Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-11-01 / 11. szám

1997. november

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

11. oldal

Magyar,

baráti és közösség

Bevándorlás és multikultúra

Svédországi jegyzet

Egy tragikus kimenetelű autószerencsétlenség nyomán világosodott meg bennem, hogy az Amerikában született és immár több mint negyed évszázada működő—a Reménység tavánál az ITT-OTT konferenciákat rendező — Magyar Baráti Közösség mily eleven valóságot tükröz a nevében, s hogy egymással mennyire szorosan összefonódva jelentkezik benne a három tulajdonság: az, hogy magyar, hogy baráti, és hogy közösség.

A társaság magyar mivolta és jellege már eddig is vitathatatlan volt azok körében, akiknek módjuk volt figyelemmel kísérni a szervezet tevékenységét és szembesülhettek mindazokal a teljesítményekkel, amelyeket évtizedeken át nyújtott, és azokkal az erdményekkel, amelyeket a magyar lélek és szellem ébrentartásában, a magyar hagyományok ápolásában, az amerikai magyar létforma kialakításában és a nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejeződő hazafiság gyakorlásában elért.

Az MBK jelenlegi vezetője — hivatalos tiszte szerint gondnoka — Bojtos László, 1996 nyarán, a szervezet 25. évfordulójáról szólva elégedetten állapította meg, hogy ennek az értelmiségi körnek a szellemi lényege mit sem változott a két és fél évtized alatt.

Vagyis az MBK továbbra is vállalja a szétszórtsági sorsot, magát az összmagyarság szerves részének tekinti, nem elkötelezettje semmilyen politikai ideológiának, mivel államhatárokat kíván áthidalni. Önmaga megreformálására erkölcsi forradalmat hirdet, konkrét magyar feladatok elvégzésére vállalkozik és a harmadik évezred küszöbén közelebb kívánja hozni „a lelki, szellemi Nagymagyarországot”, amely „nem határokat változtat, hanem emberi gondolkodásmódot”. Bizalomkeltő, lelkesítő, munkára serkentő program ez. Egy pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy nemes nemzeti szándékok buzognak megfogalmazói agyában és szívében.

A kitűzött célok együttes vállalása, az anyagiakat is magában foglaló közös áldozathozatal, valamint az egymással való társulásban végzett munka a működésnek tagadhatatlan közösségi jelleget kölcsönöz és a mindezekben résztvevők nemcsak valódi közösség benyomását keltik, de annak létét is meggyőzően igazolják.

Kezdettől fogva élénk érdeklődéssel kísértem a Magyar Baráti Közösség működését, az amerikai magyar demokrata értelmiség összefogására irányuló törekvéseit és fáradozásait, a magyar érdekek védelmében tett kezdeményezéseit, valamint a mások által indított, hasonló célú vállalkozások támogatására irányuló készségét. Annak jeleit is látni véltem, hogy a tagokat baráti szálak fűzik egymáshoz. Nemcsak abból kifolyóan, hogy az alapítók nagyrészt ugyanabból a korosztályból és emigránsrétegből kerültek ki, hanem annak okán is, hogy a tagok rokon felfogással és szemlélettel rendelkezve, azonos tudatossággal és eltökéltséggel, egymás iránti megértéssel és szolidaritással végzik munkájukat.

A társaság nevében feltüntetett „baráti” jelző nem az egyesületi elnevezésekben gyakran előforduló, bizalom és rokonszenv felkeltésére alkalmazott, szokványos tartalékszó, hanem valóságos tartalommal rendelkező és a „magyar”-ral, vagy a „közösség”-gel egyenrangú jellegmeghatározó minősítés, s erre a már említett tragédia vezetett rá.

Az történt ugyanis, hogy az MBK által az Ohio állambeli Lake Hopenál — a Reménység tavánál — 1997 augusztus végén rendezett hagyományos Magyar Hétről Clevelandbe való visszatérés közben élettársam, Thorma Edit halálát, Bojtos Lászlónak és nekem súlyos sérüléseket okozó autószerencsétlenséget a szervezet tagjainak oly mértékű együttérzése és részvéte követte, amelyre nem számítottam, és amely szívem legmélyéig meghatott.

