Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-04-01 / 4. szám

2. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. április BARTIS FERENC CZEGŐ ZOLTÁN Pogány húsvét Az éhínség gyorsabban terjed a járvá­nyos betegségnél. Szokása szerint, egy­idejűleg több helyen is megjelenik. Haj­danán gazdag-volt szülőfalumat sem ke­rülte el. A májusi fagyok s majd a ke­gyetlen szárazság túl korán megőszítette a nyarat. A kalászosok búskomoran, a perzselő naptól dideregve magukba roggyantak. A zöldségfélék - a murok (sárgarépa), a karalábé, a petrezselyem (fehérgyökér), a káposzta - megcsöktek és elfonnyadtak. A pityóka (burgonya) viszont életerősnek bizonyult s legalább annyit termett, mint amennyit elültettek belőle. A vénasszonyok azt híresztelték, hogy ez a természeti csapás Isten verése. Igenám, de lerekedéskor (késő ősszel) egyenruhás és civil behajtók, végrehaj­tók, házkutatók, udvarkutatók, padlás­­söprögetők jelentek meg és azt is elvit­ték, amit a könyörületes természet meg­hagyott. Ekkor a kontyos-rádiók már nem Istenre, hanem Bukarestre kezdtek hivatkozni, amiért rendszerint a férfiak ütötték meg a bokájukat. Amikor a nyomor minden házba be­költözött, kiderült, a szegénység nem szégyen. A székely ember leleményes, most is kitalálta, hogy árpa-zab-borsó lisztből is lehet puliszkát főzni, ha fa­­kéreg-őrledékkel keverik össze... Az is fölfedezték, hogy a legtöbb burján lapija (levele) ehető, s ízletes zöldségfőzeléket készítettek belőle. Az állami karhatalom besegített, hogy minél kevesebb legyen az éhező száj: éjszakánként megjelentek a hírhedt fekete autók s miden utcából elvittek néhány embert. Volt, aki vissza­tért, de voltak, akiket távollétükben, jel­képesen temettek el. S ezek a temetési szertartások enyhítették az éhség kínjait... így vágtunk neki a télnek... Betelje­sült ismét egy közmondás, hogy a baj bajjal jár... Akkora szárazfagy támadt, hogy röptűkben megdermedtek a mada­rak, s mielőtt a földre zuhantak volna, kilehelték csöppnyi lelkűket... S az em­berek mégis reménykedtek, a lányok, menyecskék és vénasszonyok tartották bennük a hitet, hogy hűsvétra jobb lesz a világ. A fehémépek ugyanis óesztendő éjszakáján felébevágott hagymát, karalá­bét, pityókát raktak az ablakpárkányra s másnap abból jósolták meg a világ ja­vulását. Egyebet nem nagyon mertek volna jósolni, mert az én szülőfalumban csak az olyan jövendőmondónak volt és van hitele, aki bizakodásra buzdítja hí­veit. Állítólag a tatárok, a törökök, az osztrákok, a szovjetek is azért hagyták el Erdélyt, hogy ne cáfolják meg a ja­vasasszonyokat, s lehetséges, a román katonaságra is érvényes lesz ennek a jós­lásnak a mágiája... Mondom, akkor is, azon a csontre­pesztő télen azt jósolták, hogy hűsvétra megváltozik a világ... Elvégre, a föltá­madás nem csak a halottakra kötelező, de az élő székelyekre is. Igazuk volt! Ta­_ _ NYUGATI M aGYARSÁLi Hungarians of the West Hongrois d'Occident Publisher/Editor-in-Chief Felelős kiadó/Főszerkesztő: MIKLÓSSI ISTVÁN Published monthly by Kiadja havonta a TRANSATLANTIC PUBLICATIONS, INC. P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, Canada Phone and Fax: (514) 731-4192 Magyarországon forgalmazza: CANADA-TRANSATLANTIC Kiadó, Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. Szerkesztőség: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Tel./Fax: 326-7531 Terjeszti: GONDOS BTV PÜSKI Könyvesház. FEHÉRLOFIA Könyvesbolt Előfizetési díjak egy évre: Kanada: CA-$30, egyéb országok: US-$30, MAGYARORSZÁG: 125« Ft Előfizethető a szerkesztőség címére beküldött rózsaszínű postautalványon (Nyugaton: csekk vagy money order montreali szerkesztőségünk címére) Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A szükséges javítás jo­gát fenntartjuk. A közölt írások nem fel­tétlenül képviselik a szerkesztőség ál­láspontját. A valódi névvel aláírt cik- V^kekért a mindenkori cikkírók felelősek.