadalom megtalálja a belső békét addig, amíg a holttestek a pincékben hevernek, a tettesek pedig pedig az utódok és a többi áldozat orra előtt élik világukat. Még rosszabb lenne, ha a magyar ellenzék taktikai okokból, hogy az Antallkormánynak ártson, vagy hogy egyszerűen csak kommunista szavazatokat keressen a győzelméhez, nem állna el a múlt sötét oldalával való konfliktus útjából.

Összefoglalva: Nem a kommunista és egyéb érzület üldözéséről van szó, hanem egyedül a gyilkosságokról. Ezek azonban nem évülhetnek el, mintha egy gavallér bűntettről volna szó.” (Lemondani a bűnhődésről?, Die Welt, 1992. március 9.)

E jellegtelen, hit és akarat nélküli szemlélet esélytelenségét mutatja a kormány által 1993-ban nagy nehezen elfogadtatott, gyakorlatilag az 1956- os sortüzek közvetlen felelőseire és időszakára vonatkozó törvény sorsa. E törvényt három évvel később minősítették nemzetközi jogba ütközőnek. Ezzel eljutottunk a teljes szabályozatlanság állapotához: nincsen törvény az önkényuralmi bűncselekmények megítéléséről, de nincsen törvény a kommunizmus, mint nép- és nemzetellenes tömeggyilkos rendszer elvi elutasításáról sem!!!

E helyzetet az 1990-94-es kormány semmivel sem menthető tehetetlenkedése, és a posztkommunista, 1994-98-as Hom-kormány némileg érthető tétlensége mellett elsősorban a „zsidó kártya” kijátszása idézte elő. A posztkommunista-liberális, szabadkőműves tájékoztatás összehangolt támadást intézett az igazságtételi törekvések (büntetőjog, felelősségre vonás, kárpótlás, privatizálás) ellen. Noha jól ismerték a kormány gyengeségét, a teljes társadalmi-politikai-gazdasági hatalomból való nem jelentős, legfeljebb 30%-os részesedését, elhintették a megtorlásra törekvés, a politikai ellenfelek alkotmányellenes kiszorítása veszélyének gondolatát, tragikomikus, mert annyira alaptalan vádját. Igyekeztek félelmet ébreszteni a volt párttagokban (800 ezer ember!) és mindenkiben, akinek valami szerepe, előnye volt az előző politikai rendszerben. Sugallták a, Jd mint él, úgy ítél” elve szerint, hogy a felelősségrevonás hasonló veszélyekkel, következményekkel járhat, mint az 1940-es, 50-es években. Állandóan hangoztatták az „antiszemitizmus” veszélyét és megfoghatatlan vádját.

Jellemző, hogy 1990-ben a több évtizede halott Padányi Viktor egy írásának a „Hunnia” c. folyóiratban való megjelentetése miatt a magyarországi antiszemitizmust megbélyegző országgyűlési bizottsági határozatot akart elfogadtatni az emberi jogi bizottság akkori Fideszes elnöke, Fodor Gábor. Állandóan hangoztatták a nem létező igazságtétel eszkalációjának, parttalanná válásának gyanúját. Ilyen helyzetben tették fel nekem is a kérdést többször is: milyen politikai ellenfeleinket akarjuk megbüntetni, különös tekintettel arra, hogy az önkényuralmi elnyomó szervezetek, különösen pedig az Államvédelmi Hatóság (jogelődeivel és jogutódaival együtt) nagy arányban zsidó származású emberekből, különösen pedig vezetőkből tevődött össze. így az önkényuralmi bűncselekmények elkövetőinekjelentős része zsidó. Azt már nem tették hozzá, hogy többnyire a zsidó vallást megtagadó újhitű, marxista ateistákról volt szó, akikkel a tradicionális zsidó közösség jó szívvel nem vállalt azonosságot. A két csoport különbségét számos nem nyilvános nyilatkozatbizonyítja, nem magyar zsidó vallási vezetőtől Izrael állam 1990-es években volt nagykövetéig. Tény azonban, hogy a hazafias (vallásos és nem vallásos) zsidóság megítélését és a többségi társadalommal való harmonikus együttélését nagyon megnehezítette ez a pártállami gyökerű, ál-liberális, önkényuralmi reflexekkel telített, magyar és keresztényellenes beállítódással terhelt, az antiszemitizmust és annak vádját politikai számításból gerjesztő ateista-szabadkőműves csoport.

