Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
CamoogjsiuOsims ®ú GOd® ffifflssß ~ ffl®D0gj[7®ö© ú]i,®©©0(í]@[jdG XVI. évfolyam, 5. szám 1998. május A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 116.- Ft - $3.00 /-----------------------------------------\ NEMZETI MINIMUM 1. A Földön élő minden magyar ember része a magyar nemzetnek. 2. A nemzet alapsejtje a család, míg a társadalmi béke és harmónia alapja az erkölcs. A politikának minden szinten a család megvédése és az erkölcs megerősödése irányában kell hatnia. 3. A közösségi lét teremti meg az egyén kiteljesedésének elengedhetetlen keretét, vágyai beteljesedésének előfeltételeit. A nemzet összetartozását történelmünk és értékeink fokozott tudatosításával az erre irányuló kultúrpolitika kell, hogy szavatolja. 4. A közösség belső erejét összetartása, a külső erejét viszont a XXI. században — amely a kultúra százada lesz — az elhivatott és felkészült elit határozza meg. Magyarországon meg kell valósítani az állami támogatottságú világi és egyházi képzést. Alanyi jogon kell szavatolni minden kimagasló tehetségű magyarfiatalnak, születési helyétől függetlenül, a legmagasabb szintű képzés ingyenes lehetőségét. 5. A Kárpát-medencében élő őshonos magyar nemzetrészeket alanyi jogon illetik meg—a nemzet közösségként való fennmaradásához szükséges — összes kollektív jogok. Ezen jogok elismerését és érvényesítését célzó politika első rendű össznemzeti kötelesség. 6. Magyarország a jelenlegi állás szerint a keleti euroatlanti bővítés első köréhez tartozik — a szomszéd országok az ott élő magyar nemzeti közösségekkel együtt azonban nem. A határon túli magyarokat ezáltal sújtó hátrányokat célzott különrendelkezésekkel már a csatlakozási tárgyalások alatt meg kell szüntetni. Külpolitikai, az integrációt és a nemzetbiztonságot érintő tárgyalások során a magyar állam következetesen a kárpát-medencei magyarság egészének érdekeit kell, hogy képviselje —azaz csak olyan megoldásokat fogadhat el, amelyek szolgálják a magyar-magyar integrációt. Magyarok Világszövetsége V_______________/ Van, aki úgy értelmezi Ádám apánk és Éva anyánk eredendő bűnét, hogy megszerezték nekünk a kígyó sugalmazására az úgynevezett szabad választás kétélű jogát. Magyarán: ősszüleink olyan helyzetet teremtettek a gyarló ember számára, hogy olykor borzasztóan nehéz sora van az imának is. Nevezetesen, ha imigyen kell fohászkodnunk:Istenem, ments meg bennünket saját hebehurgya döntéseink következményeitől. Négy esztendeig, 1994 májusától mostanáig a magyar nemzet ebbe a csapdába került. Még mi is vádoltuk magunkat, kik helyesen, a magyar demokrácia, a keresztény értékrend mellett tettük le voksunkat élve a szabad választás jogával. „Vagy nem tettünk még eleget érted?” — kérdeztük magunktól és hasonlóan gondolkodó társainktól Petőfi A szabadsághoz írt költeményét idézve. Igen, talán nem írtunk és szóltunk mi, keresztény magyar írástudók elég meggyőzően azért, hogy a nép ne szavazzon saját elemi érdekei ellen. Ne szavazzon a nevében szocialista, tetteiben bolsevista pártra, a kommunista MSZMP jogutódjára, amely kiszolgáltatta hazánkat a kegyetlen, minden korábbinál kegyetlenebb és. véresebb moszkovita zsarnokságnak, hogy aztán, az 1956-os forradalom és szabadságharc példátlanul véres megtorlása után megteremtse a gerincrohasztó, lágy, kacsingatós diktatúrát. Hiszen minden mostani nyomorúságunk is az 1945-től 1990-ig tartó kemény, majd puha baloldali terror következménye. A rövid, négy esztendős keresztény, nemzeti kormány abba a felelősségteljes és nehéz helyzetbe került, hogy rendszerváltozást, békés forradalmat, kereszténydemokráciát egyszerre kellett létrehoznia. Keresztény magyar kormányunk dühítő, ordító hibái és ügyetlenségei ellenére is elmondhatjuk: négy esztendeig emelt fővel, egyenes derékkal járhattunk. Nyíltan tekinthettünk az égre, mennyei atyánk kegyelmére sóvárogván. Az Antall-Boross-kabinet tétova, de határozottan országépítő, nemzetmentő tevékenységét, kevéssé látványos, inkább hosszú távra szabott eredményeit kevesellő nép 1994-ben valószínűleg dacból szavazott az „előbb a has jön, csak aztán a morál” brechti, sátáni áligazságára, magyarul: a kommunista