Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. május Lenni vagy lenni! Csoóri Sándor elnöki beszámolója az MVSZ Választmánya ülésén Botrány a választmányi ülésen A Magyarok Világszövetségének Választmánya ülést tartott április 3-án, 4-én és 5-én Budapesten a Semmelweis utcai Magyarok Házában. Az 1996. októberi közgyűlés óta ez volt az MVSZ második választmányi ülése. A másfél éve tartott közgyűlésen életveszélyes léket kapott a Világszövetség hajója. Az alapszabálynak a MVSZ Nyugati és Kárpát-medencei Régiója egyes, mindenre fölkészült és elszánt csoportjai által, a közgyűlésre éjszakán át tartó, kifárasztásos, agresszív taktika segítségével ráerőszakolt módosítása szinte teljesen cselekvőképtelenné tette a Világszövetséget. Az érvényes magyar törvényekkel ellentétes szabályozást és szerkezetet fogadott el módosításként a közgyűlés, egyes külországi küldöttek külországi törvényekre vagy szokásokra való hivatkozása alapján. A szövetség korlátozott cselekvőképessége máig tart s tartani fog egészen az augusztusra kitűzött újabb közgyűlésig, amelyen a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvása révén jogsértőnek és érvénytelennek nyilvánított alapszabály módosítása megtörténik — s az MVSZ új vágányra állhat. Olyanra, amely nem a szövetség csődjébe, hanem a magyarság összefogását, támaszát szolgáló nemzeti pályára kormányozza a Magyarok Világszövetségét. Csoóri Sándor elnöki beszámolóját a szövetség helyzetének és gondjainak közreadása végett közöljük. A választmány ülésével egyidőben azonban nyilvánosságra került a Világszövetség egyik Nyugati Régióbeli tisztségviselőjének botrányos bűnügye. Az MVSZ nyugati tisztségviselője cselekménye során kirobbant botrány előszele már az egy évvel ezelőtti, 1997. évi választmányi ülésen felviharzott, bár akkor még más tartalommal, s nem is lehetett tudni, mi lesz még ebből. A MVSZ Számvizsgáló Bizottságának elnöke, Kálmán László akkor azzal kezdte számvizsgálói jelentését a választmányi tagok számára, hogy ócsárolni, sőt gyalázni kezdte Csoóri Sándort, az MVSZ elnökét. Mondatait a Választmány tagjainak óriási felháborodása fogadta. Valósággal lekergették a mikrofonos szószékről. Nem is mondhatta el beszámolóját, a választmányi tagok nem voltak hajlandók meghallgatni. Nyilvánvaló volt, hogy Kálmán, akit sem szerepe, sem felkészültsége nem jogosított föl ilyen támadásra, valakik megbízásából cselekedett. Kálmánt a Nyugati Régió delegálta a Számvizsgáló Bizottságba. A botrány után azonban, illetéktelen szerepvállalása ellenére, nem hívták vissza, hanem megerősítették beosztásában. Ezért aztán Kálmán egyes, a megbízók számára különösen gyűlölt személyeket följelentett az MVSZ Etikai Bizottságánál, „nem megfelelő” magatartásukért. Kálmán eszerint biztonságban érezhette magát, megbízói szilárdan tartották helyét a Világszövetségben. A Nyugati Régió nem vonta kétségbe Kálmán alkalmatlanságát az MVSZ tisztségviselői helyére. Holott Kálmán homoszexuális hajlama nem volt ismeretlen előttük! És Kálmán már nem is volt amerikai. Pécsre telepedett át s a kisfiúk megrontásának és a szexuális fajtalanság bűntettét itt követte el. Hasonlóan, ahogy korábbi években Franciaországban, majd Amerikában. Az MVSZ Nyugati Régiójának egyes vezetői mindent megtettek, hogy Kálmán László bűntettéről szó se eshessen a Választmány ülésén. Azt a természetes erkölcsi felháborodást, ami a Választmány tagjait elöntötte Kálmán tettei hallatán, ismét külországi törvényekre és példákra való hivatkozással szorították vissza. S bár a Baranya megyei rendőrfőkapitány, majd később újságok, sőt a Kriminális című TV-műsor is alapos tájékoztatást adott a Kálmán-ügyről, ezekben Kálmánról mindig csak mint az MVSZ tisztségviselőjéről volt szó. Hogy Kálmánt a Nyugati Régió vezetői küldték és tartották a tisztségviselők között, hogy Kálmán csak az MVSZ Nyugati Régióját és nem a Magyarok Világszövetségét személyesítette meg MVSZ-beli hivatalos tevékenységében — ezt minden „elfogulatlan” információban gondosan elhallgatták. Fejér Dénes Tisztelt Választmány! Amikor az időjárás szakemberei, az esti hírösszefoglalók után, azzal kezdik a mondataikat, hogy az elkövetkező napokra nem ígérhetnek nekünk jó időt, jóslataiktól kicsit mindig lehangolódunk. Morgunk valamit és lélekben öszszébb húzzuk magunkon a kabátot. Sajnos, a választmányi ülés kezdetén én is csak valami hasonlót mondhatok: az előttünk álló napra nem ígérhetek lebegtető, derűs órákat. Ellenkezőleg: nehéz, feszült és drámai pillanatokat ígérhetek. A magunkkal való szembesülés drámáját. Ha bevezető mondataimból azt hámozná ki valaki, hogy lélekboncolásra vagy a '96-os közgyűlés óta halasztgatott háború kirobbantására akarom a választmányt fölkészíteni—téved. Én a Világszövetségen belül már se háborúra, se békére nem akarok rábeszélni senkit, mert minden eddigi belháborúnk győzelem nélkül fejeződött be, komoly veszteségekkel és meddő tapasztalatokkal — a többszörösen meghirdetett békéink pedig álbékék voltak. De ha se háború, se lélekboncolás — akkor mi az, ami a kétnapos választmányi ülésünket megterhelheti? Nem egyéb, mint elvesztegetett erkölcsi erőnk visszaszerzésének a kísérlete. A magunk kínkeserves és hősiesség nélküli revíziója. Ennek a revíziónak az első mondata így hangozhat: a Magyarok Világszövetsége 1998 tavaszán csak részlegesen, csak félig-meddig felel meg saját eszméinek, hivatásának, hatvan év óta formálódó szerepének. Bármit csinál, bármi jót, sőt rendkívülit, mindenütt ott imbolyog vele egy árnyék, amely nagyobb, mint ő maga. Nyúlánkabb, tépettebb, kiábrándítóbb. Ez a kettősség, a köznapi lélekbúvárok véleménye szerint is, meghasonlásra utal és belső rendezetlenségre. Nem véletlen tehát, ha tagjaink közül többen is azt kérdezik maguktól: hogyan lehetséges az, hogy egyenként szinte jobban tudjuk vagy tudnánk képviselni a Világszövetség eszméjét, mint a Szövetség intézményes keretén belül? Beleértve ebbe mindent: a választott testületeket és az egyre jobban önállósuló hivatalt is. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, el kell egy gyors leltárt készítenünk: mit tettünk, hol álltunk, kevés vagy sok van-e a számlánkon? Az 1991-es újjáalakulás lidérces éjszakáját, amely mostanában gyakrabban visszaszökik közénk, termékeny évek követték. Elkezdtünk a semmiből építkezni. Azaz: magunkból. Albérlők voltunk ekkor a Benczúr utcában s a világhódításra fölszentelt képzeletbeli címerünkben mindössze egy rozoga autó képe díszelgett. De háromnegyed év múlva már a Nagy Vállalkozás: a Magyarok III. Világtalálkozója testesítette meg akaratunkat. Rá három hónapra a mi javaslatunkra megszületett a Duna Televízió, amely - ne legyünk szerények - Széchenyi István Lánchídjának modern párja, hiszen, ahogy a híd Pestet és Budát összekötötte, a Televízió így kötötte össze az egymástól elválasztott nemzetrészeket. 1994-ben pedig 99 éves használatra nevünkre írathattuk ezt a nagyszerű épületet: a Magyarok Házát! Mi más ez, ha nem sikersorozat? Ha nem konok és lendületes életrevalóság? S ezt a folyamatot teljesítette ki a Benczúr utcai székház megvétele és sok pénzbe kerülő fölújítása, a Világmagyarság ópusztaszeri Hajlékának a megépítése, a Szövetség munkáját segítő tárgyi, szellemi infrastruktúra megteremtése és így tovább. Jogos önérzettel ismételgettük akkoriban, hogy míg egyik-másik párt eladta, elvesztegette ajándékba kapott székházát, mi a jövő számára megszereztük és újjáépítettük. Sokan talán most azt gondolják: ezt már tudjuk, ez a múlt, fölösleges ezt újra és újra fölemlegetni. Egyáltalán nem az. Hiszen a múlt nemcsak események és tények halmaza, nemcsak történelem, hanem gondolat és szellem is. Igazodási pont. HaaSzövetségjelenecsakfeleanynyira volna eredményes, mint amennyire ez a múlt volt, azt mondhatnánk: sebaj! holnapra kimászunk a gödörből és újra miénk az ég! De mi nem balesetet szenvedtünk és nem is a becsület tragédiáját éljük át jó ideje, hanem szerepzavarban vergődünk, és mondjuk ki nyíltan: olyan törvényesített feltételek között, amelyek leginkább a pártokon belüli érdekcsoportok harcára emlékeztnek. Magyarul: hatalmi harcra! Mindez aránylag bársonyosan történik: a hisztéria és az ima között elterülő mezőben. De ennek a módszernek a szellemi, lelki és gondolati tartalékai mára kiüresedtek. A képlet tehát így foglalható össze: az elmúlt hét esztendőben nagyjából minden életföltételt megteremtettünk magunknak, csak magunkat nem tudtuk igazán kitalálni. Vannak programjaink, van kitűnő, könyvben is megjelentetett nemzetstratégiánk, csak közös ihletünk nincs hozzá. Csak az érzelmi ragasztó hiányzik a közös cselekedeteinkből. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden politikai és történelmi kérdéshez, az alapszerződések ügyétől kezdve a NATO-csatlakozás ügyéig hibátlanul szóltunk hozzá, olyannyira, hogy az ukrán, a szlovák, a román alapszerződések jövőjéről elmondott tételeink sorra beigazolódtak. És mégse értünk el vele semmit, legföljebb azt, hogy számunkra is kiderült: a Világszövetség súlya kisebb, mint összeadható igazságainak a súlya! Pedig, hajói emlékszem, mi nem a bukásra szövetkeztünk, nem a csökkenésre, zsugorodásra, hanem arra, hogy a parlamentarizmussal együtt járó pártosodás körülményei között legyen egy szövetség, amely a nemzet múltbeli szétszakadását és a pártok által is megsokszorozott földarabolódását ellenpontozza. Egy szövetség, amely a nevével is eszmét fejez ki: Magyarok Világszövetsége. Évekkel ezelőtt félve írtam le, de leírtam, hogy az egyetértés még a zsenialitásnál is fontosabb volna. A részérdekek ezt megakadályozták. Hadd idézzek föl egyetlen példát, amely mélyen bevilágít a gondjaink közé. A '91-es újjászerveződés csetepatéjában és később is azt a fölfogást védelmezték sokan, hogy a Világszövetségnek csupán két régió: a kárpát-medencei és a nyugati magyarság szövetségének kell lennie. Az ésszel megindokolható vágyat értettem én is, de nem értettem vele egyet. Az volt a véleményem, hogy a magyarság nem csak az emigrációban él szétszóratásban, de szétszóratásban él idehaza is. A Világszövetség tehát ne kettő, hanem három nagy egység szövetsége legyen. A gondolatnak sok ellenzője akadt még legbelsőbb köreinkben is, de szerencsére mostanra kezd a hármas egységet akaró szándék a gyakorlatban is igazolódni. A legfényesebb igazolása a Magyar Polgármesterek kétszer megrendezett világtalálkozója volt, 1000-1200 polgármester részvételével. A találkozó eszméjét, sugalmazását szinte ugyanolyan fontosnak tartom, mint annak idején a Duna Televízió létrehozását. Megindoklom a túlzást. A térségben - mindenféle nemzetközi békeszerződések nélkül - olyan autonóm államok születtek, mint például Ukrajna, Horvátország, Szlovénia, a Balti államok és Szlovákia. Ez utóbbi, félretolva mindenféle múltat, mindenféle nemzetközi szerződést, úgy szakadt le Csehországról s úgy vált autonóm állammá, hogy kijelentette: az akar lenni. Dicséretes akarat, de az emberben rögtön megmoccan az igazságérzet: ha Szlovákiának ezzel a trianoni kolonccal megterhelt önállósághoz joga volt, becsületbeli ügye lett volna valamit „továbbadni” ebből a történelmi esélyből a határain belül élő őshonos magyarságnak. Ez nem történt meg. Autonómia helyett, autonómia-pótlékként, az önkormányzatok maradtak meg egyedüli lehetőségként térségünkben. Amikor 1996-ban először rendeztük meg a IV. Világtalálkozó részeként a Magyar Polgármesterek Világtalálkozóját, az volt a mozgató eszménk, hogy minden határon túli magyar önkormányzatot parányi hazának kell tekintenünk. A legkisebb haza-sejtnek. S ezeket kell nekünk előbb egy nagy, szövevényes hálózat rendszerén belül összekötnünk: hadd működjenek együtt gazdaságilag, kulturálisan, sőt érzelmileg is. Ha semmi más nem indokolta volna eddig a többszörösen megkérdőjelezett anyaországi régió megalakítását, ez a nagytávlatú „politikai találmány” önmagában is igazolná. Tisztelt Választmány! Azt hiszem, mindenki velem együtt vallja, hogy a Világszövetségnek csakis ilyen kézzelfogható s mégis az egész nemzetet emelő ügyekkel szabadna foglalkoznia. Sajnos, szomorú bőségben torlódnak körülöttünk az efféle ügyek. Kezdve a nyelvháborúk újra és újra meginduló ostromától az oktatási ügyeken át a magyarság vagyonvisszaszerzésének a gondjáig, a népességfogyás katasztrófahelyzetétől a nyugati magyarság fájdalommentes elcsángósodásáig. De miközben le kellene állítanunk ezt az utolsóként említett folyamatot is, sőt visszájára fordítanunk, észre kell vennünk, hogy épp e nagy romlás idején milyen új lehetőségek villannak föl a nyugati magyarság előtt. Amerika és Nyugat-Európa politikusai újabban itt-ott értegetni kezdik a közép-európaiak és kelet-európaiak, a balkániak hősies és eszelős nyomorúságát, amelyet nem föltétlenül ők maguk okoznak maguknak. Ezt az időt, az első szemfölnyílások idejét nagyon okosan ki kellene használnunk. Lehet, hogy amit eddig vakon az Óceánnak mondtunk, az Eiffel-toronynak, a New York-i Szabadságszobornak, mostanában értőbb füleknek mondhatnánk. Márpedig jó időben mondani valamitannyit jelent, minthaegy új igazságot rögtön egy másikkal is megtoldanánk. A legkíméletlenebb mondatot most kell kimondanom magunkról. A Világszövetség mostani zilált állapotában képtelenek lennénk korszakos föladatokat elvégezni. Honfoglalási ünnepségeket, találkozókat, előadásokat szervezni továbbra is magas szinten tudunk, de amíg a magyar közéletet és ugyanígy a határon túliakét is a puszta létünkkel nem tudjuk erkölcsileg és gondolatilag befolyásolni, addig csak a Magyarság Hivatalaként vagy Szervező Irodájaként működhetünk. Be kell látnunk, hogy a Világszövetség első, küzdelmes, de sikeres korszaka lezárult és most el kell kezdenünk a másodikat. Nem lesz könnyű. Az 1996-os közgyűlés ahelyett, hogy kapukat és távlatokat nyitott volna, besötétítette a házat és a szíveket is. Olyan alapszabályzatot fogadott el, amelyről jó néhány pontján kiderült, hogy törvényellenes. Nem én állítom ezt, hanem a Legfőbb Ügyészség. Ez az alapszabályzat valamilyen megfontolásból korlátozni akart bizonyos tisztségviselőket, de ehelyett relativizálta a Szövetség működését. Semmi sem érvényesülhetett a legjobb szándékok szerint. Néha már elfogadtam Goethe igazát, aki azt jelentette ki: „Inkább egy igazságtalanság, sem mint a káosz.” Mert az jött törvényszerűen. Néha nem tudtam, hogy a főtitkár, a főkönyvelő vagy netán valamilyen „magasabb rendű” eszme irányítjae a Szövetséget. Sőt, némelykor, rossz óráimban már arra is gondolhattam, hogy valamilyen ismeretlen bűn, megromlott harag vagy a Szövetséget felhasználó, célratörő érdek férkőzött közénk is, mint egyik-másik pártba. Minden mondatom mögött tények és személyes tapasztalatok halmozódtak föl, de mégse kívánok most kirakodóvásárt csinálni belőlük, mert hamarosan múltidejűvé válnak. Ugyanis külső és belső kényszerek egyaránt abba az irányba löknek mindnyájunkat, hogy augusztusi közgyűlésünkön új alkotmányunk, vagyis új alapszabályunk legyen. A ’92-esnél időszerűbb célkitűzésekkel. Ezt az alapszabályt, eredeti céljainkon túl egyetlen nagy akaratnak kell áthatnia: annak, hogy a számunkra fontos európai integrációt megelőzve a mi magyar-magyar integrációnkat kell megteremtenünk! Tisztelt Választmány! Nemcsak az ország, mi is választás előtt állunk. S miután —Adyval szólva — tudjuk, hogy harcunk mindig a magyar pokollal van, azaz magunkkal, a szavazó cédulára egy új választói föltételt ajánlok. A lenni vagy nem lenni kérdése helyett egy másikat írjunk elő magunknak. Egy másikat, amely így hangzik: lenni vagy lenni! A Nyugati Magyarság Magyarországon megrendelhető rózsaszínű postautalványon: 1022 Budapest, Bimbó út 53. Kérjük, ajánlja az újságot barátainak, ismerőseinek is! * Ara eqy évre: 1250 Ft. L______________J
