Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-12-01 / 12. szám

1997. december

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

Alkotmánysértések

CZEGő ZOLTÁN

Nem bolond a román

Szeizmológusok megfigyelései szerint a nagy földrengéseket, vulkánkitöréseket mindig kisebb előrengések sorozata előzi meg. Az előrengések között eltelt időszakok fokozatosan rövidülnek, míg végül elérkezik a kataklizma ideje.

Politológusok — utólag — gyakran mutatják ki, hogy ha nyitottabb szemű politikusok lettek volna hatalmon 1789, 1848, 1914, 1939 vagy 1956 előtt, akkor a társadalmi és politikai élet válságjelenségeinek a megszaporodásából — a szeizmológusok földrengés-előrejelzéséhez hasonlóan — előre érzékelhették volna a nagy társadalmi robbanásokat, és talán lett volna lehetőség megelőzni az ezekkel együtt járó óriási pusztulást.

Most különösen nagy szüksége lenne az országnak ilyen nyitottabb szemű politikusokra, mert Magyarország minden jel szerint alkotmányos válság állapotába került. Bizonyos alkotmánysértő megnyilvánulások egyre gyakoriabbakká válnak és a közöttük lévő időközök is vészesen rövidülnek. Míg ennek a kormányzati ciklusnak az első felében hozzávetőleg évente hoztak súlyosabb alkotmánysértő törvényeket — gondoljunk például a Bokros-programnak az Alkotmánybíróság által két részletben megsemmisített törvénycsomagjaira —, addig a harmadik évben félévenként volt alkotmányos válság, idén nyár óta viszont már havonta van. Mintha egy, a polgári demokrácia normáit egyre kevésbé tűrő szörnyeteg egyre dühödtebben, egyre gyakrabban fészkelődne a számára terhessé váló alkotmányosság ketrecében és készülne a nagy kitörésre — így lehetne értelmezni a mai magyar politikai helyzetet.

Decemberi alkotmánysértő kezdeményezésnek tekinthető a kormánynak a kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkorzó törvényjavaslata. Mindeddig a megkötött alapszerződések sora azt bizonyítja, hogy a magyar kormány egyik szomszédos országban sem szorgalmazta a magyarság olyan jellegű kisebbségi jogosítványait, amely jogosítványokról idehaza azt állítja, hogy ez az egyedüli alkotmányos megoldás.

Eddig egyetlen szomszédos ország kormányának sem javasolta, hogy a magyarság a szükséges számú ajánló cédulák alól mentesülve állíthasson képviselőjelölteket. Azt sem sürgette, hogy a kisebbséget képviselő szerveztekre ne vonatkozzon a parlamentbe jutáshoz szükséges — itthon 5%-os — küszöb, s amellett sem kardoskodott, hogy a kisebbségi képviselők negyed-hatodannyi szavazat árán juthassanak egy mandátumhoz, mint általában a pártok.

Mindezen javasolt kiváltságokat tartalmazza a benyújtott törvényjavaslat, mégpedig azzal a már megszokott magyargyűlölő szocialista-szabaddemokrata ítélettel vegyítve, hogy akik ezt ellenzik, azoknak kirekesztő sovinizmusa miatt szégyenkeznünk kellene Európában és persze azok sovinizmusa miatt is szégyenkeznünk kellene, akik ugyanezen jogosítványokat követelnék a külföldre rekedt magyarság számára.

A magyaságot ennyire kettős mércével sújtó, az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét ennyire megcsúfoló kormányjavaslatot tetézi az a további kisebbségi jogosítvány, miszerint „alkotmányellenes” lenne megtagadni a pártszimpátia kinyilvánítását a kisebbségektől, azaz ők amellett, hogy kedvezményesen bejuttathatnák képviselőiket az országgyűlésbe, még további, pártokra leadható szavazati joggal is rendelkeznének. Ismerve a kormánypártok családellenes, nemzetpusztító törvényeit, az ország javait elkótyavetyélő szerződéseit, a magyar oktatást és kultúrát leromboló politikáját — nem lehet kétségünk afelől, hogy ez a többségében gerinctelen országgyűlés nem habozna másodrendű, csak töredékszavazattal rendelkező szolganéppé lesüllyeszteni a magyarságot.

A pártok már most környékezik

azokat a nemzetiségi szövetségeket, akik népszámlálások adatai szerint a lakosságnak legfeljebb másfél százalékát képviselik, de ha ők—mármint a 1,5% — hajlandóak célokat vállalni a „maradék” 98,5% érdekében is, akkor kisebbségi listájukat a pártok felhívására a lakosság többsége is támogatná. Egy ilymódon felduzzasztott országgyűlésnek akár a negyedét is alkothatnák ennek a 1,5%-nak a küldöttei. A magyarságot és a demokráciát egyaránt meggyalázó Hom-féle választójogi „reform” után a középkori rendi országgyűléseknek a lakosságot csupán néhány százalékban reprezentáló szintjére süllyedne vissza a hazai népképviselet.

Novemberben a végrehajtó hatalom látványosan kinyilvánította, hogy az alkotmányosságot csizmájával tiporva, kénye-kedve szerint értelmezi és hajtja végre a bírósági döntéseket. A fővárosi bíróság a hónap elején helyben hagyott egy rendőrségi döntést, amelyik a „forgalom akadályozása” címén nem engedélyezett egy november 3-ára meghirdetett gazdatüntetést. Erre a bírósági döntésre hivatkozva a rendőrség a véleménynyilvánítás alkotmányos jogát is megtagadta a járdán tartózkodó járókelőktől.

Bilincsbe vert, ütlegelt, begyűjtött és megbüntetett mindenkit, akik zászlót vagy tiltakozó feliratot viseltek, holott elszórtságuk miatt ezek a személyek nem is zavarhatták a forgalmat. A kormány propagandagépezete óránként adta közre, hogy mindez a bíróság döntésének érvényrejuttatása miatt történt, s hogy ez összhangban áll az alkotmányos renddel.

Néhány hét múlva a székesfehérvári önkormányzat érvényes bírósági döntésre hivatkozva önkényes lakásfoglalókat kívánt kiköltöztetni a rendőrség segítségével. A szabaddemokrata rendőrminiszter kategorikusan megtagadta a rendőrség igénybevételét, mondván hogy nem akar síró gyermekekkel és asszonyokkal Európa előtt szégyenkezni. A megzsarolt önkormányzat horribilis lakástámogatás vállalásával szabadulhatott csak meg a törvénytelenül, önkényesen beköltözőktől, miközben a város egy másik kerületében a rendőrség buzgón segédkezett egy többgyermekes család kilakoltatásában. Igaz, ez a család nem sértette meg a törvényeket, csupán lakbérhátralékos volt, viszont nem cigány, így nem is részesedett a milliós támogatásokból (faji jegyei miatt valószínűleg Európa sem siratta). A cigánybűnözés zsoldosaivá szegődött szocialista és szabaddemokrata képviselők, miniszterek, médiabárók ismét győzhettek a törvényesség felett — a független bíróság döntését pedig minden következmény nélkül kigúnyolhatták és figyelmen kívül hagyhatták! Az egyoldalú médiának esze ágában sem volt kijelentéseiket szembesíteni a csak néhány héttel korábbiakkal.

November elején dermesztő volt érzékelni azt a mély hallgatást, ami a köztársasági elnök javaslatára megszületett, hírhedett „gyűlölettörvény” kétes paragrafusainak az Alkotmánybíróság általi hatályon kívül helyezését kísérte. A „független” rádiók egyike sem mondta be ezt a döntést, a „plurális”-nak hazudott televízióadók is kollektív elhallgatásba burkolóztak. A legnagyobb példányszámú napilapok sem kommentálták az eseményt, holott a törvény meghozatala idején nem egy bértollnokuk százezreket vághatott zsebre a szavazás előtt álló törvény naponta történő dicsőítése révén.

A kormány felelősségét nem kisebbíti az a tény, hogy az igazságügyi apparátus közel egy éves munka árán mintegy felére gyomlálta a köztársasági elnök által eredendően javasolt alkotmányellenes paragrafusok számát, mert az 1996. évi XVII. törvény megsemmisített paragrafusai még így is Európa szégyenfoltjának bizonyultak. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt a kollektív bűnösség elvén nyugvó cikkelyt, amely szerint öt

évig terjedő börtönbüntetés súlytotta volna azon pártoknak vagy egyesületeknek a vezetőit, amelyeknek tevékenysége során bűncselekmény történik. A bűncselekmény elkövetője ugyanis — a polgári jogrendben — csakis egyénileg vonható felelősségre, és bármilyen kollektív felelősség érvényrej uttatása alapvető emberi jogokat sértene, „korlátozottá válna az emberek érdekeik védelmében való egyesülése, pártokká, érdekvédelmi szervezetekké való szerveződése.”

Az Alkotmánybíróság azt a bolsevik indíttatású bekezdést is megsemmisítette, amelyik szintén öt évig terjedő büntetéssel sújtotta volna a bűncselekménnyel gyanúsított társadalmi szervezetek esetleg teljesen gyanútlan anyagi támogatóit, vagy a gyűlések számára termet bérbeadó személyeket. Önmagában az is nagyon riasztó, hogy a kormányzat és a köztársasági elnök alkotmányellenes módon, abüntetőjoggal visszaélve kívánja szolgájává tenni a civil szerveződéseket, de az különösen riasztó, hogy ezeket a bolseofasiszta, totalitárius célokat az elektronikus és a nyomtatott sajtó a kritikus vélemények elfojtásával teljes mértékben támogatja.

Cinkos hallgatásuk miatt erről a súlyos alkotmánysértésről tudomást sem szerezhetett a lakosság, így arról sem tudhat, hogy mely erők veszélyeztetik alapjaiban szabadságjogait. Lehet-e egyáltalán alkotmányos rendről beszélni Magyarországon a híreket cenzúrázó sajtódiktatúra körülményei közepette?

Októberben szintén az Alkotmánybíróságnak kellett megzaboláznia a kormányzatnak a népakaratot pökhendi módon semmibe vevő döntéseit. Jóval több, mint 200 ezer népszavazást követelő aláírását félresöpörve — e számhoz kötve az Alkotmány kötelezően előírja a népszavazás elrendelését — a kormány saját kérdéseit kívánta népszavazásra előterjeszteni. Önteltségét mi sem bizonyítjajobban, mint az, hogy a népszavazásra felszólító plakátjait több tízezer példányban már kinyomtatta, és még néhány napot sem volt hajlandó várni az előre bejelentett alkotmánybírósági ítéletig.

Megjegyzendő, hogy a nyílt és durva alkotmánytiprás kormányzati szándéka meghiúsult ugyan, de a sunyi és rejtett alkotmánysértés állapota fennmaradt, mivel a kormány, végrehajtói hatalmával visszaélve azóta is halogatja az Alkotmány szerint kötelező népszavazás elrendelését.

Legújabban azt bizonygatja, hogy azért nem tartható népszavazás az eddigi földtörvény változatlan fenntartásáról, mert az 40, idén már aláírt nemzetközi szerződést sértene. Még jó, hogy ily módon megtudja az ország, hogy kormánya — az Alkotmánnyal mit sem törődve — az idén heti gyakorisággal írt alá hatályos magyar törvényekkel ütköző nemzetközi szerződéseket!

Szeptemberben maga a kormányfő és több szocialista miniszter, exminiszter keveredett alkotmányellenes helyzetbe, midőn kijelentették, hogy nem fogadják el az ügynökmúltjukat tanúsító átvilágító bíráknak a Magyar Köztársaság hivatalos lapjában, a Magyar Közlönyben is közölt megállapításait és lemondásra felszólító határozatait. A Nyugati Magyarság novemberi számában dr. Zétényi Zsolt egyértelműen bizonyítja az emiatti alkotmányellenesség tényállását — így csak röviden utalok erre, mint a szeptember hónapraj utó vaskosabb alkotmánysértésre.