utódpártra. Ha tudatosan, ha nem, de nemet mondott szimbolikusan 1956 hősi ethoszára, az 1848-as forradalomra. Egyszerre szavazott nemmel Kossuth és Széchenyi, Rákóczi és Bocskai, Szent István és Koppány olykor egymás ellen feszülő igazságára és szellemi örökségére. Bizony, aki visszahívta a hatalomba saját korábbi megnyomorítok, együtt mondott igent 1956. november negyedikére és a véres megtorlásra, az 1919-es vérvörös diktatúrára, a trianoni országcsonkolásra, Kádárra és Haynaura. Krisztus helyett Barabbásra... Aki e szavakat erősnek érzi, emlékezzen: mi is következett 1994 nyara után. Az első megalázó sokk a gyomor felől érkezett: még az olcsó parizer és pasztőrizálatlan sör csömörös jóllakottsága és bamba kábulata sem térhetett vissza. Még a társasház, telek, Traújra hazám Mária országa bánt három tés koldusbiztonsága is elérhetetlen távolságba került a magyar átlagembertől. Újra jómódúak luxusává vált a színvonalas közoktatás, amely az Antall-kormány éveiben kezdte visszaszerezni régi, békebeli fényét és dicsőségét. Ebekharmincadjává, kutyák vacsorájává korcsuk a közművelődés. Elnyomorodott a magyar értelmiség, szellemi proletárrá züllött a művészek többsége. Újra üldözötté váltunk mi, keresztény hívők, a diszkrimináció vádját olvassák a fejünkre a mostani kormánypártok tagjai és hívei, kik magukon kívül mindenki mást diszkriminálnak. A jelenlegi hatalom várományosai saját hazájában fasizmussal vádolják a magyart, ha büszke merészel lenni hovatartozására. És most már elmennek a végsőkig a nemzetrontó árulásban. Az ember egy ideig reménykedett: a rendszerváltozásnak legalább két konkrét és szimbolikus fundamentuma érintetlen marad. Az egyik a maradék magyar haza földjének sérthetetlensége és elidegeníthetetlensége, a másik pedig a nagy nehezen megvédett Duna. A mostani kormánypártok e két utolsó menedékünket is eloroznák tőlünk. Az energiaszektor, a magyar ipar külföldi kézre játszása után a magyar földet is idegen kézre adnák, s föl akarják építeni azt a Dunaszaurusz nevű idomtalan szörnyeteget, amelyre a számunkra minden mozzanatában megalázó, arcpirító hágai egyezmény sem kötelezne bennünket. Döbbenten olvashattuk a/Vű/ű/V/ögyarorsz.ág április 16-ai számának első oldalán a bizonyítékot: Göncz Árpád köztársasági elnök is vízlépcsőpárti. Végveszélyben vagyunk hát. Egy Moháccsal súlyosbítottTrianon küszöbén. Egyszerre fordítom arcomat az ég és honfitársaim felé, mert Isten is csak akkor tud segíteni rajtunk, ha mi magunk segítünk önmagunkon. Vegye újra kezébe saját sorsának irányítását a magyar nép. Tudom, e kérés teljesítését nehezítik nemzeti pártjaink is. Ne homályosítsa el éleslátásunkat újra a torzsalkodás. (Folytatás a 2. oldalon) APÁTI MIKLÓS Jöjjön egy másik Szép ez a kampánycsönd előtti néhány óra. Ez a mostani, májusian zöld, ligetes zsivaj már alkalmas arra, hogy elutálkozván a sok szó miatt, elforduljunk tőlük. Van Szent Ágostonnak egy — általam eddig ismeretlen — szava: szókereskedő. Lehet, csupán a fordító leleménye, lehet a szenté is felőlem, mindegy: nagyon eleven, rugódozó szó ez. Kap erre is, hat arra is. Ma még köztünk ágálnak a szókereskedők, szavakat adnak, voksokat remélnek, arról győzködnek, hogy remek üzletet köthetünk velük, elfogadjuk ajánlatukat, ami lényegében egyetlen mondattal kifejezhető: ők mondanak valamit, mi meg elhisszük nekik, ők ígérnek, s mi teljesítünk. Ez minden kampány lényege. Vöksvadászaink jól tudják, a választó polgár, tömörebben: az ember e világban oly dolgok után szalad, miket készített, lelkében meg elhanyagolja azt, aki teremtette. Testestől-lelkestől vagyunk benne a világban, hol ezt akaijuk megszerezni, hol meg azt, extázisbán csápolunk azoknak, akik fülünkbe döngölik dalaikat, vattát dugunk hallójáratainkba, ha csendben arra figyelmeztetnek, hogy lelkiismeretünk tetszhalott. Forduljunk megint a szenthez: „Ami az élet egyéb dolgait illeti, az a szabály, hogy rendesen egy könnyet sem érdemel, amit keservesen megsiratnak, s keservesen siratni kellene, ami után könnyet sem ejtenek.” Igen, ez lett a szabály. De most, talán a kampánycsend alatt felgyülemlik bennünk annyi belső tapasztalás, hogy tényleg eszünkbe jut: a legfőbb jót vették el tőlünk e négy év alatt. Ez a legfőbb jó pedig nem más, mint saját erkölcsi mércénk, az, ami nemrég még tudta, mi az érték, s mi a talmi. Bármely kóbor adószedő kivethetné ránk a lelki giccsadót, szemünk se rebbenne, tennénk, mit mások tesznek: nem fizetnénk, ügyvédet fogadnánk, az ördögét akár, s inkább az ő személyes vagyonát növelnénk, mint a közét. Hiszen már alig van közvagyon. Holott a polgári értékek rendszerében közvagyonnak számít a személyek feddhetetlensége, üzleti tisztessége, azok biztonságossága. Ma már azt sem lehet tudni, hogy a saját pénzünk nekünk dolgozik-e, vagy életünkre tör. Azt sem lehet állítani, hogy gyermekeink jövője a mi kezünkben van. De azt sem, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. S azt sem, hogy mire megyünk ketten: se emberrel, se a fennebbvalóval nem kötünk valódi szövetséget. Nem jó egyedül. Még mindig Szent Ágoston szavaival szólva, mindenbe van beleszólásunk, amiben erőnk és módunk van javítani. Választás előtt áll az ország, köztünk nevelkedtek azok is, akik először mennek majd el szavazni. Előttük is vizsgázunk: mit mutattunk meg nekik ebből a világból, mire neveltük őket, s hogy mire volt jó mindaz az igyekezet, amivel meg akartuk kímélni őket a közbajoktól, a világ mocskától, most dől el: lapulni fognak-e velünk együtt, vagy velük együtt kiállunk, s azt mondjuk: ebből a kormányból elég volt jöjjön egy másik. Olyan, amelyikben nincs helye a cinikusnak, az erkölcstelennek, a hazudozónak, a képmutatónak, de az álszentnek se. Nincs mese: el kell menni, választani kell. Most nem arról van szó, hogy lakóhelyiségeink magányában mormogjunk tovább, sopánkodással, hüledezéssel csapva agyon a drága időt, most joggal s okkal hihetjük azt, választhatunk. Jó, ha tudjuk: a hagyományos értelemben vett baloldal hívei el fognak menni, számukra mindegy, mivel hitegették négy évvel ezelőtt, s hogy ebből mennyit kaptak meg, őket akárhányszor be lehet csapni, a polgárt csak kétszer: először, és utoljára. A polgár, ha éppen vagyontalanná tették, akkor is tudja: az ő nélkülözése átmeneti, pénzzavara időleges, igazi értékei elvehetetlenek. Ezen értékek közt felsorolható a tisztánlátás adománya, a működésre fogható szolidaritás, a gyermekeiért vállalt, másra át nem ruházható felelősség, a megbocsátó szeretet, a hivalkodás nélküli szomj az igazra, a szépre, a jóra. Ez a mostani állam fenyeget. Azzal riaszt és riogat, hogy erősnek hiszi magát, hogy kisemmizhet akárkit, hogy lelkeket adhat és vehet, alig titkolja: az Európába vivő úton nem mindenkit lát szívesen. Főleg azokat nem, akik azt képzelik, Európának szüksége van kultúránkra, divatos szóval élve: másságunkra, Sütő András szavait hozva a porondra: sajátosságunk méltóságára. Ez az állam saját famulusai révén már régen előre küldte hadait Európába, sok-sok milliócska tölti évi rendes szabadságát nyugati bankokban, ez az állam, ez a kormány vigyorogva szedi a sápot azoktól, akik itt akarnak tenni valamit a közgyarapodásért, akiknek fontosabb az ittlét, mint a hogylét. Néhány nap múlva mindannyian közszolgálatba lépünk, nem hivatalosan ugyan, de a szó valódi értelme szerint. E közszolgálat néhány percre korlátozódik ugyan, mégis elmond majd mindent rólunk. Ki fog derülni néhány nap múlva, otthont tudunk-e teremteni e hazából, vagy megtűrt és olcsó bérű alattvalóként vegetálunk tovább. Ki fog derülni, érdemes-e elvánszorognunk az ezredfordulóig, ki fog derülni, érdemes volt-e a sok-sok áldozat, amit hozattak velünk, vagy csak arra kellett, hogy mi vigyük mások helyett a bőrünket vásárra. Mert erről van szó: minket, kérem, itt megraboltak. Fényes nappal, a nyílt utca során. És most nem arról van szó, mekkora az adó, a tébé, a húsár, a tandíj. Megrabolták hitünket, nehezen felépített erkölcsi világrendünket, cinkossá tettek mindenkit, aki a demokratikus elvek szerint akart állampolgár maradni, s nem lázadt, nem fosztogatott, nem átkozódott fennhangon. Ha így tett, jól tette. Eltelt a négy év: eljött az igazság órája. Szavazzon a határon túli magyarok helyett is a nemzeti szellemet képviselő pártokra! NYUGATI P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA 1022 Budapest, Bimbó út 53-, fsz. 2. PÓSA ZOLTÁN Legyen