^/ vasz felé a falu föllázadt, amit szülőföl­demen föltámadásnak szokás nevezni. (Mivel erről már többször és több köny­vemben írtam, ezennel nem kanyarodom vissza a történtekhez.) A megtorlás nem maradt el. Jajveszékeltek a házak, tán­torgott a templomtorony, dörmögtek a havasok, de megállíthatatlanul közelgett a húsvét! S ekkor hihetetlen csodák szállták meg az egész vidéket: a fákkal és az égbolttal együtt kezdtek rügyezni a lányok és kinyílni az asszonyok, a fiú­gyermekek legénykedtek, az öregembe­rek viszont mintha megfiatalodtak volna... Oldódott a szorongás, hiszen szorongva nem lehetett egy újabb fölke­lést megszervezni... Szinte elképzelhetetlen, de így igaz: húsvétkor minden családból elindult va­laki a templomba, hogy megszenteltesse a kókonyát. (Gyergyóban így nevezik a kosárkát, amelybe sonkát, kolbászt, ka­lácsot, főtt tojást, báránycombot, hóvi­rágot és egy gyertyaszálat tesznek.) Per­sze, senkinek nem volt ilyen gazdag ko­sara. Az én kosaramban például egy rozscipó és néhány tojás volt, a sonkát, a báránycombot, a kalácsot melléje kép­zeltük. Néhai édesanyám patyolattiszta abroszkával letakarta, kereszted vetett rája, csókjával megáldotta a homloko­mat, útnak indított, s majd az utcára néző ablakból figyelte, miként fürgéske­­dem a templom felé. Az idősebbek a lan­­kásabb ösvényen, mi gyermekek a me­redek Nagy hegy márvány-csonkjain ka­paszkodtunk az Isten házához. Szokás szerint, kókonya-szenteltetés előtt meg kell gyónni és áldozni. Kényelmetlen helyzetbe kerültem, hiszen nekem akkor sem volt semmilyen bűnöm. Mit gyón­hattam volna meg? A plébános úr, akit később sok-sok évi börtönre ítéltek és még későbben cellatársam is volt, a szó­székről szólt a szótalan néphez, aztán az orgona rázendített a Székely Himnuszra s úgy sikoltott-süvöltött a keserűség, hogy a templom falai is beléremegtek... Majd néhány imádság után sor került a kókonya-szentelésre is. Hosszúnak tűnt a szentmise, hiszen alig vártam, hogy hazavigyem a kosarat s ehessek belőle. A hívek énekelve vonultak ki a temp­lomból. Én is. Az Isten háza előtt hét terepjáró ko­csi állt. Leselkedett és leskelődött. Ci­vil ruhás úri elvtársak igazoltattak min­denkit. Akinek a kosarában sonka, kol­bász, netán bárányhús is akadt, félreál­lították, kosarukkal együtt. Velünk, a hústalan kosarasokkal nem bíbelődtek, csak elkobozták a kosarunkat. És elmar­­sogtattak. De mivel a gyermekek álta­lában bátrabbak, mint a felnőttek, bi­zony mi megbújtunk egy-egy vén fenyő mögé és onnét figyeltük-hallgattuk, mit történik a húsos-kosarakkal. Kikérdez­ték őket, hogy honnan szerezték a son­kát, kolbászt, aki hümmögött, megpo­fozták, aki nevén nevezte a mészárost, azt is megpofozták, a kosarakat elkoboz­ták és a mészárost meg a titokban son­­kázó és kolbászozó férfiakat letartóztat­ták és begyömöszölték az autókba... A katonaviselt férfiak amiatt szé­gyenkeztek. hogy feleségük és gyerme­keik szeme láttára bilincselik meg őket, mert így nehéz megőrizni a férfiúi-apai tekintélyt, s Gyergyóban pedig a család­ban csak annak a férfiúnak van tekinté­lye, akire