így aggatták tele az igen mérsékelt magyar büntetőjogi felelősségrevonási törekvéseket a politikai megtorlás és antiszemitizmus gyanújával, meghiúsítva ezzel a társadalmi megtisztulást, a múlt megtagadását, a társadalom tömegei és az új nemzetidemokratikus hatalom közötti megértést. Hiszen a felelősségrevonás körének pontos kijelölése, a felelősségrevonás lehetőleg gyors végrehajtása nyilvánvalóvá tette volna a társadalom döntő többségének érintetlenségét, fenyegetés nélküliségét, az átalakulást értetlenül szemlélő tömeg és a hatalom érdekközösségét. Ez a hatalom legitimációját, elfogadottságát megerősítette volna, feltéve, hogy más döntései is a nemzettel viselt sorsközösséget mutatják. Megdőlt volna a gulyáskommunizmusban (bűn)részes tízmillió magyar mítosza. Tudjuk: nem ez történt. Válaszolni kellett persze arra a kérdésre: miért vonhatók felelősségre az egyik nép gyilkosai és miért nem a másikéi.

Sehol a világon nem mondták ki ilyen világosan: az egyik nagy nemzetközi ügy, a másik kis törzsi háború. Ezért van kételye a soáh-ról (a zsidóság tömeghaláláról) szóló vatikáni állásfoglalás kapcsán annak a hívő katolikusnak, aki nemcsak az 1938-45-ös időszak tragikus jogfosztását (az élethez való jog semmibevételét), hanem az 1945-49 közötti önkényuralmi korszak történetét (benne a korábbi üldözöttek kisebb-nagyobb részének „igazságtévő”-önkényuralmi szerepét) és az 1990-es évek zsidó származású „liberális” politikusainak diszharmóniáját sugárzó, a magyar nemzeti törekvéseket elfojtó törekvéseit is megtapasztalta.

Tudjuk: II. János Pál kiemelkedő a pápák között is, pápává választása óta már húsz esztendő telt el, amely alatt számos gesztust tett a zsidóság irányában (például térdet hajtott Auswitzban az áldozatok emléke előtt már 1979-ben). O volt az első főpásztor, aki római zsinagógába látogatott. A nyilatkozat közzétevője az amerikai Edward Cassidy bíboros, a zsidósággal való kapcsolatokért felelős vatikáni bizottság vezetője volt A dokumentum megállapítja: „A keresztényeket bűnbocsánatra kell hogy indítsa az a nehéz teher, amely testvérei lelkiismeretére a II. világháború alatt rakódott.” Beilleszkedik ez a II. vatikáni zsinat 1965. decemberében elfogadott Nostra Aetate kezdetű nyilatkozattal induló, majd 1974-ben pótnyilatkozattal folytatódó, a katolikus egyház reformszámya által kezdeményezett állásfoglalás-sorba, miszerint a kereszténység eredete a judaizmusban keresendő, a zsidóság kollektiven nem felelős Jézus keresztre feszítéséért. A nemzeti közösségben gondolkodó, érző katolikusoknak bizonyára nem lesz nehézség nélkül való az olyan kitételek átélése, mint „a zsidók drága, szeretett, bizonyos értelemben ‘idősebb testvéreink’ ” és „akik hitében Ábrahám a közös apa”. Nem véletlen, hogy a szöveg hangsúlyozza: „nem politikai megfontolásból indíttatva rosszalja a zsidók ellen irányuló gyűlöletet. ..”

Felvetődik a hívőben a kérdés: őszinte bűnbánatot lehet-e gyakorolni, ha történetesen mi és felmenőink nem vétkeztünk, sőt hasonló súlyos bűnök, önkényuralmi tömeggyilkosságok, vagy egyénenként végrehajtott etnocidium szenvedő alanyai vagy túlélői vagyunk? Vajon nekünk, kárvallottaknak kell-e ismernünk a nagy nemzetközi ügyek és a kis törzsi háborúk közötti állítólagos különbséget? A kérdés persze nem teológiai, hanem társadalminemzetpolitikai. Idézhetjük Jeremiás prófétát: azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket és vétkükről többé meg nem emlékezem.” Hol van a megbocsátás a számtalan bocsánatkérés után, a holocaust valódi és vélt bűnöseinek ötven esztendei üldözése után? S, ha nincs megbocsátás, kinek használ a bűntudat állandó ébrentartása és megbocsátás követelése soha nem üldözött önkényuralmi gaztettek élő bűnöseinek?

