Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-11-01 / 11. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. november Kora délután indul a vonat Palotabozsokról Bátaszékre. Az állomás kihalt, az efféle ballagó vonat nem vonzza az utasokat. Ezen a Baranyából Tolnába átmenő vasútvonalon húsz kilométer a megengedett legnagyobb sebesség. Többet nem bír az elhasználódott töltés, a korhadó talpfákra erősített sínpár. Indulunk. A palotabozsoki állomáson megrándul a két kocsi. Kívül minium színű, bévül olajszagú motorvonat. Múzeumba való. Itt még elballag, eldöcög végállomástól végállomásig. A hol kaptatós, hol lejtős pályán nem könnyű az előírt sebességet tartani. Jár is a keze a vonatvezetőnek — így hívják hivatalosan, mert masiniszta már nincsen. Egy-kétkilométeres sebességtúllépést már büntetnek, de az igazi büntetés az, ha a felgyorsult szerelvény alatt megroggyan a pályatest. Akkor vége mindennek, jobbra vagy balra alábuckázik a kis szerelvény. Akkor pedig életek veszhetnek oda. Utasokkal teli szerelvény már rég járt errefelé, de két-három utas élete is emberélet. Most éppen hárman tartunk elszántan Bátaszékre. Egy tizennyolc-húsz esztendő közötti fiú, aki a sarokban gubbaszt, és magába zárkózik. Egy idős, piros arcú férfi, akinek az arcára van írva, hogy szívesen diskurálna valakivel, ahogy az egykoron a vonaton szokás volt. A harmadik utas jómagam vagyok. Mindhárman az első kocsiba szálltunk fel, a második kocsi üresen billegdél mögöttünk. Átülök az idősebbik utas mellé, szívesen fogad. — Hová tart? — kérdem tőle. — Bátaszékre vagy tovább? Önérzetesen feleli: — Szekszárdra. Egy bátaszéki utazásra nyilván nem készül fel ilyen gondosan. Szekszárd azonban város. Megyeszékhely. Ezért beretválta frissen az arcát, dörzsölte be arcszesszel, ezért vett fel öltönyt és vasalt inget. Gondosan fésült haj. Kék szemek, kerek fej, pisze orr, táguló orrcimpákkal. Az ilyen típusú arc mindig lelkesnek látszik. — Bátaszéken lesz csatlakozása? — Ha nem késünk, elérem a szekszárdi személyt. Gondolom: családi ügyben kelt útra, de ő legyint. A szekszárdi totózóba tart, ott tölti ki a heti szelvényeit. KOSA CSABA Az obsitos — Hetvenéves vagyok — és rám néz, szünetet tartva, látszik-e annyinak. Megnyugtatom, hatvanévesnek néztem volna. Elégedetten biccent. — Azért van ez — mondja —, mert mindig sportoltam. A sport, kérem, megőrzi az embert. — Futballozott? — kérdem. —Abból gondolja, hogy totózni megyek? Fociztam is, de csak mellékesen. A totózás nekem szórakozás. Időtöltés. Minden héten vonatra ülök. Szekszárd, Baja, Pécs, Kiskunhalas. Felváltva látogatom őket. — És a felesége? — Nohát, nem örvend, de belátja, hogy ez jár nekem. Megkérdeztem tőle, el akar-e tenni kompótnak az őszibarackkal meg a körtével, mert akkor szépen elnémulok és ülök a dunsztos üvegben. — Ez hatott? — Mi hat az asszonynál? De hát belátta, elszánt vagyok. Mindig az történt, amit ő akart. Bele kell nyugodnia, hogy hetente egyszer útrakelek. Varázslatos a táj, a vonatablakból röpülni indulhat a szem. Már pusztán ez is a szabadság. Egy-egy domb tetejére felkapaszkodva érzem, hogy repülőgépen ülünk. Alant a tolnai sík, fészekaljnyi falvakkal, lobogó sörényű erdőkkel, meg-megcsillanó kis tavakkal. — Miért éppen ebbe a négy városba jár? Szekszárd, Baja, Pécs, Kiskunhalas... Az útitársam nevet: — Valami huncutságra gondol? Nőkre, ugye? Nem, nem! Szeretem a vonatozást. Nem vagyok beszorítva egy tyúkketrecbe. Hetvenéves múltam, nem kell fizetnem. Ebbe