házon kívül is fölnéznek a né­pek... Na, itt és akkor volt mit nézni! Mi, gyermekek kevésbé nézelődtünk, de so­kat láttunk... Iskolatársam oldalba kö­­nyöközött, hogy a kosarakat nem viszik el a pribékek, egyetlen halomba rakták az összesét, majd ki-ki kiválasztja a maga kosarát. Nem így történt. Mielőtt a terepjárók elindultak volna, két pribék egy Bibliából tépett ki lapokat s azok lángjával meggyújtotta a kosár-mág­lyát... Lassan gyulladt meg a kosár-pi­ramis, de aztán annál vadabbul égett, sercegett, küldte lángnyelveit a magas­ság bezárt kapui felé... A parancsszavakra, fenyegetőzésekre a nép szétszéledt, aláereszkedett a ki­fosztott faluba, s észre sem vette, hogy utána integet a templomtorony... Én ott maradtam egyedül, kuksoltam az öreg fenyő mögött, és zokogtam, halkan, fé­lelmemben... A húsvéti föltámadás ezért maradt el nyárra, amikor föllázadt a falu és föltá­madott. Ekkor már én sem sírdogáltam, hanem osztogattam a röpcédulákat ab­ban a hiedelemben, hogy az a pogány hús vét nem ismétlődhet meg soha... De a történelem még mindig nem adta vissza azt a gyermekkori húsvéti kókonyás-kosaramat... Albán tábortüzek a 24. órában Évezredek óta foglalkoztatja az embe­riséget a homo sapiens, a gondolkodó ember háborúskodása önmagával. Haju­kat tépő, kopasz fejüket öklöző tudósok még arra is gondoltak, talán az az oka a szakadatlan háborúknak, viszályoknak, hogy a sok nyelvű emberek nem értik meg egymás szavát. Igent mond az egyik, nemet ért a másik. Mi lehet ebből? Elő a nyilat, a kést, a bunkót! A magyar szabadságharc égisze alatt töltögetjük jobb világ reményében nap­jainkat, heteinket, és szinte vakít 1848 emléke, a tettek esztendejének varázsa. Azt a nemzeti küzdelmet, akár a kommu­nisták ma is országló urai elleni 1956-os forradalmat, szabadságharcnak neveztük és nevezzük ma is. 1848-49-et az elszomorító Habsburg­­diktatúra lázadásnak, fegyveres rendbon­tásnak, 1956-ot a kommunista párturalom ellenforradalomnak titulálta. Mindkettő a maga javára, megvetvén azt, aki szabad akart lenni. Ma a maradék Jugoszláviában újólag fölpislákolt az elfojtottnak hitt, 1991 óta, vagy talán 400 éve tartó háború. Szinte annyit hallottunk a napokban Koszovóról, az albánok hazájáról, mint a minap a zsidó szertartás szerint eltemetett Fenyő János milliárdos végnapjairól. Koszovót úgy nevezik többek között, mint olyan jugoszláviai területet, melyet „többségben albánok laknak.” Ez ferdí­tés! Bárhol hangozzék is el! Ugyanis Ko­szovó lakosságának több mint 90%-a al­bán! Az a 10% szerb is erőszakkal tele­pedett oda, hogy „rend” legyen, Habs­­burg-féle rend a leigázott területen. Tudván tudtuk mindnyájan odafigye­­lők, hogy a szlovének, horvátok kivá­lásával, Bosznia teljes lepusztításával, százezrek lemészárlásával nem ér véget ez a Balkán-háború, következnek a gyarmattá nyomorított, elpusztulásra és asszimilálásra, tehát nemzeti megsem­misítésre ítélt albánok a szerb tervezet­ben. Tudták ezt a szabadságszerető al­bánok is, készültek rá. Ám ők mostani állapotukat szabadságküzdelemnek ne­vezik. Hullanak, halnak, mint a nyár­falevél, Szerbia kész a soron levő, im­már albánokat sújtó tömegmészárlá­sokra, akár Boszniában, vagy elébb Horvátországban. És nevezi a megmoz­duló albánokat terroristáknak, szakad­­ároknak, szeparatistáknak. Nem kell nagy furfang ahhoz, hogy olyan megnevezést vessenek oda a sa­ját békéjükön a menekültek újabb hul­lámától didergő nyugatiaknak, amitől irtóznak azok. Terroristák azok az al­bán milliók, akik