Az alkotmányos válság felsorolt esetei egyértelműen azt bizonyítják, hogy a negyven éven keresztül diktatúrához szokott posztkommunista nómenklatúrának nincs már kedve polgári demokráciásdit, alkotmányosdit játszani. Az izgalmas kérdés az, hogy ehelyett gyakrabban visszanyúl-e régi, megszokott, kevenc játékszereihez: a cenzúrához, a gumibotozáshoz, a kilakoltatáshoz és a vagyonelkobzáshoz.

Bizony, nem először és nem csak egymagámban mondom, hogy nem bolond ám a román (politika). Ady elismeréssel írt Octavian Gogának a román népről, még akkor, mikor barátjának tartotta a későbbi nacionalista, irredenta minisztert; később már arról írt, hajói tudom, utolsó levelében — Erdély másodszori alattomos lerohanása után, már az első nagy háború végén —, hogy nem cserélne lelkiismeretet Gogával...

Igen, a román népről beszélt Ady, kiváló politikus költőnk. De átlátott a nagyhatalmi ábrándokat kergető Nagyromániapolitikán. Nem bolond a román politika, és erről meggyőződhetett volna számtalanszor a saját (nemzete) bőrén a magyar vezető felsőbbség. Nemegyszer nevezték és nevezik ma is képlékenynek keleti szomszédunk politikai attitűdjét. Noha észre kellett volnaés kellene venni, hogy ez az ingatagság a politikai becstelenséggel azonos. Talán még csak a szerbek politikája tehető méltóképpen a román politikai gyakorlat mellé, mely nemcsak vallja, hogy a politikában nincs tisztesség, hanem ezt a legmagasabb szinten műveli is, példás, pedáns és bevallottan impotens Európánk szeme láttára.

Most, hogy immár egy esztendeje ellenzékbe szorultak (részben!) a maros vásárhelyi magyar pogrom, a cigányellenes ku-klux-klan kiagyalói, ismét a bevált módszerhez folyamodnak: a magyar veszély, a veszendő Erdély, a fegyveres magyar lázadás stb. rémképének felmutatásához.

Ugye még emlékszünk, mikor a román határon a baráti ország vámosa mindenkinek föltette a kérdést: — Carti? Arme? — Azaz: Könyvet, fegyvert visz-e az utas Romániába? Nos, újabb nagynemzeti összefogást serkentenek a szélsőséges pártok, köpve az európai normákra meg a szerződésekre, összefogást hirdetnek eljövendő szavazóik körében a romániai kényszerlakó magyarok ellenében, akik „tonnaszám kapják” Magyarországról a könyveket az iskolák számára, abból tanítják Erdély történetét. És titkos katonai kiképzőtáborokról adnak hírt, végveszélyről, arról, hogy az alig hárommilliós vagy még kisebb magyarság szétszakítja a 2050 éves román államot...

Emellett minden eltörpül, gondolják, szóba sem kerülhet az a nyomorúság, melyben él aromán, magyar, cigány, szerb, maradék német, maradék lipován és a ki nem pusztított bolgár meg görög és északi szláv és megannyi más ember. 1990-ben, mikor Ceausescut sikerült eltakarítani, Iliescu meg Petre Roman (ma a román szenátus elnöke) nagyon is hamar ráébredt arra, hogy nem vezet jóra a nagy ölelkezés a honi meg a szomszédos magyarokkal. Rögvest bedobták a balga román nép közé a rémet: fegyvert, lőszert, gránátot küldenek Magyarországról, nem konzervet meg ruhaneműt, gyógyszert! Hogy ebből a nép nem sokat hitt el, az más kérdés. Szükségük volt viszont a megmérgezett hangulatra, a művi állapotra, hogy elindulhasson immár az új, Iliescu-féle rezsim a magyarság ellen. Ekkor következett be Erdély újbóli megszállása, elözönlötték a magyar területeket a katonai egységek, laktanyák alakultak, repülők, helikopterek röpdöstek és röpdösnek ma is a magyar városok, községek fölött. Gyanúsak ismét a temetések, hiszen ott vonul a nép, minden engedély nélkül...

Nemrég járkált Romániában — s Erdélyben is — a magyar miniszterelnök, s ott többek között azzal okította a helybeli vendéglátókat, hogy „újabban ismét föllángolt a nacionalizmus mindkét oldalon”.

Hogyhogy?! — kérdezhetjük. Horn elvtárs szerint ha egy ártatlant egyszerre többen vernek, ott verekedés van? Ismét földübörögtek—testvéri tankok helyett— egyes román pártok, miniszterek indultak a Romániához mai napig is rosszul hozzátapasztott Erdély ellen, és akkor „mindkét oldalról” beszél a magyar kormány?

A megveszekedett, pszichiátriákon kezelgetett kolozsvári polgármester viselt dolgai hallatán feltehető lenne a kérdés: — Miért nem kergeti el a kormány? — Nem úgy megy az Romániában, kérem. Funar polgármester szent bivaly a román politikában, amolyan feszültséget levezető, vagy pedig feszültséget szükség és óhaj szerint keltő szelep.

Nélküle, meg a hozzá hasonlók nélkül nem megy nagyromán nemzeti összefogásra rohamszerűen fölbújtó akciósorozat. Lám, megfogan bennünk is a gyanú: Hóm Gyula talán azért tudja oly könnyen elképzelni más erdélyi városban a visszaállítandó magyar egyetemet, mert egy kicsit tart Funartól? De ez a föltételezés megilleti bizony a mostani, irányunkban itt-ott jószándékú román kormányt is.

Mivel lehetne jobban megsemmisíteni egy hárommilliós nemzetrészt kényszerű pusztulásában, mint az anyanyelv eltiltásával? Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és más szomszédainknál ezt cselekszik ellenünkre. Ezért terjesztik Romániában a régi módszer szerint s változatlanul azt, hogy könyv és fegyver kerül az erdélyi magyarok kezébe.

És ismét, és ugyanúgy, akár lliescuék idején, terjesztik állami költségen világszerte az agyrémet, hogy az erdélyi magyar megyékben asszimilálják, elnyomják, halállal és kiűzetéssel fenyegetik (román uralom alatt!) a románságot. C. V. Tudor egyenesen fegyverviselési engedélyt követel, ígér az erdélyi románoknak. Ugye nem esik nehezünkre emlékeznünk: épp efféléktől erőszakolta ki Hóm és kormánya az alapszerződést. Valósággal kikönyörögte ez a magyar kormány az aláírást, azután boldogan lobogtatta a cetlit Nyugat felé: Mehetünk Európába, béke van, szerződés. Az aláírók viszont újra és újra rohamot hirdetnek egy védekezésre képtelen kisebbség ellen.

Ez ma a magyar. Jönnek a hazai pártocskák, és mint a szálkás halat, úgy szedik apróra a nemzeti megmaradásnak még a lehetőségét is. Ezzel vagyunk itthon elfoglalva. Hát mit várhatunk következményként? Ha itthon is, otthon is, mindenütt, ahol magyarság él, csak a különbséget tartjuk megnyergelhetőnek, teljesen hiába várjuk — mint eddig is — a mennyei mannát.

Egyetlen árva szóval sem tiltakozik ez a magyar kormány a romániai vádak ellen, holott a hazudozás amott már tonnában leltározza a magyar nyelvű könyveket, a magyarországi eredetű fegyvereket és robbanószereket.

Bizony mondom, nem bolond a román, ha hazabeszél.

Szervátiusz Tibor: Erdélyi Pieta