Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
1998. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal A Magyarok Világszövetsége felhívása a magyar választókhoz Honfitársak! A világ magyarsága sorsdöntő választások előtt áll. Bízunk abban, hogy a magyar nemzet ennek tudatában járul majd az urnákhoz, megcáfolva a magyarországi sajtó egy része által sugalmazott közönyt. A világ magyarsága érdekvédelmi szervezetének a nemzet minden részéből összegyűlt képviselőiként szeretettel kérjük minden, a magyar nemzet és család jövőjéért aggódó honfitársunkat, hogy vegyen részi a választáson és döntésével segítse elő az ország és a nemzet demokratikus fejlődését, helyzetének jobbrafordulását. Vegyékfigyelembe, hogy minden harmadik magyar—a történelem igazságtalansága folytán — az ország mai határain kívül él, ezért ne felejtsék el azt, hogy lélekben ott vannak velük azon nemzettársaik, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy szavazatukkal közös sorsunkat alakítsák. Szeretettel kérjük a választópolgárokat, hogy döntésük pillanatában legyenek tudatában az alábbiaknak: A magyarság legalább 1100 éve ősi államalkotó nemzet Európában, és meghatározó tényezője az európai kultúra alakulásának. Az 1222-ben kiadott Aranybulla révén Anglia mellett a földrész legrégibb alkotmányos renddel bíró állama. Az elmúlt évezred e nép és nemzet számára az állandó küzdelem és szívós építkezés évtizede volt. Ebben a harcban és építésben a magyarság a nyugati értékrendet védelmező és értékkincset gyarapító szerepet vállalt. Ezen értékek közül a nemzeti függetlenség és az emberi szabadság volt az, amelynek legáldozatosabb zászlóvivőjévé vált. Minden nemzeti fejlődésnek, társadalmi gyarapodásnak elengedhetetlen feltétele, hogy a közösség tagjai nemzeti értékeikkel is tisztában legyenek, és azokat felelősséggel képviseljék. Ez a tudat és szándék adja a nemzet minden tagjának az összetartozás tudatát is, függetlenül attól, hogy hol él. E közösségi érzület az alapja annak a nemzeti szolidaritásnak, amely önmagában érték, erőforrás és a felemelkedés egyik biztosítéka lehet. Budapest, 1998. április 5. A Magyarok Világszövetsége Választmánya Állásfoglalás A Magyarok Világszövetsége Fővárosi Szervezetének Elnöksége sajnálattal állapítja meg, hogy a közakarat ellenére az ellenzéki pártok összefogása nem valósult meg. Az összefogás elmaradása a nemzeti elkötelezettségű ellenzéki pártok súlyos történelmi felelőssége. Az MVSZ Fővárosi Szervezetének Elnöksége felszólítja az ellenzéki, nemzeti elkötelezettségű pártok vezetőit és képviselőit, hogy a májusi országgyűlési választások sorsdöntő második fordulójára vonatkozóan állapodjanak meg abban, hogy pártjaik kevesebb szavazattal bíró jelöltjei — a kölcsönösség alapján — lépjenek vissza a több szavazattal rendelkező jelöltek javára. Egy ilyen megállapodás nyilvánosságra hozatala nagymértékben hozzájárulna—a csalódás miatt — a választásoktól távolmaradók, az umakerülők számának csökkentéséhez. A fenti állásfoglaláshoz az alább megnevezett mozgalmak is csatlakoztak: dr. Bene Éva s.k. az MVSZ Fővárosi Szövetségének elnöke Fekete Gyula s.k. az MVSZ Nemzeti Együttműködési Bizottságának elnöke Győrffy Rózsa s.k. az Istennel Magyarországért Mozgalom elnöke László Jenő s.k. a Magyar Egységért Mozgalom elnöke dr. Murányi László s.k. a Magyar Megújulási Mozgalom elnöke Dr. Pecze Ferenc s.k. a Hunyadi Szövetség elnöke Elbirtoklás Április 28-án dönt arról a Magyarok Világszövetsége, hogy milyen választási felhívást tegyen közzé. Bevezette ezt az MVSZ fővárosi szervezete elnökségének múlt héten közzétett felhívása. Ebben azt jelentették ki a nyilatkozók, hogy súlyos történelmi felelősség terheli az ellenzéki pártokat, amiért nem jött létre „a közakarat ellenére” az ellenzéki összefogás. Ezért — még időben — felszólíttatnak ezen ellenzéki és nemzeti elkötelezettségű pártok, hogy a választások második fordulójában, kölcsönösen lépjenek vissza a jobb eredményt elért hasonló jelölt javára. Ennyi. A nyelvvel bármit meg lehet tenni. A nyelv — szegény! — megengedi, hogy néhány kevesek által ismert szervezet vezetője nyilatkozzék a magyarság nevében. A papír elviseli, hogy visszaéljenek olyan fogalmakkal, mint nemzet, nemzeti elkötelezettség. Csak egy végtelenül provinciálispolitikai környezetben történhet meg, hogy egy ilyen közeg minden zavar nélkül a világmagyarság nevében nyilatkozhasson. Az pedig egyszerűen csodálnivaló, hogy ezek az aláírók kijelentik, hogy ők tudják, mi a közakarat ma Magyarországon. Ha a nemzet Torgyán József lenne, beperelné az aláírókat, mert amit ezek a hölgyek és urak művelnek, az minimum nemzetgyalázás. Kisajátítanák a magyarság iránti hűséghez, a nyelv és kultúra szere tétéhez való jogot. A nemzet egy részétől megtagadják a nemzethez való tartozás jogát. Ez már volt néhányszor így a magyar történelem e századában. Irracionálisnak tartom, hogy a teljes társadalom adóiból tartsanak fenn épületeket, fizessenek költségeket ilyen közegnek. A nemzeti eszme ilyen elbirtoklását épp ésszel nem finanszírozzák. Hogy ez így történhetett, annak oka az is, hogy a nemzeti kérdésről való beszéd szabad préda lett. A magyar baloldal, a polgári radikálisok, szabadelvűek nem tudják megtalálni a megfelelő stílust. A problémákat ismerik, de a témát átengedik. Vagy úgy tesznek, hogy a dolgok majd megoldódnak maguktól. A dolgok maguktól nem oldódnak meg, és a nemzeti kérdésről lehetne beszélni úgy, hogy közben nem sérülnek az integrációs érdekek. Ha a nem nacionalista magyar politikai élet lemond erről a beszédről, akkor eluralkodik az említetthez hasonló értelmetlen diskurzus. A minap bökte ki a televízióban egy közéleti férfiú, hogy a tizenöt milliós magyarság nemcsak nyelvi, kulturális közösség, hanem „politikai nemzet”. Valaha ezt a fogalmat a történelmi Magyarországon használták, beleértve a nemzetbe azokat, akik kultúrájukat, nyelvüket tekintve nem voltak magyarok. Adott esetben egy ilyen gondolatkísérlet hasonló kacskaringókat járhat be, mint a kettős állampolgárság bizarr ötlete. A Magyarok Világszövetsége szerencsétlen sorsú szervezet. Hosszú ideig volt a mindenkori kormányok eszköze a nyugati magyarság csalogatására. A rendszerváltozás után vállalhatta a kárpát-medencei magyarok képviseletét is. Ezzel együtt a magyarországi magyarok bizonyos szervezetei is bekerültek a szövetségbe, s ahogy ezek váltak hangadóvá, úgy csökkent az esélye annak, hogy a társadalom megfelelő támogatást adjon a kisebbségvédelemnek. A névvel visszaélnek. Kérdés, mi lesz a felhívásban. Megmondják-e, kire kell szavazni, ki a nemzeti, ki nem? Kijelölike a Semmelweis utcai Magyarok Házában — az épületben Árpádház néven étterem működik —, hogy ki nemzeti, kire szavazzon a hazai magyar? Miklós Gábor (Népszabadság) Fekete Gyula válasza Tisztelt Főszerkesztő Úr! A Népszabadság 1998. április 21-i számában, a „Külpolitika-Álláspont” rovatban Elbirtoklás címen bírálat jelent meg az MVSZ Fővárosi Szervezetének a választásokkal kapcsolatos állásfoglalására Miklós Gábor tollából. A Népszabadság glosszaírója nagyon felháborodik azon, hogy a „nemzeti kérdésről való beszéd szabad préda lett”, s hogy léteznek olyan állampolgárok, akiknek a nemzetről, a közakaratról és a nemzeti összefogás szükségességéről más a véleményük, mint az övé, akik fel merészelték vetni a „kettős állampolgárság bizarr ötletét” s mindezt „minimum nemzetgyalázásnak” és a „nemzethez való tartozás megtagadásának" minősíti. Mi viszont természetesnek, sőt kívánatosnak tartjuk, hogy véleményét mindenki szabadon képviselje, még abban a gyakori esetben is, ha az nem egyezik a Népszabadság viharos múltú glosszaírójának véleményével. Tisztelettel: Fekete Gyula az MVSZ elnökségi tagja KENESSEY CSABA Magyar feltámadás A Málta előtt hadihajók fedélzetén megtartott Bush—Gorbacsovcsúcstalálkozón még nem tudjuk pontosan, milyen szerződéseket, megállapodásokat kötöttek. Tény, hogy ezután megkezdődött a Nyugat-Európában állomásozó (megszálló) szovjet csapatok kivonása. Ezzel véget ért a „hideghábo-rú” és kezdetét vette egy új köntösbe bújtatott, a nyugati kapitalistákat már nem megölni akaró, hanem velük közösen (elsősorban saját zsebre) nyereséget termelő hierarchia kialakítása, amit elneveztek „demokráciának”. Itt kell keresni minden mai probléma gyökerét, mert innen, ebből a „melegágyból” vezethető le mindaz, amit az elmúlt nyolc év alatt a volt csatlós államokban tapasztalhattunk és tapasztalunk a mai napig. Semmi sem történt véletlenül! Ebből következik, hogy a diktatúrából való átmenet nem meglepetésszerűen (ez csak egy forradalmi hatalomváltással lett volna lehetséges), hanem tervszerűen, minden eshetőséget többször is latolgatva, mint egy vezérkarilag kidolgozott visszavonulás zajlott le. Minden lehetőség alapos kiértékelése után az egész scenáriót előre jól megtervezték és pontról pontra véghez is vitték. Itt meg kell jegyezni, hogy az időközben beállott nemzedékváltás is egészen más hozzáállást hozott magával, mint amit a régi ortodox bolsevisták gyakoroltak. A diktatúra alatt kialakult maffia-féle érdekközösségek mélyen maguk alá gyűrték az amúgy is elkorhadt bolsevista, lenini-sztálini ideológiát. Alapjában véve ezekben az időkben már — eltekintve egy-két megkövesedett politikai dinoszaurusztól, mint pl. Ceausescu vagy Honecker és Kádár János — senki sem hitt a „nagy eszme”, a kommunizmus megvalósíthatóságában. Már réges-régen minden pártfunkcionárius a politikai szólamokat csak és kizárólag saját hatalma, azaz anyagi nyerészkedési lehetőségeinek további mérték nélküli növelésére használta fel. Ez a mentalitás vált az egész ország, az öszszes leigázott nép alapfelfogásává. Senkit sem érdekelt már semmiféle idológia, ekkor már mindenki tudta, hogy az egész egy nagy hazugság, no de ha ebből a dácsa, a „kacsalábon forgó palota”, a balatoni üdülő, vadászás és a vadászházakban megélhető orgiák vagy más előnyök, pl. svájci bankszámla stb. származhattak, akkor az ideológiát nyugodt lelkiismerettel (ha volt ilyen nekik!) sutba vágták. Ennyit ért a nagy eszme, a pártideológia! Mi következett mindebből? Az átalakulás, a demokratikus, többpártrendszerre való átállás egy alaposan megfontolt és kitervezett forgatókönyv szerint ment végbe. Jó előre kielemezték, mik az ismérvei egy nyugati típusú demokráciának. Ezen receptkönyv szerint megalkották saját „demokratikus alapokon álló” pártjukat, melynek már semmi köze nem volt az évtizedes elnyomó párthoz — csak a tagjai maradtak ugyanazok! A titkosszolgálatok külföldi tapasztalatai alapján jó előre tudták, hogy mik azok a módszerek, amelyekre hatalmuk megerősítéséhez okvetlenül szükségük van. Ily módon maradt a média a pártfunkcionáriusok kezében, és ezt a hatalmi jogart ki nem adták a kezükből, semmi áron. No de nem csak saját pártjukat alkották a fent vázolt módon újjá. Mivel a demokrácia fontos „kelléke” az ellenzék, hát gyorsan azt is megalapították! Minden „ellenzéki” pártba jó előre beültették saj át embereiket — ezek voltak a leghangosabb antikommunisták! —, majd a sok jóhiszemű és politikai változásokat váró ember vállain hordozva, hamarosan vezető pozíciók birtokosai lettek. Ezen ismeretek birtokában válnak az ellenzéki pártokban lefolyt bomlások érthetővé. Tudták, hogy a diktatúra utáni (szabad) választásokon semmi lehetőségük a nyerésre, mert a felgyülemlett népharag, a meghurcoltatások emlékei — csatornázva ugyan—elsöpri őket a hatalomból. Mindezek ellenére „igen kellemes” szituációba kerültek — ami szintén nem véletlen! Ők lehettek az „ellenzék”, és a felszabadult ország kilábalási nehézségeit—amit alapvetően ők, a régi hatalmasok okoztak—mind a demokratikusan választott kormány számlájára írhatták. Az ország népe a demokráciától hirtelen nagy jólétet várt, ami alapvetően lehetetlenség volt, mivel az elmúlt évtizedek gazdasági és politikai, valamint strukturális bűneit nem lehetett máról holnapra megoldani. Programozott volt a kiábrándulás — és ők erre vártak! Közben a média minden területén fondorlatosán megszerezték (megtartották) hatalmukat, ezáltal az utca emberét — aki ebben a teljes káoszban képtelen volt kiismerni magát—saját érdekeik szolgálatára használták. A gépezet jól olajozottan működött. (Lásd taxis-sztrájk és még sok más.) Mindezt az előkészítő munkát a kádári korszak utolsó kormánya tette. A forgatókönyvet azonban eddigi gazdáiktól kapták. Ebben az időben vált a pártvagyon privát tőkévé, az államvagyon ugyancsak a hatalmasok pártja bűvkörében található, jó elvtársak” gazdasági vállalkozásaiba folyt. Ezután már nyugodt lelkiismerettel szemlélték a demokratikus magyar kormány vergődéseit, mint a halász a hálóban fennakadt halét. Mi is történt egyáltalán? Az előbbi diktatórikus rendszer a hatalom gyakorlásának más módszereire tért át. Igen gyorsan vedlettek át a diktatúra képviselői demokratákká, mintha a demokráciát, a többség akaratának elismerését ők találták volna ki. Ilyen átváltozást csak az állatvilágban találhatunk, ahol ezt mimikri-jelenségnek nevezik. Hihetetlen gyorsasággal tudtak az elvtársakból elvúrrá átvedlett pártfunkcionáriusok 180 fokos fordulatot megtenni. Az eladdig gyűlölt kapitalizmust és annak képviselőit, valamint a nyugati világ védelmi rendszerét, melyet pontosan aVarsói Szerződés hódító (világhódító) törekvéseinek megállítására hívtak életre, most a régi ellenségek — minden lehető módon — országuk számára elengedhetetlen szükségességű rendszernek nevezték! Ne taglaljuk itt a NATO szükségességét, ezt megtették már sokan, de próbáljuk magunkat azon NATO-országok vezetőinek a helyzetébe beleélni, akik évtizedeken keresztül fogcsikorgatva álltak a Varsói Szerződés államaival és azok képviselőivel szemben, most ezeknek kell a volt ellenfeleket hirtelen mint szerződéses bajtársat, baráti országot elfogadni. Nem kis feladat. Sem nekik, sem a magyar átlagembereknek, aki ezáltal még jobban összekeveredik és kérdi magától nap mint nap: ez lenne a demokrácia? Tábornokok, akik nemrég az utolsó kivonuló orosz katonát a kötelező oroszos csókkal (elvtársi cvikipuszi) búcsúztatták, ma a NATO vezetőivel ünnepük hazánk csatlakozásának lehetőségét. Mindez a politikai életben is éppígy zajlott le, a magyar demokrácia nagy szószólói javarészt régi el vtársak, akik évtizedeken át készségesen szolgálták ki akkori gazdáikat, minden tekintet nélkül országunk igényeire. Talán pont e szolgalelkűség, e politikai kiszámíthatóság folytán váltak a Nyugat számára elfogadhatóvá. Ezt tanulták évtizedeken keresztül, ezután is azt cselekszik, amit „fentről” tőlük megkívánnak. Ezek politikai idegenlégiósok, a zsoldért minden feladatot a legnagyobb megbízhatósággal elvégeznek. Hol marad ebben a gondolatmenetben a sokat szenvedett magyar nép? Az eddigi tapasztalatok szerint: sehol! Az életszínvonal a különböző „csomagok” hatására rohamosan csökkent, a közbiztonság eddig ismeretlen mélységbe zuhant, a botrányok tömege „szórakoztatta” az ország lakosságát, ide tartozik az ÁPV Rt. ügye, a gázolaj szőkítése, a Nyírfa-botrány stb. Egy egész újságot meg lehetne tölteni a kiderített vagy inkább feltárt botrányok felsorolásával. Mi lett a következményük? Semmi! Gondoljuk meg, kinek volt érdeke az ügynöktörvény meghiúsítása? És itt kell a ma Magyarországon élő, dezilluzionált embernek, a választópolgárnak felocsúdnia! Rá kell jönnie: az, hogy elfásultan éli a (vélt) „demokráciát” és halkan mormolja magának, hogy úgysem lehet tenni semmit, nem más, mint a régi párthatalmi időkből magával hozott, beidegzett reakció, ami szerves része a mostani hatalom politikai célkitűzéseinek. A politikai mákony hatására elaltatott ember nem tiltakozik, nem emeli fel a fejét, nem izgatja fel magát az eltitkolt gaztetteken stb., vagyis nem tesz ezek orvoslására semmit, azaz egyszerűen nem megy el szavazni. Megmarad ,jó elvtársnak”. Itt jutottam el gondolatmenetem és elemzésem végéhez. Magyarok, testvéreim, egy tehetséges nemzet vagyunk, tudunk és tudtunk minden időkben a magyar névnek becsületet és megbecsülést szerezni! Mind az anyaországban, mind a külvilágban. Sok tehetséges embert üldöztek el hazánkból, mert vagy nem adtak nekik kibontakozási lehetőséget, vagy mert önálló gondolkodásmódjukkal veszélyt jelentettek a mindenkori leigázóknak. Nem elegendő csak sóvárgással a másik országokra nézni, hisz ott sem ingyen kapták ajót, maguknak kellett megteremteni. Eljött az ideje annak, hogy hazánkban ne csak látszólagos demokrácia, azaz egy demokratára uralkodjon, hanem adjuk meg magunknak az összes, a szabadsággal együtt járó lehetőséget. Mindehhez azonban az eddig elmaradt tavaszi nagytakarításra van szükség. Átvedlett politrukokkal egyetlen országban sem lehet valós demokráciát létrehozni. Fel kell használni a demokrácia ad-ta lehetőségeket és meg kell tanulni élni velük. Nem egyszerű feladat, mert a demokrácia egy gondolkodó, felelősségteljes embereket igénylő rendszer. Aki ezt nem akarja, maradjon az eddigi átvedlett párthatalmi államrend mellett, ott minden biztonsággal megállapítható, senki sem fogja gondolkodásra ösztönözni! Nyugodtan nyüszíthet a küszöb alatt tovább. Ezek azok, akik nem mennek el szavazni! Logikájuk hasonlítható ahhoz az emberhez, aki szakadó esőben is csak a kaiján hordja az esernyőt és semmi sem készteti arra, hogy kinyissa és alá álljon. Esetleg még száraz is maradhatna! A választópolgárok, főként azok, akik „politikailag elfásultak”, gondoljanak arra, milyen felelősséggel tartoznak az egész magyar közösségnek, a jövő nemzedékeinek. Kell, hogy felötöljön bennük a gondolat: itt az ideje annak, hogy magunk vegyük kezünkbe sorsunk irányítását, saját jól felfogott érdekeinket figyelembe véve. A valós és működő demokráciákban a választópolgárok alaposan megnézik a képviselőjelölteket, azok viselkedésmódját, múltját. Nem a pártban betöltött szerepkörük adja nekik a szükséges megbízhatóságot, hanem kiállásuk, politikai hitelességük. Tegyék fel nekik kérdéseiket: mit tettek eddig az ország érdekében? Nézzék meg, milyen politikai és gazdasági összefonódások vannak mögöttük. Amennyiben erre valamilyen esélyt látnak, ne szavazzanak rájuk, mert nem az önök, hanem saját és gazdáik érdekeit fogják szolgálni. Eljött az idő arra, hogy az ország megtisztuljon. Nem boszorkányüldözésre van ma szükség, de igenis szükség van megtisztulásra, kibontakozásra és számonkérésre. Számon kell kérni mind az 1990 előtti tetteket, mind az elmúlt nyolc évben végrehajtott botrányos gazdálkodást és személyes nyerészkedéseket. Ha ez most nem sikerül, akkor csak egy következtetést lehet levonni: az ország nem érett meg a demokráciára! Önökön múlik, hogy a jövő évezred térképén megtalálható lesz-e még Magyarország. Bízzunk a közös magyar feltámadásban.