fölszabadulni akarnak a szerb diktatúra rabsága alól. Terroris­tán repülőgépeket, áruházakat, millio­mosokat robbantgató embert ért a Nyu­gat -: hátha beveszi a maradék Jugo­szláviától a megnevezést? A többi nem számít, csak nevet kell adni az áldozat­nak, rá kell tűzni a címkét, hogy terro­rista (volt), aztán a világ boldogabbik fele elhiszi, hogy az állig fölfegyverzett gyilkos önvédelemből ölt. Az albánok százezrei harcolnak ma szerb rabságban a szabadságért, egyhá­zuk, anyanyelvűk használatáért. Milo­sevics szerb háborús bűnös államfő, e hosszú Balkán-háború kirobbantója és folytatója szakadároknak nevezi ezeket a szabadságharcosokat, szeparatisták­nak, akik a Rendet, a szerb rendet fe­nyegetik. Mit hisz el a Nyugat? Amit akar. Mit tesz? Amit akar. Mikor Irak lerohanta a kis olajpara­dicsom Kuvaitot, óriási erőkkel indult az USA és megvédte a kicsik szabad­ságát - a maga érdekében. Nyilván. Ak­kor százával kértek szót magyar politi­kusok, publicisták, és kiáltották az ál­süket világ fülébe, hogy hiszen Erdély már 1920 óta nemzeti és anyagi elnyo­matásban él Románia uralma alatt..., persze, Erdélynek nincs olaja. Ami az albánnak világló béke és szabadság, az Szerbiának szeparatiz­mus, elszakadás. Hát persze, hogy sze­parálni, elszakadni akar a rab a rabtar­tótól! Ezt már azok is tudták, akik Bá­bel égbe nyúló, oda kívánkozó tornyát rakták. Az Úr is csak önvédelemből za­varta össze a nyelvüket, az egységesből száz félét kavart, hogy meg ne érthes­sék egymást többé. A példa érvényes, de nem a megne­vezésben kell keresni az igazat, az igaz­ságot. A szerb gyilkos, a tábornok, a po­litikus nagyon is jól tudja, mit értenek az emberek szabadságon. Épp ezért fer­­díti-fordítja terroristára a szabadsághar­cost: hátha beveszik ott, túl a balkáni rácson selyemben-bársonyban-fehér urak. Meglehet, hogy beveszik. Ott mindent bevesznek, amiből hasznuk van. Azt hisznek el, amit akarnak, nem azt, ami az igaz. Mert ha a szemük előtt ég lobogva egy-két ország, rögtön a ma­guk házaira gondolnak. És ha békétlen­­kednek az általuk nemzeti elnyomásba kényszerítettek, Európa kényszer-béké­jéről beszélnek, arról a mozdíthatatlan­­ról, melybe ma már nem akarnak bele­nyugodni az albánok. Európa és a Nyu­gat számára minden fejlődik, elmozdul a jó felé, él és éljen a haladás, ám eh­hez szükségük van a mozdíthatatlan, rosszul bevarrt, levedző nemzeti sebek nyugalmára. Szándékosan illesztették helytelenül össze az országok csontjait, azok nem hegednek, üszkösödnek, iszonyú fájdalommal gyötrik a nemzet­testet. De kiáltani, vakaródzni, kötést tépni és sebészért kiáltani nem szabad, az zavarja a békés csöndet. Nem metafora-játék. Tény. Lásd a vészből, Jugoszláviából szinte vértele­­nül szabadult szlovének mostani boldog lihegését. Vagy Horvátország megnöve­kedett rendteremtő kedvét, melyben va­lahogy elsikkad a magyar Baranya déli részének sorsa, idegenben. A bűnös Szerbia megnevezés-hábo­rúja pókháló csupán a rettenetes sebre. Ne feledjük: a románok 1989. decem­beri műanyag-forradalmának kommu­nista, szekuritátés vezetői is a komman­dósok elleni fegyveres harc álarcában lövöldöztek, a terroristák ellen ködösí­tettek, mert az jól hangzott. Akkor Te­mesváron egy fiatal lelkész, Tőkés László elindított egy tiszta forradalmat, azt sajátították ki Iliescu és társai, rög­vest megidézték a terroristák szellemét, hogy fegyverrel vehessék kézbe a ha­talmat minden ellenszegülő semlegesí­tésére, elpusztítására. Lásd az első fron­tot a