Nem sokkal azután, hogy a mentők beszállítottak a lancasteri kerületi kórházba, megindultak az egymást követő telefonhívások. Mind Bojtos Lászlót, mind engem azért kerestek barátaink, hogy elmondják, mennyire megdöbbentette őket Edit halála és kettőnk sérülése, valamint hogy megkérdezzék, mit tehetnek, mivel segíthetnek, mivel enyhíthetnék fájdalmainkat. A telefonálásokhoz — azután, hogy a kórházból eltávoztunk—levelek, személyes üzenetek, látogatások társultak. A látogatók többnyire MB K- tagok voltak.

Érthetőnek és megmagyarázhatónak tetszett, hogy Bojtos Lászlót a megbecsülésnek, a rokonszenvnek, a szeretetnek a hulláma vette körül, hiszen aközösség alapítói és legjelentősebb vezető személyiségei közé tartozik. De az, hogy én is, minden különösebb érdem nélkül, és merőben csak mint e körben észlelt munkát távolról szemlélő és nagyrabecsülő rokonszenvező ebben osztozhatom, s a tiszteletnek, az együttérzésnek és a részvétnek megindító jeleivel szembesülhetek, ez annyira meghatott, hogy nem tudok rá elérzékenyülés nélkül emlékezni.

Olyanok is felhívtak, írtak és meglátogattak, akikkel közeli kapcsolatban nem is voltam, vagy akikkel csak napokkal előtte válthattam először szót. Hadd említsem meg külön is két protestáns pap, Kálmán Szabolcs clevelandi és Nyeste István columbusi református lelkészek nevét. Ok meglátogatván engem — már lábadozó állapotomban — Böjtösék clevelandi házában, oly szeretettel iparkodtak belém, a katolikus hívőbe, lelket önteni és vigaszt nyújtani, hogy századrendűvé vált a tény: nem az én egyházamtól jött az enyhet nyújtó hang. Az ökuméne jegyében hallgattam bölcs és bátorító szavaikat, egyetlen és egyazon Istenünknek az igéit.

E találkozások és beszélgetések során bizonyosodott be előttem, hogy a „baráti” szó — az MBK nevében — nem üres szólam vagy tetszetős fordulat, hanem élő valóság. A másik emberrel való együttérzésben és szolidaritásban kifejezésre jutó, őszintén gondolt, mélyen érzett, nap mint nap megélt barátság, amely egy tragédia pillanataiban mutatkozott meg, legalábbis nekem, igazán és maradandóan.

Az MBK méltán lehet büszke arra, hogy életében, működésében, mindennapos tevékenységében a barátság legalább olyan jelentős elem és megőrzésre méltó érték, mint amilyen a magyarság és a magyarok közössége.

Borbándi Gyula

Hajdani marxizmus óráinkon úgy mesélték nekünk (például Erdélyben), hogy valamikor, a talán nem is oly távoli j övőben, a nagyon fej lett kommunizmus időszakában egységes lesz az emberiség. A fajok és népek általános keveredése során eltűnnek a nemzetek, és az egyén — bőrszínétől, származásától függetlenül — egyenrangú tagként olvad majd bele a Föld egész lakossága által alkotott nagy, békés közösségbe. Úgy mondták, hogy a leendő világállam nyelve a mai nyelvek spontán keveredéséből fog kialakulni, de gyanúm szerint az elmélet körül bábáskodók jelentős részének szándékaiban főleg oroszul beszélt volna az új emberiség.

A kommunista jövőnek a veszélye

— eddig legalábbis úgy tűnik — elmúlt a fejünk fölül, s a viszonyok változása az említett nyelv rohamos terjedését sem valószínűsíti. Ma új, sokkal életközelibb eszme jegyében szerveződik az egységesjövő, s ez a sokkultúrájú (multikulturális) társadalom eszméje.

A fogalom kétségtelenül Amerikából indult diadalútjára, ahol nagyon is konkrét tartalommal rendelkezik, mert a lakosság sokféle nép bevándorlásából jött létre, melyek csoportjai az „etnikai kohóban” is meglehetősen nagy mértékben megőrizték sajátosságaikat. Ezt a tényt veszi tudomásul a multikulturális társadalom elmélete, mely az államnemzet fogalmának kiszélesítése lévén tagadja az etnikai gyökerekre visszavezethető, törzsinek nyilvánított kultúrnemzetek létét és létjogosultságát, és azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha az észak-amerikai földrészen nem lennének uralkodó népcsoportok.