A méltányosság és igazságosság, az egyház által is vallott, valamennyi faj, illetve nép azonos méltóságára vonatkozó tanítás, a személyi méltóság és egyenlőség, a kiválasztott nép elméletének a tagadása, mindez a bűnök arányos megítélését követeli meg. így ír az állásfoglalás: „Az egyház egyértelműen elítéli a népirtás minden formáját, valamint az ezeket létrehozó rasszista ideológiákat. A mostani évszázadra visszatekintve mélyen elszomorít bennünket az az erőszak, amely emberek és nemzetek egész csoportját emésztette el. Kifejezetten felidézzük az örmények lemészárlását, az ukrán éhínség számtalan áldozatát, a cigányok elleni népirtást — amely szintén rasszista elméletek erdménye volt — , és hasonló tragédiákat, amelyek Amerikában, Afrikában és a Balkánon következtek be. És nem felejtjük el a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában és másutt a totális ideológia áldozatainak millióit. Mint ahogyan nem felejthetjük el a Közel-Kelet drámáját, amelynek elemeit jól ismerjük. Még ezen gondolatok kifejtésekor is „számos emberi lény testvérének áldozata”.

Bizonyos, hogy a felsorolásból oktalanul hiányzik Közép-Európa, bár a balkáni népirtásba beleértjük félszázezer délvidéki magyar kegyetlen legyilkolását és a romániai etnocidiumot. Egyetlen nép szenvedésének méltánylása sem kisebbítheti a másikat, még akkor sem, ha minden nép a sajátját tartja igazán nagynak!

A „szovjet blokk” összeomlása után a vörös diktatúra számos bűnét, káros cselekedeteit fel lehetett volna tárni a viszonylag rendezetlen, könnyebben hozzáférhető szovjetunióbeli levéltárak módszeres kutatásával. Nem élt a lehetőséggel a„művelt Nyugat” sem. Sőt: felszámolták, megfosztották anyagi forrásaiktól a keleti diktatúrákat kutató intézeteket, megfojtották őket, akommunizmusjelenségét feltárni akaró intézményeket. Tették ezt akkor, amikor a nemzeti-szocializmus — a kommunizmus kistestvére—történetét, benne bűntetteit, intézetek, könyvtárak sok-sok pénz felhasználásával kutatták és kutatják ma is.

Jómagam is megtapasztaltam ezt a szemléletet 1992 nyarán, amikor az amerikai külügyminisztérium egyik kelet-európai referense így válaszolt arra a kérdésemre, hogy miért nem kezdeményezi az EgyesültÁllamok a kommunista önkényuralom megbélyegzését: „nekünk a Szovjetunió világháborús szövetségesünk volt Németország ellen.” Mindazonáltal nem hisszük, (bár tudni nem tudjuk), hogy a máltai amerikai-szovjet titkos paktum generálisan tiltotta volna az önkényuralom és bűnei megbélyegzését, amint tudjuk, hogy a magyarországi szabad választásokhoz vezető, az Ellenzéki Kerekasztal és a harmadik (szakszervezeti és társadalmi szervezeti oldallal megtámogatott) MSZMP között létrejött megegyezés sem tartalmazott ilyen kitételt.

Az a Kohl kancellár, aki Antall Józsefet óvta a „boszorkányüldözéstől”, 1993-ban részese volt a németországi felelősségrevonási törvénynek, amelynek enyhe változata volt az 1991. november 4- ei, megsemmisített magyar törvény. A rendszerváltoztató politika igenis rendelkezett egy viszonylagos önálló mozgáslehetőséggel, mind gazdaságpolitikai, mind a tömegtájékoztatási, mind büntetőpolitikai ügyekben. Persze az elérhető legnagyobb mozgástér kihasználásához politikai bátorságra, erkölcsi szilárdságra és kockázatvállalási készségre volt, lett volna szükség. Ma már tudjuk: e tulajdonságoknak

bizony kisebb-nagyobb híjával volta rendszerváltoztató „elit”.

Sokáig nem értettem, hogy egy politikai taktikázásban oly jártas posztkommunista politikus miért vállal érdekközösséget közönséges pártállami gyilkosokkal, akár egy felszólalás erejéig is. Elolvastam a Deport ‘56 egyesület néhány hete, amiatt tett feljelentését, mert az 1956. december 6-án szervezett vörös zászlós tüntetés, azaz szervezett pártállami provokáció során öt fegyvertelen személyt — akik feltételezésük szerint tiltakoztak az önkényuralmat helyeslő tüntetés ellen—a helyszínen kivégeztek, további legalább három személyt sortűzzel megöltek a gyanúsított karhatalmisták. Horn Gyula saját állítása szerint vörös zászlós tüntetőként volt jelen a vérengzésnél, de adatok vannak arra, hogy abban az időben már karhatalmista lehetett. A tüntetés résztvevői is jól tudták, hogy cselekményük vérengzésbe torkollik, hiszen a cél—az ún. Katonai Tanács 1956. december 4-ei döntése szellemében— a lakosság provokálása, a válaszként mutatkozó tömegtiltakozás kegyetlen szétverése volt.

Az a kormány, melynek Horn a miniszterelnöke, s a mely semmit sem tesz a nemzellenes bűncselekmények feltárására, visszahívta kanadai nagykövetét, mert az üdvözölte a háborús és emberiség elleni bűntett miatt Kanadában bíróság elé állított és jogerősen felmentett dr. Flinta Imre volt csendőrszázadost. Ez a nagy nemzetközi ügyek és a kis törzsi háborúk szembeállításának politikája!

Olvassuk a hírt: az egyik tekintélyes amerikai biztonságpolitikai szakértő aggályosnak tartja a pártállami múltú vezetéssel terhelt Magyarország NATO-felvételét, jelentős biztonságpolitikai kockázatot látva abban, hogy alig tíz éve még NATO- ellenes, KGB-s kapcsolatok hálójában volt politikusok és szervezetek számára nyissanak kaput. Valóban kis törzsi háborúkról van szó, szemben a „nagy nemzetközi ügyekkel”?

A kilencvenes évek közepének baloldali politikai győzelmekkel terhes poszkommunista, az igazságtételt megbénító korszakához képest változásokat látunk. Áttörésre van lehetőség és szükség a nemzetközi megítélést és az egyes államok politikáját és jogalkotását-joggyakorlatát illetően egyaránt, hiszen nem számháborúról van szó, hanem a népek és egyének egyenlőségéről, ha sajnos nem is minden tekintetben, de erkölcsi és jogi vonatkozásban mindenképpen. Ennek megfelelően fordult az Európa Tanácshoz és az ENSZ-hez a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége és más szervezetek, s ezért lép fel a volt politikai foglyok közép- és kelet-európai nemzetközi szövetsége ugyanúgy, mint számos más — így több emigráns — szervezet és személy. S jönnek a hírek a „temesváriak forradalmi peréről”, magas rangú román karhatalmi tisztek felelősségre vonásáról és arról, hogy Lengyelországban törvénytervezetet tettek le a Szejm asztalára, a kommunizmus bűnös mivoltáról. Jönnek a hírek arról is, hogy ott, ahol a kommunizmust és bűneit határozottan megtagadták — mint Csehországban és Németországban —, ezekben az országokban kisebb a politikai és gazdasági hatalomátmentés mértéke. Ha most, a stratégiai — nemzetstratégiai, azaz nemzetpolitikai — jelentőségű 1998-as magyarországi választás előestéjén megnézzük a választási párt alakítását elutasító, így a 2/3-os országgyűlési többség lehetőségét is elvető, a rosszabb értelemben vett pártpolitikai mocsárba süllyedő és a csonka-jogállamba, féldemokráciába illeszkedő ellenzéki pártok programját, láthatjuk: hiányzik a valódi igazságtétel gondolata, még a frázisok szintjén is.

Ezzel végzetesen eltávolodtunk 1991. november 4-étől, amikor először volt Európában igazságtételi törvény Magyarországon, hiszen országunk az egyetlen, amelyben lehetetlenné tették a felelősségrevonást „elévülésre” hivatkozva, valójában a pártállami időszakkal vállalt folyamatosság jegyében. Ezen a helyzeten pedig láthatólag nem kívánnak (nem tudnak) változtatni az ellenzéki „nemzeti” pártok.

Pedig az önkényuralom totális, gazdasági, politikai, erkölcsi csődjére az egyetlen lehetséges válasz ennek a hatalomnak a teljes megtagadása, mint az igazi legitimitás, köz-elfogadottság feltétele, a néppel való közösség vállalásának örök gesztusa, még akkor is, ha a nép nem mindig érti világosan a hatalmi szándékokat.

Ami késik, az nem múlik. Azon kell lennünk, hogy a mostani politikai erőviszonyok gyökeresen változzanak meg. Még akkor is ezt kell tennünk, ha most jó esetben csak az első lépést teszi meg az ország a közösségi (jó)lét és a közös értékek irányában, egy lassú megerősödés útján. Ezt kell tennünk, hogy a rosszabbat elkerüljük. A nagy nemzetközi ügyek és a kis törzsi háborúk útvesztőjében nem tévedhetünk el, mert a mi ügyünk nagy nemzetközi ügy. Nincs igazi választásunk, szavaznunk kell az élet erőire, az igazán és jobban életben maradni akarókra a halállal szemben, hittel reménykedve a súlyos beteg Magyarország lábadozásában és gyógyulásában.

A rendszerváltás titka a magyar nép lelki egészségének helyreállítása, a szellemi-erkölcsi mocsoktól való megtisztulás. Ne hagyjuk magára Magyarországot, mert Magyarországot valóban meg kell menteni!