magyarság ellen, már az első he­tekben, áldozatokkal, pogrommal Ma­rosvásárhelyen. Miért negatív fogalom a szeparatiz­mus? Igenis szeparatistának kell lennie, ha szabaddá akar válni, megszabadulni akar egy rab, egy rab néprész. Nyugat autonómiát kér attól a Milosevics szerb háborús bűnöstől a tiszta albán Koszovó számára, aki a világ szeme láttára hozta még egyszer a szemünk elé a háború ré­meit, a gettó-kuplerájokat, síró bosnyák nőkkel, a szerbek használatára... Ez sem költői képjáték, nem a szó má­giája: tény, és ma is él az a bosnyák nő, ki nem lett rémületében akkor és azután öngyilkos a magzatával együtt, és ma is élnek a nemes szerb vérből szerb gettó­ban fogant gyermekek, ha meg nem hal­tak... Nekünk a magyar nemzet jusson eszünkbe, annak is azon részei, melyek szerb, szlovák, román, horvát uralom alatt élnek. Mert 1956-ban, és azután is min­dig ellenforradalmároknak nevezték Ro­mániában, Erdélyben azokat a magyaro­kat, akik iskoláért, könyvért, magyar anyanyelvért, templomokért szólaltak. És úgy is bántak vélük a börtönökben, ha­láltáborokban. Aki a rabság rendjéért él, országában annak van hivatalosan igaza. Aki a rab­ság ellen szólal a szülőföldjén, az lázadó terrorista, kiirtandó. Mert háborús fészek minden terület, minden országrész, ahol elégedetlen szá­zezrek, milliók élnek megnyomorítva és szellemi, anyagi piszokban. A koszovói albánok nem többségiek, honos tiszta la­kosság az övék. A szerbek - akár a ro­mánok Erdélyt - ősi szerb területnek ne­vezik az albánokét. Elfelejtik, hogy ilyen­formán meg kellene keresniök eredeti ott­honukat (abszurd), hiszen az 5. század legvégén telepedtek le a szlávok a Bal­kánon. A történelem setét tótjában keresni igazolást mai gyilkolásokra és néppusz­tításokra - annyi, mint távcsöves puská­val célozni öt méterről egy orgonabo­korra. 1959-ben a román uralom eltörölte a kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Tudo­mányegyetemet. Akkor az volt a hiva­talos jelszó, a fedő ideológia, hogy a magyarságot ki kell emelni az elszige­teltségből. Aki ellene volt az „egyesí­tésnek”, azaz a magyar egyetemi okta­tás fölszámolásának, azt szeparatistá­nak, ellenforradalmámak nevezték, és bíróságon ítélték sokéves börtönre. Ez volt. Ma a látszatdemokráciában a több mint kétmilliós romániai magyarság au­tonómiát követel, szerintünk elég lagy­matagon. Tartományok, országrészek vannak, ahol többségben, illetve 90% fölött magyarok laknak. A szeparatiz­mus - bűvös szó az elnyomók szótárá­ban! -, az elszakadás vágya a vád a ro­mán uralom részéről. Hát miért nem mer­jük kimondani a koszovói albánokkal együtt, hogy igenis ettől az állapottól el akar szakadni a magyarság?! Egy félel­méjű kezdő szlovák diktátor űzi halálra a Trianonban odavetett magyar országrész mai 650 ezer magyarját, áhított Európánk szeme láttára. Ott nincs még vészhelyzet. Meg kell várni, amíg fölrobban a puska­poros hordó, aztán lehet csitítgatni, békít­­getni a feleket, öleljétek, pusziljátok meg egymást Eu-anyuka előtt. De hol a meg­előzés? Miért csak vérben és tűzben le­het keresgélni az igazságot? Miért csak háború után? Tito még éldegélt és ural­kodott a maga nemzeti szemétdombján, ám akkor is, máris tudtuk, hogy ha elhal, robban a háború, hiszen azt a nemzeti konglomerátumot összetartani nem lehet. Horvátország, Szlovénia, ím, szabad, Bosznia nem, és Koszovó, a tiszta albán lakta terület már vérzik. Tudtuk, hogy így lesz. Hát miért nem lehetett egy kalap alatt és végleg megteremteni a békét és kizárni az újabb Balkán-háború lehetősé­gét? Nem buta, nem bolond a nyugati po­litika. Ám nem fájlalja mások sebeit, nem iszonyodik más népek üszkeitől, vérétől. Ez is van. A szabadságáért harcoló férfi, asszony, a felszabadulni akaró nemzetrész sírjánál, vértoron osztani igazságot a ki­fulladók között - aljas erőpolitika. Hiszen sokkal nemesebb és hasznosabb, keresz­tényibb, no meg az erősebbhez méltóbb lett volna lefogni a gyilkos gyújtogató ke­zét idejében. Az Egyesült Államok nem akar világ­csendőr lenni, a Nyugat sem Európáé. De hiszen mindketten mást, ennél gonoszabb szerepet vállalnak és visznek: a bírák sze­repét az áldozatok és a gyilkosok, az el­nyomók között, immár a megtörténtek után. Egy őrült Ceausescuval parolázott Amerika meg a fél világ, a teljes Nyugat, s abban egy sereg európai király meg ki­rályné s királynő. Noha jól látták, mit mű­vel, mit hazudozik otthon és a világban. Egy királynénak csupán az tűnt föl - és a nyugati sajtónak is azonnal, lihegve -, hogy Elena Ceausescu, a félanalfabéta és félkegyelmű „világhírű tudós”, kit azelőtt egy órával avattak a helyi egyetem dísz­doktorává, egy védett állatfaj prémbundá­jában illegett a rémülten vigyorgó királyi plénum előtt. A közel 3 milliónyi magyar és még ugyanannyi, más nemzetiségű ro­mániai lakos nemzeti nyomoráról nem faggatták a kommunista császári párt. Az állat, az azonban védett, és a bunda, az már rettenet. A Duna-deltában létező ro­mániai lepratelep, továbbá a Duna-deltá­­ban raboskodó magyar és másmilyen po­litikai rabok élete-halála nem jutott el a nyugati fülekig. Sír a lelkünk, mert ezen a héten már nincs egy marék rizs sem a kommunista Észak-Koreában, és halnak, halnak gyer­mekek, felnőttek... Albánok menekülnek százezer szám a szülőföldjükről a szer­­bek elől. És - ott az anyaország, Albánia, immár ahogy illik, fegyverben. Nyugat békét akar, elege volt a szerb, horvát, bos­nyák menekültekből... Falvakban, hol a beszélők egymás szemébe néznek és ügyelnek egymás gyermekeire is, olyan falvakban idejében lefogják az eszement gyújtogató, gyilkos kezét. Európa nem ilyen falu még. Európa a maga narcizmusában él, rizsporosan, és nyugalmat kíván. De hát Koszovó is azért esengett eleddig, mély nemzeti rettenet­ben Tito idején, és reménykedve a fordu­lat után: hátha arrafelé is tekint valaki, nem csak Kuvaitra, hol dollármilliárdo­­kat hoz az olaj és van rizs, van banán, is­kola. A terror erőszakot jelent. Aki terrort alkalmaz, az terrorista. Aki mások vesz­tére, a maga hasznára alkalmaz erősza­kot, elnyomást, az bűnös. Egyszerű a lecke. Itt a háború a küszöbünk mellett; és nincs béke Koszovó nélkül sem a maradék-Jugoszláviában, és ott áll Gö­rögország és figyel, és Albánia mint eleven testrészére, úgy figyel a szerb uralomba kiosztott százezrekre: mi lesz itt még? Egy kezdő szlovák diktátorocska illeg pályája kezdetén, és trianoni bakancsa alatt van 650 ezer magyar lélek. Mi lesz itt még, Európa? Az igazság tudatában (?) miért nem lehet rendet és tisztességes bé­két teremteni azokon a földeken, melye­ken érik a háború? A szerb odaveti, a ro­mán szintén, s a szlovák egyeduralkodó ráharap a maga hasznára: szeparatisták, terroristák mindazok, akik szabadságot, szabadulást akarnak ma. Holott - de ne ismételjünk. A Trianonban összetákolt álbéke mos­tani országait ismét bevilágítja egy sza­badságharc, az albánoké. Isten segítse őket békés szabadságra, a halál ördögei nélkül!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents