Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1-2. szám

1997. január-február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Innen nincs visszaút Beszélgetés Majnek Jenő Antal kárpátaljai segédpüspökkel Decemberben volt egy esztendeje, hogy II. János Pál pápa febianai címzetes püspökké, kárpátaljai se­gédpüspökké és apostoli adminiszt­rátorrá nevezte ki Majnek Jenő An­talt, a Kapisztrán ferences rendi tartomány tagját. Majnek Jenő An­talt a munkácsi Szent Márton temp­lomban szentelték fel. A püspökkel többek között pályájáról, kárpátal­jai szolgálatának tapasztalatairól beszélgettünk. — 1951. november 18-án szület­tem Budapesten, gyermekkorom Pi­­lisszentlászlón telt el, itt végeztem az általános iskolát is. Gimnáziumba Szentendrén jártam, majd a Buda­pesti Műszaki Egyetemen villamos­mérnöki diplomát szereztem. Egyévi mémöktanárkodás után engedtem az Úr hívó szavának: jelentkeztem szer­zetesnek. Esztergomban voltam noví­­cius, Budapesten 1982-ben szentel­tek pappá. Ezután hét éven át a szent­endrei ferences gimnáziumban tanár­ként dolgoztam. 1989 nyarán érkez­tem Kárpátaljára, egészen tavalyig a Felső-Tisza vidékén, Huszt és Técső körzetében szolgáltam. — Hogyan fogadták? — Őszintén bevallom: sohasem hittem volna, hogy a hívek ekkora örömmel, ilyen szeretettel fogadhat­nak papokat. Rendkívül nehéz volt elhinni már azt is, amit láttunk és hallottunk akkor, 89 mozgalmas nya­rán. Fantasztikus élmény volt, hogy az emberek már mertek beszélni a múltról, szinte várták, hogy kiönthes­sék nekünk a lelkűket a málenkij ro­botról, a munkatáborokról, a vallásül­dözés évtizedeiről. Egészen más ál­lapotok fogadtak itt bennünket, mint amihez az anyaországban hozzászok­tunk. Magyarországon elképzelhetet­len az a hallatlanul komoly, őszinte várakozás, ahogyan Isten szolgáját fogadták itt a Kárpátok alatt. Mindeb­ben persze nyilván nagy szerepet ját­szott az a tény is, hogy ennek a ma­gyar nemzetrésznek ekkorra már alig maradtak papjai: hajói tudom, 58 volt egykoron, hét évvel ezelőtt azonban már csak nyolc élt közülük (ma már csak három). Bevallom, nagyon ne­hezen vállaltam el ezt a szolgálatot, sőt, a püspöki kinevezést is: tapaszta­lataim alapján azonban gyorsan be kellett látnom, hogy óriási szükség van Kárpátalján egy itt élő püspökre. — Ferencesként mit jelent az Ön számára ez a kinevezés? — Ilyen esetben törlik az ember nevét a ferencesek névsorából, ami azt jelenti, hogy már az „egyházme­gyések” közé tartozik. Persze termé­szetes, hogy azt az örök fogadalmat, amit a rendbe lépéskor tettem, senki és semmi nem törölheti el. Szívemben továbbra is ferences maradtam, ezért is járok sokkal szívesebben mind a mai napig habitusban, mint püspöki ruhában. Érdekes, hogy mostanában még többet gondolok Ferencre, mint azelőtt. Ez az egyszerű barna ferences habitus számomra azt is jelképezi: nem mondhatok le az evangéliumi szegénység szép eszményéről, az egyszerűségről, a ferences rend alap­vető ideáiról. Mindenképpen össze akarom egyeztetni a velem szemben támasztott új követelményeket saját korábbi eszményeimmel. — Milyennek ítéli meg a római katolikus egyház szerepét Kárpátal­ján? — Az itteni magyarság nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a kato­likusok és a reformátusok között. Hála az Úrnak, híveink váltig nagy számban keresnek fel bennünket, s noha püspökként csak most ismerke­dem az átfogóbb gondokkal, korábbi tapasztalataim azt mutatják: az egy­ház szilárd bázisra lelhet a kárpátaljai magyarság körében. — Hét esztendő alatt milyennek ismerte meg az itt élő magyarságot? — Rengeteget tanulhatunk tőlük. Beláthatatlanul sokat. Hiszen gon­doljunk csak arra: ha ennyi idő alatt, ilyen rettenetes körülmények között megőrizték magyarságukat és keresz­tény hitüket, akkor ez a hűség, ez a ragaszkodás az anyanyelvhez, a törté­nelemhez, a kultúrához, az anyaor­szághoz és a szülőföldhöz a legneme­sebb példa lehet mindannyiunknak. És milyen jó lenne, ha az anyaország­ban az ukrán rendszámtábla és az ukrán útlevél láttán nem rögtön a maf­fiára gondolnának, hiszen ezek az emberek igen nagy számban érkez­nek Magyarországra. Tőlük nagyon is lehet — és kellene! — hitet tanulni az anyaországiaknak. Hiszen mind­azt, amin keresztülmentek, kizárólag hittel lehetett elviselni. A hit meg­őrizte ezeket a megalázott, lefasisztá­­zott, agyonnyomorított embereket, s az Úr végül magához emelte és emeli őket. Figyeljük meg mennyivel job­ban bírják a nehézségeket, a nélkülö­zéseket. Magyarországon már régen föllázadtak volna tán feleennyiért is... nagy türelem, emberség és kitartás él bennük. — Megítélése szerint milyen je­lentősége van annak, hogy az egy­házmegyét immáron püspöki rangú vezető irányítja? — A nuncius úr már régóta felfi­gyelt arra, hogy Rómából vagy akár Kijévből nem lehet egyházat vezetni. Ugyanakkor természetesen látta, mennyi az elvégzendő feladat, s igye­kezett megfelelő személyeket találni mindehhez. Mindazonáltal úgy vé­lem, az én kinevezésem a legjobb e­­setben is csak részben oldja meg a gondokat: szükség lenne például még egy megyés püspökre is. Felszentelé­sem óta én is gyakorlatilag egyedül dolgozom, ráadásul egy ideiglenes helyen, hiszen a püspökség még csak épül itt, Munkácson. Köztudottan óri­ási probléma Kárpátalján, hogy egy­­egy pap gyakran három-négy plébá­niát is kénytelen kiszolgálni, s noha jelenleg is tizenhármán tanulnak ma­gyar papnak külföldön, az itteni ma­gyarság hitéletének hosszabb távú biztosítása váltig nem megoldott. És csak egyetlen példa annak érzékelte­tésére, mennyire „szabad” és „zavar­talan” itt még ma is a papi hivatás gya­korlása: egy, a közelmúltban hozott törvény értelmében minden, Kárpá­talján szolgálatot teljesítő külföldi egyházi személynek be kell jelent­keznie a helyi hatóságoknál... — Nem túl sok anyaországi ma­gyar (gyanítom, még egyházi sze­mély sem) mondhatja el magáról, hogy immáron hetedik esztendeje a helyszínen szolgálja az elszakított te­rületeken élő magyarságot. Meddig kívánja folytatni ezt a tevékenysé­get? — Bevallom, többször is megfor­dult a fejemben ennyi év alatt a haza­menetel gondolata. Csakhogy őrhe­lyét az ember nem hagyhatja el egy­könnyen, légyen az a Kárpátok alatt, Erdélyben vagy bárhol másutt. Ha egyszer az Úijézus szolgálatára ad­tam az életemet, akkor innen nincs visszaút. Domonkos László Svájci-magyar könyvkiadó külföldi referenciákkal, nagy tapasztalattal segít irodalmi műve, életrajza magyarországi kiadásában és terjesztésében. Érdeklődés: ALTERRA Kiadó, 1054 Bpest, Széchenyi u. l.D/B. 1.7. TeL/Fax: (361) 153-2176 V J CZEGŐ ZOLTÁN Az óhaza Mihelyt valamelyest fölserdült az emberi faj, és kezdette egy kicsit jól érezni magát például a Tigris meg az Eufrátesz kétvízközén vagy Észak-Af­rikában, esetleg lenn (fönn?) a Brama­­putra partján, rögvest keresni kezdte: hol is lehet a világ közepe? Már ugye annak a világnak, amelyet eladdig megismerhetett. Bizonyos vagyok abban, hogy épp azt a tenyérnyi földet tartotta világkö­zepének, amelyen lakott csöppnyi tör­zsével, gyermekeivel. Azóta sem sokat változtunk ebben a tekintetben. A mi földünk és a mi népünk a „minden” ebben a lélegzetelállítóan kitágult Min­­denségben. És ebben a ragaszkodásban tenyésző gazdagságban érhet bennün­ket a legnagyobb veszteség. Az embert lehet ketrecbe, ólom­kamrába zárni, rabszíjon el lehet hur­colni mérföldezrekkel odébb az asz­­szony-, a gyermek- s az édestej-illatú tűzhelytől, ám Ízületeiben viszi a bol­dog iramlás emlékeit, talpában az ösvé­nyek nyomreflexeit, hurcolja mellka­sában a gyümölcsös otthoni földet. Az ember(iség) megtanulta kifosz­tani az embert, az egyént, az egyedet, a megismételhetetlent. És a nemzetet is: a tej- meg temetőillatú közösséget. A gonosz megpróbálta erővel eltéríteni a maga szülötte-földjén örökölt, tanult és továbbadott, legmeghittebb családi­­emberközösségi érintkezési formától, az anyanyelvétől. És ugyanakkor el­­rekkenteni, eltulajdonítani szülőföld­jétől. Ez történt az észak-amerikai indi­ánokkal, ez az írekkel, Szerbia ma is baromi sorban tartja az albánokat, és ez történik 1920 óta sokfelé a magyarok­kal. A világ-közepe-otthonba belészü­­letett embert elkergetnék onnan, arról a földről, melyre maga és ősei égették­­vésték rá a Föld Köldöke jelet... A delphoi templomegyüttes föld­­köldökjeléhez hasonlót most Uzon kö­zségben Erdély (Transzszilvánia) dél­keleti pontján állítottak november 9-én az Úrnak 1996. esztendejében. Az emékmű, a nemzeti emlékező és emlé­keztető pont a magyar református templom kerítésén belül áll. A község nem folyamodott az olaszországi Car­rara városhoz — a zsebe sem engedte — fehér márványért. Székelyföldön, az Olt folyó mentében bányászták ki a hegy oldalából a kőtömböt, egy kissé megcsinosították, rajta hagyták az em­beri s helybéü kéz nyomát, mint min­denen Erdélyországban. Az így meg­nemesített kőtömböt egyházi meg vi­lági jelesek, valamint a nép jelenlété­ben átadták az örökkévalóságnak, hadd böngéssze a maradék magyarság, az erdélyi címer alatt bronzban, a hon­szerzés meg az 1100-as évforduló dá­tumait: 896-1996. Az 1920-ban Romániához nyomo­rított, több mint kétmilliós magyar nemzetrész—bizony mondom néktek —nem mementót állított, hanem önér­zetes emlékművet. És nem azért állí­tott, hogy majd ahhoz zarándokoljon Kanadából, Svédországból, a világ másik feléből. Nem. Inkább azért—és ilyen bátran —, hogy azt a követ meg a címert mindenki láthassa, megnéz­hesse, és azt megmutathassa vendége­inek vagy a vándoroknak. Ez az itt- és megmaradás jelképe. A magyarság teljes fölszámolására berendezkedett félfeudális majd kom­munista, mára posztkommunista ro­mán kormányok azért nem akarnak még hallani sem a magyarság autonó­miájáról, mert az gátolná az etnikum eltüntetését. Ők így mondják: az auto­nómia a magyarság elszigetelését je­lentené, majd elszakadási szándékát. Kegyes ez a gondoskodás. Átlátszó. Ami a „kicsik”, a magalázó helyzetbeli kisebbségiek elárvulását, elszigetelő­dését illeti, azt bízzák csak rájuk, a magyarokra. Miért „fél” a mindenkori román kormány, hogy esetleg kimarad Európából az a magyar nemzetrész, melynek alkotmánya egyidős az ango­lokéval, és amely nép először mondotta ki és iktatta (többször is) törvénybe a lelkiismeretbéli, a vallásbéli szabadsá­got a világon? köldöke Az a székely-magyar nép, mely 1100 éves, (de 1500 is lehet) földjén autonómiát akar, követel, az nem pá­lyázik elmenni onnan.És ezt nagyon is jól tudják az elnyomó, nemzetietlenítő román hatalmasok. A jogot követelő magyar nemzetrész helyén maradni az idők s az emberi élet végezetéig ott, ahol ma él. És ott áll a kőtömb, a monumentum. A vüág közepe vagyon itt: ezt hirdeti. És nem elmenőben állították azt oda. És ezután a novembertől tovafelé, mi­kor odabenn, a templomban fölhang­zik a zsoltár csak azért is és örökkétig magyar nyelven, arra is gondol a szé­kely magvar, ülvén a fapadban, hogy annyi nemzetirtás, magyarok elkerge­­tése, románok és cigányok betelepíté­se, annyi megpróbáltatás ellenére még áll a templom, áll a ház, a csűr, és áll a templom mellett rendületlenül az a kő­tömb. Egésznapos ünnepség volt Uzon­­ban, és annyi, annyi minden került szóba. És hogy ott élt a mi családunk is 1952 és 64 között, faggattak erősen a falusfeleim, politizáltunk, ahogy adó­dott. Érdeklődtek a világról, azt is gon­dolván, hogy ha már egy kissé odébb mentem a Feketeügy partjától, illik mindent tudnom a földi dolgok folyá­sáról. Érdeklődtek a testvéreimről, egyikkel, másikkal azok j áriak egy osz­tályba, kik most erősen kopaszodni kezdtek a nagy dologidőkben, és észre sem vették, hogy odébb leve az ifjúsá­guk is. Itthon boldogabb az emlékezés, könnyebb, mert minden tárgyi emlék megmaradt az utcák, a vízpart, a Lókért körül, és odébb tán megvan élőben a két falu közötti kikericsmezőben a lisznyói pap Emese nevű lányának lábnyoma is. Legalábbis az Időben. Anyaország, Erdélyország, Szé­kelyföld, a sokszor megrabolt Három­szék és abban a falu, a köz(ös)ség, Uzon, melynek népe egyként mozdult meg 1848-ban és az elsők között. És egyszer elhangzik a szó is, hogy óhaza. Azóta sem megy ki a fejemből, fülem­ből, szívemből a fogalom. Azt már si­került tisztázni minden szinten Uzon­­tól Torontóig, hogyha puskagolyóval őrzött határok választanak is el Po­zsonytól, a Délvidéktől, Kolozsvártól egészen az osztrákokhoz vetett magyar falvakig, azért mi csak egy nemzet va­gyunk ám! Ha nem is férünk el egyet­len Magyarországon. Egyek. Ha vérbe fagyottan is, de a horvátok függetlení­tették magukat az el- és megvadult szerbektől ezekben az esztendőkben; még könnyebben sikerült ez a szlové­noknak, egyáltalán nem a bosnyákok­­nak, de jó az Allah, jót ád talán, s az albánok aztán még előtte állanak az elképzelhetetlen kimenetelű saját ziva­taruknak, ha ki akarnak szabadulni a mesterségesen fölpuffasztott egykori Jugoszláviából... Csupán a magyarság maradt vala a sok óhazában, idegenbe lökve, to­vábbra is balkáni elnyomásban csehek­nél, ukránoknál, az államiságától bó­dult Szlovákiában, s tovább, le le a ro­mánokig, szerb-albán szintre. De az Óhaza, az olyan egy, akár a nemzet. A magyar óhaza teste-tagja Uzon és an­nak népe is. És a többi falu, község, város, tanya. Az óhaj, az együvé tarto­zás óhaja jelzőket, kősziklákat mozdít el: nem anyaországot ejtettek most, ha­nem óhazát, melyben helye van min­den magyar nemzet- és országrésznek. Aki így érzi és így ejti az Anyaor­szágot és az Óhazát, az bizonyára tud­ván tudja, mi is ma Magyarország fo­galmi és nemzeti tartalma, és mi lenne — s mi lett volna 1990-től máig — a szerepe, az anyai kötelessége. (Lásd Baradlaynét Jókai A kőszívű emberfiai című regényében.) Tudják a végeken, a szórványokban vagy a színmagyar szé­kely területeken, milyen nagyon kell ma és mindiglen kapaszkodni az Óha­zába, az örökkévalóba. Mert abban megférünk itt lenn, ott megkereshetjük a világ közepét-köldökét. Mert föllel­hető leszen az mindig, csak ki kell ta­pogatni, valahol a hit mozdíthatatlan sziklája alatt. (ír A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában MEGJELENT KRISZTINKOVICH MÁRIA Híd a víz alatt című regénye A kanadai Vancouverben élő írónő az 1937—1945 közötti időszak polgári világának megpróbáltatásait dolgozza fel egy fiatal lány, illetve asszony szemével. A 320 oldalas, ízléses kivitelű, illusztrált könyv kapható budapesti könyvesboltokban, a New York-i Püski Könyvesházban, a torontói Pannónia könyvesboltban, a montreáli B.C. Promotions-nél (481 -2447), valamint megrendelhető budapesti szerkesztőségünk címén: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Ára: 950 Ft (postaköltséggel együtt), illetve montreáli szerkesztőségünk címén (nyugati olvasóink számára): P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA Ára: 30 kanadai dollár vagy 27 US-dollár (postaköltséggel együtt) Kérjük Észak-Amerikán kívüli olvasóinkat, megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be. %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents