Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
1998. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA Európa csendes? KENESSEY CSABA FORUM 2000 Konferencia, 1998 1848 tavaszán forradalmi hullám söpört végig az elavult rendi társadalomba belevénült Európán: január 12-én Palermóban, február 23-án Párizsban, március 11-én Prágában, 13- án Bécsben, 15-én Pesten, 17-én Velencében, 18-án Milánóban és Berlinben tört ki forradalom. A megoldatlan társadalmi problémák szétfeszítették a Szent Szövetség felszínes békéjét, a kizsigerelt, elnyomott lakosság szinte minden jelentősebb országban rátámadt elnyomóira. A magyar nép jövőjéért felelősséget érző, művelt köznemesség már évtizedekkel korábban érzékelte a társadalmi robbanás veszélyét, és reformok sorával, a fontolva haladás politikáját követve próbálta megelőzni a nemzetet felemésztő polgárháború lehetőségét. „Mindhiába!” — sommázta erőfeszítéseik eredményességét jónéhány történész—„hiszen Magyarország sem tudta elkerülni a 150 évvel ezelőtti,népek tavaszán’ a forradalmi megmozdulásokat”. „Nemhiába — összegezték a reformok következményeit mások —, hiszen éppen az elhúzódó reformkor formálta át annyira a politikai elit tudatát, hogy ha akaratukon kívül is tört ki a forradalom, inkább vállalták a küzdelmet, semhogy a szervezetlen és képzetlen magyar tömegeket magukra hagyják.” Nem véletlenül, hanem éppen az előrelátás, továbbá a középosztályokat is felölelő nemzeti egység miatt volt a magyar forradalom a leghosszantartóbb és legsikeresebb a 150 éve kitört európai forradalmak közül. „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai..— emlékezett meg Petőfi híres versében az európai forradalmak szomorú sorsáról egy év elteltével, a diadalmas tavaszi hadjárat idején. Tudatos vezetők, távlati célok hiányában a csupán indulatok és düh által kiváltott lázongások szükségszerűen elcsitultak. 1987 őszén Lakitelken az ország jövőjéért aggódó felelős értelmiségiek éppen a zsigereikben már érzékelt forradalmi veszély elkerülése érdekében jöttek össze. A reformkor szellemi nagyjaihoz hasonlóan érezték, hogy a fennálló kommunista rendszer már teljesen életképtelen, viszont azt is tudták, hogy a növekvő politikai és társadalmi konfliktusok ellenére vállalniuk kell a rendszerváltó reformok életbeléptetését és mindent meg kell tenniük a nemzet létét fenyegető polgárháború elkerülése érdekében. E nemes feladatra vállalkozók mérhetetlenül sok megaláztatást, rágalmazást, megszégyenítést — és nagyon sokan közülük elbocsáttatást és kemény fizikai nélkülözést — szenvedtek el az elmúlt évtizedben, és mégis, erőfeszítéseik ellenére mintha a történelem kérlelhetetlen törvényei erősebbek lennének. Sodródunk, és Európa egy része is sodródik a társadalmi kataklizmák jövő évezredben várható zuhatagjai irányába, mert a humanista erőfeszítéseket legyűrte a csak hatalma megtartásával törődő kommunista úri összefogás és a jövő problémáival mit sem törődő lumpen-közvélemény fennhéjázó, elutasító magatartása. Döbbenetes a közvélemény-formálás hasonlatossága a korabeli és a mai úri elit propagandájában! Kossuth az udvar szerint demagóg volt, Táncsics populista, Petőfi izgága! — ugye, mennyire ismerősek ezek a nemzetünk mai felelős gondolkodóira is aggatott jelzők, ugye, mennyire nem változtak meg a magyarság sorsproblémáinak orvoslására vállalkozók stigmái? Akkoriban a magyar nép öntudatra ébredésének ellensúlyozására a Habsburg-udvar — előjogokat ígérve — fellázította a velünk évszázadok óta békességben élő népeket. Hát nem ugyanezt teszi ma velünk is — félrerúgva a törvény előtti egyenlőség alapvető polgári eszméjét—az MSZP-SZDSZ-kormány, állampolgári és szociális privilégiumokat ígérve a nem-magyaroknak? A forradalom leverését követő, több mint száz akasztásért—és Aradért — máig nem kért bocsánatot a magyar néptől a Habsburg-família, mint ahogyan nem követte meg az ország népét a kommunista nómenklatúra az '56-os forradalmat követő, négyszer ennyi akasztással járó rémtettekért sem. A kétféle színezetű, de a népirtás bűntettében közös múltú úri osztályok tavaly egy esküvőn látványos körülmények között összeölelkeztek — és ebben még eltérő hitük sem gátolta meg őket! Az első sorba ültetett kommunista előkelőségek ugyancsak forgatták a fejüket hátra, hogy vajon mit csinálnak a többiek mögöttük—a templomban! A politikában nincsenek sem hitbéli különbségek, sem ekkora véletlenek: 48 és 56 eltiprói már rég érzik összetartozásukat — csak a plebs nem érti ezt még! Európa már ma sem csendes, hanem halkan forrongó, de a történelmi időhorizonton belül nagyon zajos lesz. A kommunista harácsolás és rablási ösztön legerőteljesebben O- roszországban érvényesült. A legszegényebb és a legtehetősebb népességtized jövedelmei közötti, tíz évvel ezelőtti két és félszeres különbség máig már tízszeresére nőtt. Tízmilliók süllyedtek állati sorba és százezrek hihetetlen nagyságú vagyonokat loptak össze maguknak. A párt-nómenklatúra hirtelen keletkezett, milliárd dolláros vagyonainak keletkezését természetesen ott sem vizsgálja az adóhivatal — miközben egy moszkvai kiskereskedőnek 19 féle hatóságnak kell rendszeresen jelentenie és fizetnie. Fehér-Oroszországban és Ukrajnában szintén azon fáradozik a volt pártelit, hogy korábbi láthatatlan — hiszen tulajdoni lapon és fizetési listán nem rögzített, hanem titkolt — vagyoni és jövedelmi előjogait láthatóvá és jogilag is elismertté tegye. Tízmilliók válnak nincstelenné és kiszolgáltatottá — százezrek nábobbá, bojárrá válása miatt. Lettországban is latin-amerikai léptékű, oroszországihoz hasonló — tízszeres —jövedelemkülönbség alakult ki a legszegényebb és leggazdagabb népességtized között csupán néhány év alatt. A Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Albániában és Macedóniában megnövekedett jövedelmi és vagyoni különbségek csak azért nem orosz léptékűek, mert a balkáni klánok régi, íratlan törvényei szerint a koncon — az ellopott, volt társadalmi tulajdonon — illik osztozkodni a szegényebb rokon-családokkal is. Összegezve Európa keleti felének társadalmi folyamatait, feltűnő, hogy éppen ott nőttek legjobban a jövedelmi és vagyoni különbségek, ahol „baloldali” jelszavakkal önmagukat munkásérdek-képviselőnek, szociálisan érzékenynek feltüntető kommunista politikusok maradtak hatalmon. Áttanulmányozva a statisztikákat elégedetten állapíthatjuk meg, hogy nem mi vagyunk Európa legbutább, a 3.60-as kenyér ígéretével leginkább becsapott, ostoba birka népe—mint keseregtek annyiszor az 1994. évi kommunista választási győzelem után —, hanem százmilliókat csapnak be és vezetnek orruknál fogva Európában! Legszolidabban a volt Német Demokratikus Köztársaság területén növekedtek meg a jövedelmi és vagyoni különbségek. Részben azért, mert határozott rendszerváltás történt, és a hatalmától megfoszott, volt kommunista elit nem tudta kisajátítani a társadalmi tulajdont, az adóhatóságok és a bíróságok pedig nem váltak cinkosaikká még egyedi esetekben sem. Micsoda ellentmondás! A kapitalista körülmények közé védtelenül keveredett, a szocialista és baloldali hatalomtól legkevésbé védelmezett kelet-német népen belül növekedtek meg legszerényebben a jövedelmi különbségek! Ez az ellentmondás folytatható Csehország példájával is: az 1990 óta folyamatosan kormányzó polgári erőknek köszönhetően jóval kevésbé nőttek a jövedelmi és vagyoni differenciák, mint a „baloldali érzékenységgel” megáldott országokban. Észtországban a polgári értékrend szilárdságát jelzi, hogy a szovjet hatalom éveiben ebben a köztársaságban mérték a legnagyobb — 3,3- szeres — jövedelmi különbséget a népesség leggazdagabb és legszegényebb népességtizede között (azaz itt érvényesült legkevésbé a hivatalosan deklarált kommunista egyenlősdi szemlélet) —, ma viszont ebben a volt szovjet tagköztársaságban a legkisebbek a jövedelmi különbségek. (A polgári kormányzat itt megfékezte a kommunista pártelit által máshol érvényre juttatott jövedelmi különbségek kialakulását.) Lengyelország, Magyarország és Litvánia lakóinak jövedelmi és vagyoni differenciáltsága szerencsésebben változott meg, mint pl. O- roszországé, mert a kommunista nómenklatúra nem adhatta át önmagának zavartalanul a politikai és a gazdasági hatalmat polgári kormányok közjátéka miatt, de nem alakult olyan szerencsésen sem, mint Csehország, a volt NDK, vagy Észtország lakói esetében, mivel az átmenet posztkommunista kormányai a legalizált rablások időszakában a szegények szegényedtek, a gazdagok pedig nagyon meggazdagodtak. Magyarországon is 1994, a posztkommunista restauráció megindulása után lódultak meg a jövedelmi és vagyoni különbségek. A magát munkásbarátnak előszeretettel feltüntető posztkommunista kormány pl. — bár a nemzeti vagyon többségét privatizálta — arányaiban csak egyharmincad annyi vagyont adott át munkástulajdonba, mint az általa munkás-ellenesnek feltüntetett előző, polgári kormány. A magát szociálisan érzékenynek feltüntető mai kormány megszüntette a létminimum korábbi adómentességét és a családosok adókedvezményeit, a világháború előtti szintre kurtította le a családtámogatás rendszerét, magas tandíjak megállapításával kiseperte a kis- és közepes jövedelmű rétegek gyermekeit a felsőoktatásból. Míg Kelet-Európa szegényekre és szupergazdagokra szétszakadó társadalmai mellett Közép-Európa polgári kormányai óriási erőfeszítéssel próbálják elejét venni annak, hogy nemzeti létüket aláásó osztályellentétek alakulhassanak ki, Nyugat-Európa nem segíti őket ebben a törekvésükben. Úgy tűnik, hogy a kommunizmus rémétől megszabadult nyugat-európai és észak-amerikai üzleti elit nem tanult a történelem viharaiból és óriási nyomás alá helyezi a törvényhozókat az eddigieknél még nagyobb jövedelmi és vagyoni különbségek társadalmi elismertetése érdekében. Fokozatosan, de növekednek a jövedelmi különbségek Franciaországban, az Egyesült Királyságban is. A történelem lehet, hogy megismétli önmagát. A csak önmaguk jólétével törődő elitek akaratukon kívül is önmaguk alatt fűrészelik a fát, szaporább ketyegésre sarkallják az általuk elhelyezett időzített társadalmi bombákat! Európa — kormányosainak alkalmatlansága és lakóinak oktalansága miatt — minden jel szerint sodródik egy új ,népek tavasza’ felé, hiába próbálták ezt a sodródást megelőzni sokan, így Magyarországon a nemzet jövőjéért aggódó lakitelki értelmiségiek. Munkájuk és erőfeszítéseik mégsem vésznek kárba, ha utólag azzal vigasztalódhatnak, mint reformkori elődeik: a leghosszabb ideig tartó és legsikeresebb revolúció volt a miénk! Február második felében zajlott le a már negyedszer megrendezett FÓRUM 2000 elnevezésű, határokon kívüli eredményes (és elismert) magyar tudósok tanácskozása. Mint az elmúlt években, idén is nagy propagandisztikus keretek között zajlott le a tanácskozás, az eredménye ugyanaz mint eddig, azaz semmi. A FÓRUM 2000-et a koalíciós kormány azért hívta életre, mert ezáltal akarta a nyilvánosság előtt bizonyítani, hogy ellentétben az előző kormánnyal ők igenis tartják a kapcsolatot a határon kívüli — főként nyugati — magyar tudósokkal. Az eddigi eredmények igen sikémek látszanak, ha csak a propagandisztikus hatást, amit a kormány ezáltal elérni kívánt, nem nevezzük sikernek. A tudósok megállapíthatták, hogy az általuk említett megoldásokat, tanácsokat semmibe vették, a kormány valójában nem is azért hívta őket össze, hogy hallgasson is rájuk, nem ez a jellemző az öntelt kormányra, hanem a kifelé mutatható látszat. A hatalom megszilárdításának egyik további szerves részével találjuk szembe magunkat. Meddig fognak a tisztelt tudósok ehhez a minden vonatkozásában propaganda-rendezvényhez jelenlétükkel hozzájárulni? A kormány tudathasadásos politikájának egyik újabb gyöngyszemével találkoztunk a konferencián is, amikor az egyik tudós, akit sokadmagával tanácskérésre és segítségadásra hívtak össze, fel merte tenni a kérdést az alkotmányosan biztosított választójogot illetően. A kormány a legridegebb elutasítással válaszolt. A tudósok és a határokon kívül élő magyarok adjanak továbbra is segítséget, érezzék magukat „nagy magyaroknak”, azonban alapvető jogaik gyakorlásától tekintsenek el! Mi ez, ha nem a régi szemfényvesztő és hazug lenini politika — két lépés előre, egy lépés hátra — egyik újabb, modernizált változata? Eddigi történelmünk alatt még egy kormány sem gyártott annyi botrányt, mint a magát szakértő kormánynak kikiáltott mostani kormánykoalíció. Az eddigi gazdasági botrányok mellett természetesen eltörpül az előbb említett erkölcsi botrány, melyet még a 60 éven felüliek ingyenes utaztatásával sem lehet elködösíteni. A választási törvény manipulálása és kirekesztő jellege nem felel meg az európai normáknak, azonban teljesen megfelel az elmúlt évtizedekben gyakorolt társadalomromboló, gyűlölködő bolsevista felfogásnak, melynek kapcsán magyar embertársainkat üldözni lehetett kulák, klerikális reakciós, titóista, elhajló, X-es, vagy más népellenes jellegű jelzők bevezetésével. A hatalom megtartása érdekében a gyűlölet minden fegyverét bevetették, ennek hatására élnek ma is határon kívül mindazon tudósok, akiket a kormány most dédelgetve, propagandisztikus támogató tanácskozásra összehívott. Külön figyelemre méltó az a tény, hogy a mai világban a legfontosabb szolgáltatásokra sincs az államnak pénze, a rendőrség kezeit is megkötik az anyagi korlátok, de a nagyszabású konferencia megtartására jóformán korlátlan mennyiségű pénz áll rendelkezésre. Érdekes lenne kiszámítani, hogy a konferencia költségeiből hány szerencsétlen szívbeteg embernek az operációját lehetett volna biztosítani, és nem kellene egyetlen főorvosnak sem sztrájkkal fenyegetőznie! A propaganda egyértelműen magasabb értékű, mint az emberi élet — a szocialista kormány világnézetében. Keményen visszaint a múlt! A mai Magyarországon minden lehetséges. A választójog megtagadása eltörpül amellett, hogy az elnyomás eszközeit legjobban alkalmazó szervezet, a „pufajkások” egyik tagja a mai miniszterelnök! Magyarország ma „na és” ország lett, a válasz mindenre ugyanaz: na és! • Nem tudod kifizetni a villanyszámládat? Na és! • Éhezel, a szemétből, a kukából kell kiszedned az ott található élelmiszert? Na és! • Kirabolnak az utcán? Na és! • Belehalsz a betegségedbe, mert nincs rá pénzünk? Na és! • Adj tanácsot, és ha kéred alkotmányos jogodat, azt megtagadjuk. Na és! • Drágul az élet, nincs állásod... és még sorolhatnám a mai helyzetnek megfelelő problémákat, a válasz ugyanaz marad, amit a miniszterelnök úr a politikai nyelvezetbe bevezetett: na és! Ez magyarul annyit jelent: kit érdekel a te sorsod, jó magyar választópolgár? Senkit, nem is érdeke a hatalomnak, hogy elmenj az urnákhoz, csak maradj otthon, csikorgasd a fogadat, és álmodban is, éhesen is csak hajtogasd: Na és! Majd mi tovább tocsikolunk! (József Attilával mondom: Aludj el szépen, kis Balázs...) Hogy a következő FÓRUM 2000 konferenciát megtaiják-e, nem tudom. Azt viszont minden bizonyossággal merem állítani, hogy aki ezt a na és politikát, az emberi élet és az alkotmányosan biztosított polgárjogok megcsúfolását, a törvények és alkotmánybírák döntésének teljes figyelmen kívül hagyását jelenlétével támogatja, az megérdemli, hogy nevét a hatalom propaganda-lobogójára felírják, és ezután nemesi előnévként vagy a különböző megszerzett akadémiai titulusai kiegészítésére biggyessze nevéhez hozzá a NA ÉS-t is. A tudósok hazaszeretetével, az ország érdekeivel való törődésükkel a kormány visszaél. Jó lenne, ha a tisztelt tanácsadó tudósok erre is ráeszmélnének. Akkor más alkalommal nem lenne olyan konferencia, amelyik csak a hatalmat erősíti, mint 1936- ban Hitlert az Olimpia. Magyar professzorok első világtalálkozója (Budapest, 1998. április 21-23.) A Magyarok Világszövetsége, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Tanárok Egyesülete és a MagyarTudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Testületé közös rendezésében és a Tudományos Testület szervezésében tartottuk meg a Kárpát-medencei Magyar Professzorok Első Találkozóját (Nyíregyháza, 1997. november 14-15.), amelyre épül az áprilisi világtalálkozó, amelyre ezúton is tisztelettel meghívunk minden magyar professzort (aktív, nyugdíjas, „associate”, kutató és címzetes egyetemi tanárt). (A regisztrációs költség: USD 100, sajnos, az útiköltséget nem áll módunkban fedezni.) Jelentkezési határidő: 1998. február vége. (Akihez késve érkezne a meghívás, annak jelentkezését később is szívesen vesszük.) Ä világtalálkozó céljaés fő feladata az, hogy a magyar szellemi potenciált kiemelkedő jelentőséggel képviselő egyetemi tanárok számára fórumot teremtsen, oktató, kutató és közéleti tevékenységüket összehangolja, valamint közreműködésükkel minden lehetséges eszközt és módot felhasználjon a nagymúltú hazai felsőoktatás (oktatás) és tudományos kutatás színvonalának megőrzése és további fokozása végett. A világtalálkozó programjába tartozik: —- a magyar egyetemi tanárok nyilvántartásba vétele;-— a magyar professzorok anyaországi, valamint egymás közti kapcsolatainak és együttműködési lehetőségeinek kiszélesítése, jövőbeni ápolása; — a magyar felsőoktatás és tudományos kutatás terén jelentkező problémák felmérése, megvitatása és a két találkozón levont konklúziók alapján kialakított ajánlásoknak a kormányzat elé terjesztése az oktatás és a kutatás jelenlegi (és mindenkori) helyzetének javítása; színvonalának fenntartása, sőt emelése végett; — a „Magyar Professzorok Tanácsáénak létrehozása és a tanácson belül — amár működő „Kárpát-medencei Magyar Professzorok Bizottságáéhoz hasonlóan — a Kárpát-medencén kívül élő egyetemi tanárokat összefogó „Különböző Kontinensek Magyar Professzorainak Bizottsága” megalakítása. Ezúton is felkérünk mindenkit, aki bárhol külföldön élő magyar egyetemi tanárt ismer, annak címét (telefon, fax, E-mail számát) — ha egy mód van rá, faxon — a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Testületének(H- 4400 Nyíregyháza. Hősök tere 5., Megyeháza, A épület fsz. 31., tel/fax: 00 36 [42] 314 111 -385) minél előbb megküldeni szíveskedjék, hogy nekik is időben meghívót küldhessünk. Dr. Kecskés Mihály egyetemi tanár a Tudományos Testület elnöke, a Kárpátaljai Szövetség ügyvezető elnöke