Az európai országok lakossága mindig is többfajta népelemből állt, ezek hódítással, a térképek átrajzolása révén vagy pedig bevándorlással lettek az egyes államok alattvalóivá. Sajátosságaikat általában minden különösebb elmélet nélkül is többé-kevésbé háborítatlanul megtarthatták egészen a francia forradalom eszméinek elterjedéséig és a kapitalizmus előretöréséig.

A rendi nemzet helyébe lépő államnemzet e forradalom konstrukciója, mely lényege szerint származásától, etnikai hovatartozásától függetlenül az állam minden polgárát magába foglalja, a társadalomhoz való hűség alapjait pedig

— legfőbb ismérvnek a törvénytiszteletet tartván — a jogi-politikai szférába helyezi. Létrejöttétől kezdve a legválogatottabb módszerekkel igyekszik etnikumait asszimilálni, mely törekvés századunkban érte és éri el eddigi csúcspontjait. Eszközei nem utolsó sorban az asszimiláció sikeres előrehaladása következtében szelídültek Európa Nyugathoz tartozó számos országában.

A sokkultúrájú társadalom eszméjének európai megjelenése és elterjedése nem csupán az amerikai életforma vonzerejének, az ezen életformát népszerűsítő amerikai propagandának a következménye. Része volt ebben annak a ténynek is, hogy Anglia és Franciaország nagy számú afrikai és ázsiai eredetű polgárt örökölt gyarmataitól, és ennek következményei elméleti „kezelést” igényelnek. Nem elhanyagolható e vonatkozásban a menekültek befogadására vonatkozó genfi konvenció szerepe sem, mely amellett, hogy nagyon sok menekülő számára biztosította a normális élet lehetőségét, kitűnő fegyver is volt a szovjet hatalom elleni ideológiai küzdelemben.

A multikulturális társadalom állítólag a jövő társadalma, mely felé törekvésünkben az emberi kapcsolatok kulcsfogalma a tolerancia lett. Ez egy olyan viszonyulás- és magatartásforma, mely egyre inkább alapvető követelmény „modem” világunkban, és azt jelenti, hogy az egyik ember tolerálja, megtűri a másikat anélkül, hogy annak mássága miatt ellenséges indulatok kelnének benne, vagy legalábbis szabad megnyilvánulást engedne ezeknek az indulatoknak. Van, aki a keresztényi szeretette próbálja visszavezetni, de a szeretet nem tűrést, hanem együttérzést jelent.

Példaképeihez híven Svédország is a sokkultúrájú társadalom megteremtésén fáradozik. Néhány évtizede a bevándorló országok közé számítja magát. Az ötvenes-hatvanas évek munkaerőhiánya idején főleg Jugoszláviában és Olaszországban toboroztak embereket, de sokan jöttek át Finnországból, és az ötvenhatos magyarok is szép számban érkeztek ide. (A bevándorlási hivatal megbízottai szorgalmasan járták akkor az ausztriai táborokat. Tevékenységüket segítségnyújtási szándék is vezette: külön felkutatták a betegeket, ezért például a tébécés menekültek jó része — akiket az Egyesült Államok vagy Kanada éppen betegségük miatt nem fogadott be — Svédországban talált póthazára és gyógyulásra.)

A svéd gazdasági helyzet drasztikus romlása következtében a bevándorlás mára elvesztette hajdani hasznosságát. A munkanélküliség—melyről már-már azt lehetett hinni, hogy a több évtizedes szociáldemokrata kormányzás végképp leküzdötte — ismét tömegjelenséggé vált. Ebből következően a bevándorló elméletben konkurrencia a svéd munkakereső számára, a gyakorlatban viszont elég csekély esélye van arra, hogy valóban állást kapjon, főleg ha színesbőrű, és mindenekelőtt az értelmiségi szakmákban. Ezért többnyire társadalmi segélyre szorul, ami igencsak megterheli a deficittel küszködő kommunális költségvetést, különösen hogy mind több svéd is erre a sorsra jut. Ráadásul éppen az utóbbi évtizedben növekedett jelentősen a menekültek száma.

Mindez nem hagyta érintetlenül az emberségéről viszonylag méltán híres svéd menekültpolitikát, se azt a légkört, amely a bevándorlókat körülveszi. Hivatalos szinteken a frazeológia nagyjából a régi, de mindjobban megszigorítják — nem egyszer önkényesen — a politikai menekült státusának megadását. Néha a helyzet kivizsgálására bizottságot menesztenek abba az országba, ahonnan a legtöbben érkeznek, és mérget lehet rá venni, hogy a bizottság jelentésében megállapítja majd: nem fenyegeti veszély azokat, akiket a svéd hatóságok oda visszaküldenek. A legkülönbözőbb tervek születtek a menekültek önellátásának biztosításáról a helyi önkormányzatok tehermentesítése érdekében.

Hosszú ideje folyik a vita például egy kormányjavaslatról, mely lehetővé tenné, hogy bevándorlók cselédmunkát végezhessenek svéd háztartásokban, aminek a költségeit nagyrészt állami pénzekből fedeznék. Azoknál a helyi hivataloknál, melyek a minimális életszínvonal biztosításához szükséges segélyeket kiutalják, az alkalmazottak fő feladata valamikor a segítségnyújtás volt. A mai tendencia szerint inkább azon hivatalnokoké a jövő, akik ötletesebbek abban, hogyan lehet pénzt spórolni —nem egyszer megalázó rendszabályok kíséretében — a segélyezetteken.

A bevándorlók számának növekedésével (ma mintegy tíz százaléka a népességnek) a lakosság egy részében erősödnek a nyílt vagy leplezni igyekezett indulatok. Ehhez az is hozzájárul, hogy az utóbbi időben sokan érkeztek Afrikából és a Közel-Keletről. A ,jävla svartskalle”, a rohadt feketefejű kifejezés például a közvécék folklóijának meglehetősen elterjedt tartozéka. Néhány gyilkosság is történt faji indokból az utóbbi évtizedben. A növekvő ellenszenv lassan a régebben érkezett európaiakra is kiteljed.

A svédek általában szeretnek segíteni a náluk szegényebbeken, elesettebbeken. Ezért sokan támogatják a liberális menekültpolitikát, és a sokkultúrájú társadalom mellett foglalnak állást. Ez a magatartás egyeseknél igazi meggyőződésből ered, másoknál inkább abból a törekvésből, hogy megfeleljenek annak a képnek, amit a világ — az ő aktív közreműködésükkel — róluk kialakított.

A tömegkommunikáció ebben a kérdésben (is) felemás szerepet játszik. Többször terítékre került például a gettók problémája, vagyis hogy a bevándorlók bizonyos városnegyedekbe tömörülnek, ezáltal elkülönülnek, ami megnehezíti beépülésüket a svéd társadalomba.

Arról azonban nem történik emíltés, hogy vannak városrészek, ahol bevándorló nemigen kap lakást, továbbá, hogy legtöbbször éppen a segélyeket osztó helyi hivatalok kényszerítik őket arra, hogy az olcsóbb lakásokba költözzenek, amik főleg éppen ezekben a „gettókban” találhatók. Arról is hallhattunk-olvashattunk, hogy mind jobban élnek azok, akik társadalmi segélyt kapnak, valójában pedig az egy személyt megillető segély összege az utóbbi időben csak csökkent. Visszatérő téma a bevándorlóknak a bűnözők közötti magas aránya is.

Másrészt időről időre antirasszista kampányok tanúi lehetünk, ahol nemcsak az minősül rasszistának, aki gyűlöli a más országokból — gyakran életüket mentve — ideérkezőket (például a Vitt Ariskt Motstánd — a Fehér Árja Ellenállás — nevű szervezet tagjai), hanem azok is, akik látva környezetük etnikai megváltozását, minden emberi együttérzésükkel együtt is ellenzik a további bevándorlást, mert azt szeretnék, ha Svédország svéd maradna. Akik talán végigfuttatják azt. hogy a világban sokszázmillió ember él diktatórikus rendszerek elnyomatása alatt, és hogy erre találn mégsem az a legoptimálisabb megoldás, ha tömegesen Európába költöznek, egy újabb népvándorlással radikálisan megváltoztatva földrészünk etnikai viszonyait és ezzel együtt kultúráját is.

Nem a rasszizmus az egyetlen fogalom, mely a világ tömegkommunikációs csatornáin (és számos politikai-ideológiai műben is) szinte jelentéstelenné mosódik, és inkább csak negatív hangulatát, töltését őrzi meg, tisztázott jelentés nélkül megbélyegezve azt, akire alkalmazzák. A nacionalizmusnak — mint „rokon fogalomnak” — ugyanez a sors jutott, mert divatos felfogása egy kalap alá veszi a más etnikumokra-nemzetekre nézve fenekedőt a maguk nemzetét mások megkárosítása nélkül megőrizni törekvőkkel.

A sokkultúrájú társadalom tartalma is ellentmondásos. Elméletileg jelentheti a történelem során együvé sodródott népeknek azt a jogát, hogy kisebbségben is megőrizzék kultúrájukat, de inkább a népek államhatárokon át történő keveredésének újabb gyakorlatára szokták vonatkoztatni. A bevándorlókat minden ország igyekszik nyelvileg-kulturálisan asszimilálni, de e folyamatban szükségszerűen megbomlik a nemzetek hagyományos felépítése és öntudata, és az érvényesnek el nem ismert kultúrnemzet-létből mindinkább az államnemzet konstrukciója felé sodródnak.

Minden bizonnyal vannak olyan érdekek, melyek ezen fogalmak tisztázatlanságát kívánják, talán a nemzetállamoknak az országon belüli, vagy éppen az emberiségnek a multikulturális társadalom jelszavával történő, az egész világra kiterjedő egyneműsítése érdekében.

Isten sokfélének teremtette a világot, az ember uniformizálni akarja azt. Ennek eszköze lehet a zavaros fogalomhasználat is.

Meglehet, ebből a törekvésből létrejön az áhított szép és új világ, melyben az egymással szembeni türelem rózsái békét illatoznak mindenki számára. De az is lehet, hogy csak újabb ellentmondások csíráznak belőle a meglévők mellé. Ezek az ellentmondások a társadalmi kohézió nem jogi-hatalmi alapjainak céltudatos lerombolásával karöltve esetleg önfenntartó és önvédelmi képességétől fosztják majd meg a divatos fogalomzavarnak behódoló nemzeteket.

Tóth Károly Antal

A Püski Kiadó Könyvesházának ajánlata

Balogh Júiia: Az erdélyi hatalomváltás és a magyar közoktatás 1918-28. (480 Ft.) Beke György: Magyar áfium. Trianon fogságában (260 Ft.)

Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (1500 Ft.)

Bónis Ferenc: Kodály emlékkönyv 1997. (560 Ft.)

Czine Mihály: Németh László eklézsiájában. Irodalomtörténeti írások (660 Ft.) Csoóri Sándor: Tenger és diólevél l-ll. Esszék, naplók, beszédek (1680 Ft.) Domonkos László: Folytatódó titkos történetünk (280 Ft.)

Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Esterházy János tragikus sorsáról (480 Ft.) Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok. Vádirat a jövő megrablásáról (480 Ft.)

Gazda József: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek! I-II.

A szétszabdalt magyarság 20. századi sorstörténete többszáz vallomásban (2680 Ft.) Ignátz Rózsa: Születeti Moldovában. Magyarok Romániában — regény (980 Ft.) Raffay Ernő: Trianon vitája. 33 hozzászólás (380 FT.)

Sándor András: A történelem elmezavara. Látleletek 1987-96. (560 Ft.)

Sinka István: Kadocsa, merre vagy? Összegyűjtött elbeszélések, cikkek (980 Ft.) Szabó Dezső: Segítség! Regény (980 Ft.)

Szervátiusz Tibor szobrászművész albuma (1980 Ft.)

Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim (780 Ft.)

1013 Budapest, Krisztina körút 26. Tel.: 175-7763, Fax: 201-4444