a négy városba elvisz a vonat. — Soha, semmi kísértés? —Na jó—adja meg magát —, egyszer Kiskunhalason tényleg volt egy gyönyörű nő... Odajött az asztalomhoz az étteremben, meghívtam egy Martinire. Már azt hittem, nem tudok ellenállni neki, de még idejében észbe kaptam. — A feleségére gondolt? Minden héten Magyar Demokrata Csütörtökönként jelenik meg a keresztény-konzervatív szellemiségű Magyar Demokrata, a hazafias értelmiség népszerű hetilapja. Oknyomozó riportok, beszélgetések vezető ellenzéki politikusokkal, népszerű közéleti személyiségekkel, publicisztikák, cikkek és tanulmányok, levelek, recenziók, gazdasági elemzések Magyarország jelenéről, múltjáról és jövőjéről. Egy lap, amely független a belföldi és külföldi hatalmi centrumoktól Magyar Demokrata, egy jobb hetilap. Olvassa, ha valóban érteni akarja, hogy mi történik velünk. Hazai tudósítások —Őrá akkor nem. De rájöttem, hogy az a gyönyörű nő kémnő. Jugoszláv kém. Felpattantam, vonatra ültem, jöttem haza. — Mit akarhattak? — Megtudták, hogy kicsoda Kaporszéki Gyula! — Kicsoda? — Én vagyok! Titokzatos mosoly lengi át úti társam arcát. Ha már bemutatkozott, követem én is. — Senkinek sem mondanám el — engedi el a kezemet hosszú kézszorítás után Kaporszéki Gyula.—Önben azonban megbízom. — Köszönöm. — Szóval a kémnő... Valahonnan megtudták, hogy ki voltam én az életben. A háború előtt felvettek a csendőrséghez, ezt is a sportnak köszönhetem. Megnyertem a debreceni súlyemelő versenyt — mert eredetileg hajdúsági vagyok —, Európa-csúcsot állítottam fel, így figyelt fel rám a csendőrség. Elküldték csendőrtiszti iskolára. De mire befejeztem volna, véget ért a világháború! — És a súlyemelő csúccsal mi lett? — kérdem. — Még mindig érvényben lenne. A nehézsúlynak sem emelnek annyit. — A jegyzőkönyvnek meg kell lennie... — Haj — sóhajt Kaporszéki Gyula —, ifjú ember ön, uram! Volt egy világháború! A verseny teljes jegyzőkönyve elégett. —Az ön ereje viszont megmaradt... — Meg, bár az éhezéstől lesoványodtam. De amikor elvettem a feleségemet — idevaló, sváb lány —, illetve mielőtt elvettem volna, szüreten, az apósom pincéjében megemeltem, és a fejem fölé nyomtam a teli kétszáz literes hordót. Látta az egész család, a feleségem ma is bizonyíthatja. De hát ez nem érdekes most... A jugoszlávok azért akartak beszervezni, mert itt, az új hazámban, Baranyában fontos ember lett belőlem. Még alig nősültem meg, kerestek Pécsről. Nem kell iskola, kineveznek rendőrfőhadnagynak. Háromszobás lakás, szép fizetés. Mentem is volna, csakhogy... — Csakhogy? — A feleségem nem akarta. Gyula, mondta, gondold meg, ha csendőrtiszt leszel, most börtönben ülsz. Lehet, hogy egyszer majd a rendőrtiszteket ültetik le! — Hallgatott az asszonyra? — A családi békességet én nem rúgom fel, uram! Elmentem az államigazgatásba. Vébé-titkár lettem az egyik baranyai faluban. No, akkormeg rá akartak venni, hogy menjek be járási vébé-titkámak. Négyszobás lakás, szép fizetés. Jól van, megyek! De az asszony nem akarta. Gondold meg, Gyula, megbukik a rendszer, leültetnek! így aztán maradtam falun. Persze, akkor már kinéztek engem. Egyik nap jött a tanácsház elé egy nagy fekete gépkocsi, kiszállt belőle két ember. Kiküldtek mindenkit a házból, hármasban tárgyaltunk. „Kaporszéki elvtárs! Rákosi Mátyás küldött bennünket, elvisszük Pestre miniszterhelyettesnek!” „Milyen minisztériumba?” „A belügybe!” „És miért engem?” „A kiváló államigazgatási munkája miatt!” Beültettek a kocsiba, elvittek Pestre, megmutatták a villát, ahol lakunk majd. Közölték, hogy legközelebb Rákosi Mátyáshoz is elvisznek, aki már szeretne megismerni. Hazajöttem, mondtam az asszonynak, hogy kezdjen csomagolni... — De az asszony nem akarta... — Nem, a makacs sváb fejével. Azt mondta, Rákosi nemsokára megbukik, kell nekem, hogy vele bukjak? Majd szépen felakasztanak az emberek! Elmentem hát Somberekre vébé titkárnak, onnan vonultam nyugdíjba ezerkilencszázny olc vanhétben. —És a kémnővel mikor találkozott? — Kilencvenegyben. — Mégis, mit akarhattak Öntől? — Egyszer már megszállták Baranyát. Talán erre készültek megint. Szuperkémeket kerestek. Rólam megtudták, hogy az egyetemet is elvégeztem. Csak azért nem mentem tanítani, mert a tanárokat nem fizetik meg. Szóval a tudásomat akarták, a tapasztalatomat, meg a kitűnő fizikumomat. — Milyen szakon végzett, Kaporszéki úr? — Magyaron. Magyar-torna. — Még ma is edzésben van? — Mindennap edzek. Nincs kihagyás! Súlyzózok. — A lakásban? — Nem, a fáskamrában. A feleségem nem engedi a lakásban. Tónkretennék a parkettát a súlyok. Jobb kézzel százötven kilót nyomok ki, ballal százat. —Az angyalát! — bukik ki belőlem. — Úszásban is remekeltem, ezt is tudhatták a jugók. Száz gyorson országos csúcsot úsztam. Sajnos csak megyei verseny volt, ott meg nem lehetett hitelesíteni az eredményt. — Kár érte — mondom. Kaporszéki Gyula félrebillenti a fejét: ugyan, nem tesz semmit! Érik ilyen károk az emberfiát, nem szakad le a mennybolt. —Azért futásban voltam a legjobb! — mondja. — Jobb, mint súlyemelésben? — Ez akkor derült ki, amikor megnősültem, és a lagzi előtt elvonatoztam Bátaszékre, hogy megvegyem a gyűrűket. Addig válogattam, míg lekéstem a bozsoki vonatot. No, semmi baj! Az anyósom varrt nekem egy pár lábbelit, a svábok szeretnek ebben járni. Bőrből van a talpa, könnyű szövetből a felső része. Tutyinak hívják. Ebben futottam le a Bátaszék-Palotabozsok távolságot. Éppen tíz kilométer. Megnéztem a karórámat az indulásnál, huszonhét perc alatt érkeztem Palotabozsokra. Világcsúcs. — Az angyalát! —Azóta sem döntötte meg senki! — nyugtázza az elismerést Kaporszéki Gyula. — Elmehetett volna atlétának... —Jöttek is értem a pécsi sportkörtől, azt mondták, kivisznek a londoni olimpiára. A tízezer méteren meglesz az arany! Én mentem is volna, de akkor megint az asszony... Kimész Londonba Gyula, de sosem indulsz el! Eltesznek az útból, mert megnyernéd a versenyt. Arra már vannak elegen! így aztán itthon maradtam. Csak a Pécsi Dózsát segítettem ki, amikor kiesésre álltak. Beálltam a jobb szélre, rúgtam hat gólt. Megvertük a Honvédet meg a Vörös Csillagot, benn maradtunk az NB egyben. Az öreg drukkerek még ma is szorongatják a kezemet, ha meglátnak Pécsen. Dombtetőn zihál éppen a motorvonat. Az utolsó baranyai dombon vagyunk. Alant már a tolnai sík, távolabb a bátaszéki házak cserépmezeje, s még távolabb, kéken derengve a szekszárdi hegy. Mutatja is az útitársam az ablakból: oda tart, ott vár rá a szerencséje az ő kedves városában. —Tudja, Kaporszéki úr, hogy Szekszárdon született Garay János? — A focista? — Nem, a költő. Csodálkozásra kerekül a szeme, és egy kis bizonytalanságra. — Aki az Obsitost írta — mondom. — A Háry Jánost. Most már gyanakvás is odatelepszik a tekintetébe. Huncutkodom csak, vagy valami rosszban sántikálok? Aztán hirtelen felderül az arca: —A Háryt, azt ismerem—üt a homlokára. —Járási vébé-titkár volt a hetvenes években. Tanfolyamon is voltunk együtt! Megáll döccenve, rázkódva a vonatunk a bátaszéki állomáson. Ahogy lefékez, a motorkocsiból furcsa, sziszegőberregő hang szakad ki, mintha ráprüsszentene Kaporszéki Gyula szavai-Jó hírek Kórház. Előcsarnok. Kifli alakú asztal, rajta rengeteg újság és folyóirat, a megbetűsített papírhalmaz mögött szerény, szomorú mosolyba burkolódzó rokkant férfiú. Hozzálépek. — Kolléga úr, kérek egy olyan újságot, amelyben kimondottan jó hírek vannak! Az újságárus elhúzza a száját, töpreng, csóválja a fejét, aztán komoran kihirdeti az ítéletet: — író úr, ilyen újság nincs! Csábító szándékú hölgylátogatóm szeme megvillan, belém karol, meghív egy kávéra. Leülünk, s úgy néz rám, mint akinek spanyolviasz-ötlete támadt: — Indíts egy új lapot Jó Hírek címmel! — Igazad van, zseniális ötlet, még akkor is, ha nem az én agyonvizsgált agyamból pattantki! Máris hozzálátok a próbaszám megszerkesztéséhez, s ha kiszabadulok a kórházból, hivatalosan bejegyeztetem a lapot. A betegeknek csak jó hírekre van szükségük. Gondolj csak bele, hány beteg sínylődik az országban, a Kárpát-medencében, a nagyvilágban! Idegen nyelveken is megjelentetjük. Mivel az egész ország, sőt az egész világ beteg, világlapot kell csinálnunk! így kezdődött. Látogatóimat megkértem : gyomorégést okozó gyümölcslevek, hamiskás borok, vízízű zöldségek, széthulló szerkezetű regények és alamuszi pletykák helyett jó híreket hozzanak nekem. Látogatóim lassacskán elmaradoztak. Újság-ötlettel szolgáló barátnőm letett hódítási szándékáról s rendszerint a látogatási óra utolsó pillanataiban jelent meg, hogy ne jusson időnk beszélgetni, így aztán betegtársaimhoz folyamodtam egy-egy jó hírért, függetlenül attól, hogy agyvérzésben, idegsorvadásban, sclerozis multiplexben, részleges amnéziában, depresszióban vagy éppenséggel alaptalan jókedvűségben szenvedtek-e. Végül az ápolókat, a nővéreket, az orvosokat vettem faggatóra. Nagyvizit volt. Jött a főorvos úr, kíséretével megállt az ágyam mellett és így szólt: — Nos, barátom, jó hírem van! Az agy CT-vizsgálatának eredménye kitűnő! A homlok- és koponyacsontot viszont a hajdani repedések, törések okozta következmények miatt bizonyára vésni kell... — A minap jó híreket ígért... — mondtam ártatlanul. — Az író úr nyugtatóadagját kérem megháromszorozni — suttogta a főorvos az osztályos orvosnak, és elment. Persze, egyetlen tablettát se nyeltem le, s mivel amolyan illegális tevékenységnek kezdtem érezni újságalapító munkámat, még inkább beleéltem magam a jó hírek gyűjtésébe. Alig egy hónap alatt tucatnyi, ellenőrizhetően jó hírt sikerült összelopkodnom. A legtöbb jó hírrel a mentősök, a felvonókezelők, a hullaszállítók és a képzelt betegek szolgáltak. Végre megírtam, megszerkesztettem és jónéhány példányban fénymásoltattam Jó Hírek című újságomat, egyetlen oldalon. Szétosztottam a betegek, az egészségesek, a fehérholló-látogatók, a fehér köpenyesek, a pizsamások és a hálóingesek között. Türelmetlenül vártam a visszhangot. Meg is érkezett. Jó híreimet senki nem hitte el. Még azok sem, akiktől származtak. Pedig igazak voltak. Főorvos barátom megállapította, hogy kóros hazudozásban szenvedek és újabb, nagyobb átmérőjű tablettákkal ajándékozott meg. Pár nap múlva fölkeresett egy jogász, akinek kezében újságom egy példánya reszketett. Rám ripakodott: —Uram, megtébolyít a lapjával! Ön megtéveszti a közvéleményt. Ez törvénysértés! Több jó hírt ne szivárogtasson ki! Pótágyat cipeltek be a kórtermünkbe. Szolidaritásból helyet szorítottunk neki. Elvégre újságolvasó ember... Bartis Ferenc
