Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
1998. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal // Őrizzük meg értékeinket! KÁNYÁDI SÁNDOR A kökösi hídon Beszélgetés Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspökkel Nincs még négy esztendeje, hogy Budapest belvárosában, a Szabadság tér 3. szám alatti ház falán egy szolid, koronás címeres fekete tábla hirdeti: itt székel a Katolikus Tábori Püspökség. Tábori püspöke épp négy esztendeje van a katolikus egyháznak s az országnak, 1994. áp-rilis 18-án hirdették ki: a pápa Ladocsi Gáspárt nevezte ki e tisztre, címre. Ladocsi Gáspár a győri bencéseknél érettségizett, majd az esztergomi papnevelő intézetben folytatta tanulmányait. 1977-ben szentelték pappá. („Számomra nagyon nagy jel volt, hogy a születésnapomon mondtam az új misét. Éppen abban az órában harangoztak be, amelyben 25 évvel azelőtt megszülettem.”) Ókeresztény irodalomból és dogmatikából szerzett doktorátust, majd későbbi, római tanulmánya befejeztével speciális diplomát kapott. Püspökké szenteléséig mint-egy hat egyházi intézményben tanított. — A tábori püspökség, papság intézményrendszerének visszaállítása azAntall-kormány idejéhez, nevezetesen a volt honvédelmi államtitkár, Raffay Ernő kezdeményezéséhez fűződik. Egy régen-volt intézményt kellett újjászervezni. Ezért bízták e feladatot az ország legfiatalabb püspökére, hisz mindössze negy-venkét esztendős volt, amikor püspökké szentelték? — Számomra meghatározó volt, hogy ebben a korban bíztak meg újat szervező ordinárius püspöknek. Hiszen ez olyan feladat, mintha egyházmegyét irányítanék. Birkózom a feladattal, mint Jákob az angyallal. Ez a munka valóban állandó fizikai, pszichikai készenlétet kíván az embertől. Idősebb pap nehezebben tudná ellát-ni. — Mi a feladata a tábori püspöknek, a tábori papnak? A köztudat ehhez a tisztséghez háborús viszonyokat kapcsol. —A huszadik század kegyetlen háborúi — s itt nemcsak a két világháborúra gondolok, hanem a véres háborúkra Vietnamtól Boszniáig — rádöbbentették az emberiséget, a világot arra, hogy háborúval nem lehet megoldani semmit. A katonára nem azért van szükség, hogy lőjön vagy lőhessen, hanem azért, hogy a béke érdekében készen álljon a fegyverével. II. János Pál pápa nagyon sokszor üzente a katonáknak, hogy a békesség Istenének van rájuk szüksége. A mai katonák feladata elsősorban békemisszió. S ez nem amolyan ideológiai malaszt vagy maszlag, hanem kényszerítő valóság. A békét pedig csak erős lélek, szilárd kéz őrizheti. Szilárd, de nem kegyetlen kéz. Ezt a ké-nyes egyensúlyt azonban csak a hit teremtheti meg. — Ez tehát a tábori lelkészek feladata: hitet vinni a fegyvert viselők közé? Az eltelt évtizedekben szinte egységes ateista tömbbé vált a hadsereg. — Nézze, amióta világ a világ, kétféle katona van. Az egyik honvéd. Ugye, milyen szép ez a magyar szó? Én mindig nagyon szerettem. A honvéd az otthon, a haza, az egyház, a nemzet védelmét jelenti. A másikfajta katona: a janicsár, aki gépezeti eszköze a háborúnak, lélek nélküli gyilkos eszköze. Nem lehet kérdéses, melyik típus a kívánatos! Munkám során jómagam arra törekszem, hogy a magyar katona őrizze meg, vegye fel magára azt a régi nemes magatartást, amelyet leginkább ez a szókapcsolás fejez ki: vitézlő honvéd. Vitézlő honvéd legyen a magyar katona, bárhol teljesít is szolgálatot, missziót. Ennek az eszmeiségnek beplántálása, erősítése a mi feladatunk többek között. Tudom, hogy megkopott ez az eszme is az eltelt időkben; tudom, hogy sok mindent helyre kell hozni, de a múlt kötelez bennünket. S különösen az idén erősödik fel ez a kötelesség, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját ünnepeljük, s ez egyben az önálló magyar honvédség létrejöttének ünnepe is. Nem azt nézzük hát, a ránk bízottaknál mit veszítettek el, hanem az a fő gondolatunk, hogy miben kell megerősíteni testvéreinket. Azzal kell kezdenünk, hogy lehetőséget terem-tünk az emberek szívében az evangéliumnak. A napi gyakorlatban ez sokszor azt jelenti, hogy felnőtt embereket tanítunk a Miatyánkra. Fel kell is-mertetni velük, hogy értéket hagy el az életéből az, aki kihagyja az evangéliumot a létből. De ezt nem lehet erőszakolni, ehhez kevés bármilyen csiszolt retorikájú prédikáció. Minden embernél más és más út vezet — igen lassan — eredményhez. Mi „szóló szolgák vagyunk csupán” — ahogyan nagyon szépen fejezi ki a Korinthusi levél egyik fordítása a feladatunkat. — Ladocsi Gáspárt mi szólította a papi hivatás felé? — Ezt igen nehezen tudom megfogalmazni. Talán az, hogy nagyon megszerettem a keresztény tanítást. Ez a tanítás, amely nemcsak a Szentírást jelenti, de magát a keresztény géniuszt, több, mint filozófia, több, mint költészet, s ez minden emberi kultúrát minduntalan megújulásra tudott in-spirálni. Hát nem felemelő ezt a géniuszt szolgálni? Ezért szeretem a liturgát, a cselekvő liturgiát, ahol egy kéztartásnak is megvan a jelentése, a szónál is több kifejezőereje. A kereszténység hordozza és egységben tartja az emberiség kultúráját: az irodalmat, zenét, képzőművészetet együtt mutatja fel a miséken, immár századok óta. — Ady szerint a Kárpát-medencében a költőnek mindennek kell lennie, vátesszé kell válnia. Mi a feladata e térségben a papoknak? —A papság feladata, legfontosabb feladata, hogy Istenhez elvezes-se az embereket, úgy, hogy egymással megbéküljenek. Az egyes emberek éppúgy, mint az egyes nemzetek. Az egyháznak óriási lehetősége és küldetése, hogy Isten asztalához (jelképes értelmű asztal ez!) úgy vezesse oda az embereket, hogy ők egymásnak át tudják adni értékeiket, s úgy tudjanak megbékülni. — Közéleti feladatot is kell vállalniuk a katolikus papoknak? — Ettől a szótól én óvakodom. A köztudatban a közéleti szinte egy a politikaival. Márpedig egy papnak nem szabad napi politikai feladatokat vállalnia. Egy papnak a nemzetét kell szeretnie, a közjót kell elősegítenie! — Nem leszűkítése ez a papi feladatoknak? Gondoljunk csak arra, hogy nálunk a középkorban a király sem hozhatott jelentősebb döntést főpapi beleegyezés, hozzájárulás nélkül. Nem vonult ki túlságosan is a katolikus egyház a jó értelemben vett közéletből? — Én azt hiszem, nem. Egy pap maradjon pap, ne akarjon politikus lenni! Nem azt mondom, hogy húzódjon vissza a templom falai közé, ám aktív politikai feladatot nem vállalhat. Ez a katolikus egyháznak a 2. Vatikáni Zsinat által letisztázott tapasztalata. De a papnak a híveit mindig meg kell védenie. S leginkább úgy védheti, ha felvértezi őket hittel, öntudattal, nemzettudattal. A papságnak, de a híveknek is, kötelessége saját egy-háza, nemzete érdekeinek a megoltalmazása. Mik ezek az értékek: az envangélium, hittételeink, történelmi, kulturális örökségünk. Mindaz, amelyet az emberiség, a nemzet Krisztus-szolgálata, önmaga megbecsülése és gazdagítása érdekében felhalmozott. De nem úgy kell őrizni eme értékeket, mint múzeumi tárgyakat. E században sokan szerették volna a templomokat „múzeumokká” tenni! A gyökereinkből táplálkozva meg kell újítanunk kultúránkat. Mit érne nekünk, ismervén a gyönyörű barokk Mária-éneket, ha századunk nem tudna teremteni hasonlókat? Ismétlem, igaz kötelessége egy papnak, hogy szolgálja egyháza és nemzete értékeit, megőriztesse azokat, s hogy felmutassa: mindez eleven valóság számunkra. Úgy hordozzuk nemzeti-egyházi kultúránkat, őrizzük gyökereinket, hogy szívünkből, lelkűnkből új ágakat, virágokat hajtson. — Ha ezt a papok el tudják érni, tehát hogy ismerjék az emberek, mi a valódi értékrend, s amellé is álljanak, akkor közvetve a politikai értékeket is meghatározzák. — De én ezt hangsúlyozom: közvetve. A világi híveink feladata, hogy ezeket az értékeket a politikai életben is képviseljék. A pap feladata, hogy eme értékekre orientálódjon. No, persze, ez nem könnyű feladat, s nem is valósul meg máról holnapra. Elég végiggondolni, hogy ebben a században mi minden volt, ami a lelket koptatta, torzította. Talán még a papban is. Néhány esztendő alatt kiigazítani egy évszázad torzításait - még Krisztus Urunk apostoli csapatának sem sikerülne. — Végezetül: Ladocsi Gáspár tábori püspök hogyan szólítaná meg a híveket a közeledő, sorsfordító választás előtt? — Mielőtt erre válaszolok, hadd mondjam el, hogy egy tábori püspöknek minden politikai értelmezéstől óvnia kell magát, hiszen a hadsereg nem politizál. S ez így helyes. Keserű történelmi tapasztalat, hogy háborúk után, ha bűnösöket kerestek, az mindig a katona volt. De azokra, akik meg-szavazták, elindították a háborút, csatába küldték a katonákat, jelesül: a politikusokra kevéssé vetült a figyelem a felelősségre vonáskor. E kitérő után rátérek a választásra. Arra kérem a híveket: menjenek el szavazni, éljenek a jogaikkal ! Felhívom a figyelmet: csak olyan pártra adják a voksaikat, amely az Istennek is tetsző értékeket képviseli, nemcsak szóban, de tettekben is. Szervátiusz B. Klára Itt könyöklők szótlanul áldozócsütörtök rémült s révülő fiaként, hallgató magyar harangok között. Csönd van, megnyikordulnak derékban a nyomorult állapotban felnőtt fák, ha megcsavarja őket a szél. Nem vagyok egyedül. Ettől rémülök, hogy sokan sem vagyunk, kik arasznyi idővel a választások előtt körmünket egy halódásra ítélt nemzet tétlen karjába marjuk: Ébredni kell, a megmozdulás ideje jött el, oly idő, mikor ki-ki egy arany garast tehet le az asztalra szavazatával ! A magyar nemzet szemtől szembe került saját gyávaságával ezelőtt négy esztendővel, azokra szavazott, akik kutyába se vették évtizedekig. Az idő megfordíthatatlan, kár lenne ezen keseregni, magam sem ezt teszem, csak emlékeztetek a megfordíthatatlan idő mai ajánlatára: íme, május elején adódik a múló idővel egy lehetőség helyrehozni egy ország szegény millióinak tévedését. És ezt a tévedést csak önnön szavazatával hozhatja helyre. Itt ülök, ma sem reménytelenül, sőt, nagy, nagy bizakodással. Elnémultak a magyar harangok, némaságra ítéltettek az igazságok négy esztendővel ezelőtt. Ami maszlag, hazug szó, azt mind megetették eme ország szegényeivel a kormány nemzetellenes intézkedései. Soha ilyen mohó csürhét! Soha nem láttunk ennyire falánk zsebelőt, ilyen gagyogva, pöszén szónokoló, dadogva ámító társaságot, mely bánt és elbánt a nemzet és az ország dolgaival. Vajon hová mennek a harangok, melyek az igazat hirdették, a jó győzelmét és föltámadását? Rómába mentek a magyar harangok is, vagy azokat is eladták szuvenírnek, valutáért? Izraelbe mentek-e az igazság magyar harangjai kárpótlás gyanánt? Itt ül velem szemben Pilátus, a római helytartó, és vad szemekkel mered a magyar kalácsra, mozdulatlanul. Mit tett és mit nem tett meg Igaz Jézus életéért? Hatalma volt, mire fordította? Nem tudhattam, hogy Istennek fia, így védekezik. Ha tudtam volna, akkor sem tehettem volna Isten akarata ellen, mert ő akarta halálát önnön fiának... Gyönge ember, ki a megfoghatatlan törvényekre hárítja a dolgok menetét. Gyönge, ki a hatalmát nem az igazság, a tisztaság védelmére szorítja. A magyar kalács didereg előttünk a húsvéti huzatban, és várjuk, erősen várjuk a feltámadást. Pilátus reménykedik, hogy majd helyrebillen az ő tehetetlen ártatlansága is, mossa kezeit. Ám mi nem ülhetünk ölbe tett, karba font, lekötözött karokkal akkor, mikor a nagy nehezen kicsikart és százszor kiböjtölt és megszenvedett és megcsonkított lehetőség kínálja magát az igaz döntésre! Egy garast, egy szavazatot egy megbízhatóra, és milliomos lészen a holnap! ÁVO-n, Kádáron, koldusgarason nevelkedett nemzet már nem engedheti meg magának, hogy csak hátulról figyelje az elsuhanó időt, alkalmat, miközben nyakra-főre nyergeinek szomszédaink. Meddig, s még májusban is mi leszünk a világ kiegyenesedett gerincű népei között az álmos kicsiny madársereg? Belékeseredek, lám, abba a4 ünnepbe, melyre esküsznek a keresztények, mindazok, akik hisznek az Igaz feltámadásában. És akik kilopták a szemét is a mostani magyar népnek, hogy ne láthassa a maga igazát és az ő illegő palotáikat, köpnek erre a reményteljes áhítatra. Mert ebből élnek. Néma magyar harangok és harangozok közt ülök, szinte már vigasztalom a megkeseredett helytartót, Pilátust, hogy keserű ínyét oldja reménynyel és a diós magyar kaláccsal, hiszen föloldozó időt élünk: a becsapott nép tehet igazságot békés erővel, ha lészen ereje s szeme arra. Valamit motyog Pilátus az ígéret földjéről, s azt mondom: nem, nem Magyarország az a föld, melyet odaígérhetnek földi hatalmak másnak. És a harangjaink visszajönnek igenis Rómából, és zengeni, rengeni fog a hazai föld s mindazoké, akik megbűnhődték immár a saját tévedésüket. Ezt a földet odaígérték ukrán, román, afgán, kínai, vietnámi, afrikai beözönlőknek, most, márciusban. Ez volt ennek a kormánynak az áldozati márciusa: a rendőrség nem avatkozik abba, kiket enged be a hivatal. Hát jöjjenek a palesztinok, gyilkolják itt egymást, majd aztán követelik a kisebbségi törvényt, kínai kerületet... Pilátus hátra dől és nem hisz nekem. Azt kérdi: Ki a császárotok? Mit mondjak? A Nyugat? A Pénz? A törvénytelenségben Őrjöngve rabló nyakkendősek és kormányszintű védőik? Mind igaz, és kevés. Hát ez lesz a jövő négy, tíz, száz év Magyarországának a jövője 1998 májusa után is? Mert EZ MÁR VALÓSÁG. Ezt akarja ez a ma-is-kommunista párt, a ma-is-hazátlan szedett-vedett demokrata töltelék kiteljesíteni. Hát szavazz, hazám! Ha nyögve is. Mert az lesz a jövő valósága, amit ma elhatározol. És ha ma tévedsz, minden áldott éjjel malomkővel a melleden alszol. Mert ha ki kétszer, háromszor botlik ugyanabba a kőbe, az ne várja a Nyugat s az égiek kegyelmét. Mit lát a Nyugat? Azt is, hogy Hóm Gyula, Kovács László, Keleti György párttagsága több mint száz év. írja ezt az Egyesült Államok Biztonságpolitikai Központja, Frank J. Gaffney. De hány száz évet róhatna rájuk maga a magyar nép, csalásért, alkotmányszegésért, törvénytelenségért, hazaárulásért, nemzetárulásért? Áldozócsütörtök van. Az Igaz meghalt, hallgatva várnak a harangok megszólalásra. Lassított a vonat a kökösi hídon. Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony, poros köpönyegét félvállra hajítva föl is kapaszkodott a hátsó kocsira. Lenn a Feketeügy feketén csillogott, békességes esti harangszót ringatott. Szívem köré apró fényes tüzek gyúltak: keresem a parton, kerestem a múltat. Béhunytam a szemem, hátha úgy> meglátnám Gábor Áron mestert szürke paripáján. Prázsmárfelől szörnyű por és füst kavargóit, s dörögtek a hídfőn a székely harangok. CZEGO ZOLTÁN Mert megszólalnak a magyar harangok
