Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1998. március ANISZI KÁLMÁN Emlékezzünk és bizakodjunk! A magyar történelem egyik legnagyszerűbb, ha nem éppen legdicsőbb pillanatának, a százötven évvel előbbi szabadságharcnak a méltó megünneplésére készül az ország és a világ magyarsága. Együttes főhajtásra, hisz az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a délvidéki s a nagyvilágban többnyire kényszerűen szétszóródott nemzettestvéreinkben épp oly elevenen, ha nem még erőteljesebben él 1848 szelleme, a szabadság eszméje, vágya, mint az itthoniakban. Mert kisebbségben, idegen nyelvi környezetben magyarként élni, megmaradni, feltétlen hűséget, vasakaratot, egyszóval hősiességet jelent, amit az anyaországiak — nem élvén át azokat a megpróbáltatásokat —, kevés kivételtől eltekintve, felfogni sem igen tudnak. A másfélszáz évvel előbbi világraszóló bátor tettnek lényegében két összefüggő alapvető célja volt, a nemzeti függetlenség, szabadság kivívása és a polgári fejlődés. Csakhogy az élet nem igen igazodik az eszmékhez, elméletekhez, az ilyesmi sokkal inkább fordítva szokott történni. A magyarság történelme, sorsa nem úgy alakult a későbbiekben, mint ahogy azt a legnagyobbak akkor megálmodták, szerették volna. Ezért hát az egykori célok, törekvések egy része máig időszerű maradt. Mit üzen nekünk, mai magyaroknak, e század- és ezredvég Magyarországának 1848? Kétségtelen, hogy a szabadságharc fénye semmit sem veszített ragyogásából, és változatlanul vezércsillagunk maradt, aminek a lehetséges magyarázata a korabeli és a mai történelmi helyzet hasonlóságában és eltérésében rej lik. Ugyanis a negyvennyolcat megelőző időszakban, akárcsak a másfélszázaddal későbbi években, évtizedekben egyre aggasztóbb méreteket öltött a népi-nemzeti azonosságtudat elerőtlenedése, elhalványulása. Korántsem véletlen, hogy annak idején a legkiválóbb szellemek oly kíméletlenül ostorozták a közszellemben fenyegető, tenyészetként terjedő közönyt. Tették ezt féltő szeretettel, hogy felébresszék csipkerózsika-álmából azokat az érzelmi, tudati és akarati tényezőket, amelyekkel aztán felszínre segíthették az emberekben szunnyadó önérzetet, felelősségérzetet, ami nélkül a magyar szabadságharc talán meg sem születhetett volna. Egyenesen félelmetes viszont, hogy Petőfi 1845-ben írt helyzetábrázoló versének vonatkozó sorait akár nekünk is címezhette volna: Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat, A közérdek mellett minden Külön érdek elmarad. Itten oltárt minden ember Önbálványaért emel — És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel. Más hazában híven őrzik Mindazt, ami nemzeti; ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenei — És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel... (A magyar nemzet, 1845) Ma már tisztán látjuk, hogy a kor legnagyobb szellemeinek a nemzeti öntudatot ébresztő és erősítő szózatai mennyire szükségesek és üdvösek voltak. Vörösmarty filozófiai mélységű meg- és felrázó költészete, Kölcsey himnusza, Petőfi gyújtó erejű versei, Kossuth, Széchenyi, Eötvös József megnyilatkozásai, hitvallásai méltóságának tudatára ébresztették a sors csapásai alatt meggömyedni látszó nemzetet. A helyzet hasonlósága okán óhatatlanul felmerül a csöppet sem patetikus kérdés: vajon az értelmiségnek nem elsőrendű feladata lenne ma is az, hogy rádöbbentse az ország lakosságát, az utódállamokban és a diaszpórában élő magyarságot arra, hogy nemzeti öntudat, a közösség iránti felelősség és elkötelezettség nélkül egyetlen történelmi közösség sem maradhat fenn? Ráadásul a huszadik század tovább bonyolította a helyzetet azáltal, hogy a korszakos műszakitudományos felfedezések révén szinte falunyira zsugorította a földgolyót. Az információözön bábeli zűrzavarából senki sem tud elmenekülni. Elvben bárkibe bármilyen gondolat, ideológia besulykolható. A polgár védtelen, ijesztően kiszolgáltatott lett, mert a körülmények hatalma folytánjátszi könnyedséggel manipulálhat)ják. Persze a globalizációnak megvannak a maga áldásos hatásai, de magában rejti azt a részben már valósággá is vált veszedelmet is, hogy kiFotómontázs: Novák Vencel (1997) kezdi és összemossa a történelmileg kialakult hiteles értékeket, kilúgozza a népekből, a nemzetekből azokat a valőröket, amelyek szívetlelket gyönyörködtető színes kavalkáddá teszik a világot, ami nélkül ólomszürkévé komorodna az egész emberi univerzum. Saját környezetünkben is tapasztaljuk, hogy a hatékony műszaki eszközökkel aládúcolt és megideológizált erőltetett/erőszakos globalizáció máris odavezetett, hogy kezdjük elveszíteni önazonosságunk eleven tudatát, a társadalom egészén kezd eluralkodni a minden mindegy-szerű közömbösség, elfásultság, lidérces tehetetlenség. Egy hamis bölcsesség álprófétái csapdákat rejtő, ígéretessé foncsorozott igéket hirdetnek nagy garral. Ideológiát ácsolnak áhított győzelmükhöz, nem átallva hangoztatni, hogy a javunkat akarják. Ugyanazon eredetű erők teszik ezt, mint azok a kisebb-nagyobb vezérek, potentátok, akik annak idején a totalitarizmus egyeduralmát akarták bevezetni a földkerekségen. Csakhogy — mint mondottuk — az élet, a történelem nem az eszméket követi. Most, hogy a groteszk diktatúrák önsúlyuk alatt hirtelen összeomlottak, az egyazon gyökerű monetarista világhatalom akarja uralma alá hajtani az emberiséget, elmosva egyéniségeket, népinemzeti értékrendeket, tudva, hogy a gyökerek, meggyőződések nélküli tömeg minden különösebb nehézség nélkül manipulálható. A szabadság pillanatnyi felvillanása, az ötvenhatos forradalom vérbefojtása után a kommunista restauráció újfent a tudatalatti mélységeibe parancsolta a nemzeti eszmét. A totalitárius diktatúra embereinek visszatérésével a kormányhatalomba, ismét azt szorgalmazzák, hogy felejtsük el magyarságunkat, meg se igen emlékezzünk róla, de ha mégis, úgy alig hallhatóan, tétován, bátortalanul tegyük. Hogy ne a nemzetek, hazák Európájába, hanem egy hazátlan világba meneteljünk. Hogy ne az emberiséget a magunk értékeivel gazdagítva tagolódjunk be a nemzetek közösségébe, az egyesült Európába, hanem feladva, megtagadva ősi értékeinket, beolvadjunk a szürke masszába. Ebben a helyzetben a szabadságharc százötvenedik évfordulójának megünneplése kiváló alkalmat kínál a felelős hiteles szellemeknek, hogy ébresztgessék és erősítsék a nemzet önérzetét, senki ellen nem irányuló öntudatát. Nekünk nem holmi jellegtelen tömegként, hanem magyarokként kell betagolódnunk az európai közösségbe. A szabadság, melyet először a nagy francia forradalom tűzött küzdelmeinek zászlajára, a bedöngölések ellenére, annyira befészkelte magát az emberek szívébe, hogy a múlt század meghatározó eszméjévé vált. A nemzeti függetlenségért, szabadságért vívott negyvennyolcas küzdelmek nagy vezéregyéniségei nemcsak igaz forradalmárok voltak, hanem szabadelvű gondolkodók is, akik jól tudták, hogy szabadság elképzelhetetlen egyéni és közösségi jogok nélkül. Viszont azzal is tisztában voltak, hogy sem az egyén, sem a társadalom szabadsága nem valósítható meg erkölcsi felelősség, fejlett kötelességtudat nélkül. Szabad vagyok, ha azt tehetek, amit akarok, mondta Voltaire, de nem akarhatok ok nélkül. A szabadság nem szabadosság, nem önkény. Negyven év kommunista diktatúrája után a liberalizmus ismét teret hódított Európának ezen a történelmi táján. Nálunk is. Azonban illik különbséget tenni a múlt századi és a mai úgynevezett szabadelvűek felfogása között. Kossuth, Széchenyi, Eötvös József liberalizmusa egy középkori béklyóból, a történelem kiskorúságának rabigájából akarta kiszabadítani a szellemet, a népet, a nemzetet. Tették ezt roppant felelősséggel, a nemzet felemelése iránti határtalan hűséggel, tudva, hogy az ember méltóságának egyetlen garanciája: szabadsága. Egészen más képet mutat viszont napjaink úgynevezett szabadelvű (honi) csapatának a „küzdelme”. Elfoglalva a kulcspozíciókat, kitűnő érzékkel felismerték, hogy egy törpe kisebbség is rákényszerítheti akaratát a többségre, ha magához ragadja a gazdasági, politikai, monetáris és információs lehetőségeket, és egy új ideológiát kovácsol céljai eléréséhez. Álszabadságot tehát a tömegeknek, hadd kábuljanak! Bódult állapotban biztosan nem fogják érzékelni, hogy titkon egy formázó kéz úgy manipulálja őket, ahogy önös érdekei megkívánják. Viktor Emmanuel Franki, a 111. Bécsi Iskola lélektanának egyik megalapítója érzékletesen fejezi ki a liberalizmus és a libertinizmus közti különbséget mondván: „A második világháborúban menekülnöm kellett a jobboldali diktatúra elől, és örökre hálás vagyok az Egyesült Államoknak, a világ legszabadabb országának, hogy befogadott. De itteni életem alatt rájöttem az alapvető problémájára ennek a nagy és csodálatos országnak. Az Atlanti-óceán partján New York előtt azonnal fogad engem a szabadság szobra, fáklyáját az ég felé nyújtva. De az egész kontinensen egészen a csendes-óceáni partokig nem találom a felelősség szobrát. San Francisco előtt csak egy börtönszigetet látok. Márpedig a felelősség nélkül szabadság szabadosság, aminek a neve nem liberalizmus, hanem libertinizmus. ” Az 1848-as szabadságharc a polgárosodásnak és a nemzetté válásnak volt a forrásvidéke. Manapság viszont egyre gyakrabban hallani azt a marxi fogantatású gondolatot, hogy a nemzet (Folytatás az 1. oldalról) ságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” Március Idusa a magyar nyelv győzelme volt. Olyan történelmi mérföldkő, amelyhez vissza és előre az időt méljük. Az elmúlt százötven év alatt minden sikerünket és minden kudarcunkat 1848-hoz hasonlítjuk. Aszerint ítélünk meg mozgalmakat és vezéreket, hogy tovább teljesítettéke vagy elorozták Március örökségét. Háborúk emléke soha nem ivódott be annyira a közös emlékezetbe, mint a szabadságharc csatái. A honvédelem hadvezéreit úgy szólítjuk ma is, mintha kortársaink és barátaink lennének. Még a feledéseinket is döntő módon befolyásolja. Az 1848-as időkben nemcsak rátermett, győzelmet csiholó honvédtábornokok éltek és harcoltak. De kinek mond immár valamit is olyan kiváló magyar hadvezér neve, mint a Benedek Lajos táborszernagyé? Hadi tudása révén 1866-ban ő lesz a poroszokkal megmérkőző északi osztrák sereg főparancsnoka. Veresége Königgrátznál Moltke porosz seregének sokkal jobb felszereltségén múlott, nem a magyar tábornok tehetségtelenségén. Mégis csupán lexikoni sír illeti meg, mert hiába hívta 1848 augusztusában Mészáros Lázár magyar hadügyminiszter, megtagadta az átlépést a honvédségbe, azzal a hivatkozással, hogy „a magyar szabadságharcot nem tartja igaz ügynek és az magyar hazája számára csak végzetes lehet”. A Sopronban született, akkor negyvennégy éves katona szemléletét erőteljesebben befolyásolta a bécsújhelyi katonai akadémia szelleme, mint nemzete hívása. Lehet, hogy honvédtábornokként egyike lett volna az aradi mártíroknak. De így—nem kertelhetünk—nemzete árulója lett. Bevált-e Benedek Lajos jóslata a szabadságharc bukásáról? A katonai stratégia szerint: nem! Magyar Március nélkül aligha lett volna későbbi feltámadás, nem lenne olyan nemzeti emlékezetünk, amely az újabb sorscsapások, szétszaggatásaink, Trianon után tartaná bennünk a lelket, a megmaradás reményét. Vajon véletlen-e, hogy 1989 után, amikor megint lazultak a kisebbségi magyarság rabszíjai, Erdélyben és a Felvidéken igazi nemzeti ünneppé lett Március Idusa? Renegátoknak soha nincs igazuk, még ha rövid távon eltalálják is a bekövetkező esetörténelmi kategória, s mint ilyen, múlandó. Mi több, azt is hangoztatják, hogy a mi korunk és a közeli jövő lesz a nemzetek elhalásának az ideje. Márpedig a nemzetek elhalásáról regélő elmélet nem igazolható még akkor sem, ha a kanti örök béke elérésének a jegyében létrejönne egy világpolgári jogállam. Mert hiszen az is csak a nemzetek világpolgári jogállama lehetne. Oswald Spengler és Arnold Toynbee monumentális történelmi tablói szerint az egyes kultúrák addig éltek, amíg a nemzeti azonosságtudat élt a közösségekben. Mihelyt összemosták az értékeket, pusztulásnak indult a közösség is. Ha valamely nemzeti közösségben elkezdik—akár egy rafinált manipuláció nyomán — megunni saját népi, nemzeti értékeiket, cserben hagyni a sajátos nemzeti jegyeket, hátat fordítva a múltnak hagyják elszáradni a gyökereket, és a korszerű(bb)nek kikiáltott álértékek majmolásával foglalja el magát a nép, az a nemzeti közösség óhatatlanul kiüresedik és elhal. Mindenkinek alapvető joga, hogy ott éljen, ahol született. Eltávozva, az ember megszabadulhat ugyan bajoktól, veszedelmektől, de fészektelenné válik. A megmaradás legfőbb biztosítéka a helybenmaradás. De hallatlanul fontos, hogy minden magyar felelős legyen minden magyarért. Ettől a kormánytól ezt nem várhatjuk. Ezért olyan kormányra van szükség, amely lélekben tizenötmillió magyarért érez felelősséget. A nyugatra szakadt nemzettestvéreinknek és ivadékaiknak pedig meg kell teremteni a lehetőségét, hogy itthon tanulják meg és gyakorolják anyai nyelvüket. Mert akik már nem, vagy rosszul beszélik azt, azoknak a szívében is él még a magyarságtudat. Hazalátogatva, szeretettel öleljük magunkhoz őket, s akkor ez a rész is betagolódik az öntudatos magyarságba, hogy így együtt a biztos jövő jegyesei, várományosai legyünk. Üzenhet-e szebbet, biztatóbbat ezemyolcszáznegyvennyolc csillaga? ményeket. A nemzet sorsa évszázadokban méretik. Benedek Lajos, a zseniális magyar marsall egyébként később felismerte végzetes tévedését, és 1881-es halála után nem magyar szülőföldjére kívánt hazatérni, hanem Gratz városában szeretett volna nyugalmat találni. Ez a nagy hadvezér utólag világosabban látta Március lényegét, mint kortársai és utókora? 1848 a magyar nemzet legtisztább és legnemesebb forradalma volt, amelynek igazi jelképe Március Tizenötödike. A bécsi udvar, amikor már nem tilthatta többé a magyar emlékezetet, akkor március tizenötödike helyébe április 11-ét állította, azt a napot, amelyen V. Ferdinánd szentesítette a magyar forradalmi törvényeket: az országgyűlésnek felelős magyar kormány felállítását, az évenkénti magyar országgyűlést Pesten, a választójog kiterjesztését, Magyarország és Erdély egyesülését, az egyenlő és arányos közteherviselést, a jobbágyság eltörlését, a sajtószabadságot, a nemzetőrség felállítását. Igen, mindezek Március Forradalmának követelései voltak, amelyeket a bécsi udvar kénytelen volt elfogadni. De azzal, hogy az 1867-es kiegyezés után március tizenötödike helyett sokáig április 11-ét engedélyezték „nemzeti ünnepnek”, azt sugallta, hogy mindeme reformokat nem a magyar forradalom vívta ki , hanem a császári kegy „ajándékozta” Magyarországnak. Mivel később is megismétlődött ilyen történelmi „csúsztatás”, jó emlékeztetni azokra a keserves küzdelmekre, amelyeket a Negyvennyolcas Forradalom eredményeként felállított magyar országgyűlésben vívtak azért, hogy Március Idusa legyen a nemzet ünnepe. Ez a nap ugyanis a magyar nemzet belső erejének, igazi lelkiségének, megújhodásának jelképe. A múló érdekek fölé emelt nemzeti egység örök mementója. Mert nemzetünkben is mindig lesznek belső széthúzások, különérdekek vagy éppen pártos elfogultságok, mint a nemzetek mindegyikében vannak, de a megmaradás szent ügye soha nem lehet vita tárgya, nem lehet alku vagy taktikai megalkuvás, kitérés, gyáva visszavonulás. Lehetne-e például másként szemlélni, megközelíteni anyanyelvűnk, iskoláink veszedelmét Északon, Délen és Keleten is, mint a nemzeti összefogás felelősségéből? Vajon a márciusi ifjak kihirdették volna-e a Tizenkét pontot, ha azt latolgatják, hogy megálljunk, jó forradalmárok, vajon nem sérti-e ez a szomszédok, akkor jelesen a Bécsi kamarilla érzékenységét? Március Idusa
